Huszár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Than Mór: Pihenő Károlyi-huszárok

A huszár (angolul hussar, lengyelül: husaria) magyar eredetű könnyűlovassági fegyvernem katonája. A huszár, mint lovas katona neve, 1458-ra, Mátyás király korába nyúlik vissza, amikor a király rendelkezése szerint húsz telkenként egy lovas katona kiállítására kötelezte alattvalóit.

A szó eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A huszár szó keletkezése a történelem homályába vész. A legvalószínűbb elméletek szerint (pl. az 1831-ben kiadott Amerikai Enciklopédia) a husz (húsz) szóból származik, amikor (Corvinus) Mátyás király elrendelte, hogy husz-husz jobbágytelek után egy katona állíttassék a király seregéhez. Valószínűleg eredeti jelentése húsz telektulajdonos költségén kiállított katona. Feltételezhető, hogy ez a katonaállítási rendszer, illetve a fogalom már hamarabb is ismert volt, mivel egy 1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Imre Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”).[1]

A szót hosszú időn át szerb eredetűnek tartották az etimológusok, azonban ma már bizonyos, hogy a magyarból származott a szerbbe és nem fordítva.

A magyar huszár története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar huszár a 16. században, Jost Ámán rajza után készült egykorú fametszet

Mátyás király huszárjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborlók, hanem földműves családok fiai voltak, s jobbára szerb eredetűek.

A magyar huszár a 16-17. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Huszártiszt a 16. században
Huszárok a 18.században

Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva. Már a mohácsi vész előtt a stájer rendek horvát és bosnyák zsoldosokból alakítottak lovascsapatokat a török portyázók elleni védelmükre, és e lovasok is huszároknak nevezték magukat. I. Ferdinánd király alatt jelentek meg először horvát és bosnyák zsoldosokból összeállított huszár-csapatok Németország hadszínhelyein, ahol a nép őket, nemzetiségükre való tekintettel „Kroaten”-nek nevezte. Mikor később, a schmalkaldi háború alatt, a bécsi kormány valódi magyar huszárokat is küldött Németországba, akkor az ottani nép eleinte nem is vette észre, hogy ezek más nemzetbeli katonák, hanem csakis külsejük után ítélve, ezeket is csak horvátoknak nevezte, habár ezeket: „szelídebb erkölcsűeknek és istenfélőbbeknek” is találta, mint a horvátországi lovasokat. A schmalkaldi háború döntő csatájában (Mühlberg mellett 1547. április 24.) már magyar huszárok is harcoltak és ők fogták el a schmalkaldi szövetség fejét, János Frigyes szász választófejedelmet.[2]

A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telek-katonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfitagjaik – még ha nemesek voltak is – szívesen beálltak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek.

Huszárvirtus. Báry Péter erőpróbája. 1670 körül készült rézmetszet

Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszár-csapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat – főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a Német- és Olaszországban harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországon, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.

I. Lipót alatt, Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemes felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi Miklós és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.

1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszár-csapatából, 3000 lovasból álló „reguláris” huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajnamelléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.

A magyar huszárok a 18. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rákóczi-szabadságharc alatt mind Rákóczi, mind a vele szemben álló I. József felállított huszárcsapatokat részben magyar, de jobbára horvát katonákból, amelyek azonban a háború befejezése után ismét feloszlottak. Bercsényi László, Rákóczi testőrszázadosa viszont Franciaországban saját, máig fennálló huszárezredet hozhatott létre, és később megszervezte az egész francia könnyűlovasságot, eljutva a Franciaország marsallja címig.

Osztrák-magyar huszáregyenruhák 1762.

III. Károly király uralkodása alatt a huszárezredek 10 kompániára voltak tagozva és két-két kompánia egy svadront képzett; az ilyen huszárezred állománya, a törzzsel együtt, 809 lovasból állt. E király alatt szervezték 1733-ban a báró Splényi-féle huszárezredet (1768-ban oszlatták fel), és 1734-ben a báró Havor-félét, a gróf Károlyi-félét és a báró Ghylány-félét (1768-ban oszlatták fel).

Hadik András, a történelem leghíresebb huszárának szobra a budai várnegyedben
Magyar tárcsapajzs sisakkal, Metropolitan Museum of Art, New York
Történelmi hagyományőrzés: Hadik-huszárok 18. századi fegyverzetben

Mária Terézia királynő alatt is állítottak fel új huszárezredeket: 1741-ben kettőt: a gr. Beleznay-félét és a herceg Esterházy Antal-félét (1775-ben oszlatták fel), 1743-ban a gróf Kálnoky-félét, 1756-ban pedig – a 7 éves háború kitörésekor – a Jászkun huszár-ezredet (1775-ban oszlatták fel) és a Ferencz Császár-félét. Már III. Károly a magyar huszárezredeken kívül az ország déli határszélein, a határőrvidék lakosaiból 3 lovasezredet is szerveztetett: a bánsági és károlyvárosi határőrvidéki huszárezredeket; Mária Terézia 1762-ben székely határőrvidéki ezredet is állíttatott fel.

III. Károly uralkodásától kezdve igen sok nem magyar tisztet neveztek ki a magyar huszárezredekhez. Ezek az idegenek nem ismerve a magyar harcosok sajátságos jellemét, durva, szívtelen, és bizony sokszor igazságtalan bánásmóddal annyira elkeserítették a magyar tiszteket és legényeket, hogy sok tiszt lemondása után Poroszországba ment, sok altiszt és közlegény pedig szökve ment oda, és ott a porosz király magyar mintára szervezett huszáralakulataiba álltak be. A rossz bánásmód által a császári huszároknál előidézett elégedetlenséget még az is fokozta, hogy Károly király és Mária Terézia uralkodása alatt a református katonáknak is a katonai misékre kellett kivonulniuk, ami a reformátusoknak akkori időben a rajongásig fokozott vallásfelekezeti érzelmeit annyira sértette, hogy már csak ezért is sokan szöktek át a „református király magyar huszárjaihoz”. Végül pedig sok polgári származású huszártiszt azért lépett ki a császári huszárezredekből és lépett be a porosz huszárezredekhez, mert ,,ott az előléptetésnél csakis a szerzett katonai érdemeket veszik tekintetbe, míg a császári seregben német, belga, írlandi és olasz grófocskák és uracskák, mielőtt még kardjukat ellenséges vérbe mártották volna, máris magasabb rangba jutnak, mint olyan magyar tisztek, akik már harminc és több évet szolgálják Őfelségét, s kiknek testén több a sebhely, mint ahány évet élt fiatal előljárójuk".[3]

II. József feloszlatta a déli határőrvidék huszárezredeit, meghagyta azonban a székely határőrvidéki huszárezredet, amelyet csak 1851-ben alakítottak át sorhuszárezreddé. 1798-ban valamennyi akkor létező huszárezred 5. osztályaiból két új huszárezredet állítottak össze, az 5. és 7. számúakat. Ugyanakkor Wurmser szabadcsapatából egy horvát huszárezredet szerveztek, amelyet azonban már másfél évvel későbben feloszlattak s helyette még egy magyart állítottak fel.

A huszárok részben már a 17. század vége felé, részben a 18. század elején a kopja helyett karabélyt és pisztolyokat kaptak. A 17. század végén szervezett huszárezredek 3000 lovasból álltak; e rendkívül nagyszámú lovas az ezredek vezetését rendkívül megnehezítette, ezért 1701-ben elrendelték, hogy minden huszárezred csak 1067 főből álljon, amelyek 6 svadront képeztek; minden svadron 2 századra (kompánia) volt tagolva. 1770-ben a császári és királyi (cs. és kir.) hadsereg összes lovasságánál, s így a huszároknál is a kompániákba és svadronokba való tagozás helyett a századok (Escadronen) és osztályok (Divisionen) képzése rendeltetett el; 2 század képezett 1 osztályt s az osztályokat parancsnokuk tisztsége szerint nevezték el, a századok pedig minden osztályban számokat kaptak s az osztály nevéhez illesztett számokkal neveztettek meg (p. első őrnagyi 2. század). Az osztályok és századok ezen megnevezését 1851-ben szüntették meg.

1771-ben rendelték el, hogy valamennyi lovasezred harcosai a gyalogharcra is legyenek kiképezve, holott azelőtt csakis a két „Karabinier” (lovasított lövészek) és a 11 dragonyos ezred képeztettek ki rendszeresen a gyalogharcra. A huszárok különben már a 17. század óta igen gyakran harcoltak gyalog is, ha a terep- vagy egyéb viszonyok azt szükségessé tették.

19. századi magyar huszárság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tápióbicskei ütközet (Than Mór festménye)
Osztrák-Magyar huszárok parádéja
H.A. Eckert: Osztrák-magyar huszárok 1835-ben

Az 1800. nemesi felkelés alkalmával a jász-kunok által kiállított nemesek lovasezredét a felkelő sereg feloszlatásakor reguláris huszárezreddé alakították át, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen, a jász-kunok területén toborzott legénységgel kiegészítendő huszárezrednek tulajdonosa mindig a nádor lesz (Nádor-Huszár) és ez így is volt 1850-ig. 1800-1859-ig a huszárezredek számát nem szaporították; időközben (1848) szerveztek ugyan egy horvát huszárezredet (Banderiális huszárezred), amelyet azonban 1851 elején ismét feloszlattak és keretével egy dzsidásezredet szerveztek. 1859-ben és 1866-ban magyarországi önkéntesekből állították fel a 13-16. számú huszárezredeket.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének huszárezredei békében 2 osztályból (1. és 2.), egy-egy osztály 3 századból (1.-6.), egy pótkeretből és egy utász-szakaszból álltak. Mozgósításkor minden ezred még 2 törzsszakaszt és egy tartalék-századot állított fel, a pótkeretet pedig pótszázaddá egészítették ki. Háborúban – a tiszteket is beleszámítva – 150 lovasított és 21 nem lovasított ember képezett egy-egy tábori, azaz a hadszínhelyre vonuló századot. A huszárság lovassági karddal és ezenkívül az altisztek és a törzsszakaszok legénysége forgópisztollyal (30 tölténnyel), a többi legénység pedig hátultöltő karabéllyal (50 tölténnyel) volt felfegyverezve. Az utász-szakasz utászszerszámokat és robbanószereket vitt magával. A huszárezredek tisztikarait részint a bécsújhelyi katonai akadémiából kilépőkkel, részint a morva-fehértemplomi (Mährisch-Weisskirchen) hadapródiskolában kiképzett hadapródok előléptetésével egészítették ki.

Huszárok más országokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lengyel "szárnyas" huszár

Lengyelország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orosz huszár
Huszárábrázolás egy 1916-os svéd családi enciklopédiában

Már a 16. században Báthory István lengyel király Lengyelországban is szervezett egy huszárcsapatot, amely azonban inkább testőrségnek volt mondható, mert csakis lengyel főnemesek fiait vették fel abba, akik tetőtől-talpig keleti mód szerint vértezetten, nehéz lovakon, súlyos lándzsákkal harcoltak; minden egyes úri lovast négy könnyű lovas (pacholek) kísért a harctérre.

Oroszország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lengyelhez hasonló lovasságot szervezett IV. Iván orosz cár is, és ezeket a lovasokat „guszári”-knak nevezte; ezek a nehézlovasságként szervezett és alkalmazott csapatok csakis I. Péter cár alatt vetették le a nehéz vérteket, s harcoltak könnyűlovas harcmodorral.

Nyugat-Európa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Thököly szerencsecsillagának letűnése után seregének bizonyos részei külföldre menekültek; több magyar huszár Franciaországba vetődött, ahol a tiszteket szívesen osztották be a francia könnyűlovassághoz, sok közlegény pedig, éppúgy mint a pfalzi háború alatt hadifogságba jutott «császári» huszárok közül is többen a francia lovassági tiszteknek lovászai lettek; e katonás, a francia tisztek által igen becsületes, teljesen megbízható és rendkívül jó lovasoknak mondott emberek a magyar huszárokat különben is már a hadszínhelyeken való működésükből ismerő luxemburgi hercegnek, francia tábornagynak annyira megtetszettek, hogy közülük 200-at zsoldba fogadott és ezekhez magyar tiszteket osztott be, két századból álló huszár-svadront szerveztetett, amely svadront azonban már 1692-ben csupa magyarokból összeállított, 6 századra tagozott, huszárezreddé alakították át; ezt az ezredet a hadjárat befejezése után feloszlatták, de Villars tábornagy rendeletére már 1703-ban ismét felállították. A francia huszárság és az első francia huszárezredet (Bercheny) Bercsényi László alapította meg, Bercsényi Miklós a kuruc vezér fia.

A szatmári béke (1711) után sok magyar kuruc külföldre menekült, és ott, főleg Poroszországban, Bajorországban és Franciaországban hadi szolgálatba léptek. Ezek a kurucok szervezték az első porosz és bajor huszárcsapatokat és velük állították fel Franciaországban a második huszárezredet. A Mária Terézia uralkodása ideje alatt vívott háborúk alatt a porosz huszárok is már majdnem olyan nagy hírnevet vívtak ki maguknak, mint a magyar huszárok; viszont Ziethen híres huszárjainak 60-70%-a nem német, hanem magyar lovas volt. A szatmári béke után magyarokkal szervezett huszárezredek legénysége ugyanis az évek során nemhogy kisebbedett volna, hanem inkább folytonosan nagyobb lett, mert a császári-királyi huszárezredekből folytonosan léptek át magyar tisztek és legények a porosz huszárezredekhez. A német hadsereg híres volt magyar huszárairól akik Nagy Frigyes idején emigráltak porosz területre.

Olaszország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Olaszország egyesítéséért vívott 1859-es itáliai háborúban II. Viktor Emánuel akkori szárd király Bethlen Gergely grófot, az 1848–49-es szabadságharc honvéd huszárezredesét bízta meg azzal, hogy magyar lovasokból huszárezredet (Usseri di Piacenza) szervezzen; 1860-ban pedig Garibaldi seregében magyarokból két huszárszázadot alakított, akik főleg a Capua alatt vívott döntő csata alatt tüntették ki magukat.

Híres huszárok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. szerk.: Francis Lieber: Encyclopaedia Americana (angol nyelven) (1831) 
  2. A Schmalkaldeni Szövetség bukása, rubicon.hu
  3. Werner Pál porosz altábornagy, volt császári huszárszázados levelei, Berlin 1791
  4. Tengőd község története

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A magyar huszárság története/A lovasműveltség sajátosságai, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület-Heraldika Kiadó, Budapest-Zürich, 2004, ISBN 963-9349-07-0
  • A szabadságharc huszárai, Hadimúzeum Alapítvány, Budapest,1998, ISBN 963-04-9957-6

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Huszár témájú médiaállományokat.
  • lovas Lovasportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap