Lovasíjászat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lovasíjász bemutató Ópusztaszeren

A lovasíjászat egy sport és szabadidős tevékenység, lényege, hogy egy mozgó ló hátáról íjjal kell célba lőni. A történelem során elsősorban a lovasnomád nagyállattartó népekre jellemző sajátságos harcmodorhoz köthető. Napjainkra megszakítás nélkül nem maradt fenn sehol a világon (csak Japánban és Koreában), de lelkes újrafelfedezőknek köszönhetően sportként és hagyományok felelevenítéseként az utóbbi évtizedekben ismételten terjedőben van, különösen a magyarok lakta területeken.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lovasíjászat kialakulása az ázsiai sztyeppék lovasnomád népeihez köthető. Legismertebb alkalmazói a szkíták, hunok, szarmaták, bolgárok, magyarok, kunok, törökök, mongolok, pártusok.

A lovasíjász harcmodor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hátrafelé nyilazó magyar harcos az itáliai hadjáratok idejéből. Részlet az aquileai székesegyház altemplomának falfestményéről
Ottomán lovasíjász

A lovasíjászatra a visszacsapó íjakkal és a lovakkal való bánás magas szintű összhangja jellemző. A ló kitágítja a harci alkalmazás lehetőségeit a gyalogos íjászattal szemben, hiszen lövés közben is helyváltoztatásra képes. Az ellenséges sorokat általában távolról indított nyílzáporral próbálták megtörni, miközben ők maguk mozgásban lévén nem nyújtottak könnyű célpontot az ellenfél gyalogos íjászainak. Az ellenséget körbelovagolva, folyamatosan támadták. Gyakran színleltek menekülést, mely szintén az ellenséges sorok felbomlását eredményezte, mivel üldözőbe vették őket, viszont az üldözők továbbra is célpontot jelentettek. A könnyű fegyverzet, és a tartalék lovak használata lehetővé tette jelentősebb távolságok megtételét is. Közelharcban is megállták a helyüket a harcosok, mivel nem csak íjjal bántak jól, hanem egyéb fegyverekkel is: kelevéz, szablya, fokos, csatacsillag. A lovakra jellemző volt a lobbanékonyság, gyorsaság, szilajság. A lovak is egyfajta fegyverként működtek. Az őseink által használt íjak a leletek szerint 35-60 kg húzóerőt kívántak meg.

A lovasíjászat napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjainkra a klasszikus sztyeppei lovasíjászat nem maradt fent. A koreai népek körében a Hwarang-do, Japánban a Yabusame, Kasagake és az Inuoumono nevű népi játékokban találkozunk vele, de ezekben is inkább a szellemiség, mint a harcszerűség gyakorlása az elsődleges.

A lovasíjászat sportként való újrateremtésének közismertté vált alakja Kassai Lajos. Több évtizedes kutatás és gyakorlás után mára megteremtette a modern kori lovasíjász sportot, melyet világszerte egyre többen űznek. A verseny során egy 90 m hosszú pályán kell végigvágtatni, és közben a céltáblákra (3 db) előre, oldalra és hátrafelé fordulva lőni.[1] Szintén kiemelkedő Kelemen Zsolt szerepe, aki a lovasharc keretében nemcsak a lovasíjászat, hanem a lovas népek, különösen a hunok és a honfoglaló magyarság lovas harci kultúráját próbálja gyakorlati módszerekkel is rekonstruálni. [2]

A lovasíjászok egy része – köztük maga Kassai Lajos is – előszeretettel alkalmazza edzésmódszerként a futásíjászatot. Erre magyarázat lehet, hogy mindkét sport esetében felfokozott testi állapotban kell jól lőni, továbbá a lovasíjászathoz és a futásíjászathoz is elengedhetetlen a jó kondíció – így a két sportág jól kiegészítheti egymást.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hun-magyar harcművészet: az íjászat hagyományos módszere (szerk. Kelemen Zsolt, 2010), 241. o.
  2. Hun-magyar harcművészet

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kelemen Zsolt: Lóháton fegyverben. Cephalion Kiadó, Szentendre, 2005, ISBN 963 218 879 9
  • Hun-magyar harcművészet: az íjászat hagyományos módszere (szerkesztő: Kelemen Zsolt). Lovasíjász Hagyományőrző Sportegyesület, 2010, ISBN 978 963 06 8260 2

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • lovas Lovasportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap