II. Rákóczi Ferenc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Rákóczi Ferenc
Mányoki, Ádam - Portrait of Prince Ferenc Rákóczi II - Google Art Project.jpg
Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása (a kép a függetlenségi harc elbukása miatt emigrációba kényszerült fejedelem lengyelországi tartózkodása idején, 1712-ben Gdańskban („Danckában”) készült)[1]

Erdélyi fejedelem
Uralkodási ideje
1704. július 8. – 1711 februárja
Elődje II. Apafit követő gubernium
Utódja nincs
Magyarország vezérlö fejedelme
Uralkodási ideje
1704. július 8. – 1711 februárja
Elődje nincs
Utódja nincs
Életrajzi adatok
Született 1676. március 27.
Borsi
Elhunyt 1735. április 8. (59 évesen)
Rodostó
Nyughelye Szent Erzsébet székesegyház, Kassa
1906. október 29.
Házastársa Hesseni Sarolta Amália
1694. szeptember 26.
Gyermekei Rákóczi Lipót (16961699)
Rákóczi József (17001738)
Rákóczi György (17011756)
Édesapja I. Rákóczi Ferenc
Édesanyja Zrínyi Ilona
Rákóczi 8 évesen[2]
II. Rákóczi Ferenc Tobias Kärgling festményén
Benczúr Gyula (1844-1920): II. Rákóczi Ferenc elfogatása a nagysárosi várban (1869)
II. Rákóczi Ferenc 1703-ban
Rákóczi emlékiratainak 1739-ben, Hágában megjelent első kiadása[3]

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27.Rodostó, 1735. április 8.) magyar főnemes, a Rákóczi-szabadságharc vezetője, erdélyi fejedelem.[4] Erdélyben fejedelemmé választották, ami a Diploma Leopoldinum után nem volt jogszerű aktus. Az ónodi országgyűlésen a rendek vezére címet kapta. Ezután a leggyakrabban használt címe a dux et princeps volt, ami nem „vezérlő fejedelmet” jelent, hanem vezető és fejedelem értelmű, két különböző eredetű cím összetétele. A „vezérlő fejedelem” megnevezést 19. századi jogtörténészek találták ki, azóta ez a téves értelmezés közkeletűvé vált.

Neve szorosan összefügg az általa 1703-ban indított Rákóczi-szabadságharccal, mely révén Magyarország teljes állami függetlenségét kívánta visszaszerezni a Habsburg Birodalomtól. E célnak megfelelően választották Erdély és Magyarország fejedelmévé, aminek tökéletesen megfelelt, mivel Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem leszármazottja volt, azonkívül dédapja és nagyapja I. Rákóczi György és II. Rákóczi György, továbbá apja I. Rákóczi Ferenc is erdélyi fejedelmek voltak.

Szabadságharca nem érte el a kívánt eredményt. A magyarság szemében ma is tisztalelkű és becsületes vezetőként él tovább, mivel a szatmári békekötés után a felkínált közkegyelmet nem volt hajlandó elfogadni, és végig kitartott a magyar függetlenség ügye mellett.

Származása, családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apja, I. Rákóczi Ferenc még fia csecsemőkorában meghalt. Nagyapja, déd- és ükapja, I. és II. Rákóczi György, valamint Rákóczi Zsigmond egyaránt erdélyi fejedelmek voltak. Anyja, Zrínyi Ilona, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Katalin leánya, a költő Zrínyi Miklós unokahúga, nővére Rákóczi Julianna volt.

Egyetemi tanulmányait követően az ifjú Rákóczi (sógora, Aspremont Ferdinánd gróf tanácsára) önállóan döntött házasságáról, s az udvar engedélye nélkül feleségül vette Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnőt, akinek apja Károly hessen–wanfriedi őrgróf (16491711) és anyja Alexandra Julianna leiningen–dagsburgi grófnő (16511703) volt. Az esküvőt 1694. szeptember 26-án tartották a kölni dómban, s a párt maga a választófejedelem, József Kelemen bajor hercegérsek adta össze a főoltár előtt. (Rákóczi felesége nagynénje, az orléans-i hercegné révén rokonságba került XIV. Lajos francia királlyal is.)

A házasságból három gyermek született:

(Sarolta Amália 1706. november 16-án még egy kislánynak adott életet, aki azonban csak néhány hetet élt, s akinek bizonyosan nem Rákóczi volt az édesapja.)

Neveltetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alig volt három és fél hónapos, amikor apját elvesztette. Az árva fiú anyjának szemefénye volt, aki férjének halála után fiával együtt a nagymamához költözött Munkácsra, ahol egészen az 1677. év végéig maradtak. Báthory Zsófia, aki férjének halála után visszatért a katolikus hitre, fiát I. Rákóczi Ferencet is áttérítette; így II. Rákóczi Ferenc már katolikusnak született, és ebben a szellemben nevelték.

Mint árvát, édesanyja, Zrínyi Ilona szerette volna gyámsága alá venni, I. Lipót császár tanácsosai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Rákóczi és nővérének gyámsága Lipótot illeti, főképp, mert I. Rákóczi Ferenc végrendeletében fiát Lipót király pártfogásába ajánlotta.

Nehézségek árán azért sikerült keresztülvinni, hogy a Rákóczi-árvák gyámságát Lipót főgyámsági jogának fenntartása mellett anyjukra, Zrínyi Ilonára ruházzák. A család előbb Munkács, Sárospatak és Regéc várában lakott, majd 1680-tól (a nagymama, Báthory Zsófia halála után) végleg munkácsi várukba költöztek, amely iránti vonzalmát Rákóczi haláláig megőrizte.

Rákóczi hároméves korában már lovagolni tanult és öt éves volt, amikor anyja férfiak gondjaira bízta. Kőrössy György a kamarása (udvarmester) és Badinyi János a nevelője irányították a gyermek nevelését hét évig, anyja felügyelete alatt. Az egyes tárgyakra más tanítói is voltak. A Rákóczi-házzal összeköttetésben álló előkelő családok gyermekeiből játszó- és tanulótársakat válogattak melléje. Ferenc szelíd volt, engedékeny, nem volt hajlama a zsarnokoskodásra, de azért úgy viselte magát, hogy tekintélyét már fiatal korában is folyton megtartsa. 1682-ben édesanyja levetette az özvegyi fátyolt és június 15-én Thököly Imrével a kuruc hadak vezérével lépett házasságra. Ezentúl az ifjú Rákóczi Ferencet is gyakran elvitték magukkal hadi táborokba, így beleláthatott a kuruc sereg mindennapjaiba. A törökök hadjárata 1683-ban Bécs ellen megbukott és ezzel Thököly szerencsecsillaga is hanyatlóban volt, aki nem avatkozott a gyerekek nevelésébe, inkább a politikával foglalkozott. A törökök kudarca Bécs ostrománál keresztülhúzta a „kuruc király” terveit, az Oszmán Birodalom bizalmatlansága vele szemben is megnőtt. Rákóczit ekkor személyes céljaira kívánta felhasználni és kezesként Konstantinápolyba küldte volna; anyja azonban nem akart megválni fiától.[5]

Kis idő múlva a török Váradon Thökölyt el is fogatta. Munkács kivételével egész Felső-Magyarország Lipót birtokába került, a Rákócziak javainak legnagyobb részével együtt. A császáriak elfoglalták Sárospatak várát; a Rákóczi-ház ottani kincstárát feltörték és több milliónyi értékű aranyat, ezüstöt koboztak el. 1685 novemberében Antonio Caraffa gróf, majd Caprara gróf császári tábornok ostrom alá fogta Munkács várát is. Zrínyi Ilona elszántan védte a várat és az ostrom, megszakításokkal, szinte három évig tartott. Rákóczi, a 12 éves gyermek is ott forgolódott a bástyákon, bátorítva, lelkesítve a vitézeket. Miután Zrinyi Ilona férjétől hasztalan várt segítséget, végül 1688. január 17-én kénytelen volt feladni a várat Caraffának. A kapituláció után a Rákóczi-árvák összes javait visszaadták, ők maguk azonban atyjuk végrendelete értelmében I. Lipót gyámsága alá kerültek. Zrínyi Ilonával együtt Bécsbe kísérték őket, ahonnan csak a császár engedélyével távozhattak.

Lipót a gyermekek neveltetésének felügyelőjévé Kollonich Lipót, akkori németújhelyi püspököt (későbbi esztergomi érseket) jelölte ki. Kollonich az 1688. március 27-én Bécsbe érkezett Rákóczi-családból, Rákóczi nővérét, a 16 éves Juliannát, személyesen vitte magával a Szent Orsolya-rend klastromába, Rákóczit pedig jószágigazgatója lakására. Négy nap múlva búcsút kellett vennie az ifjúnak édesanyjától, akit soha többé nem látott, mert ugyanakkor a bíbornok rendeletére a csehországi Jindřichův Hradecbe (Neuhaus) indították útnak, hogy a jezsuiták ottani kolostorában neveltessék, ahol április 8-án vették fel a szintaxisták közé «comes R.» névvel. Itt sokat szenvedett, a rideg, szeretet nélküli környezetben. Miután a zárdából Badinyit is elküldték, Rákóczi teljesen elszakadt régi környezetétől. Ezentúl többnyire tanáraival érintkezett, mert korán kifejlődött tudásvágya, s örömest társalkodott idősebbekkel, mint tanulótársaival. A klastrombeli nemesi konviktus tagjai között kétségkívül a legnagyobb figyelem tárgya volt; ezért például a ház szélütött főnöke is vele szeretett sakkozni.

1690-ben befejezte gimnáziumi tanulmányait; ez év augusztusában egyetemre ment Prágába, de ott is a jezsuitáknál szállt meg, nevelője kíséretében. Később megengedték, hogy az egyetemhez közelebb költözzenek magánlakásba. 1691-ben nővérét nőül vette gróf Aspremont Ferdinánd. 1692-ben Zrínyi Ilonát kiváltotta férje, aki fiát magával akarta vinni Törökországba, de ezt nem engedték meg, sőt azt sem, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Aspremont, neje nevében követelte a törvényszerű leánynegyed kiadatását; de ezt Kollonics ellenezte. Ebből per támadt, melynek úgy vetettek véget, hogy Aspremont császári pátenst eszközölt ki Rákóczi Bécsbe jövetelére és nagykorúsítására. Az ekképp 1692-ben önállósított Rákóczi első dolga volt, hogy testvéries egyezségre lépjen nővérével. Lipót meghagyta neki, hogy tapasztalatszerzés végett utazzék Itáliába, ahová 1693 tavaszán el is indult és egy évig tartózkodott ott, többnyire Rómában, ahol főként a művészet remekeit tanulmányozta és e tárgyban még leckéket is vett.

Rákóczi már egyetemre járt, amikor a Törökországban élő Thököly Imre felajánlotta: ha feleségét, Zrínyi Ilonát kiengedik hozzá, szabadon bocsát egy elfogott császári tábornokot. I. Lipót kelletlenül, de beleegyezett a cserébe. Azt azonban nem engedte meg, hogy Rákóczi Ferenc elbúcsúzhasson édesanyjától. Rákóczi tervezett házasságát is meghiúsította a bécsi udvar. Nem csoda, hogy a fiatal főúr szívből gyűlölte a Habsburgokat. Barátja, Bercsényi Miklós gróf is arra biztatta, hogy lépjen anyja örökébe, és szálljon szembe a császárral.

A Thököly-szabadságharc után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1694 elején Bécsbe, majd Magyarországra utazott és május 25-én Sáros vármegye örökös főispáni székét foglalta el. Abban az évben a Rajna mellékére utazott, hogy a Franciaország ellen harcoló császári sereghez mehessen; ekkor Kölnben a hessen–wanfriedi őrgróf leányát Hessen–Wanfriedi Sarolta Amáliát megismerte és őt az osztrák udvar fondorkodása ellenére is szeptember 25-én feleségül vette. Jó ideig a pataki várban, Szerencsen, majd eperjesi házában és azon kisebb váraiban lakott, amelyek nem voltak megrakva osztrák katonasággal. Egyébiránt semmi közügybe nem avatkozott be, csak magánéletet élt. A császáriak persze nem bíztak benne, ahogy egyébként a magyarok sem. 1696-ban született első fia, akit a keresztapául felkért I. Lipótról Lipótnak kereszteltetett.

1697-ben nagy nehezen elérte, hogy a római szent birodalmi hercegi rangot, ha utódaira nem is, de legalább az ő személyére elismerjék. Lipót, ekkor már tíz éve, hogy nem tartott országgyűlést, Kollonicsék abszolutisztikus szellemében kormányzott. Az országban az elégedetlenség nőttön nőtt.

1697. július 1-jén Thököly bujdosó kurucai a közhangulatot felhasználva éppen Rákóczi birtokán, a Hegyalján szerveztek felkelést. Meglepték és elfoglalták Tokaj, Patak és Újhely várát, és Rákóczit akarták megnyerni vezérüknek. Ő azonban kitért a szervezetlen, parasztlázadás-szerű mozgalom elől. Sietve távozott Bécsbe, ahol az udvar előtt megpróbálta tisztázni magát még a gyanú alól is.

Egyes történetírók ekkor datálják Kollonics elhíresült mondását, hogy «Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá fogja tenni».[6][7] A felkelő magyarok a haza szabadságának megmentésére, vagyis a régi Ausztriától független Magyarországért harcoltak, de a felkelést a megyei nemesség és a magyar főurak támogatásával a császári hadsereg rövid idő alatt elfojtotta. Ebben segédkezett Bercsényi Miklós gróf is, de később a nemesi-rendi elégedetlenség fokozódása idején fokozatosan szembefordult Lipóttal és mint a Rákóczi birtokokkal szomszéd birtokos, egyre szorosabb barátságot ápolt II. Rákóczi Ferenccel. Összejöveteleiken megállapodtak abban, hogy a kedvező idő beálltával azonnal megragadják az alkalmat és ha kell, akár fegyverrel szereznek érvényt közös akaratuknak.

Az 1699. január 26-án megkötött karlócai béke Thökölyt és Zrínyi Ilonát száműzetésbe kényszerítette. A fiatal Rákóczi Bécsben maradt, a császár keze alatt.

A szabadságharc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1700 őszén a spanyol örökösödési háború küszöbén XIV. Lajos francia király Feriol őrgrófot küldte Rákóczihoz, aki ura nevében felszólította, hogy álljon az elégedetlenkedő magyarok élére és, egyúttal biztosította, hogy jelentékeny pénz- és fegyveres segítséget fog adni a támogatásukra. Rákóczi Bercsényivel együtt elérkezettnek látta az időt és november 1-jén (éppen azon a napon, melyen II. Károly spanyol király meghalt), levelet írt a Habsburgok ellenségeként számon tartott XIV. Lajosnak – akivel felesége révén rokonságban is állt – és külügyminiszterének: „Franciaország jóléte és érdeke, úgymond, azon Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásával; most inkább, mint bármikor, célt lehet érni, ha Franciaország a magyaroktól meg nem vonja segélyét”. A Bourbon–Habsburg ellentét kiéleződésére már csak a megüresedő spanyol trónért folytatott versengés (spanyol örökösödési háború) okán is számítani lehetett, Rákóczi lépése ezért önmagában logikusnak tűnhetett, ám a Napkirályhoz írott leveleit rosszul megválasztott bizalmasa, egy Longueval nevű császári tiszt a bécsi udvar kezébe juttatta.

Rákóczi nagysárosi kastélyából könnyen menekülhetett volna, de beteg nejét nem akarta elhagyni. Solari császári tábornok 1701. április 18-án éjjel felsőbb parancsra elfogta és előbb Eperjesre, majd Kassán, Miskolcon, Budán és Mosonmagyaróváron át Bécsújhelyre szállították. Itt ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyapja, Zrínyi Péter 30 évvel azelőtt a vérpadra lépett. A kormány, semmibe se véve Rákóczi tiltakozását, osztrák urakból alkotta meg a rendkívüli törvényszéket. A vizsgálat során kiderült, hogy az ítélet (éppúgy, mint annak idején nagyapja, Zrínyi Péter esetén) csak halálos lehet. Felesége Rákóczi elfogatása után azonnal Bécsbe ment, ahol a külföldi követek az ő közbenjárására utasítást kaptak Rákóczi támogatására; még a jezsuiták is, francia érdekből kifolyólag támogatták Rákóczi ügyét. Megnyerték a börtönparancsnokot, Gottfried Lehmann dragonyos kapitányt, aki 1701. november 7-én éjjel Rákóczit dragonyos közlegényi ruhában megszöktette. A fiatal főúr egyik apródja, Berzeviczy Ádám kíséretében Lengyelországba menekült, ahol védelmet és második otthont talált. Rákóczi élete azonban még itt is veszélyben forgott, főképp a fejére kitűzött 10 000 forintnyi vérdíj miatt, úgyhogy jónak látta rokonánál, Sieniawski herceg koronamarsall nejénél, Lubomirska hercegnőnél elrejtőzködni.

Bercsényivel Varsóban találkozott és újra felvették a kapcsolatot a francia udvarral. XIV. Lajossal közölt tervük szerint, lengyel segítséggel tör be Rákóczi Magyarországra, hogy seregeit a már Linzig előrenyomult bajor választófejedelmi haddal egyesítse.

A spanyol örökösödési háború miatt elvezényelték Magyarországról a császári csapatok nagy részét. Munkácson új, kurucok vezette felkelés kezdődött és Rákóczit kérték fel vezetőjüknek. Elérkezettnek látta ő is az időt és eleget tett kívánságuknak. 1703. június 15-én Lawoczne mellett Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá, 200 rossz parasztpuskával felfegyverzett gyalogos és 50 lovas, ezzel 3000 főre emelve a sereg létszámát. Bercsényi némi francia pénzzel és 600 főnyi lengyel zsoldoscsapattal érkezett a fejedelemhez.

A nemesek nagy része azonban nem állt mellé, mivel az egész felkelést parasztlázadásnak tekintették; úgy tűnt, Rákóczi hiába bocsátotta ki Vásárosnaményban kiáltványát a szabolcsi nemességhez. Hogy a felkelésnek ne legyen köznépi jellege, a kállai várat bevette és ekkor a hajdúk katonai rendje csatlakozott hozzá: „a várban 4 kis ágyút találtam és néhány mázsa lőport, íme ebből állott tüzérségem!” - írja Rákóczi. Azután Huszt várát foglalta el Ilosvay Imre, mire egész Máramaros vármegye csatlakozott hozzá. 1703. szeptember 26-án már azt írhatta XIV. Lajosnak, hogy irányítása alá került az ország egészen a Duna vonaláig, majd hamarosan a Dunántúl nagy részét is sikerült elfoglalnia. Így a császáriak a Drávántúlra, Erdély és a várak egy részére szorítkoztak. Ekkor tette közzé Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungariae (fölrepedeznek a nemes magyar nemzet sebei) kezdetű világhírű kiáltványát, hogy igazolja ország-világ előtt támadását.

Mivel az osztrákoknak több fronton kellett harcolniuk, kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni Rákóczival. Azonban amikor 1704. augusztus 13-án a höchstädti csatában angol segítséggel legyőzték az egyesített francia–bajor hadsereget, nemcsak a spanyol örökösödési háborúban kerültek fölénybe, hanem egyúttal azt is megakadályozták, hogy a kurucok serege egyesüljön a bajor-francia segéderővel. Ezzel Rákóczi nehéz helyzetbe került, mind hadi, mind anyagi értelemben. Adót nehéz volt kivetni, hiszen nem lehetett követelni azt, hogy a nép szolgáljon is és fizessen is. Ezért a pénzhiány ellensúlyozására nagy mennyiségű rézpénzt veretett; ami szokatlan volt magyar földön, s melyet az ezüst pengővel szemben kongónak, másként Pro libertate felirata után libertásnak neveztek; ez a pénz nehezen volt forgalomban tartható.

A francia segélyek csökkenni kezdtek, a hadsereget növelni kellett volna, miközben az akkori létszám fegyverrel és élelemmel való ellátása is meghaladta erejét. Rendes, jól fölszerelt katona nem volt több 7000-nél, míg a néphad és a köznemesi csapatok tízszer annyian. Alkalmas vezérek és tisztek, lovak és fegyverek egyaránt hiányoztak. A küzdelem, ennek dacára, a nemzeti had személyes vitézségével, változó szerencsével folyt tovább. 1704. június 13-én Forgách Simon nagy csatát vesztett Heister ellenében Koroncónál, Rákóczinak legrendezettebb gyalogsága, éppen az a fegyvernem, mely a tüzérséggel együtt csak igen csekély volt a túlnyomóan lovasságból álló magyar seregben. A rácokat Rákóczi hiába igyekezett megnyerni a nemzeti ügy számára. A helyzetet nehezítette, hogy Horvátország is a császárt, semmint a magyarokat támogatta, sőt még az erdélyi szászok is Rákóczi ellen voltak, ezenkívül a császári hadsereg jelentékeny számban be tudott vetni Magyarország területén dán, porosz és bádeni csapatokat is. Amilyen szívósan küzdöttek a ruszinok és tótok Rákóczi zászlói alatt, épp olyan szívósan ragaszkodtak a délszlávok a császár ügyéhez.

1704 telén Rákóczi Érsekújvárt foglalta el, de a sikert ellensúlyozta a nagyszombati csatavesztés. Itt Rákóczi személyesen vezette a sereget, de hiányoztak kiképzett tisztjei, ezért lehetőleg kerülte a nagyobb ütközeteket, csak portyázásra szorítkozott. A császáriak meg hiába arattak egy-egy nagy győzelmet; ellenük lévén a nép, amint elvonultak egyes vidékekről, ismét lángba borult mögöttük minden. Néhány francia tiszt, különösen La Motte ezredes, Vauban volt segédtisztje és De Riviere, Érsekújvár erődítője kitűnő szolgálatot tettek, főleg műszaki feladatok végrehajtásában.

Amikor 1705. május 15-én Lipót meghalt és utódja a békés hajlamú I. József lépett örökébe: a szabadságharc ügye a lehető legjobban állott. Rákóczi fáradhatatlanul dolgozott a szervezésen.

1705. július 3-án a fejedelem beszédet intézett Gyömrőn katonáihoz, melynek hatása a szabadságharc további katonai sikereiben mutatkozott meg.[8]

Serege ekkor érte el tetőpontját: 52 lovas-, 31 gyalog-, összesen 83 ezredre rúgott, mely az 1705. augusztus 11-i gidrafai vereség[9] után ismét talpra állott, sőt 1706-ban már 100 000-re emelkedett. A kormányzat szervezése végett Rákóczi 1705 szeptemberében országgyűlést hívott egybe Szécsénybe, ahol nemcsak a főurak és köznemesek, hanem az egyháziak is szép számmal jöttek össze. A «szövetkezett rendek» címmel vették fel és Rákóczit, akit még 1704. július 6-án erdélyi fejedelemmé választottak, «vezérlő fejedelem» címmel tisztelték meg, melléje az ország kormányzására 24 tagból álló főtanácsot rendeltek. Ezt követően fölhatalmazta őket a külügyek (és a béketárgyalások) irányítására. A szövetség pontjaira szeptember 19-én és 20-án felesküdtek az egybegyűlt rendek, és maga a fejedelem is. Ezután Erdély volt a további küzdelmek színtere, hiszen arrafelé tartott az öreg Herbeville császári tábornok is.

Rákóczi 1705. november 11-én Zsibónál vereséget szenvedett, aminek folytán Erdélyből ki kellett vonulnia. Némi vigasztalásul szolgált, hogy Vak Bottyán a dunántúli vármegyékben sikereket tudott felmutatni. Ezalatt Anglia és Hollandia kezdeményezésére 1705. október 27-én újra megindultak a béketárgyalások a szövetséges rendek és a császáriak közt Nagyszombatban. Stratégiáját mindkét fél az állandóan változó katonai helyzethez igazította és Erdély hovatartozását illetően sem jutottak dűlőre, hiszen sem a császár, sem Rákóczi nem óhajtott lemondani róla. A franciákkal kötött szerződés ügye sem haladt előre, ezért a fejedelem a függetlenség kikiáltása mellett döntött, azért hogy tárgyalóképes félként könnyebb legyen számára a szövetségek kötése.

A hadszíntéren váltakozó szerencsével folytak a csatározások, de 1706 után Rákóczi seregei fokozatosan visszaszorultak. 1707. június 13-án az ónodi országgyűlésen Rákóczi javaslatára, Bercsényi támogatása mellett kikiáltották a Habsburg-ház trónfosztását és I. József magyar királyságának abrenunciációját. Bercsényi ekkor gyújtó beszédet tartott, mely az emlékezetes «Eb ura a fakó! Mai naptól fogva József nem királyunk!» felkiáltással végződött. Beállott az interregnum. Azonban sem ez, sem a rézpénzinfláció visszaszorítására tett kísérletek nem hozták meg a várt eredményt. Rákóczi nem maga reflektált a magyar trónra, hanem jelölteket keresett; azonban minden kísérlete dugába dőlt, és ami még ennél is nyugtalanítóbb volt, XIV. Lajos a teljesített feltételek dacára is vonakodott a magyar fejedelemmel szabályos szövetségre lépni, így a szabadságharcosok magukra maradtak. Felmerült egy, az oroszokkal kötött szerződés lehetősége, de ezt a reményt sem sikerült valóra váltani: a cár a svédekkel és a törökökkel vívott háborúban volt lekötve, sőt, Rákóczit inkább csak e két ellenségével szemben igyekezett aduként felhasználni, semmit Bécs ellen támogatni.

A porosz királyfi trónjelöltsége érdekében Rákóczi Sziléziába akart betörni, 1708. augusztus 3-án a trencséni csatában Viard és Pálffy megrohanták és seregét szétverték. A fejedelem lova felbukott, és Rákóczi ájultan esett le róla. Mivel a kurucok azt hitték, hogy meghalt, az egész had szétfutott. Ezt a csatavesztést soha többé nem heverték ki. Egyre több kuruc vezér állt át a császár táborába büntetlenséget remélve, Rákóczi visszaszorult Munkács és Szatmár környékére.

Ekkor az országban többféle jelei mutatkoztak a teljes fölbomlásnak. Minden nap egy-egy újabb árulás hírét hozta. Ocskay brigadéros például egész csapatával szökött Pálffyhoz. Tovább tetézte a bajt, hogy a legnagyobb pénzügyi zavarok is beköszöntöttek. A sereg demoralizálódott és sehol sem mert többé szembeszállni a császáriakkal. Az 1709-es malplaquet-i vereség pedig végképp eldöntötte az örökösödési háborút és ezzel megpecsételte Rákóczi további sorsát is.

A fejedelem végső erőfeszítéssel francia, lengyel és svéd zsoldosokat toborozva megpróbálta újjászervezni erőit és 1710. január 22-én Romhány és Vadkert között nyílt csatát kockáztatott egy aránylag kisebb császári sereggel szemben. A csatában a svédek bekerítették és szétzúzták az osztrákok hadoszlopait. A győzelem biztos tudatában Rákóczi fosztogatást engedett katonáinak, mire az osztrákok rendezték a soraik egy részét, és váratlan ellentámadásukkal elűzték a svédeket a csatamezőről, a kuruc egységeket pedig szétverték.

Rákóczi rakoncátlan lengyel zsoldosai rövid idő múlva megszöktek az országból. Ugyanekkor Heister az áruló Ocskay kivégzését használta ürügynek Győrben és 1710 januárjában tíz kurucot végeztetett ki, köztük öt törzstisztet. S mindezeknél nagyobb csapásként, egyre iszonyúbban terjedt a pestis, főleg a rosszul ruházott és élelmezett kuruc táborban. A kimerült ország a végromlás szélére jutott. „Hadaim majd mind elszéledtek, biztos helyekre szállítandók családjaikat ...” írja Rákóczi, aki ekkor az orosz szövetséget kereste, de miután ez sem sikerült, békefeltételekkel kereste meg I. Józsefet. A császár Pálffy János tábornokra bízta az alkudozásokat, azonban az ő szavában nem bízott. Végül a fejedelem, Károlyi Sándorra ruházta ’’hadainak főparancsnokságát és ő maga 1711. február 21-én örökre elhagyta Magyarországot, Lengyelország felé vette az irányt.

A szatmári békekötés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Rákóczi Ferenc szobra Marosvásárhelyen

Rákóczi távozása miatt Károlyi Sándor a kuruc hadak főparancsnoka folytatta a korábban megkezdett tárgyalásokat Pálffyval mint császári biztossal és mindent megtett a békekötés érdekében. Miután Rákóczi teljesen elutasító álláspontra helyezkedett, Károlyi végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a katonai vereség elkerülése érdekében a fejedelem ellenében is békét kell kötni. Ennek érdekében 1711. április 30-án Szatmár mellett, a nagymajtényi mezőn 12 000 főnyi felkelővel lerakta a fegyvert, átadta zászlóit és letette a hűségesküt.[10]

„Sohasem tulajdonítottam ezt az eseményt a nemzet könnyelműségének, hűtlenségének vagy talán személyemtől való megcsömörlésének, hiszen mindig nagyon érezhető jelét adta ragaszkodásának. A vezérlő tábornokok, a szenátorok és minden jelentősebb ember követett engem Lengyelországba. Valamennyi erdélyi tanácsosom összegyűlt a határon, hogy ugyanezt tegye, csak a legszükségesebbet kérték tőlem. De mindnek megmondtam szeretettel és őszinteséggel, hogy nem ígérhetem meg nekik azt, amiről magam sem vagyok biztosítva. Sohasem felejtem el a fájdalmat, amellyel engem elhagytak."
– Rákóczi Ferenc: Emlékiratok

A szatmári béke Rákóczira nézve a körülményekhez képest kedvező volt. Kegyelmet biztosítottak neki, ha három hét alatt leteszi a hűségesküt és ha nem akart volna az országban maradni, a hűségeskü letétele után Lengyelországba távozhatott volna. Ő azonban nem fogadta el a béke feltételeit; nem bízott az udvar őszinteségében és érvényesnek sem tartotta azt a szerződést, amelyet Pálffy I. József magyar király időközben bekövetkezett halála után, tehát a tőle nyert teljes hatalom de jure megszűntével kötött meg.

A bujdosás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kétszer is fölajánlották neki a lengyel koronát és megválasztását az orosz cár is támogatta, ő mégsem fogadta el. 1711 és 1712-ben Lengyelországban maradt, – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik – ahol a főurak kitüntetett figyelemben részesítették. Ez idő alatt Sárosi gróf álnéven Danckában (Danzigban) lakott.

1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt az angol királynő nem fogadta be. Ekkor Franciaországba hajózott. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról. Rákóczi a Grois Bois-ban lévő kolostorban is volt. Ám a béke 1713 és 1714-ben Utrechtben és Rastadtban anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják.

A fejedelem a francia udvarnál, bár hivatalosan nem ismerték el, nagy kegyben állott, azonban XIV. Lajos 1715. szeptember 1-jén bekövetkezett halála után már itt sem érezte jól magát.

1717-ben III. Ahmed szultán érintkezésbe lépett vele, hogy szervezzen kurucokból és hazai ellenállókból újabb felkelést, ehhez katonai segítséget, valamint 2 és fél millió aranyat ígért. A törökök ekkoriban az osztrákok ellen hadakoztak és a péterváradi ütközetben már a háború elején katasztrofális vereséget szenvedtek. Szeptemberben a háborúban álló Törökország meghívására 40 főből álló kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10-én partra szállt Gallipoliban. Ekkor a törökök további vereséget szenvedtek, s bár a szervezkedés folyt, nem járt eredménnyel. A Magyarországra behatoló török seregek között voltak kurucok, ők azonban nem voltak képesek újabb megmozdulásra bírni az embereket. Az idő haladtával Rákóczi esélyei csökkentek és Esterházy Antal akciója Erdélyben is kudarccal végződött, mert a tatárokkal érkezett kurucokat a lakosság ellenségesen fogadta, ugyanis a tatárok inkább barbár pusztítók, semmint szövetségesek voltak az utolsó tatárjárásban. Rákóczit Törökországban ünnepélyesen fogadták ugyan, de arról, hogy – mint ő kívánta – külön keresztény sereg élére állítsák, hallani sem akartak. Ahmed győzelmi esélyei megfogyatkoztak az újabb vereségeket és Nándorfehérvár elestét követően, ezért már nem foglalkoztatta a kurucok csatasorba állítása, hanem arra kellett figyelnie, hogy a további császári előretörést megakadályozza a Balkánon.

1718. július 21-én megkötötték a pozserováci békét, amelyben a Porta megtagadta a bujdosók kiadatását. A császári követ még két év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar kolónia alakult körülötte.

Oda telepedett társa, Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztina grófnő (†1723), Forgách Simon gróf, generálisa, tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezredeskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, akik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait: „énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet”. Rákóczi korán kelt, mindennap misét hallgatott, délelőtt írt és olvasott, délután fúrt-faragott, bútordarabokat esztergályozott. Egyhangú, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek közt legnevezetesebb Rákóczi György, a fejedelem fia volt.

1733-ban a lengyel örökösödési háború során felcsillant annak a reménye, hogy visszatérhet Magyarországra, de ez nem teljesedett be. Két év múlva, 1735. április 8-án elhunyt.

Halála előtt intézkedett hátrahagyott családja és bajtársai érdekében. Mindegyikükről megemlékezett valami adománnyal 1732. október 27-én kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával egy francia királyi herceget bízott meg. A nagyvezírnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön levélben kötötte lelkére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult bujdosókról. Testének belső részeit a rodostói görög templomban, szívét Franciaországban, (Párizstól délre) Yerres város templomának temetőkertjében temették el, amely fölé 1737-ben a kolostor priorja ezt a feliratot vésette latinul: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 60. esztendejében.” [2] Tetemét hű kamarása, Mikes Kelemen a porta engedélyének megérkezte után, 1735. július 6-án Konstantinápolyba vitte, és az ottani galatai, akkor a jezsuiták kezén lévő St. Benoît-, azaz Szent Benedek-templomban helyezte el – végakaratának megfelelően édesanyja, Zrínyi Ilona mellé. Később a lazarista misszió vette át a jezsuitáktól a Szent Benedek-templom kezelési jogát, és a 19. században a fejedelem síremléke előbb a 48-as emigránsok híradásai, majd tudományos expedíciók révén került a hazai érdeklődés homlokterébe. Hosszas előkészítő munka eredményeként Rákóczi hamvait 1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra.[11][12]

Rákóczi rodostói házának mása Kassán, eredeti, a fejedelem által készített bútorokkal, a ház elé 2006-ban állítottak szobrot
Isztambul, Szent Benedek-templom

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olyan történelmi személy, aki a magyarok nemzeti hőse és mai napig is szívesen emlékeznek rá. Rákoczi és szabadságharca a népzenére is nagy hatást gyakorolt, ebből az időből számos kuruc nótát gyűjtöttek össze. Ilyen például a Rákóczi kesergője[13], a Rákóczi-nóta[14] és a Hahj! Rákóczi! Bercsényi![14][15] A szlovákok körében megítélése az utóbbi időben részben negatív irányba fordult. Ennek egyik mozzanata az ónodi országgyűlésen történtek hangsúlyozása, amikor a turóci követet lekaszabolták.[16] Erre hivatkozással 2013-ban a nyugalmazott kassai érsek amellett agitált, hogy hamvait szállítsák Magyarországra.[17]

Települések, utak, terek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon három település őrzi a fejedelem nevét (Rákóczifalva, Rákócziújfalu és Rákóczibánya). Számos városban neveztek el róla közterületeket és intézményeket, valamint állítottak tiszteletére emlékművet. Budapest ismert útja a Rákóczi út (VII. és VIII. kerület) és a Rákóczi tér (VIII. kerület).

Miskolcon Borsod-Abaúj-Zemplén megyei könyvtára, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Szikszón pedig a kórház viseli a nevét. Rodostóban 2009-ben Rákócziról nevezték el azt a sugárutat, ahol a bujdosó fejedelem is lakott.[18]

Pénzeken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azon ritka személyek között van, akiknek arcképe hivatalos fizetőeszközön, a forinton szerepel. Korábban a fém 2 pengősön, a papír 50 pengősön és a papír 50 forintoson volt látható, majd miután ez utóbbit kivonták a forgalomból, a papír 500 forintosra került.

Rákóczi-induló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevét őrző nemzeti induló, amelynek szerzője ismeretlen; Hector Berlioz, illetve Liszt Ferenc átdolgozásában ismert. Más forrás szerint vélelmezett szerzője Bihari János, és a Rákóczi-indulót Bihari János hegedűjéről Liszt Ferenc zongorájára már 1840-ben átírta Erkel Ferenc.

Egyéb elnevezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érdekesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sokan II. Rákóczi Ferenc fiának tartják Európa rejtélyes emberét, a misztikus Saint-Germain grófot.[20][21]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rákóczi-kripta a kassai Szent Erzsébet-dómban
II. Rákóczi Ferenc emléktáblája Prágában (Kisoldal), a jezsuita rendházon
II. Rákóczi Ferenc őstáblája
II. Rákóczi Ferenc
(Borsi, 1676. márc. 27.–
Rodostó, 1735. ápr. 8.)
erdélyi fejedelem
Apja:
I. Rákóczi Ferenc
(Gyulafehérvár, 1645. febr. 24.–
Zboró, 1676. júl. 8.)
erdélyi fejedelem
Apai nagyapja:
II. Rákóczi György
(Sárospatak, 1621. jan. 30.–
Nagyvárad, 1660. jún. 7.)
erdélyi fejedelem
Apai nagyapai dédapja:
felsővadászi I. Rákóczi György
(Szerencs, 1593. jún. 8.–
Gyulafehérvár, 1648. okt. 11.)
erdélyi fejedelem
Apai nagyapai dédanyja:
Lorántffy Zsuzsanna
(Ónod, 1600 körül–
Sárospatak, 1660. ápr. 18.)
Apai nagyanyja:
Báthory Zsófia
(Somlyó, 1629–
Munkács, 1680. jún. 14.)
Apai nagyanyai dédapja:
somlyói Báthory András
(Lengyelország, 1597–
1637)
Apai nagyanyai dédanyja:
Zakreszka Anna
(Lengyelország, 1600 körül–
1658. márc. 28.)
Anyja:
gr. Zrínyi Ilona
(Ozaly, 1643–
Nikodémia, 1703. febr. 18.)
Anyai nagyapja:
gr. Zrínyi Péter
(Verbovec, 1621. jún. 6.–
Bécsújhely, 1671. ápr. 30.)
bán
Anyai nagyapai dédapja:
gr. Zrínyi György
(Csáktornya, 1599. jan. 31.–
Pozsony, 1626. dec. 18.)
bán
Anyai nagyapai dédanyja:
Széchy Magdolna
Anyai nagyanyja:
gr. Frangepán Katalin
(Bosiljevo, 1625 körül–
Graz, 1673. nov. 16.)
Anyai nagyanyai dédapja:
gr. Frangepán Farkas
(1578 körül–
1652)
Anyai nagyanyai dédanyja:
Innhofer Orsolya

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első helyen a kritikai kiadások.

  • II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta Köpeczi Béla. A szöveget gondozta Kovács Ilona. Bp., 1978 (Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, I.)
Eredeti, francia nyelvű kiadása: Hága, 1739
Vas István véglegesnek szánt fordítása a Vallomásokkal együtt jelent meg 1979-ben. (Lásd a köv. pontot.)
Legújabb kiadása: Osiris Kiadó, Bp., 2004 ISBN 963-389-628-2
  • Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. Szerk. és jegyz.: Hopp Lajos. Ford.: Szepes Erika [Vallomások] és Vas István [Emlékiratok]. Bp., 1979 (Magyar Remekírók)
Kritikai kiadása (Archivum Rákóczianum III. osztály tervezett II. kötete) még várat magára.
Legújabb kiadása: Alexandra Kiadó, 2003 ISBN 963-368-633-4
  • II. Rákóczi Ferenc Politikai és erkölcsi végrendelete. Ford. Szávai Nándor és Kovács Ilona. A tanulmányt és a tárgyi jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A latin szöveget gondozta Borzsák István. A francia szövegeket gondozta Kovács Ilona. Bp., 1984.(Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, III.)
  • II. Rákóczi Ferenc Fohászai. A latin szöveget gondozta és jegyzetelte Déri Balázs. A francia szöveget gondozta és jegyzetelte Kovács Ilona. A tárgyi jegyzeteket írta Hopp Lajos. Ford. Csóka Gáspár és Déri Balázs. Bp., 1994. (Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, IV.)
Újabb, népszerű kiadása: Szent István Társulat, 2001 ISSN: 1585-6186
  • II. Rákóczi Ferenc Meditációi. A latin szöveget gondozta és jegyzetelte Déri Balázs. A francia szöveget gondozta és jegyzetelte Kovács Ilona. A tartalmi összefoglalókat készítette Tüskés Gábor. Bp., 1997 (Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei, V.)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása
  2. ^ a b Vámbéry Ármin, Balla Károly, Dr. Palágyi Menyhért, Radisich Jenő. Tolnai Világtörténelme - Az ujkor története I.. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Részvénytársaság. ISBN 
  3. II. Rákoczi Ferenc: Emlékiratok (részletek). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  4. Teljes címe latinul: Franciscus II. Dei gratia Sacri Romani Imperii & Transylvaniae princeps Rakoczi. Partium Regni Hungariae Dominus & Siculorum Comes, Regni Hungariae Pro Libertate Confoederatorum Statuum necnon Munkacsiensis & Makoviczensis Dux, Perpetuus Comes de Saros; Dominus in Patak, Tokaj, Regécz, Ecsed, Somlyó, Lednicze, Szerencs, Onod etc. Ugyanez 1707-ből magyar nyelven: Mi, második Rákóczi Ferenc, Isten kegyelméből a’ Római Szent Birodalomnak s Erdély országának fejedelme, Magyar ország részeinek ura és a székelyek főispánja, a’ szabadságért öszveszövetkezett Magyarországnak vezérlő fejedelme, munkácsi s makovicai herceg, Sáros vármegyének örökös főispánja és Sárospataknak, Tokajnak, Regécnek, Ecsednek, Somlyónak, Lednicének, Szerencsnek, Ónodnak örökös ura etc. A marosvásárhelyi országgyűléstől (1707) a Pater Patriae azaz: a haza atyja címet is használta.
  5. Névadónk. II. Rákóczi Ferenc Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  6. Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme VI. kötet (magyar nyelven) (pdf). Magyar Elektronikus Könyvtár, 2003. (Hozzáférés: 2013. szeptember 9.)
  7. A negyven prédikátor (magyar nyelven). tar.infotars.hu. (Hozzáférés: 2013. szeptember 9.)
  8. Rákóczi gyömrői beszéde az egyetlen kézírásban megmaradt teljes műve. wikisource.org. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  9. (Gidrafa ma Budmerice néven szlovák település)
  10. Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1934. 406. old.
  11. Kincses Katalin Mária: A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. Hadtörténelmi Közlemények 2003. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  12. KI VOLT II. RÁKÓCZI FERENC. rakoci.webex.sk. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  13. Rákóczi kesergő a Péderi vegyeskar előadásában. youtube.com. (Hozzáférés: 2013. szeptember 10.)
  14. ^ a b Eredeti Rákóczi-nóta-Felvétel ideje és helye: 1908 körül, Budapest. youtube.com. (Hozzáférés: 2013. szeptember 10.)
  15. Kuruc énekek, kuruc dalok, kuruc nóták. tarpa.eu, 2013. február 1. (Hozzáférés: 2013. szeptember 10.)
  16. Kovačka/ Augustíniová 2008: Memorialis - Historický spis slovenských stolíc. Martin.
  17. Elvitetné Rákóczi hamvait Kassáról a szlovák érsek. tortenelemportal.hu, 2013. február 1. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  18. Átadták a Rákóczi sugárutat Rodostóban. Múlt-kor történelmi portál, 2009. június 12. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  19. Az ötszáz éves kocsányos tölgy. szon.hu. (Hozzáférés: 2011. április 2.)
  20. Nagy Emilné dr. Göllner Mária: A Rózsakeresztesek Részletek az Emlékiratok I. kötetébõl. Szent Mihály Szövetség - 2003. június. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  21. Saint Germain, Count of (angol nyelven). newworldencyclopedia.org. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. 2. átdolg., bőv. kiad. Bp., 1976. Gondolat. (ISBN 963-280-371-X); 3. jav. kiad. Bp., 2004. Osiris Kiadó. (ISBN 963-389-508-1) Ez utóbbi kritikája: Bánkúti Imre: Észrevételek II. Rákóczi Ferenc régi-új biográfiájához. Századok, 139. évf. (2005) 1285–1299. old.
  • Rákóczi tükör. Naplók, jelentések, emlékiratok a Rákóczi-szabadságharcról. A kötet[ek] anyagát felkutatta, válogatta, szerkesztette, az előszót és a naplórészleteket bevezető kistanulmányokat írta: Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes. A jegyzeteket írta és a mutatókat összeállította Bánkúti Imre. I–II. köt. Bp., 1973. (Magyar Századok.) Szépirodalmi.; 2. kiad.: Bp., 2004. (Millenniumi Magyar Történelem. Források.) Osiris. (ISBN 963-389-573-1)
  • Padányi Viktor: Rákóczi 1711–1961. Tanulmány. A Nagymagyarországért Mozgalom kiadása Melbourne 1961, változatlan újranyomás: Tájékozódó 1–4, 2001. december (HU-ISSN 1418-1258)
  • II. Rákóczi Ferenc élete és törökországi emigrációja. (Szerzők: Balla Antal, Dávid Géza, Fodor Pál, Köpeczi Béla, Nagy Ferenc, Somogyi Gréta, Tasnádi Edit, Tóth Csaba, Tóth Ferenc) Kétnyelvű kötet, magyar és török nyelven. A Magyar–Török Baráti Társaság kiadása, Budapest, 2005. 173 o., ISBN 963-218-279-0
  • Takáts László: A Rákóczi-szabadságharc egészségügye. R. Várkonyi Ágnes előszavával. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba - Budapest, 2003. Magyar Tudománytörténeti Intézet - SOMKL
  • ' Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1934.
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.
  • Herczeg Ferenc: Pro Libertate! Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Rákóczi Ferenc témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
II. Apafi Mihály (–1701)
majd gubernium
Erdély fejedelme
17041711
Erdély címere 1659-ből
Következő uralkodó:
gubernium