Szkíták

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A szkíták lakóhelye
Szkíta harcosok rajza a Kul Oba szkíta kurgánban talált arany-ezüst ötvözetű vázáról
Szkíta fésű a Solocha-kurgánból
Szkíta harcos ábrázolása egy görög vázán

A szkíták az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovas nomád nép volt. [1] Az i. e. 7. századtól – amikor a valószínűleg rokon, általuk elűzött kimmerek helyére települtek – a Fekete-tengertől északra a Duna és a Don közötti sztyeppe volt a szállásterületük, amit az i. e. 3. században az ugyancsak rokon szarmaták foglaltak el tőlük. A Donon túl mellettük a sztyeppén a szarmaták, a Kaszpi-tengeren túl pedig a szakák, szogdok és más turáni népek éltek az ő idejükben.

Eredetük és nyelvük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ma már tudjuk, hogy szkíták – vagy legalábbis többségük – iráni nyelvet beszéltek. Nyelvüket ma már több forrásból rekonstruálni tudjuk. [2] Hérodotosz (4,27) szerint az arimaszposzok neve szkíta nyelven egyszeműt jelent. Óiráni nyelven valóban ez a megfejtése (<óiráni *arima-spas- 'egyetlen szemű'), ami az azt jelenti, hogy a szkíták – az arimaszposzok népének jellegétől függetlenül – iráni nyelvet beszéltek. [1] Nyelvük a ragozó nyelvek típusához tartozott. [forrás?]

A „szkíták” nevet a történelem során sok népre ráaggatták. Már Hérodotosz megállapítja, hogy a görögök minden sztyeppei népet „szkítáknak”, a perzsák pedig ugyanezeket mind „szakák”-nak hívják. A perzsák ugyanekkor tudták, hogy különféle szakák vannak, ők négy csoportjukat különböztették meg, ezek közül a sakā tayary paradraya („szakák, akik a tengeren túl élnek”) a Fekete-tenger északi partján élő szkíták. [3]

A perzsák minden a sztyeppén élő nomád indoiráni népet szakáknak neveztek – hasonlóképpen a görögökhoz, akik ugyanazeket mind szkítáknak, ahogy azt már Hérodotosz leírta –, de megkülönböztettek négy népet vagy törzset: [3]

  1. sakā tayary paradraya „szakák, akik a tengeren túl élnek” – az európai szkíták
  2. sakā haumavargā „Hauma tisztelő szakák” (Közép-Ázsiában, a görög földrajzi irodalomban Αμύργιοι Σάκαι) – az indoszkíták [4]
  3. sakā tigraxauda „hegyes süvegű szakák” (az Amu-darja és a Szir-darja között) – a dahák, másképpen masszagéták
  4. sakā tayaiy para Sugdam „szakák, akik Szogdianén, azaz a Szir-darján túl élnek” - a tulajdonképpeni szakák vagy szakaraukák [5]

Később a hasonló életmód miatt nemcsak turáni, hanem török népeket is hívtak „szkítáknak”, pl. Anna Komnéné a besenyőket. A magyarokat is hívták „szkítáknak”, „türköknek”, „hunoknak”, „onoguroknak”, „avaroknak”.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Először asszír krónikákban jelennek meg, askuza vagy iskuza néven II. Sarrukín idején. Ezt a nevüket a Biblia is átveszi askenáz néven (Jeremiás 51:27). [6] A feljegyzések szerint i. e. 700 körül özönlöttek be északról, és Aszkániában (a mai Azerbajdzsánban) telepedtek le egészen az Urmia-tó délkeleti részéig.

Assur-ah-iddina asszír király egy jóslatot kért Samastól, vajon igent mondjon-e Bartatua szkíta királynak, amikor a lányát kéri tőle feleségül. i. e. 673-ban az iráni szkíta királyok legyőzték az asszírokat és a kimmereket. Hérodotosz említi Madüész (Madua?) nevű királyukat, Partatüász (Partatua? azaz asszírul Bartatua) fiát, aki az asszírok hívására egy időre uralma alá hajtotta a médeket. i. e. 653-ban ellenük esett el Phraortész méd király. [7] i. e. 611-ben a szkíták nagy hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig. Erre válaszul Küaxarész méd király kiűzte a szkítákat Médiából, akik innen a derbeni kapun keresztül a kimmerek elhagyott területeire vonultak a Duna és a Don közötti sztyeppére.

A i. e. 7. század végén a szkíták elfoglalták a kelet-európai sztyeppvidéket az Altaj hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kárpát-medencébe az i. e. 560-as években nyomultak be elfoglalva annak keleti felét. [8]

A i. e. 6. század folyamán az ugyancsak iráni eredetű szarmata és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve hatalmukat.

Hérodotosz leírása alapján a Duna, Fekete-tenger és Kaukázus határolta területen éltek. Az Olbiából, a Dnyeper torkolatától keletre induló szkíta kereskedők a Donnál (Tanaisz) hagyták el saját felségterületüket, amelyen túl már a szauromaták országa következett. [9] [10]

i. e. 513-ban I. Dareiosz perzsa nagykirály vezetett ellenük hadjáratot, de eredménytelenül, seregeit majdnem elveszítve kellett visszafordulnia a döntő csatát elkerülő, az utánpótlást megsemmisítő szkíták elől. A szkíták nem alkottak egységes birodalmat, csak laza törzsszövetséget, amelynek más etnikumok is részei voltak. [6]

Az i. e. 4. századig nyugodtan éltek sztyeppei lakóhelyükön, de ezután a szarmaták nyomása alá kerültek, akik fokozatosan kiszorították őket. [6] Az i. e. 3. századra kettészakadtak. Egyik részük a Dnyeper és Duna között, valamint Dobrudzsában alakított ki új törzsszövetséget Ateasz/Atoiasz (<*Āθviya, avesztai Āθwya) király vezetésével. Másik részük a Krímben állított fel királyságot, amely az i. e. 1. századig, VI. Mithridatész pontoszi király bevatkozásáig állt fenn. [11] Maradékaik a 3. századra szívódtak fel a többi népben. [12]

Szkíta művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szkíta leletek a Kárpát-medencében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozott források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Veres Etnogenezis: Veres Péter. „A magyar nép etnogenezise”. História XXIX. (2007/4.). HU ISSN 01392409. Index 25384.  
  • ÓKTCh: Ókori keleti történeti chrestomathia., Szerk.: Harmatta János, Budapest: Osiris. ISBN 963 389 425 5, ISSN 1218 9855 (2003) 
  • Climate change Scythian: B. van Geela, N.A. Bokovenkob, N.D. Burovab, K.V. Chugunovc, V.A. Dergachevd, V.G. Dirksene, M. Kulkovab, A. Naglerf, H. Parzingerf, J. van der Plichtg, S.S. Vasilievd, G.I. Zaitsevab (2004. április 23.). „Climate change and the expansion of the Scythian culture after 850 BC: a hypothesis”. Journal of Archaeological Science (31), 1735–1742. o. Hozzáférés ideje: 2011. szeptember 10.  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]