Antok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az antok Iordanes 6. századi történetíró szerint a szklavének és a venétek mellett a szlávok három nagy csoportjának egyike. A régészek a Pen'kovo kultúrával azonosítjak őket.

Bizánci források szerint a keleti szláv antok a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között laktak, az Al-Dunától és a Fekete-tengertől északra.

Dimitri Obolensky szerint a 6. században a bizánciak által antok vagy antai néven ismert csoport a mai dél-orosz sztyeppén élt, a Besszarábia es a Donyec közti tekintélyes területen ( a szklavinok pedig az Al-Duna teljes hossza mentén, északon a Dnyeszterig és különösen nagy számban Havasalföldön). Az antok legalább részben lehettek nem szláv származásúak, akik korábban az iráni szarmaták uralma alatt élhettek. A földrajzi elhelyezkedés alapján a szklavinok voltak a balkáni szlávok ősei, az antok pedig legalábbis a Duna-delta és a Dnyeper közti térségben azok a keleti szlávok akik később orosz néven lettek ismertek - írta Obolensky.[1]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bokor József (szerk.). Ant-ok, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 30. 

  1. Dimitri Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség (Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 1999) ISBN 9630373904