Mohácsi csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Mohácsi vész szócikkből átirányítva)
Mohácsi csata
Than Mór Mohácsi csata.jpg
Than Mór: A mohácsi csata

Konfliktus Magyar–török háború (1521–26)
Időpont 1526. augusztus 29.
Helyszín Dél-Magyarország, a Dunántúl alsó vidékén, Mohácsnál, a Duna mellett, Baranya vármegyében
Eredmény oszmán-török győzelem a magyarok felett
Szemben álló felek
Coa Hungary Country History (14th century).svg Magyar Királyság
Croatia, Historic Coat of Arms, first white square.svg Horvátország
Coat of arms of the Czech Republic.svg Cseh Királyság
Banner of the Holy Roman Emperor (after 1400).svg Német-római Birodalom
Coat of arms of Bavaria.svg Bajorország
Emblem of the Papacy SE.svg Pápai Állam
POL Przemysł II 1295 COA.svg Lengyel Királyság
Ottoman Army1453-1798-1-.png Oszmán Birodalom
Franciaország (mint felbujtó és háttérbeli támogató)
Parancsnokok
Herb Jagiellonów.PNG II. Lajos magyar király †
Coa Hungary Family Báthory.svg Báthori István nádor
Tomori címere.jpg Tomori Pál kalocsai érsek †
Zapolya janos cimere.jpg Szapolyai György szepesi gróf †
Tughra Suleiman.jpg I. (Nagy) Szulejmán szultán
Flag of the Ottoman Sultanate (1299-1453).svg Bali nándorfehérvári bég
Flag of the Ottoman Empire (1453-1517).svg Paragli Ibrahim nagyvezír
Szemben álló erők
Kb. 24 800 magyar
horvát hadtestek, spanyolok, németek, csehek, lengyelek, pápai zsoldosok
85 ágyú
Kb. 60 000 fő
160 ágyú
Veszteségek
Kb. 16-20 000 halott
köztük 16 zászlósúr, 5 püspök, és maga a király
Térkép
Mohácsi csata  (Magyarország)
Mohácsi csata
Mohácsi csata
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 45° 56′ 29″, k. h. 18° 38′ 50″Koordináták: é. sz. 45° 56′ 29″, k. h. 18° 38′ 50″

A mohácsi csata vagy mohácsi vész (törökül: Mohaç savaşı vagy Mohaç meydan savaşı) 1526. augusztus 29-én zajlott le a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom hadai között, magyar vereséggel. A Mohács határában megvívott csatát a későbbi történetírásunk úgy emlegette, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. Valószínűleg a mohácsi csata a magyar hadtörténelem legtöbbet emlegetett ütközete.

Az előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetközi helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európai folyamatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerika 1492-es felfedezése után az európai kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről egyre inkább az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból beáramló hatalmas nemesfémmennyiség a magyarországi arany- és ezüstbányák jelentőségét csökkentette.

A Magyar Királyság, ennek ellenére, Ausztria, Lengyelország és Velence mellett Közép-Európa vezető hatalmának számított. Az európai befolyást mutatja, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek jó eséllyel pályázott a pápai trónra. E célból 1512-ben Rómába utazott. A beteges II. Gyula pápa 1513. február 21-én valóban meghalt, de előtte még sikerült szétrobbantania a cambrai-i ligát. Bakócz számításai nem váltak be, a konklávé 1513. március 4-én Medici Jánost választotta meg, aki X. Leó néven foglalta el a pápai trónt. Pedig Bakócz, pápaként, sokat tehetett volna a bajban lévő Magyarországért. X. Leó a riválist úgy távolította el Rómából, hogy megbízta egy keresztes hadjárat vezetésével.

Európában, főleg Németországban, közben negatív folyamatok kezdtek kibontakozni. A pénzügyek irányítását kezükbe kaparintó Fuggerek 1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia”.[1] A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett. 1517 után az európai közvélemény figyelmét egyre inkább lekötötte és megosztotta a Luther Márton által elindított reformáció. A vallási forrongásra rátevődött az 1524–1526 közötti német parasztháború, amely jelentős erőket lekötött, és az anyagi károk mellett több, mint 100.000 emberéletet követelt.

A nyugat-európai hatalmak 1521–1526 között az olasz háborúk aktuális epizódjával voltak elfoglalva (amelyek kisebb megszakításokkal 1494-től 1559-ig tartottak). Franciaország először Kelet-Európában keresett szövetségeseket V. Károly császár ellen. Antonio Rincon francia követ többször jár Lengyelországban és Magyarországon 1522 és 1525 között. Az 1522-es Bicoque-i csata után I. Ferenc I. Zsigmond lengyel királlyal próbált szövetkezni, de ez nem sikerült neki. A magyar királyi udvar is visszautasította a franciák ajánlatát, nem úgy Szapolyai János erdélyi vajda, aki hajlandóságot mutatott a franciákkal való együttműködésre, bár a hivatalos szerződéskötés csak 1528-ban történt meg.[2]

A Milánói Hercegséget újból megtámadó I. Ferenc francia király seregei 1525. február 24-én a páviai csatában vereséget szenvedtek V. Károly német-római császár serege és a spanyol erők ellen. A vereség olyannyira súlyos volt, hogy a francia király fogságba esett, majd fogolyként Spanyolországba vitték (ahonnan – megegyezés alapján – 1526 márciusában szabadult).

A helyette Franciaországot régensként kormányzó anyja, Szavojai Lujza, 1525 elején követeket küldött Nagy Szulejmán török szultánhoz, levélben kérve a beavatkozását a Habsburgok ellen, de ez a követség Boszniában eltűnt.[3] A francia régensnő 1525 decemberében újabb követséget indított Isztambulba, amely Frangepán János[4] horvát főnemes vezetésével sikeresen célba is ért, és 1526. február 6-án visszatért Franciaországba. A török szultán a franciák szövetségkötésre vonatkozó ajánlatát elfogadta (ezt követően a francia–oszmán együttműködés majdnem háromszáz évig tartott![5]), és hadaival 1526 nyarán Bécs ellen indult. Tehát a törökök – bár évtizedek óta hadban álltak a magyarokkal – elsődleges célpontja akkor nem Magyarország volt. Ezt a korabeliek is tudták, hisz leveleikben említést tesznek arról, hogy Magyarország megmenekülhetett volna, ha területén szabad átvonulást biztosít a török seregeknek Bécs felé. Magyarország azonban ezt nem tehette meg, mert egyértelműen a Habsburgok szövetségesének számított, már csak azért is, mert a szomszédos Osztrák Főhercegség uralkodója, I. Ferdinánd, a későbbi magyar király, II. Lajos magyar király feleségének, Mária királynénak a bátyja volt.

A Habsburgokon kívül Magyarország segítséget Velencétől és a pápától remélhetett. Velence maga is hadban állt, mégpedig Franciaország oldalán.

1526-ban a pápai trónon három éve VII. Kelemen pápa ült, akinek nem sikerült hatalmát megszilárdítania, állandóan lavírozott az ekkor még csak választott német-római császári címet viselő V. Károly (1530-ban koronázták meg, miután csapatai 1527-ben elfoglalták és kifosztották Rómát) és I. Ferenc francia király között. Közben a pápai tekintély VIII. Henrik Angliájában is leáldozóban volt. A pápa budai legátusa révén megpróbált segíteni, lényegében az általa biztosított pénzből szereltek fel 5000 zsoldost, akik többsége Mohácsnál el is veszett.

Az oszmán terjeszkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 16. század eleje az Oszmán Birodalom példátlan terjeszkedésének korszaka. 1514-ben a törökök győzelmet arattak a perzsák felett. A vesztes perzsák Egyiptomban találtak szövetségesre, így a harcok ide is átterjedtek, de 1517-ben a törökök legyőzték az egyiptomiakat is.

Az 1520-ban trónra kerülő I. Szulejmán szultán először a birodalom belső helyzetét szilárdította meg, leverte a damaszkuszi pasa lázadását, majd - apja politikájával ellentétben - nyugatra fordította figyelmét s I. Ferenc francia királlyal szövetségben a Habsburg-ház nagy hatalmának megtörését tűzte ki politikájának fő céljául. Ezért fordult már 1521-ben a Habsburg-házzal szövetségben álló Magyarország ellen az 1520-as évek végétől. 1521-ben ugyan még követeket küldött a magyar királyi udvarba, hogy a béke meghosszabbításáról tárgyaljanak, de a király úgy döntött, háborút kezdeményez a török ellen, és fogságba vetette a követeket.[6] A háborút végül nem II. Lajos hanem Szulejmán indította meg ennek okán: Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elfoglalásával utat nyitott a török fegyvereknek és a török befolyásnak nyugat felé. 1522-ben kiragadta Rodosz szigetét a János-lovagok kezéből és miután 1525 a páviai csata V. Károlyt Nyugat- és Közép-Európa urává tette, a szultán ismét Magyarország ellen fordult.

A mohácsi vészt megelőző török benyomulások ellen Magyarország nem tett, s nem is tehetett semmit. Az országot annyira kifárasztották a sok éve tartó belviszályok, hogy a belső területeket sem tudta védelmezni.

A belpolitikai helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egykorú festmény. Jagelló Lajos 1508. június 4. óta II. Lajos néven magyar király és menyasszonya, Ausztriai Mária. A két királyi gyermeket valószínűleg eljegyzésük (1515. július 22.) idején ábrázolja a kép

Magyarország a 16. század elején rendkívül rossz gazdasági helyzetben volt. 1508-ban és 1510-ben éhínség pusztított, 1511-ben pestisjárvány is kitört. „Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az 1510-es évek elején - előttünk ismeretlen okból - a jobbágyság helyzetében valami kedvezőtlen, talán tragikus fordulat történt. Mibenlétét a szakirodalomnak még nem sikerült felderítenie.”[7] A közel-keleti konfliktusai mellett az Oszmán Birodalomnak volt elegendő ereje arra is, hogy folytassa a beütéseket Magyarországra. 1512. végén a boszniai pasa elfoglalta a szrebreniki bánság összes várát, majd a dalmáciai és horvátországi erősségek ellen fordult. Az 1512. évi török betörésekre válaszul, Szapolyai János erdélyi vajda Havasalföld és Szerbia területére tört be, nagy zsákmánnyal, sok fogollyal tért haza. Báthori István temesi ispán a Temesközben aratott győzelmet, nyolc ló vontatta a szekeret, mely a levágott török fejeket Budára szállította. A pápa 1513. elején Magyar-, Cseh-, Horvát-, Lengyel-, Porosz-, Orosz-, Svédország, valamint Dánia, Norvégia, Havasalföld, és Dalmácia területére keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen. A keresztes hadjárat vezetésére a Rómában tartózkodó Bakócz Tamás esztergomi érseket nevezte ki, aki azonban - talán öreg kora miatt (elmúlt már 70 éves!) - vonakodott teljesíteni a megbízást. A Magyarországra hazatérő érsek 1514. márciusban jelentette be a megbízást a koronatanácsban. A pápai bullát 1514. április 9-én hirdették ki, de a keresztes hadjárat a tragikus kimenetelű Dózsa György-féle parasztfelkelésbe torkollott.

1520-ban meghalt I. Szelim török szultán. Az új szultán, I. Szulejmán követeket küldött Magyarországra a béke érdekében, azonban a magyar főurak börtönbe vetették a követeket.[8] Válaszul Szulejmán 1521-ben hadjáratot indított a Magyar Királyság ellen. Abban az évben (1521-ben) elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrádot) és Szabácsot. 1524-ben fenyegette II. Lajos magyar királyt, hogy a folytonos békeszegés miatt elfoglalja majd Magyarországot és Németországot.

Az 1526-os év[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy Szulejmán támogató levele I. Ferenchez, a „francia tartomány kormányzójához” (1526).

A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül. Már 1525 végén megtudhatták az ide menekült Bakics Pál szerb vajdától, hogy a szultán célja Buda megszerzése. Mások arról tudósítottak, hogy a törökök az országba vezető utakat figyelik, vizsgálják. A hírek hallatán a király parancsot ad a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt más, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet az udvarnál töltő Tomori hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá. Kinevezték ugyan kincstartónak, ám az adott körülmények között ez puszta cím volt, semmi más. A csalódott, megkeseredett Tomori egy éjjel azután szinte menekülve hagyta el Budát. Visszatért csapataihoz, amelyek akkor már 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat. Ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit. A magyar nemesség az április 24-re kitűzött rákosi országgyűlésre készült, ahol fontos dolgokról: személyes ügyekről, a főúri és a köznemesi párt közti viszályokról kellett dönteni. Csak az országgyűlés vége felé, május 1-jén hoztak konkrét védelmi határozatokat: azonnal meg kell erősíteni és fel kell szerelni a végvárakat, a hadaknak fel kell készülniük a táborba szállásra. Megszavazta a hadiadót és elhatározta, hogy a nemesek ne csak személyesen jelenjenek meg, hanem annyi katonát is állítsanak, amennyit csak tudnak. E határozatnak viszont nem volt nagy foganatja. Mindezek végrehajtásához azonban még mindig hiányzott a legfontosabb: a pénz. Az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erőt ekkor csak Tomori 2000 katonája jelentette, akik azonban az állandó csatározásokban egyre fogytak, segítség pedig éppen csak annyi érkezett - no nem az udvartól, hanem a pápától és néhány határszéli birtokostól -, ami a veszteségeket ellensúlyozta.

A háború hírére Lajos segítséget kért az európai fejedelmektől, de csak VIII. Henrik angol király ajánlott fel segélyt (amely 1527-ben érkezett meg Mária királynéhoz, Pozsonyba), továbbá a pápa 50 000 aranyat, ellenben sem V. Károly, sem Habsburg Ferdinánd (osztrák főherceg, a magyar király sógora) nem tettek semmit. Tény, hogy hadaik még az olaszországi hadszíntereken voltak. II. Lajos megkísérelt a védekezés érdekében hitelt szerezni a Fuggerektől, azonban ők a Magyarországon korábban bevezetett kereskedelmi vámok miatt nem adtak. Szerencsés Imre alkincstárnok sem adott kölcsönt.

Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius 1526. január 18-án Budáról küldött jelentésében siralmas képet fest a magyarok hadi előkészületeiről. (Lásd a Wikidézetben.)

Török és magyar előkészületek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török szultáni sereg április 23-án indult el Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Morava folyó mellett vezető felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég szép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette, senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte, hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak katonákat. A nádor is hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt.

A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasa vezette ruméliai had, közben július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a második védővonal kulcserődje, Pétervárad alatt állt. A várat mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspár és 1000 fős védőserege két hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlak sem sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után, augusztus 8-án került török kézbe. Erdőd és Eszék őrsége, kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Péter temesi ispán csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvár védelme alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.

A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. A király Szapolyai János erdélyi vajdához futárt menesztett, majd ő maga is csak július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban, de így is útközben 12.000 főre nőtt. A had egy részét a korábban Antonio Giovanni da Burgio pápai követ által toborzott főleg idegen (cseh, morva, itáliai, német és spanyol) zsoldosok tették ki, akiket pápai pénzből fizettek. Augusztus 16-án nevezte ki a sereg vezéreiül Szapolyai György szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket, aki nagyon vonakodott a vezérséget elfogadni. Az urak nagy többsége Mohácsot választotta a csata színhelyéül, bár még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat. Az erdélyi vajda 5000-10 000 fős serege még csak Szegednél járt, míg a szlavón hadak éppen, hogy csak elkezdtek gyülekezni Zágrábnál. A király másik országából, Csehországból érkezett 10 000 fős hadsereg is csak Székesfehérvár környékén volt még.

A nádor ugyan megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra, ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte, szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a magyarok között ekkor tehát már csak a Karasica mocsarai álltak, de ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön. Könnyűlovassága akkor már két napja előcsatározásokat folytatott a magyarokkal.

Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette. Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló, hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte menetből átkelni.

Erőviszonyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar haderő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar sereg, amely így mindössze 24 800 emberből állott, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba), s még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre, augusztus 29-én egészen délutánig csatára készen állt. A gyalogság egy részét zsoldosok tették ki, az idegenek közt főleg németek, bajorok és csehek voltak, de akadt néhány spanyol is. A hazai erők közül sem volt mindegyik magyar nemzetiségű. Több egységet szerbek alkottak, akik a Délvidéken a várakban és más katonai egységekben igen nagy számban szolgáltak. Vezetőik között ki kell emelni Bakith Pált, Vencsánc egykori vajdáját, aki nemrég érkezett Magyarországra és rögvest II. Lajosnak ajánlotta fel szolgálatait. Szintén Szerbiából települt át nemrégiben Radics Bosics, aki a csata után is jelentős érdemeket mutat fel a török elleni harcban. Ott volt továbbá Cserni Jován, a hírhedt szerémségi „parasztvezér” mely címet a történelemtől jogtalanul kapta. Ő 1526 végén fellázította Szapolyai János ellen a délvidéki szerb katonák nagy részét, majd I. Ferdinándnak tett hűséget, amivel hosszú időre elkötelezte a szerbeket a Habsburg-család mellett.

Török haderő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A török sereg erőit hatvanezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túl sok, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hatvan-hetvenezer, s ebben a csatában nem vett az részt. Valójában az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok az aszabok és az akindzsik és a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg.

A csata lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mohácsi csata 1526 augusztus 29-én

Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csatát és annak kimenetelét is. A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Délnyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20–30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet.

A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda időközben 20-25.000 főre duzzadt seregét; annál is inkább, mert a vajda már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. Azonban a magyar sereg többi vezetője - köztük Tomori Pál, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt - a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát.

Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött. Harcrendjük két vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben, ettől kb. 2-2,5 km-re helyezkedett el. Az első vonal körülbelül 6000 lovasból álló jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, a 3000 lovast magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi főispán volt a parancsnoka. Középen a mintegy 12 000 főnyi zsoldos gyalogság helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat. A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet jórészt a főúri bandériumok alkották. Ez elsősorban a király védelmét látta el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét 1000 nehézlovas adta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok sorakoztak fel. A tüzérség elhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.

Székely Bertalan: A mohácsi csata

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a harcrend kialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget. (Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt. Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és annak megfelelően elrendezni saját erőiket. Az önmagában csupán 25-26 000 (de lehet, hogy 30 000) fős magyar királyi sereggel egy több mint kétszeres számbeli túlerőben - és mint láttuk, még annál is nagyobb harcászati és technikai fölényben[forrás?] - levő, tehát mintegy 50-60 000 főnyi reguláris katonát számláló oszmán had állt szemben. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a török a legkorszerűbb európai haditechnikával rendelkeztek, kb. 4-szer több ágyújuk volt, és janicsárok közül sokan puskával voltak felfegyverezve. (Lásd fent az Előzmények részben megadott forrásokat!) Ezt az adatot ma már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100-110 000 fő lehetett, és elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra. Azonban, azt is figyelembe kell venni, hogy a török sereghez, útban Mohács felé, kötelezően csatlakoztak a behódolt országok kisebb seregei. Ugyanez történt később többször is, amikor a Bécs felé haladó török csapatokat az erdélyi fejedelmek csapatai is segítették.

A mohácsi csata egy 16. századi török miniatúrán
id. Dorfmeister István: II. Lajos halála

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából. A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett. Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán kb. 10 km-es távolságot kellett megtenniük, mégis, a ruméliaiak dél körül, a derékhad és az anatóliai hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bég egy csapat akindzsival, és elindult, hogy balról a Nyárad patak felől megkerülje a magyar harcrend jobbszárnyát. Ekkor Tomori kénytelen volt ellenük oldalvédet küldeni, amely a király őrzésére kirendelt elitcsapatokból állt Ráskai Gáspár, Török Bálint, Kálnay János vezetésével), s amivel nagymértékben hozzájárult a II. Lajos balvégzetéhez.

Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották. Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre. Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek. Hátrafelé azonban a terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak.

Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni. Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk - oly magasra irányozták a lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük. Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat, ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.

Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása

Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták. Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök - köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek és másik 5 püspök - és 16 zászlósúr valamint 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg).

Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a már említett erősítések. Frangepán Kristóf még szeptember 1-jén is a horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföldre küldték a helyi magyar-párti vajda segítségére, hol a fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől, augusztus 29-én pedig Szeged térségében volt.

Végkifejlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csatában és a futás közben a királyon kívül elvesztek az egyházfők közül: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek és fővezér, Perényi Ferencz váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csáholi Ferencz csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül: Zápolya György szepesi gróf, a másik fővezér, Drágfi János országbíró, Ország Ferencz főudvarmester, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpinczemester, Szécsy Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Palóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf, Bánfy Zsigmond, Hampó Ferencz, Batthyányi János, a cseh Schlick István s több más cseh és morva úr. Az oirszág birtokos nemesei közül: Balázsi Ferencz, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánfy János, Várady Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovsics György zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornally János, Kállay János és István, Forgács Miklós. Ezeken kívül körülbelül 500 birtokos és nemes. A gyalogságból három vagy négy ezernél nem igen maradt több életben, pedig vagy 12-13 ezer gyalogos volt, ezeknek vezérei közül Cyprusi Hannibalon kívül alig menekült meg valaki. Az összes ágyúk, ágyúsok, a melyek a seregnél voltak, valamint azok is, melyek a hajón maradtak, az ellenség kezeibe kerültek.
Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio – Dr. Szentpétery Imre fordítása)[9]

A csata vége után a törökök egész éjjel fegyverben voltak, várták a magyar főerőket, csak miután a szultán számára is világossá vált a némileg meglepő győzelem, rövid pihenőt adott hadának, majd megindult hadjáratának fő célja, Buda felé. Vannak feltételezések, hogy nem Buda volt a célja Szulejmánnak, hanem Lajost kívánta egy számára előnyös békére kényszeríteni (szulejmáni ajánlat). A kiküldött portyázók előtte jártak, és raboltak, pusztítottak. Eközben augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, mire az egész udvartartás még aznap éjjel elmenekült Pozsonyba. Másnap csaknem az egész lakosság követte őket. A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt a sereg hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált kincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. Addigra portyázói a főváros körüli területeket Egertől Győrig elpusztították. Csupán néhány fallal erődített város menekült meg. A csatavesztés hírére a Zágrábnál álló Frangepán Kristóf mindössze 500 katonával a Dunántúlra sietett, és néhány portyázó csapatot sikerült is szétvernie. Szapolyai azonban alapvetően tétlen maradt. Feltehető, hogy haderejét már az elkövetkezendő királyválasztási küzdelemre tartogatta, s a Tisza bal partja mögül figyelte a dél felé elvonuló oszmánokat, akik október 8-án hagyták el az országot.

A következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül)
II. Lajos szobra Mohácson

A mohácsi csata után az ország fővárosa, Buda, védtelen volt. A király és vele együtt a főnemesség jelentős része meghalt, a további védekezés megszervezése nehézségekbe ütközött. Gyakorlatilag csak az erdélyi, kb. 15 ezer fős had maradt ütőképes Szapolyai János vezetésével, de ő nem vállalta a harcot. A török fősereg szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára (az udvar Pozsonyba menekült), és csapatai elkezdték a környék kifosztását és felperzselését. Pest lakosságát teljesen kiirtották. Komolyabb ellenállást a Pusztamarót mellett összegyűlt kb. 25 ezer fős paraszt- és jobbágysereg tanúsított, amely szekértábort hozott létre, de a jól felfegyverzett törökök hamar szétverték és lemészárolták őket. A tél közeledtével a szultán úgy döntött, hogy csapataival visszavonul Törökországba (1526. október), de közép-európai hódításairól nem szándékozott lemondani: 1529-ben Magyarország középső részén most már zavartalanul áthaladó hadai Bécset is megostromolták, de a várost nem tudták bevenni. Elesett viszont több magyar vár is.

1526 őszén megindult a rivalizálás a koronáért Ferdinánd osztrák főherceg, Habsburg Mária királyné unokatestvére, és Magyarország választott királya Szapolyai János között. Először Szapolyai, majd Ferdinánd is királlyá koronáztatta magát. Fegyveres harcot robbantottak ki a szerbek Cserni Jován vezetésével, akik Ausztria alá adták magukat (Jován annak idején harcolt a mohácsi csatában). 1541-ben az ország három részre szakadt: nyugaton a Habsburgok uralkodtak, akik megszerezték a magyar királyi koronát, keleten Szapolyai János szintén viselte a királyi címet, de elismerte a török fennhatóságot, végül az ország belsejében Budáig nyúló ék alakú területet a törökök (Szapolyai János halála után) végleg megszállták, és pasalikká (Budai vilájet) alakították.

1526-ban, a mohácsi csata után a visegrádi királyi palota berendezését és a koronázási ékszereket elmenekítették a török elől. A fellegvárat sikerült ugyan az odamenekült lakosoknak és szerzeteseknek megvédeniük, de a védtelen palotát mégis érték károk. Ezeket csak Szapolyai János javíttatta ki, amikor 1539-ben, házasságkötése után feleségével, Izabellával itt töltötte a nyarat. Ekkor tartózkodott magyar király utoljára a visegrádi palota falai között. Öt évvel később Visegrád a török kezére került. A vár jelentéktelen török végvár lett, a város lakossága elmenekült, a gazdátlanul maradt palota pedig rombadőlt.

Az utókor elmélkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mohácsi csata emlékére állított emlékmű
A mohácsi csata emlékműve Sárbogárdon, a millenniumi emlékparkban.

A mohácsi csatát nem lehet önmagában vizsgálni, sokkal inkább csomópontnak kell tekinteni. Mohács végelszámolás volt, az akkor már másfélszáz esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború végelszámolása. A Magyar Királyság a maga alig 4 millió lakójával, Mátyás király halála óta folyamatosan hanyatló gazdaságával, korszerűtlen hadseregével nem mérkőzhetett meg a nálánál területileg ötször, lakosságát tekintve hatszor nagyobb Oszmán Birodalommal. Vereségre volt ítélve, mert az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam. Kilátásai még ép gazdasági, társadalmi és politikai háttér esetén is kérdésesek lettek volna, hiszen az ellenállás az egyre erősödő oszmán nyomással szemben hihetetlenül sok pénzbe és emberbe került, s ezt hosszú távon nem tudta biztosítani. De ahogy Mohács a Magyar Királyság középkori történetének lezárása, úgy kezdete is egy másik korszaknak, a török hódítás korának. Azzal, hogy az uralkodó, II. Lajos odaveszett, s vele az ország vezetőinek jelentős része, új hatalmi rend kialakulása vette kezdetét. A két nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta közé ékelődött Magyarország még jobban belesüllyedt a pártküzdelmekbe, melynek egyenes következménye lett a kettős királyválasztás, majd ezzel együtt az ország két részre szakadása. A bomlási folyamatot betetézte Buda elvesztése 1541-ben, amelynek eredményeként az oszmánok tartósan megvetették lábukat az országban, beékelődve a korábbi két országrész közé, és másfélszáz esztendőre állandósítva a háborús állapotokat.

A mohácsi csata török miniatúrákon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mohácsi győzelem a török birodalom és Szulejmán szultán számára rendkívüli jelentőségű győzelem volt. Ezt mutatja az is, hogy számos török miniatúra maradt fenn a témakörben.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bohács Zoltán: Magánvállalkozó a világ élén (in: Hetek, VI. évf., 33. szám (2002. augusztus 16.)
  2. Kenneth M. Setton: The Papacy and the Levant (1204-1571), 318. old. A magyar királyi udvar különben bizalmatlan volt a francia és a velük szövetséges velencei követekkel szemben. Korábban a pápai legátus Burgio kivételével minden külföldi követett kitiltottak Magyarországról, a törökök követét börtönbe is zárták.
  3. Merriman, Suleiman the Magnificent, 129. old.
  4. Saint-Priest and Schefer, Mémoires sur l'ambassade de France en Turquie et sur le commerce des français dans le Levant, (Paris, 1877) p. 179. Frangepán János 1525-ben
  5. A franciák később a teljes európai fronton együttműködtek a törökökkel. Például, 1543-ban Esztergom ostromakor a törököket egy francia tüzéregység is segítette. A többszöri pápai és más tiltás ellenére a törökök folyamatos ellátást kaptak a kor legmodernebb fegyvereiből, és az oszmán birodalomban is folyt fegyvergyártás, amelyet európai rabok, olasz és francia kalandor mesteremberek, és az inkvizíció üldözései elől főleg Spanyolországból menekülő zsidók segítettek. Amit a törökök nem tudtak pénzért megvenni vagy helyben legyártani, azt hadizsákmányként is megszerezhették. Lásd: Firearms of the Islamic world, 38. old., és Daniel Goffman: The Ottoman Empire and early modern Europe, 111. old.
  6. Behram csauszt 1521 óta tartották fogva a budavári börtönben, ahol 1526-ban „azt a megjegyzést ejtette el, hogy a magyar urak között három áruló van. Ámbár az a körülmény, hogy öt esztendő óta fogságban élt, szavait minden jelentőségtől megfosztotta, az udvarnál az ő nyilatkozatára nagy súlyt fektettek; az iránt, hogy a három áruló között Zápolyai János foglalja el az első helyet, senki sem kételkedett”. (Burgio nuncius 1526. június 13-i jelentése
  7. Kulcsár Péter: A Jagelló-kor, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981, 125. old.
  8. Magyarország története
  9. Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima descriptio – Dr. Szentpétery Imre fordítása)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

B. Szabó János (szerk.): Mohács, (Nemzet és emlékezet). Osiris, 2006.
  • Gyáni Gábor: Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? In: Uő: Relatív történelem. Typotex, 2007.
  • Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete, Európa Könyvkiadó, 1987.
  • Kiss Károly: Mohács emlékezete. Kiadta a Magyar Helikon Kiadó 1976-ban és az Európa Könyvkiadó 1979-ben.
  • Perjés Géza: Mohács, Magvető, 1979
  • Szakály Ferenc: A mohácsi csata Akadémiai Kiadó, 1981

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Mohácsi csata témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Mohácsi csata témájú médiaállományokat.

Animációk:

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]