A Kárpát-medence története a honfoglalásig

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szócikk a Kárpát-medence történetét foglalja össze az őskortól a magyar honfoglalás (9. század) időszakáig. Ezt követően a Kárpát-medence története megegyezik a Magyar Királyság történetével.

A Kárpát-medence első emberszabású lakói az ősi emberszabású majmok voltak, maradványaik Rudabánya környékéről kerültek elő. Az első emberelőd, a késői előembernek (korai ősembernek) egy helyi változata a Kárpát-medencéből ismert legkorábbi ember, a Homo /erectus seu sapiens/ paleohungaricus.

A legutóbbi jégkorszakot megelőző melegebb periódusban jelentek meg Európában és a barlangokban lakó, vadászó-gyűjtögető neandervölgyi emberek (Homo neanderthalensis). Csontmaradványaikat, illetve eszközeiket számos Kárpát-medencei leletből is ismerjük. A mai ember megjelenése mintegy 35 000 évvel ezelőttre tehető, ekkor a Kárpát-medence hideg, tundrajellegű terület lehetett. Európa többi részéhez hasonlóan a Kárpát-medencében is néhány fő kultúrkörhöz tartoztak: ezek a helyi kialakulású Szeleta-kultúra, valamint az aurignaci kultúra és gravetti-kultúra. Rasszuk (embertípusuk) szerint a mai ember első európai képviselőihez, az úgynevezett cro-magnoni emberekhez tartoztak. Az Istállós-kői-barlangban az aurignaci kultúra emlékeit találták meg.

Az újkőkorszak során újabb és újabb földművelő népek hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol egyre nagyobb területeket népesítettek be. A Kárpátok viszonylagos védelmet biztosítottak számukra, a földművelésre és állattartásra egyaránt alkalmas síkságok és a vízbőség egyaránt vonzóerőt gyakorolhatott.

Az i. e. 5. évezred végére tehető a rézből készült fegyverek és eszközök Kárpát-medencei megjelenése. Az évezred végén kialakuló tiszapolgári kultúra legnagyobb elterjedési periódusában magába foglalta az Alföld keleti felét és Erdély nagy részét. A tiszapolgári kultúrát követő, illetve vele párhuzamos bodrogkeresztúri kultúra (i. e. 4. évezred) a Kárpát-medence egész középső részén, az Alföldön és a Duna mentén egyaránt jelen volt. Az i. e. 3. évezred első felében jelentős éghajlati változások zajlottak le, az állattenyésztés lett a domináns gazdasági tevékenység és ennek következménye egy nagy népvándorlási hullám volt, amellyel a korábbi rézkori népességek eltűntek, helyüket újabb, az előbbiek hagyatékát csak részben átvevő közösségek foglalták el.

A bronzkor első ismert Kárpát-medencei kultúrája az ekkoriban egész Európában megjelenő harangedényes kultúra vándorló népe volt az i. e. 3. évezred második felében. A Kárpát-medence népei ekkor jelentős kulturális kapcsolatokat tartottak fenn a mükénéi kultúra régióival. Az i. e. 2. évezred második felét állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etnikai-kulturális változások jellemzik és a Kárpát-medence területén is keveredtek az úgynevezett Kárpát-Dnyeperi kultúrkörbe tartozó és a közép-európai jellegű kultúrák.

A vaskor kezdete i.e 1900 körülre tehető, az első feltárt vashámor maradványai a Tátrában vannak, míg Erdélyben i.e 1700 óta volt vasfeldolgozás. A Kárpát-medence első név szerint ismert népcsoportjai az illír törzsek közé tartozó pannonok és azalok, valamint a kelta szkordiszkuszok, tauriszkuszok (noriák), boiok, eraviszkuszok, ózok, gotinok és anartok voltak. Az i. e. 1. évezred során az Alföld vidékére a szkíták törzsei (szigünnák és agatürszök), majd a római korban a velük rokon szarmaták (jazigok) költöztek, Erdély területét pedig a trák népek közé tartozó dákok lakták.

Az i. e. 1. század során a Római Birodalom, amely addig csupán kereskedelmi kapcsolatban állt a Kárpát-medence népeivel, kiterjesztette a terület egy részére az uralmát. A Pannoniában élő népek kultúrája keveredett a rómaival, és fokozatosan romanizálódtak, de a Kárpát-medence középső és északi területeit a rómaiaknak soha nem sikerült meghódítani.

A 4. század végén a hunok elől menekülő törzsek húzódtak be, majd a századfordulóra a hunok is megérkeztek és néhány évtizeden belül uralmuk alatt egyesítették a térséget. A Kárpát-medence területét egy évszázadon keresztül a gótok, herulok, gepidák és longobárdok törzsei osztották fel egymás között, végül 567-ben a kelet felől érkező lovasnomád avarok megsemmisítő vereséget mértek a germán törzsekre és átvették a terület felett az irányítást. A következő évszázadokban szlávok települtek be a területre, melyet végül a kelet felől érkező magyar törzsek hódítottak meg.

Az ember előtti korok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence ma jellemző éghajlata, állat- és növényvilága csak 10-12 000 éve alakult ki. A korábbi évmilliók során a trópusi és a sarkvidéki éghajlat egyaránt előfordult a területen, sőt gyakran víz borította. Az éghajlatot a felmelegedési és lehűlési időszakok ciklikus váltakozása határozta meg.

A miocén kor elején, kb. 20 millió évvel ezelőtt alakult ki a főemlősökön (Primates) belül a hominidák (Hominidae) családja. Az ide tartozó ősi emberszabású majmok leggazdagabb európai emlékei a híres magyarországi leletek Rudabánya környékéről. Az itt talált csontmaradványok többségét a Dryopithecus brancoi fajjal azonosítják. (Korábban két külön fajnak tartották Rudapithecus hungaricus és Bodvapithecus altipalatus néven.) A leletek 10-12 millió évesek. A felnőtt egyedek testtömege 18–24 kg közötti lehetett, a mai csimpánzoknál valamivel kisebbek voltak. A hímek és a nőstények jelentősen különböztek egymástól.

Európa területét a földtörténet utolsó szakaszában többnyire a jégkorszak uralta, északi felét évezredeken át örök jég borította, déli felének nagy része pedig fagyos tundra volt. Az eljegesedések közötti interglaciális (felmelegedő) időszakokban azonban ismét a maihoz hasonló klíma alakult ki. Mintegy 6-12 millió évvel ezelőtt a Kárpát-medence alföldi területeit egyetlen hatalmas , az úgynevezett Pannon-tenger borította.

Az őskőkortól a középső kőkorig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberré válás kb. 4 millió évvel ezelőtt kezdődött Afrikában. A Hominina öregnembe tartozó első emberelődöknek (Australopithecus, Homo habilis, Homo ergaster) európai leletei nem ismeretesek, így a Kárpát-medencében sem találták meg a nyomukat.

Korai ősember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első emberelőd, amely Afrikából Európába is bevándorolt valószínűleg a Homo erectus volt. Az ember legrégebbi európai nyomai ugyanis a Homo erectus egy sajátos helyi típusától származnak, amely az utolsó előtti interglaciális melegebb korokban (Günz-Mindel és Mindel-Riss korszakok) jelent meg, és átmenetet képez az előember és a mai emberhez már igen hasonló neandervölgyi ember között. Újabban egyre inkább külön fajnak tartják és heidelbergi ember néven különböztetik meg. Valószínűleg ennek a késői előembernek (korai ősembernek) egy helyi változata a Kárpát-medencéből ismert legkorábbi ember, a Homo /erectus seu sapiens/ paleohungaricus.[1] Leleteit a Dunántúli-középhegységben, Vértesszőlősön találták meg: ezek közé tartozik egy koponyacsont, néhány gyermeki tejfog, csonteszközök, kvarcitból és kovakavicsból készült pattintott kőeszközök, tűzhely, valamint a világ legrégibb ismert emberi lábnyoma. Ez jelentette a területen az őskőkor (paleolitikum) kezdetét. E leletek tanúsága szerint a Kárpát-medence már kb. 350-400 ezer éve is lakott volt. Erdélyben később települtek meg az első embercsoportok; pattintott szakócáik és kavicseszközeik Kiskapusról - egész pontosan Magyarkiskapusról van szó (románul Căpușu Mic, németül Klein Thoren)amely egy falu Romániában Kolozs megyében ahol a neves régész professzorok, Roska Márton és Henri Breuil abbé tárták fel ezen híres leleteket melyeket mai napig látni lehet a kolozsvári Történelmi Múzeumban 293-294 -es iktatószámok alatt. és Rakovicáról kerültek elő.[2]

Az egykori érdi középső paleolit vadásztelep mintegy 50-60 ezer esztendővel ezelőtt élt ősember hajdani vadásztanyája véletlenül vált ismertté a szakemberek előtt. Az érdi ősember leggyakoribb vadászzsákmánya barlangi medve volt, de a csontok tanúsága szerint nagy számban élt a környéken a jégkori ló, a gyapjas orrszarvú, a hiéna, a különböző szarvasfajták, a barlangi oroszlán, a párduc, és a mamut. A régészeti leletanyag a moustérien műveltséget reprezentálja – tágabb értelemben az első ízben Németországban leírt, a neandervölgyi ember kultúrájához tartozik – illetve Rudabánya és Vértesszőlős mellett Magyarország harmadik legjelentősebb ősrégészeti lelőhelye. S bár emberi csontmaradványok nem kerültek elő igen nagy jelentőségű ősemberi kőeszközöket hoztak napvilágra. Az utolsó eljegesedés előtt mintegy 50 ezer esztendeje Érden élt ősemberek két kultúrrétegben és 5 települési szintben, több mint 900 pattintott kőszerszám, túlnyomórészt görgetett kavicsból és kvarcitból, valamint faopálból készített ún. pontiniánó jellegű kőeszközök maradtak az utókorra. A számos kisebb üreg, természetes barlang nyújtott menedéket a jégkorszak zordon éghajlati időjárási viszonyai közepette az itt megtelepedett embereknek.

A neandervölgyiek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legutóbbi jégkorszakot megelőző melegebb periódusban (Riss-Würm vagy Eem) jelentek meg Európa-szerte a főleg barlangokban lakó, vadászó-gyűjtögető neandervölgyi emberek (Homo neanderthalensis). Csontmaradványaikat, illetve eszközeiket számos Kárpát-medencei leletből is ismerjük, amelyek közül a legfontosabbakat a Bükk hegység barlangjaiban találták (i.e 90 ezer moustieri), a Suba-lyuk barlangban (Cserépfalu közelében, ez egyben a neandervölgyi ember legkorábbi közép-európai emléke), az Istállós-kői-barlangban és a Szeleta-barlangban (Miskolc-Felsőhámor mellett). Megemlítendőek a Horvát-középhegység gazdag neandervölgyi-leletei is Krapina városban és a Vindija-barlangban. Tata környékén moustieri i.e 80 ezerből származó leleteit tárták fel. Érden i.e 70 ezertől többrétegben moustieri. Bükk-Szeleta kezdete a Szeleta-barlangban (ez a subalyuki utóda) i.e 50 ezer. Érden i.e 45 ezerben a moustieri végetér.

A mai ember megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai ember megjelenése a területen mintegy 35 000 évvel ezelőttre tehető (késői őskőkor vagy felső-paleolitikum). Ez a legutóbbi jégkorszak, az úgynevezett Würm-glaciális időszakával esett egybe, amikor a Kárpát-medence hideg, tundrajellegű terület lehetett. A mai emberek Európa többi részéhez hasonlóan a Kárpát-medencében is évezredeken át néhány fő kultúrkörhöz tartoztak: ezek a helyi kialakulású Szeleta-kultúra, valamint az Európa többi részén is elterjedt aurignaci kultúra (ejtsd: orinyaki) és gravetti-kultúra. Rasszuk (embertípusuk) szerint a mai ember első európai képviselőihez, az úgynevezett cro-magnoni emberekhez tartoztak (ejtsd: kromanyoni). Az Istállós-kői-barlangban az aurignaci kultúra emlékeit találták meg. Többek között egy háromlyukú csontsíp is előkerült, amely öt hang megszólaltatására volt alkalmas.

A gravetti-kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gravetti-kultúra magyarországi lelőhelyei: Ságvár, Bodrogkeresztúr, Árka (Szegvár), Zalaegerszeg, Palánk (Szekszárd).

Bükki-Szeleta kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyi kialakulású Szeleta kultúra kiindulási pontjának a Bükk és környékén található területet tekintjük. A Bükk hegység barlangjaiban a neandervölgyiek mellett a cro-magnoni emberek emlékeit is megtalálták. A Szeleta-barlangban a Szeleta-kultúra finoman kidolgozott kőeszközeit találták meg. Ezek a későbbi nyugat-európai solutrei kultúrával nagy hasonlóságot mutatnak, ezért korábban sokan azonosnak tekintették a kettőt.

Jankovich-barlang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a barlang is számos ősemberi leletet, csont- és szerszámmaradványt adott a régészetnek. Húsz méter magas bejárata mögött hatalmas csarnok húzódik, amit egy felszínre nyúló kürtő követ. A kiemelten védett barlangot csak engedéllyel szabad látogatni.[3] Az itt talált pálca vége rovás jelekkel vagy díszítéssel van ellátva. A pálca készítésének ideje ~i.e.16-20 ezerre tehető.

Középső kőkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A paleolitikumot a mezolitikum („középső kőkorszak” vagy „átmeneti kőkorszak”) követte. A jégkorszak végétől, 10-12 000 évvel ezelőtt kezdődő gyors felmelegedés révén egyre nagyobb területek váltak lakhatóvá. A Kárpátok olvadó jégtakarója biztosította a bőséges vízellátást, aminek eredményeként a régióban gazdag növény- és állatvilág alakult ki. A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel.

Újkőkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence benépesítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Délnyugat-Ázsia újkőkori demográfiai robbanása következtében, az ott kialakuló emberfölösleg részben Kis-Ázsián át a Balkán felé, onnan pedig a Duna vonalát követve vándorolt tovább. Az újkőkorszak során újabb és újabb földművelő népek hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol egyre nagyobb területeket népesítettek be. A Kárpátok viszonylagos védelmet biztosítottak számukra, a földművelésre és állattartásra egyaránt alkalmas síkságok és a vízbőség egyaránt vonzóerőt gyakorolhatott. Később, ahogy itt is megnövekedett a gazdálkodó lakosság létszáma, egyes csoportjaik a Duna, majd a Rajna mentén Közép-Európa többi területét is benépesítették.

Az első gazdálkodó népek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i. e. 76. évezredben virágzó Körös-kultúra és Starčevo-kultúra (Körös-Starčevo, Starčevo-Körös vagy Körös-Starčevo-Criş kultúrkomplexum) hordozói földműveléssel, halászattal, háziiparral foglalkoztak. E kultúrák készítették a Kárpát-medence első ismert kerámiaedényeit.[4] Az agyagedényeket még kézzel tapasztották össze (hurkatechnika). Erre az időszakra tehető az első nagy testű háziállat, a szarvasmarha háziasítása is. Bár ennek pontos helyéről nincs egyetértés a régészek között, de az állat vad őse, az őstulok nagy számban élt a számára ideális élőhelyet jelentő Kárpát-medencében, és nem zárható ki, hogy itt került sor a háziasítására is. Mindenesetre itteni használata már ebben a korai időszakban kimutatható, és jelentős lépés volt a civilizáció fejlődésében.

Európa régészeti kultúrái az i. e. 5. évezred első felében (sárgával a nyugati, világoszölddel a keleti vonaldíszeskerámia-kultúra (alföldi mozaikkultúrák és bükki kultúra)

Az ezt követő vonaldíszes kerámia kultúrája (i. e. 6. évezred második fele – i. e. 5. évezred első fele) a nevét a kerámia párhuzamos vonalakból kialakított díszítőmotívumairól kapta. A kultúra a Dunántúlon alakult ki és innen terjedt el egész Közép-Európa területén. A vonaldíszes kerámia kultúrájának népeit a szórt jellegű, nyílt falvak és a falvak rendszeres továbbvándorlása jellemezte. Óriási, akár 30-40 x 5-8 méteres, hosszú házakat építettek, amelyekben az egész nagycsalád együtt lakott. Jellemző volt rájuk agyagedényeik egyöntetű alapformája, készítési technikája és jellegzetes díszítményei. A lelőhelyekről számos lapos testű, erősen absztrakt apró szobor maradt ránk, maszkszerű fejábrázolással. A vonaldíszes kerámia népei égetéses-irtásos földművelést folytattak, állattartásukban a juh és kecske mellett a szarvasmarha is meghatározó volt.[5]

A vonaldíszes kerámia kultúrájának két fő Kárpát-medencei típusa a dunántúli és az alföldi volt. A dunántúli típus a tágabb nyugati vonaldíszeskerámia-kultúra részét képezi. Az alföldi típust keleti vonaldíszeskerámia-kultúrának is nevezik. Ide tartozik a szatmári, szakálháti és tiszadobi csoport, valamint a bükki csoport a mai Északkelet-Magyarország és Kelet-Szlovákia területén. Ez utóbbit az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának többi csoportjától elkülönítve általában bükki kultúra néven tárgyalják. A bükki kultúra emberei obszidiánt bányásztak, feldolgozták, és kereskedtek vele. Folyómedrek teraszaira építették településeiket, de voltak magasabban fekvő településeik is. Gyakran választottak barlangokat lakhelyül, a legfontosabb leletek a Domica-barlangból kerültek elő. Az újkőkori Közép-Európában nekik volt a legfejlettebb a keramikájuk – nagyon vékonyfalú, alaposan kiégetett edényeket készítettek, sárga, fehér vagy piros díszítéssel ékesítették.

A Dunántúlon az i. e. 5. évezredben kialakuló lengyeli kultúra jellemző vonása a csoportos település-hálózat volt. Az Alföldön az i. e. 5. évezred második felében a tiszai kultúra virágzott. A kultúra legjelentősebb emlékeit a Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydomb és Gorzsa-Cukor-major neolitikus településein tárták fel. A települések nagy lélekszámú lakossága hatalmas, több helyiségből álló házakban élt. A hosszú egy helyben lakásra utalnak a gorzsai telep helyenként 3 méter vastag településrétegei.

Korai írásbeliség a Kárpát-medencében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyt az i. e. 5. évezredben a Vinča–tordosi kultúra népe lakta. A Maros mentén kialakuló kultúra körében már korábban is ismert, az agyagedényeket díszítő geometrikus jelek a tatárlakai lelet szenzációs felfedezése óta új megvilágítást kaptak. A táblácskákon ugyanis nagy valószínűséggel írás található, és ez alapján elképzelhető, hogy a kultúra többi agyagemlékén lévő jelek is részben írásjelek, amint azt egyébként néhány kutató már korábban is gyanította.

A tatárlakai lelet komoly dilemmát jelent a nemzetközi történettudomány számára, hiszen a mezopotámiai írásbeliség kezdeténél mintegy ezer évvel korábbi, és így a világ egyik igen korai írásos emlékének tekinthető. A leletek tanúsága szerint a Maros mentén valamikor az i. e. 5. évezred végén talán kísérlet történt az írás bevezetésére. Ennek a kísérletezgetésnek azonban nem volt folytatása, a kései neolitikumból nem ismerünk hasonló jelekkel karcolt agyagtárgyakat.

Az újkőkori művészet emlékei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újkőkori művészet jelentős Kárpát-medencei emlékei az i. e. 5. évezredi tiszai kultúra istenszobrai. A legismertebbek a kökénydombi Vénusz és a szegvár-tűzkövesi idol (sarlós isten).

Rézkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai rézkor, i. e. 5–4. évezred[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 5-4. évezred során a felmelegedés olyan mértékűvé válik, hogy a jég visszahúzódása mellett a világtengerek szintje ~100 m-rel megemelkedik. A Kárpát-medencétől keletre az Fekete-tengert megelőző olvadék tó hirtelen feltöltődik a Boszporuszon keresztül.

Az i. e. 5. évezred végére tehető az arany mellett a rézből készült fegyverek és eszközök Kárpát-medencei megjelenése. A réz megmunkálását ismerő balkáni eredetű új népesség fő célja az Erdélyi-érchegység fölötti ellenőrzés lehetett. A korai erdélyi rézeszközök (Balomir, Radnót) jelentik a Kárpát-medencei rézkor kezdetét. A Petreşti-kultúra hosszú időre, egész a rézkor végéig uralta az erdély arany és rézlelőhelyeket. A nagyarányú kereskedelem révén az egész Kárpát-medencébe és a Balkánra is eljutottak az általuk készített lemezes aranyékszerek.

Az i. e. 5. évezred végén kialakuló tiszapolgári kultúra legnagyobb elterjedési periódusában magába foglalta az Alföld keleti felét és Erdély nagy részét. A kultúra kisméretű, időszakos jellegű településeiken fő foglalkozásuk az állattenyésztés volt. A halottak mellé helyezett tárgyak mennyisége, valamint az egyes sírokban felbukkanó rézékszerek és fegyverek már a halottak eltérő társadalmi helyzetére utalnak. A tiszapolgári kultúra jellegzetes edényformái a talpas kelyhek és csőr alakú kiemelkedésekkel ellátott edények. A rézmegmunkálás már igen magas fejlettségi szintet ért el. A Petresti kulturával együtt száznál több rézfeldolgozó hely lelhető fel a korból.

Középső rézkor, i. e. 4. évezred[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tiszapolgári kultúrát követő, illetve vele párhuzamos bodrogkeresztúri kultúra (i. e. 4. évezred) a Kárpát-medence egész középső részén, az Alföldön és a Duna mentén egyaránt jelen volt. A kultúra népességének kisméretű települései nehezen figyelhetőek meg régészetileg, mivel ezek inkább állattenyésztő népek szálláshelyei, mint állandó települések voltak. Sokkal ismertebbek temetőik, amelyek között előfordul a száznál több sírból álló is. A nagyszámú fémtárgy (réz, arany) a fémművesség nagymértékű elterjedésére utal. A földművelés mellett (főleg közönséges búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak.

A rézkor legfontosabb helyi megnyilvánulása az Erdélyben kialakult erősdi kultúra volt. A nagy mennyiségben előforduló ember- és állatábrázolások, amelyeket kultikus célokra használhattak, az erősdi kultúra fejlett tárgyi és szellemi életéről tanúskodnak. Az erősdi kultúra településeinek megszűnése a késő rézkorban érkező népvándorlási hullám számlájára írható.

Késő rézkor, az ókor kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rézkor végi badeni kultúra (péceli kultúra) tagjai állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagedényeket készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak. A temetők szerepe megnőtt, a közösség életében az állandóságot ezek képviselték. Szigorú rendszer szerint és gazdag melléklettel (réz-, csont-, kőeszközök, kagyló- és csontékszerek, agyagedények) temették el a halottaikat. Budakalász mellett tárták fel a badeni kultúra legnagyobb eddig ismert temetőjét (i. e. 4. évezred vége). Az itt talált kis agyagszobor, a budakalászi kocsi, egész Európa első szekérábrázolása, ami a Kárpát-medencének az emberi civilizáció fejlődésében játszott fontos szerepére mutat.

(i.e. 3500-2000) Körül a kökörök kulturája is megjelent.[6]

Az i. e. 3. évezred első felében jelentős éghajlati változások zajlottak le. Eurázsia klímája szárazabb lett és ennek következtében a növénytermesztés mint alapfoglalkozás elveszítette korábbi elsődleges szerepét. Helyét az állattenyésztés vette át. Ennek egyik következménye egy nagy népvándorlási hullám volt, amellyel a korábbi rézkori népességek eltűntek, helyüket újabb, az előbbiek hagyatékát csak részben átvevő közösségek foglalták el. Az átmeneti kor egyik legjellegzetesebb képviselője a Coţofeni-kultúra, amely Bulgária, Szerbia és Havasalföld mellett Erdély nagy részére is kiterjedt. Településeik átmeneti jellegűek voltak, a transzhumáló állattenyészést gyakorolták, míg a földművelés másodlagos volt. Agyagművességük nagyon gazdag és változatos emlékeiből ismert.

A Kárpát-medencében az i. e. 4. évezred második felétől az i. e. 3. évezred közepéig tartó hosszú késő rézkori időszak, a badeni kultúra kora és az azt követő átmeneti kor időben egybeesik az ókori kelet, a sumer és egyiptomi civilizáció kialakulásával, az ókori történelem kezdetével.

Bronzkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medencei bronzkor az i. e. 3. évezred közepétől az i. e. 9. század végéig tartott. A Kárpát-medencében nagyon sok bronzkorból származó kerámiát találtak és számos temetkezési helyet, amelyek egységes temetkezési rítusokra utalnak.

A kor jellemzője a bronzeszközök térhódítása, amelyek lassanként kiszorítják a használatból a rézeszközöket. A bronz, a réz más színesfémekkel létrehozott ötvözete nemcsak könnyebb megmunkálhatósága, hanem keménysége révén is előnyösebb alkalmazást biztosított. A Balkánon és a Közel-Keleten arzéntartalmú rézércből állították elő a bronzot, míg a Kárpát-medencében antimontartalmú rézércet bányásztak, amelyből a jobb minőségű antimonbronzot állították elő és alkalmazták. A vas megjelenése után is, még sokáig versenyképes volt ez a fémötvözet.

Ebben a korban alakul ki egy viszonylagos egyensúly a növénytermesztés és állattenyésztés között. A fő foglalkozás azonban továbbra is az állattartás marad, ahogy azt a nagy számban feltárt csontanyag, valamint állatszobrocskák bizonyítják.

Korai bronzkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai bronzkorban jelentős népvándorlás zajlott, sok háborúval. A bronzkor első ismert Kárpát-medencei kultúrája az ekkoriban egész Európában megjelenő harangedényes kultúra vándorló népe volt az i. e. 3. évezred második felében. Ezután a mai Magyarország keleti részén, a Körös mellékfolyói mentén mutatkoztak meg a korai bronzkor első jelei, amely a makói kultúra (Makó-Kosihy-Čaka-kultúra) kialakulásához vezetett. Ezt a Kárpát-medence nyugati felében a Somogyvár-Vinkovci-kultúra, az Alföldön pedig az ottományi kultúra és a gyulavarsándi kultúra követte. Erdélyben a Schneckenberg-kultúra terjedt el, amely Havasalföldön is virágzott. Elsődlegesen növénytermesztők voltak, településeiket a dombok legmagasabb, könnyen védhető pontjain alakították ki, és néha meg is erődítették. Halottaikat kőszekrényes sírokba temették. Egyedinek számít a kizárólag a Kovászna megyei Zabolából ismert zabolai kultúra, amely egy ismeretlen nagyállattartó, vándorló népességhez kötik.

A középső bronzkor hosszú békéje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bronzkori leletek a mai Románia területéről

Az i. e. 2. évezred első fele (középső bronzkor) a bronzkor klasszikus szakaszát képviseli. A korszak jellegzetességének számított a nagyméretű, védőárkokkal és földsáncokkal erődített települések elterjedése. A rézből készített eszközök végleg eltűntek a bronzeszközök javára. A bronzöntés fejlődésével párhuzamosan új típusú ékszerek és fegyverek (fokosok, kardok, tőrök, lándzsahegyek és karvédők) jelentek meg. A kor másik jellegzetessége az arany- és ezüstkincsek mind nagyobb elterjedtsége. A Kárpát-medence népei jelentős kulturális kapcsolatokat tartottak fenn a mükénéi kultúra régióival, mint ahogy azt a jellegzetes mükénéi típusú fegyverek, ékszerek, bronzedények, valamint a kerámia díszítőmotívumai mutatják.

Ekkor is zajlottak ugyan kisebb háborúk, de alapjában békésebb korszak következett, így hosszabb egy helyben lakásra tudtak az itt élők berendezkedni. Ezt a telepásatásokon felszínre került többrétegű falvak, az úgynevezett tellek (a korábbi kultúrák romjainak egymás fölé rétegződésével keletkező dombok) bizonyítják. Az egymásra rétegződött falvak házaiban többször megújított és újratapasztott agyagpadlókat tártak fel. A településeket földsáncok, árkok vették körül, védve az itt lakókat. Az ásatásokon háziasított állatok (szarvasmarha, sertés, juh, kecske, , kutya) csontjai mellett vadászott állatok (szarvas, őstulok) maradványai is előkerültek.

A tell-településeken hosszú évszázadokon át minden törés nélkül folytatódott az élet. A nagy sírszámú temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is előkerül (például Budatétény). Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló tell települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a korszakban igen jelentős demográfiai robbanás zajlott le: a népesség száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott.

A középső bronzkor legfontosabb Kárpát-medencei kultúrái: a Dunántúlon a zóki kultúra és az úgynevezett mészbetétes díszű edények kultúrája, az Alföldön a nagyrévi kultúra, hatvani kultúra, perjámosi kultúra, vatyai kultúra és a különlegesen szép edényeiről ismert szeremlei kultúra, valamint az erdélyi csomortáni kultúra és Wietenberg-kultúra.

A csíkcsomortáni erődített bronzkori település után elnevezett csomortáni kultúra hatására alakult ki a középső bronzkor jellegzetes erdélyi kultúrája, a Wietenberg-kultúra, amelynek népessége sűrűn lakta az egész Erdélyi-medencét, anélkül hogy túllépte volna annak határait. Településeik megtalálhatóak a folyók teraszain, a hegyvidéken, barlangokban egyaránt. Halottaikat elhamvasztották, és a hamvakat fedeles urnákban helyezték a földbe. Harcias népesség voltak, hagyatékukban gyakran fordulnak elő csatabárdok, mükénéi típusú kardok, valamint bronzból készített spirális karvédők.

A Kárpát-medencei középső bronzkor végét (i. e. 15–14. század) koszideri periódusnak is nevezik Dunaújváros Koszider telepi lelőhelye után, ahol az úgynevezett koszideri kincseket találták.

A késő bronzkori népvándorlások nyomai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i. e. 2. évezred második felét állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etnikai-kulturális változások jellemzik. A Kárpát-medence területén keveredtek az úgynevezett Kárpát-Dnyeperi kultúrkörbe tartozó és a közép-európai jellegű kultúrák. A kutatók úgy tartják, hogy a korszak helyi népességeit trákok, illírek, valamint egyes iráni eredetű népcsoportok képviselik. Az i. e. 14. században a Kárpát-medence nagy részét a halomsíros kultúra Európa keletebbi, északabbi és nyugatabbi területeiről is ismert harcias, lótartó törzsei foglalták el. Ez a kultúra a nevét jellegzetes temetkezési módjáról kapta: halottaik sírja fölé kőből, földből halmot emeltek. Ettől az időszaktól kezdve a Kárpát-medence nagyobb részének története elszakadt a Balkántól, és kulturális fejlődése Közép-Európához kapcsolódott. A halomsíros kultúrát a vele lényegében rokon urnamezős kultúra követte (i. e. 12-9. század). Jellemző volt rájuk az égetéses rítus szerinti urnába temetkezés.

Ebben az időben érte el a bronzipar fejlődésének csúcspontját az egész Kárpát-medencében. A jobb és a nagyobb mennyiségben készülő mezőgazdasági bronzeszközök, a sokféle változatban készülő sarlók és balták intenzívebb földművelést tettek lehetővé. A virágzó bronzkereskedelem és a nagyarányú mezőgazdasági termelés lehetővé tette a vagyoni felhalmozást, erőteljesebbé vált a nemzetségi társadalom bomlása. A törzsek vezetői, a katonai réteg és az iparosok (elsősorban a bronzművesek) kiemelkedése és a falusi lakosságtól való elkülönülése egyre hangsúlyosabb lett. A vezető katonai réteg és a gazdagságot biztosító bronzművesek hatalmas földvárak sáncai mögött laktak. A földvárakon belül gyakran egy külön földsánccal védett magaslat, fellegvár volt. A földvárakat az egyszerű földművesek vízmenti domboldalakra települt falvai vették körül.

Csak Erdély tért el a Kárpát-medence többi részétől, mivel ez a terület az al-dunai és balkáni kultúrákkal szerves egységben fejlődött. A Noua-kultúra Brassó hasonló nevű negyedéről kapta a nevét, ahonnan először kerültek felszínre hagyatékai. A Noua-kultúra legnagyobb kiterjedése idején elfoglalta egész Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet. Szarvasmarha-tenyésztő népesség volt, akiknek életében a mezőgazdaság alárendelt szerepet töltött be. Tárgyi emlékeik, kő- és bronzedényeik gazdagabbak mint más egykorú kultúrák hagyatéka.

Vaskor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vaskor kezdete i.e 1900 körülre tehető. Az első feltárt vashámor maradványai a Tátrában vannak. A hettiták i.e 1800 óta, Erdélyben pedig i.e 1700 óta van vasfeldolgozás. A vaskor közeledtével nem csak az ékszerek, de a fegyverleletek száma is megnő. Ekkoriban már élénk cserekereskedelem folyt és megjelent a pénzhasználat is, amit görög és makedón mintára vert pénzérmék és egy Szalacskán előkerült kelta pénzverő műhely maradványai is bizonyítanak.

Hallstatti kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medencei bronzkort a vaskori hallstatti kultúra követte (i. e. 8-5. század).

A hallstatti kultúra elnevezést általában a vaskor korai szakaszára alkalmazzák. Nevét a felső-ausztriai Hallstatt helységről nyerte, ahol a 19. században az első nagy kiterjedésű temetőjét tártak fel. A hallstatti kultúrára nagy anyagi és szellemi gazdagság jellemző, és ezt az anyagi és szellemi áldást görögül maqariosnak nevezzük. Erre utalnak a nagyméretű földvárak, a kiterjedt települések, néha több tucat kilogramot is meghaladó, elrejtett, úgynevezett raktárleletek, kincsleletek, valamint a gazdag melléklettel ellátott sírok. A vaseszközök már a periódus korai szakaszában megjelentek, de még csak alárendelt szerepet töltöttek be a bronzból készültek mellett. Általános elterjedésükre csak a hallstatti kultúra korszakának végén került sor. Az erdélyi Rétyen feltárt olvasztókemence és kovácsműhely a Kárpát-medence területéről ismert legkorábbi vasfeldolgozó központok közé tartozik. A hallstatti kultúra korszakának végén igen fontossá vált a görög kultúra hatása.

A terület első ismert népei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence első név szerint ismert népcsoportjai az illír törzsek közé tartozó pannonok és azalok, valamint a kelta szkordiszkuszok, tauriszkuszok (noriák), boiok, eraviszkuszok, ózok, gotinok és anartok voltak. A pannonok és a szkordiszkuszok a mai Észak-Horvátország és Vajdaság területén, az azalok, boiok és eraviszkuszok a Dunántúlon, a tauriszkuszok a mai Burgenland vidékén, az ózok, kotinuszok és anartok pedig a mai Szlovákia területén és az Északi-középhegységben éltek. A kelták már nem csak elszórt falvakban laktak, hanem kisebb városokat is alapítottak, melyek lakossága részben a római hódítás után is megmaradt, a kelta eredetű helynevekkel együtt.

Az i. e. 1. évezred során az Alföld vidékére a lovasnomád szkíták törzsei (szigünnák és agatürszök), majd a római korban a velük rokon szarmaták (jazigok) költöztek, Erdély területét pedig a trák népek közé tartozó dákok lakták, akik a velük rokon al-dunai gétákkal közös királyságot alapítottak. A dákok és géták hatalma különösen Burebista dák király alatt nőtt meg, aki a Kárpát-medence népeit sorra uralma alá hajtotta.

Szkíták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iráni nyelvcsaládba tartozó szkíták (régi magyar nyelven szittyák, perzsául szakák) az i. e. 8. században telepedtek meg a délorosz sztyeppéken, ahol több törzsszövetségből álló nomád királyságokat hoztak létre. Egyes közösségeik az i. e. 7. század közepe körül betelepedtek a Kárpát-medencébe. Törzseik, amelyeket az ókori források alapján a szigünnákkal és agatürszökkel (görög Agaturszoi) lehet azonosítani, több évszázadon keresztül az Alföld és az Erdélyi-medence domináns népessége volt. Hagyatékukat Erdélyben például a csombordi szkíta temetők képviselik. Feltehetőleg sokáig új hazájukban sem hagytak fel nomadizáló életmódjukkal. A i. e. 6–4. évszázad során azonban a régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy a szkíták fokozatosan eltűntek, illetve összeolvadtak a környező népekkel.

Kelták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kelta korszakot a régészek La Tène-kultúrának is nevezik, a svájci Neuchâtel-tó partján levő La Tène településről nevezték el, ahol a 19. században egy különös, tóra épült települést tártak fel. A La Tène-kultúra kifejezést a keltákon kívül mindazon népekre is használják, akik a kelta kultúra befolyása alatt álltak, vagy hozzájuk hasonló fejlődésen mentek át, például a trákok. A kelták őshazáját a mai Franciaország területére helyezik, innen vándoroltak az i. e. 5. századtól Közép-Európa és Itália területére. Itáliában hamarosan összeütközésbe kerültek a felemelkedő római állammal. A rómaiak a kelta törzseket galloknak, Észak-Itáliát és a mai Franciaország területét pedig róluk Galliának nevezték.

Az i. e. 3. század-ra a Kárpát-medence egész területe a bevándorló kelta törzsek uralma alá került, a Dunántúlt, az Alföldet, a mai Szlovákia területét és Erdélyt is beleértve. Az első ismert Kárpát-medencei hatalmi központot a szkordiszkuszok hozták létre a régió déli részén, a mai Vajdaság és Északkelet-Horvátország területén. Nyugatabbra, a Keleti-Alpok (a mai Ausztria) térségében ugyanakkor a tauriszkuszok alapítottak egységes királyságot, amely a mai Burgenland vidékét és a Dunántúl nyugati részét is magában foglalhatta. A Kárpát-medence belső területein az első egységes törzsszövetség a boiok irányítása alatt jött létre az i. e. 2. században. A boiok eredetileg Észak-Itáliában éltek, de a rómaiaktól i. e. 191-ben elszenvedett katasztrofális vereségük után nagy részük a Kárpát-medence területére vándorolt. Elsősorban a Pelso-tó (vagyis a mai Balaton) mellett és a Kisalföldön telepedtek le. Itt lassanként ismét erős néppé váltak, és az észak-dunántúli, valamint a mai nyugat-szlovákiai terület törzseit (azalok, eraviszkuszok, ózok, gotinok, anartok) egységes uralom alatti szövetségbe szervezték.[7]

A boi fémművesség termékei messzire eljutottak a térségben. A boiok központja az i. e. 1. században a mai Pozsony és Dévény volt. Valószínűleg Közép-Európa északabbi területeire is kiterjesztették hatalmukat, mivel egyes ókori források a mai Csehország és Dél-Németország területén is említik a boiok jelenlétét. Feltehetően az ő nevükből származik Csehország latin neve, a Bohemia (germán Bojhaemi).[8] Egyes elméletek a bajorok (latin baioarii) és Bajorország nevét is a boi népnévből eredeztetik.[9]

A dák-géta királyság kiterjedése Burebista király alatt (i. e. 82)

I. e. 60 körül a boi királyság háborúba került keleti szomszédaival, a dákokkal. A dák-géta szövetséggel szemben a boiokat a háborúban nyugati szomszédaik, a tauriszkuszok segítették, Kritasiros királyuk vezetése alatt. A Patissos (Tisza) mellett folyt le a véres ütközet, és noha a boiok elszántan küzdöttek, Burebista lett a győztes. A boiok Kárpát-medencei hatalma ezzel megtört. Sztrabón görög történetíró szerint országukat a Balaton vidékén a dákok úgy elpusztították, hogy száz esztendeig az Enns és a Rába közötti területet csak úgy emlegették a területet, mint a „boiok pusztaságát” (desertum Boiorum).[10]

Dákok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vasművesség és a vasból készült szerszámok-fegyverek általános elterjedése, valamint az erőteljes társadalmi fejlődés, illetve a görög és a kelta kultúrával korán kialakított kapcsolataik révén a dákok az i. e. 1. század körül érték el műveltségük legmagasabb fokát. A Burebista alatt először egyesített törzsek erős államot hoztak létre, amely másfél évszázadon keresztül a térség meghatározó politikai erejét képezte. Az utolsó dák király, Decebal korában a dák államot a rómaiak csak két véres háborúval tudták meghódítani.

Településeik egész Erdélyben megtalálhatóak voltak. Léteztek több hektáros területeket magukba foglaló, árkokkal és sáncokkal erődített településeik is, amelyek törzsi központok lehettek. Az ókori források megemlékeznek vallásukról, többek között Zamolxis főistenről is. A kultusz céljaira nagyméretű kör vagy téglalap alakú, kőből vagy fából emelt szentélyek szolgáltak. A dák király székhelye Sarmizegetusa volt (Várhely, Hunyad megye). A dák ötvösművészet emlékei közé tartoznak a csíkszentkirályi és szörcsei ezüstkincsek, amelyek a hellenisztikus világgal való kulturális kapcsolatukat is bizonyítják.

Római kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pannonia és Dacia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aquincum 12 000 lakosával az ókori Közép-Európa legnagyobb városa volt.
Az aquincumi polgárvárosi amfiteátrum légifelvételről

Részletesebb leírás a Pannonia és Dacia szócikkekben

Az i. e. 1. század során a Római Birodalom, amely addig csupán kereskedelmi kapcsolatban állt a Kárpát-medence népeivel, kiterjesztette a terület egy részére az uralmát. Augustus császár a hároméves pannoniai háború eredményeként i. e. 9-ben elfoglalta a Dráva-Száva-közét és a Keleti-Alpokat (a mai Ausztria), Claudius császár pedig i. sz. 4650 között a római uralmat észak és kelet felé a Duna vonaláig terjesztette ki (római limes). A meghódított Kárpát-medencei területek a mai Észak-Szlovénia, Észak-Horvátország és Vajdaság mellett ekkorra tehát már a teljes Dunántúlt is magukba foglalták. Augustus a meghódított Kárpát-medencei területeket Illyricum tartomány részévé tette (Illyricum Inferius). Claudius viszont Pannonia néven új tartományt hozott létre a térségben, amely a meghódított Kárpát-medencei területeken kívül a mai Kelet-Ausztriára és Szlovénia területének nagy részére is kiterjedt.[11]

Az újonnan elfoglalt illír-kelta lakosú területen számos virágzó római település jött létre. Az 1. század közepére Carnuntumban (Németóvár) és Aquincumban (Óbuda) már állandó katonai tábor épült. Az új tartomány fővárosa Carnuntum lett, Aquincum azonban még jelentősebb volt, és az 1. század végére 12 000 lakosú várossá fejlődött.

A Pannoniában élő népek kultúrája keveredett a rómaival, és fokozatosan romanizálódtak. A korábban itt élő népek mellett az 1. században nyugat felől újabb kelta csoportok vándoroltak be. A római történetírók feljegyzéseiből a következő törzsek nevét ismerjük: Amantini, Andizetes, Arviates, Azali, Belgites, Boii, Breuci, Catari, Colapiani, Colaetiani, Cornacates, Cytni, Eravisci, Hercuniates, Iassii, Latobici, Osi, Oteriates, Scordisci, Varciani, Volcae.

Traianus császár 103-ban szétválasztotta egymástól a tartomány keleti és nyugati felét. Az előbbiből Pannonia Inferior (Alsó-Pannonia) tartományt hozta létre Aquincum fővárossal, az utóbbit pedig Pannonia Superior-nak (Felső-Pannonia) nevezte el, ennek továbbra is Carnuntum maradt a székhelye.

A két fővároson kívül további nagyobb városok alakultak ki. Ilyenek voltak például a híres borostyánút mentén Poetovio (Ptuj), Sala (Zalalövő), Savaria (Szombathely), Scarbantia (Sopron) és Vindobona (Bécs), a többi fontos kereskedelmi útvonal mentén pedig Siscia (Sziszek), Mursa (Eszék), Cibalae (Vinkovce), Servitium (vagy Serbinum, Orbászkő, Bosznia), Sirmium (Szávaszentdemeter), Taurunum (Belgrád-Zimony), Sopianae (Pécs), Brigetio (Szőny), Arrabona (Győr), Gorsium (Tác) és Gerulata (Pozsony-Oroszvár). Az élénk kereskedelem nyoma az ebből a korból feltárt rengeteg Italiából, Germaniából, Galliából származó lelet: szobrok, kerámiák, üvegáruk, nemesfémekből és borostyánból készült ékszerek, fém használati tárgyak.

Pannoniának a kereskedelmi jelentősége mellett nagy katonai szerepe is volt, mivel a Duna természetes határvonala mentén egyrészt az Alföldet és a mai Szlovákia területét ekkoriban elfoglaló szarmaták és nyugati germán törzsek, másrészt a mai Szerbia felől terjeszkedő dákok ellen védte a Római Birodalmat. A dákok legyőzése után Traianus császár a Kárpát-medence keleti felére is kiterjesztette a római uralmat, létrehozva Dacia provinciát. Dacián belül különösen Erdély játszott nagy gazdasági szerepet híres aranybányái és sóbányái miatt. A tartomány erdélyi részének legfontosabb városai Sarmizegetusa (Várhely), Ampelum (Zalatna), Apulum (Gyulafehérvár), Napoca (Kolozsvár), Porolissum (Mojgrád, Szilágy megye) és Potaissa (Torda) voltak.

A „barbárok”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence középső és északi területeit a rómaiaknak soha nem sikerült meghódítani, mivel a rómaiak által „barbároknak” nevezett törzsek sikeresen védelmezték szállásterületeiket. Az 1. századtól az eredeti kelta lakosságot az Alföldön a valószínűleg szkíta eredetű, indoiráni nyelvű szarmaták (jazigok és roxolánok), a Kárpát-medence északi hegyes területein pedig a nyugati germán (szvéb) törzsszövetséghez tartozó kvádok és markomannok váltották fel. A szarmaták kisebb-nagyobb falvainak nyomát a régészek százszámra tárják fel a Tisza és mellékfolyói partján.

A rómaiak valamennyi barbár nép ellen rendszeres hadjáratokat folytattak, sokszor magának a császárnak a vezetésével (például Marcus Aurelius pannoniai hadjáratai). Elrejtett kincsek bizonyítják, hogy 260 körül a szarmaták harcosai az Alföld felől betörtek Pannoniába. A barbár támadások Dacia 271-es kényszerű feladása után egyre gyakoribbá váltak. A 23. század között keleti germán törzsek, a gótok és vandálok vették birtokukba a dák területeket a mai Kárpátaljától Erdélyig. A 4. században készült el a teljes Alföldet körbekerítő, 1260 km hosszú, védelmi sáncrendszer, a Csörsz árka. A 4. század végétől a római hadseregnek a szarmatákon és a korábban betelepült germánokon kívül a Kárpát-medencére zúduló újabb kelet-európai néptömegeket is fel kellett tartóztatnia, akik a hunok előrenyomulása elől menekülve jutottak el idáig.

A népvándorlás kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hun Birodalom, az ókor vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Attila lakomája Priszkosz rétor leírása alapján (Than Mór festménye 1870-ből)

A 4. század végén megjelentek az alánok, majd az ugyancsak a hunok elől menekülő újabb gót törzsek (vizigótok és keleti gótok) húzódtak be Erdély területére és a Balkánra. A századfordulóra a hunok is megérkeztek erre a területre, és egy évtizeden belül már az Alföldet is elfoglalták. Ők voltak képesek először uralmuk alatt egyesíteni az egész Kárpát-medencét. A hunokkal együtt a velük szövetséges keleti germán törzsek, a herulok és a gepidák is a Kárpát-medencébe költöztek. Ugyanakkor a Kárpát-medence északi részét lakó nyugati germán markomannok és kvádok a hunok elől a mai Csehország és Dél-Németország területére, a svéb (szvév) törzsszövetség központi területeire menekültek. (A kvádokat az 5. századtól csak svébeknek nevezték, és ők lettek a későbbi Svábföld és sváb népcsoport névadói.)

A rómaiak először 409-ben Pannonia keleti felét voltak kénytelenek átengedni a hunoknak, de 433-ra az egész tartományt elveszítették. Bár Attila támadása megrázta a Római Birodalmat, 451-ben a catalaunumi csatában Aetius római hadvezér megállította az akkori hun sereget. Attila 453-as halála után a hunok birodalma szétesett, helyét egymással harcoló germán királyságok vették át.

Germán uralom, a korai középkor kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kárpát-medence területét egy évszázadon keresztül a gótok, herulok, gepidák és longobárdok törzsei osztották fel egymás között. Végül 567-ben a kelet felől érkező lovasnomád avarok megsemmisítő vereséget mértek a germán törzsekre és átvették a terület felett az irányítást, amelyet mintegy 250 évre meg is tartottak. A germán törzsek többsége Itáliába menekült. (A Pó-síkságon letelepedő longobárdok nevéből származik Lombardia tartomány neve.) Csak az addig a Felső-Tisza-vidéket birtokló gepidák maradtak a Kárpát-medencében, meghódolva az avaroknak, azonban a következő évszázadokban ők is beolvadtak a terület többi népe közé.

Az Avar Kaganátus és a szlávok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az avarok elsősorban az Alföld területén éltek. A régészek különösen sok avar kori sírt tártak fel Szeged és Szentes környékén. A Kárpátok völgyeibe (a mai Szlovákia és Erdély vidékére), valamint a Dunántúlra ugyanakkor a szlávok törzsei költöztek, akik az avaroknak határőrnépeként szolgáltak. Az avarok nyelvéről ellentmondó nézetek vannak akár a magyar nyelvről. A nagyszentmiklósi aranykincs alapján "a görög nyelven írt szöveg egyértelműen török nyelvre vall" (Györffy György).

Késő avar kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A griffes-indás kultúra népe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

670 körül érkezett a Kárpát-medencébe az úgynevezett griffes-indás kultúra népe, akiket a kettős honfoglalás elmélete korai magyaroknak tart. A kisszámú nyugati forrás onogurokként említi őket. A források egybevetése alapján ugyanúgy a Fekete-tengertől északra eső sztyeppevidéken ekkoriban felbomló onogur törzsszövetség tagjai voltak, mint a mai Bulgária területét ugyanekkor elfoglaló bolgártörökök.

Az avarok állandó harcban álltak a Bizánci Birodalommal és a Balkán nagy részén adót szedtek az ott élő népektől. Uralmukat a frankok törték meg, Nagy Károly legyőzte és keresztény hitre térítette őket. Felállította az avar őrgrófságot, amely a később kialakuló Ausztria magjává vált. Ezt a területet ma is Őrvidék néven ismerjük (németül Burgenland, azaz „várföld”). Az Alföld és Erdély bolgár (bolgár szláv) fennhatóság alá kerültek.

Nyitrai Fejedelemség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

9. századi keresztény templom romjai a vágvölgyi Ducó községben (Szlovákia)

825-ben Pribina fejedelem Nyitra központtal létrehozta az első Kárpát-medencei szláv államot nagyjából a mai Szlovákia területén. I. Mojmír morva fejedelem azonban, aki ekkortájt függetlenítette magát a Keleti Frank Királyságtól, Pribina államát hamarosan elfoglalta és Morvaországhoz csatolta, ezzel létrehozva a Morva Birodalmat („Nagymorva Birodalom”). Bár a Dunántúl a 843-as verduni szerződés után Német Lajos Keleti-Frank Királyságához tartozott, Mojmir igényt tartott a területre és saját birodalma részévé tette. A morvák Kárpát-medencei hatalma I. Szvatopluk idején ért csúcspontjára.

A Nyitrai Fejedelemség Kárpát-medencei elhelyezkedése korántsem egyértelmű. Bakay Kornél régészeti és írott forrásokra hagyatkozva elképzelhetőnek tartja, hogy a Keleti-Alpokban, a mai Szlovénia, illetve Karintia térségében helyezkedhetett el. Az írásos dokumentumokban fellelhető Nitrava helynév nem feltétlenül azonosítható Nyitrával, mint ahogy a Mosaburg-Zalavár megfeleltetés sem teljesen bizonyos.[12]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Vértesszőlősön élt embert egyes kutatók Homo erectusnak, mások korai neandervölgyi embernek tartják, sőt korábban a Homo erectus és a Homo sapiens közötti átmeneti formának is gondolták, ezért a Homo /erectus seu sapiens/ paleohungaricus nevet adták neki. Lásd: A vértesszőlősi előembertelep, Hominids (angol nyelvű)
  2. "A Kiskapuson előkerült szakócát ugyan formai alapon az utolsó előtti eljegesedés (Riss, 200-130000 éve) idejébe teszik és az acheuli iparhoz sorolják, rétegtani adatok nélkül azonban ez mindig bizonytalan marad. Az Olt völgyében, a Szebentől délre eső Rakovicán előkerült hasogató (chopper) ugyancsak keveset mond számunkra. A nagyméretű kavicseszköznek ugyan kétségtelen párhuzamai vannak a Dîrjov és az Argyas völgyében, ahol (de nem az eszközökkel együtt) korai pleisztocén fauna is előfordul. A rakovicai lelet azonban település-összefüggések nélkül egyelőre aligha több olyan kavicsnál, amelyiknek éle van." (ERDÉLY TÖRTÉNETE 4/31
  3. http://www.vendegvaro.hu/gen?genid=15679
  4. http://epa.oszk.hu/00800/00846/00010/pdf/am-2007-02-szgy.pdf
  5. http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/tv2007/tv0702/fekete.html Fekete Mária: A zöld folyosók és az emberi civilizáció
  6. http://www.grandpierre.hu/200504/0503Kokorok.htm
  7. Fizt Jenő : Ókor 2. (ELTE Ókori művészettörténet, előadások anyaga) és lásd Kép:Blaeu 1645 - Germaniae veteris typus.jpg
  8. Tacitus: Germania 28, lásd: [http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/1299.html Petz Vilmos: Ókori lexikon – Boji
  9. en:History of Bavaria
  10. Nagy Képes Világtörténet, 4. kötet: A népvándorlás II/2. Közép-európai kelták, Budapest 1901.
  11. Fitz Jenő fentebb idézett anyaga
  12. Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai