Hajdúk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyar hajdú, 1703
Lengyel hajdúk nemzeti viseletben

A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak. Nevük valószínűsíthetően a hajtó vagy hajdó szavakból eredeztethető. Feladatuk volt a csorda őrzése, ami időnként fegyveres fellépést is igényelt, mivel meg kellett védeni a jószágot a rablóktól vagy a ragadozó állatoktól. A vágásra érett marhát Ausztriába, Dél-Németországba, és Észak-Itáliába terelték, ahol jó pénzért eladták. A török hódoltság idején ez volt a Magyar Királyság bevételének legnagyobb forrása.

A török háborúk idején a fegyverforgatásban jártas marhapásztorokat szívesen fogadták fel katonai feladatok ellátására. A hozzájuk csatlakozó kisnemesekkel, végvári katonákkal és szökött jobbágyokkal egy új, fegyveres társadalmi réteg alakult ki. A tizenöt éves háború alatt jelentősen megnőtt a létszámuk. 1604-ben a Habsburgok által perbe fogott Bocskai István a hajdúkat felfogadva, szembeszállt a Habsburgokkal.

Jellegét tekintve a hajdúság sokban hasonlít a kozákok katonai szervezetéhez annyi különbséggel, hogy a kozákok teljesen független közösségekben éltek és ezt mindig is megőrizni törekedtek, míg a hajdúság nem törekedett az államtól való függetlenségre, csupán megfelelő jogainak és lakóhelyének biztosítására a királyságtól.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "hajdú" szó eredete teljesen nem tisztázott. Egy változat szerint a török eredetű haiduk vagy hayduk szóból származik, mivel az oszmán törökök így hívták a magyar gyalogos katonákat. Egy másik szerint magyar eredetű a hajtó vagy hajdó formából alakulhatott ki és a marhahajcsárokra használt kifejezés. A két elmélet nem feltétlenül mond ellent egymásnak, mivel a balkáni szóhasználatban valószínűleg a török ​​haiduk vagy hayduk forma alapján terjedt el és mára a rabló szinonimájaként több nyelvben is megtalálható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törökök nem vehették át ezt a magyar nyelvből, hiszen a korabeli magyar katonák, akik őrizték a magyar-török ​​határt, akár lehettek e szó közvetítői.[1][2][3]

A különböző nyelvekben történő használata:

Az első hajdúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajdúk (Heiducken) ábrázolása Hoefnagel metszetén (1598)

A társadalmi réteg a 15. század második felében és a 16. század elején alakult ki. Az 1514. évi parasztháború egyik legfontosabb katonai bázisát alkották, Dózsa György leghűségesebb katonái voltak. A 16. században számuk gyorsan gyarapodott, mert a török hódítás számtalan település pusztulását hozta az Alföldön. A szegény jobbágynak, vagy egytelkes nemesnek háza felégetése, jószágainak elhajtása után nem volt más lehetõsége, mint elmenekülni Erdélybe, a Királyi Magyarországra, vagy beállni a katonának a hajdúk közé.

Letelepítésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bocskai szobra Debrecenben

A 16. - 17. század fordulóján kétféle hajdúról lehet beszélni. A királyi hajdúk havi két forintos zsoldban álltak az ország különböző végváraiban. Számuk 6-8000 körül lehetett. Emellett voltak a szabad hajdúk, akik csak egy-egy meghatározott feladatra szerződtek le, és ha úgy adódott, nem kímélték a falvakat, nemesi udvarházakat sem. Az országgyűlés többször kitagadta őket, ők is megtagadták az országukat. Mások azonban nagyra tartották katonai képességüket, így a francia származású Heinrich von Dampierre(de), aki császári tábornagy volt a harmincéves háborúban, 2500 lovas hajdút szervezett meg, amelyet első osztályú felszereléssel láttak el, de zsoldot sokszor ők is keveset kaptak. Ezen áldatlan helyzetben a fordulat 1604 őszén következett be. A császártól megtámadott földesúr, Bocskai István, a hajdúkhoz fordult és hajdúkat kezdett toborozni, hogy felvehesse a harcot az ellene készül császári, székely és szerb csapatok ellen. A nemzetből kitagadottaknak földet és békés letelepedést kínált, ezzel sikerült bennük felébreszteni a nemzeti öntudatot. Bocskai számára az elit egységnek számító Dampierre hajdúk megnyerése jelentett nagy sikert.

A Dampierre hajdúk Bocskai mellé álltak, 1604. október 14-ről október 15-re virradó éjjel Álmosd és Bihardiószeg térségében döntő győzelmet arattak a császári sereg felett. Így kezdődött történelmünk első nagy Habsburg-ellenes felkelése, a Bocskai-szabadságharc.

A hajdúk letelepítését Bocskai Korponán 1605. december 12-én kelt ünnepélyes okiratában mondta ki. Ebben 9254 hajdú vitézt megnemesített, és családostól letelepített, saját birtokain. Idézet az okiratból: „Hogy pedig a mi említett vitézeink bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, és idegen joghatóság alá ne kerüljenek, hanem mindenkor meghatározott állandó helyen lakva a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint Magyar- és Erdélyországnak minél hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek, és hogy együttesen mindig készen találtassanak: nekik adományozzuk Szabolcs vármegyében fekvő, tokaji várunkhoz tartozó egész Kálló városát, hasonlóképpen Nánás, Dorog és Varjas puszta birtokainkat, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid nevű részjószágainkat, minden hasznával és járulékával.”

1606. szeptember 2-án Kassán kelt újabb okiratában ugyanezekkel a feltételekkel megnemesítette és Szoboszlóra telepítette a Halasi Fekete Péter kapitány alatt harcoló lovas hajdúkat.

Később Rákóczi Zsigmond, Báthory Gábor és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek számos hajdútelepet létesítettek. Az erdélyi és partiumi török határt kiváltságos hajdútelepek védték. Számuk az országban megközelítette a 150-et. Az utolsó hajdúszabadságot II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem adományozta Tarpa mezővárosának 1709-ben. Ezt követően, a 18. században a földesurak megkezdték a hajdúkiváltságok felszámolását. Hosszú küzdelemben újra jobbágysorba kényszerítették a szabad parasztokat. Csak a Bocskai által kiváltságolt hat hajdúváros (Nánás, Dorog, Hadház, Vámospércs, Szoboszló, Böszörmény) tudta kiváltságait megőrizni.

Hajdúvárosok kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bocskai a fegyverforgatáshoz hozzászokott hajdúkat nem próbálta visszakényszeríteni jobbágysorba, hanem mezővárosokban telepítette le őket a ma is Hajdúságnak nevezett területen. Ez uralkodása alatt több tízezer főt jelentett. A letelepülő hajdúk megkapták az ún. hajdúszabadságot, nem tartoztak földesúri fennhatóság alá, viszont a fejedelem hívására kötelesek voltak harcba menni. Ez a kollektív nemesség nagyon hasonlított a székelyek korábban kapott előjogaira.

Hajdúsági települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Létrejöttek a hajdúvárosok, melyek ma is jellegzetesek mértani, logikai elrendezésük miatt. Azt a régiót, ahol a hajdúvárosok létrejöttek, Hajdúságnak nevezik. Az eredetileg több mint 9000 főnyi hajdú katona letelepedésével alakult ki 1608-1609-re a hét úgynevezett öreg vagy nagyhajdúváros: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Polgár, Szoboszló és Vámospércs, ezek mindegyike az akkori Szabolcs vármegyében feküdt. A nagyhajdúvárosok a 17. század végén hozták létre a Hajdúkerületet, ami a vármegyékkel egyenrangú, önálló törvényhatóságként működött. A Hajdúkerület 1876-ig létezett, ekkor jött létre a hajdúvárosokat is magába foglaló Hajdú vármegye Debrecen székhellyel.

Néhány hajdú település: Hajdúbagos, Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Polgár, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúsámson, Hajdúszoboszló, Hajdúszovát, Hajdúvid, Berettyóújfalu, Nagyszalonta, Harsány, Komádi, Derecske, Konyár, Álmosd, Mikepércs, Vámospércs, Bocskaikert, Nyíregyháza, Újfehértó, Téglás.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hasonló névvel jelölik a lengyel katonáskodó bojárokat is.
  • Említésre méltó a hajdútánc: népviseletben fegyverrel történő tánc.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Aleksandar Petrović: THE ROLE OF BANDITRY IN THE CREATION OF NATIONAL STATES IN THE CENTRAL BALKANS DURING THE 19TH CENTURY A CASE STUDY: SERBIA (angol nyelven). rastko.rs. (Hozzáférés: 2012. február 19.)
  2. "гайдук" (orosz nyelven). Vasmer's Etymological Dictionary. (Hozzáférés: 2012. február 19.)
  3. Honnan ered a hajdú szó? (orosz nyelven). Huszadik Század. (Hozzáférés: 2012. február 19.)
  4. hajduker (svéd nyelven). runeberg.org. (Hozzáférés: 2012. április 8.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Niederhauser Emil: A Bocskai-felkelés és Európa
  • Orosz István: Bocskai István és a hajdúk

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]