Királyi Magyarország

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A királyi Magyarország elnevezés a kora újkori török hódoltság idején a Habsburg-házi uralkodók irányítása alatt álló országrészt jelöli, melynek időben változó területét nagyjából a mai Szlovákia és a Nyugat-Dunántúl alkotta.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután az 1526-os mohácsi csatában elesett a király, II. Lajos, és lényegében megsemmisült a magyar mezei hadsereg, ezzel az ország területén megszűnt a központi irányítás. Ebben a helyzetben ketten is felléptek a királyi cím megszerzése érdekében: Szapolyai János erdélyi vajda és Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg. Miután mindkettejüket magyar királlyá koronázták, megtörtént az ország két részre szakadása, amely évtizedes belháborút eredményezett. Ezt az 1538-as váradi béke zárta le, melyben egyebek mellett mindkét fél elismerte a másik uralmát az általa birtokolt országrészben.

Buda 1541-ben török kézre került, amivel az ország immár három részre szakadt. Ezt az állapotot rögzítette a drinápolyi béke (1568) és a speyeri szerződés (1570).

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyi Magyarország 1572-ben
Az új végvári rendszer főkapitányságokba szerveződött.
  • Felső-magyarországi főkapitányság
  • Bányavárosi főkapitányság
  • Duna és Balaton közötti főkapitányság
  • Balaton és Dráva közötti főkapitányság
  • Vend (Varasdi) főkapitányság
  • Horvát (Károlyvárosi) főkapitányság

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • R. Várkonyi Ágnes: A Királyi Magyarország 1541–1686 (Vince Kiadó, 1999) ISBN 963-9192-31-7