Kengyel (lószerszám)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Modern kengyel

A nyeregről jobbról és balról lelógó, állítható bőrszíjakra szerelt lábtartó. Ezzel egyrészt a lovas fölléphet a nyeregbe, másrészt lovaglás közben lábbal tarthatja magát. Kényelmi szerepe mellett az a nagy jelentősége, hogy kengyelben állva sokkal nagyobb mozgástere van a harcoló lovas felsőtestének, mint nélküle.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

6. századi, Japánból előkerült lószobrocska kengyellel és nyereggel

I. e. 200 táján (esetleg már 500 körül) Indiában jelennek meg olyan kötélhurkok, amelyekbe a mezítlábas lovas a nagylábujját illesztheti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Nyilvánvaló módon ez csak ott terjedhetett el, ahol mezítláb lehetett lovagolni. Ezután Ázsia északibb, hidegebb vidékein terjedt el, és alakja módosult. Ekkor már nemcsak egy lábujj fért bele, hanem a lovas teljes lábfeje, lábbelije.

Európában először a szkíták, majd a hunok használták. A 8. században egész Európában elterjedt. A honfoglalás kori magyarok hátrafelé íjazó taktikájához nélkülözhetetlen kellék volt.

A kengyel eredetileg készülhetett kötélből, szíjból, fából és csontból, később egyre inkább a fém kengyel terjed el. Ez lehet vas, réz, újabban alumínium, esetleg bőrrel bevonva. De mai napig használatos és kapható fakengyel is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]