Antonio Caraffa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Antonio Caraffa
Antonio Carafa.jpg
Született 1646
Meghalt 1693. március 6.
Bécs
Rendfokozata tábornok

Gróf Antonio Caraffa (Ugento, 1642. augusztus 8.Bécs, akkori Habsburg Birodalom, 1693. március 6.) itáliai zsoldosvezér, a Szent Liga seregeinek egyik tábornoka.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi nápolyi családból származott. Fiatalkorában a Máltai Lovagrend seregében harcolt a török kalózok ellen. Fivére (más források szerint unokafivére) Carlo Caraffa bécsi pápai nuncius segítette abban, hogy a Habsburgok szolgálatába álljon. 1665-ben kamarásként került a bécsi udvarba, és rövidesen ezredes, belső titkos tanácsos és az Udvari Haditanács tagja lett. 1672-től egy vértesregiment élén részt vett a Magyar Királyságnak a töröktől való visszafoglalásáért folyó hadműveletekben. 1680-ban Nyitrán táborozott seregével.[1] 1683-ban Lipót császár Varsóba küldte, hogy rábeszélje a lengyeleket a katonai segítség nyújtására.

1686-ban kinevezték a felső-magyarországi császári hadak parancsnokává. Caraffa tudományosan képzett tiszt volt, aki szerepet játszott Magyarország török uralom alóli felszabadításában, a magyar történelembe azonban elsősorban kegyetlenkedéseivel írta be a nevét. 1686 elején minden katonai szükségszerűség nélkül feldúlta Debrecent és számos ártatlan városlakót megöletett, megkínoztatott, majd súlyos hadisarcot vetett ki a városra. 1686–1687 telén Lipót császár Erdélyben akarta elhelyezni a seregeket téli szállásra; az erdélyi udvar Caraffát 2000 arannyal és hat lóval próbálta rávenni, hogy álljon el ettől.

1687-ben ő állíttatta fel az eperjesi vésztörvényszéket, melynek célja Thököly híveinek megbüntetése és a lakosság megfélemlítése volt. 1687 március eleje és május közepe között hamis vádak és kínzással kicsikart vallomások alapján huszonnégy módos eperjesi polgárt és környékbeli nemest végeztetett ki.[2] A kivégzettek birtokait részben a törvényszék magyar tagjai kapták.[3] A vésztörvényszék működése néhány hónapig tartott. Az eseményekről a kortárs Rezik János eperjesi iskolamester kéziratos műve, a Lugubre theatrum Eperjesiense sub regimine Leopoldi imperatoris et regis Hungariae erectum anno 1687. die 5. Marti számol be részletesen.[4]

1687. december 17-én Caraffa csapatai előtt tette le a fegyvert Eger török helyőrsége. Kegyetlenkedése azonban már olyan méreteket öltött, hogy Esterházy Pál nádor és a magyar főurak követelésére I. Lipót kénytelen volt őt Bécsbe visszarendelni. Caraffa nem lett kegyvesztett, kitüntették, és ezután is fontos feladatokat bíztak rá. 1688-ban ő volt a Zrínyi Ilona által védett Munkács várát elfoglaló seregek vezére, majd Erdélybe rendelték.

Feladata Erdély Habsburg-tartományokba való beolvasztásának előkészítése volt. Hírhedtsége közrejátszott abban, hogy 1688. május 9-én kényszerítésére Apafi nyilatkozatban ismerte el a Habsburg fennhatóságot Erdélyben. Az ellenszegülő Brassó várát május 26-án ostrommal vette be, és a várost kegyetlenül megbüntette. Nem ismervén a helyi viszonyokat és hagyományokat, reformtervezetei kivitelezhetetlennek bizonyultak. 1690-ben tért vissza Bécsbe, és Erdély meghódolásáról emlékiratot adott át a császárnak. Emlékiratában Erdély esetében a Felső-Magyarországon alkalmazott nyílt erőszak helyett enyhébb eszközöket javasolt az udvarnak, valamint a társadalmi és etnikai ellentétek tudatos életben tartását, Erdély alkotmányos önállóságának megszüntetését az a Habsburg örökös tartományok közé való betagolását. A Caraffa által vázolt kormányzati módszer hosszú ideig vezérelve lett a Habsburgok erdélyi politikájának. (Bár ennek oka a hadi helyzet átmeneti rosszabbra fordulásában is kereshető). Nándorfehérvár bevételénél tanúsított érdemeiért az aranygyapjas renddel tüntették ki, és uradalmat kapott Verőce vármegyében.

1690 után Caraffa részt vett a Franciaország elleni háborúban. A Magyar Királyságba már nem tért vissza.

Első életrajzát Giambattista Vico írta meg.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Óváry Lipót: A nyitrai központi bizottság jelentése. In: Századok 1875, 530.
  2. Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992.
  3. Filep Tamás Gusztáv: Az eperjesi teátrum. Kortárs. 2004. 48. évf. 6. On-line elérés
  4. Maczák Ibolya: Adalékok Dobai Székely Sámuel forrásgyűjtő tevékenységéhez. In: Magyar Könyvszemle. 124. évf. (2008.) 3. sz. On-line elérés.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wilhelm Edler von Janko: Caraffa, Anton. in: Allgemeine Deutsche Biographie 3. Leipzig: Dunckler&Humblot. 1876. 777-778. o. On-line elérés
  • Erdély története II. Szerk. Makkai László és Szász Zoltán. Budapest: Akadémiai. 1988. 874-881 o. ISBN 963 05 4885 2.
  • Giambattista Vico: The Deeds of Antonio Carafa. [sic!] New York: Peter Lang Publishing Inc. 2004.