Hyracotherium

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Hyracotherium
Evolúciós időszak: Kora - középső eocén
Hyracotherium Eohippus hharder.jpg
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Páratlanujjú patások (Perissodactyla)
Család: Palaeotheriidae
Nem: Hyracotherium
Owen, 1841
Szinonimák
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Hyracotherium témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Hyracotherium témájú kategóriát.

A Hyracotherium, bal mellső lába (a harmadik kézközépcsont sárga színű) és a fog (a fogzománc; b dentin; c fogcement részletes ábrázolása.
Egy Hyracotherium vasacciensis csontváz rekonstrukciója.

A Hyracotherium vagy Eohippus az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez, ezen belül a Palaeotheriidae családjához tartozó kihalt nem, amelynek képviselői az eocén korban éltek.

Korábban az őslénykutatók azt hitték, hogy a Hyracotherium a lófélék családjának a legelsö képviselője, de manapság már a Palaeotheriidae családba sorolják. Az állat nemcsak a lófélék őse, hanem a kihalt Brontotheriidae család őse is. Sőt egyesek minden tapírféle és orrszarvúféle ősének tekintik.[1] A Paleotheriidae családba csak a típusfajt, a H. leporinumot helyezik,[2][3] sok más fajt áthelyeztek más nemekbe: Arenahippus, Minippus, Pliolophus, Orohippus, Sifrhippus, Xenicohippus, és Eohippus.[3] Egy időben a Xenicohippust brontotheriidae-nak vélték.

Rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nembe az alábbi fajok tartoztak:

  • Hyracotherium leporinum
  • ?Hyracotherium aemulor
  • ?Hyracotherium grangeri
  • ?Hyracotherium index
  • ?Hyracotherium pernix
  • ?Hyracotherium sandrae
  • ?Hyracotherium vasacciense vagy ?Hyracotherium vasacciensis

Felfedezésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első Hyracotherium-kövületekre 1839-ben bukkantak az angliai Kent grófságban. Sir Richard Owen angol tudós úgy találta, hogy a lelet a nyúl és a szirtiborzfélék keresztezésére hasonlít, ezért nevezte el Hyracotherium leporinumnak, vagyis „nyúlszerű szirti borz-féle állatnak”. Abból indult ki, hogy a Hyracotherium a disznókkal áll rokonságban.[4] Ezt a hibás következtetést a koponya méretéből és a fogazatból vonta le. Mikor később felfedeztek egy további példányt, 1876-ban, Amerika területén a tudós felismerte a mai lóval való rokonságot. Az állat későbbi neve Eohippus, amely „hajnalpír ló”-vat jelent, mivel a lófélék legősibb képviselőjének tartják ezt az állatot, de azért mégis az első név a hivatalosabb, habár a második a népszerűbb.[5][6] Az Eohippus nevet az amerikai Othniel Charles Marsh adta.

Elterjedésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hyracotheriumok Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában éltek 55-50 millió évvel ezelőtt, az Ypresi korszakban. Néhány faj hamar kihalt. Más fajok kihalásuk előtt továbbfejlődtek, míg végül az egyik fajból kifejlődött a mai .

Megjelenésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hyracotheriumok fej-törzs-hossza 60-90 centiméter, marmagassága 25-45 centiméter és testtömege körülbelül 5-15 kilogramm lehetett. Pofája és nyaka rövid, a hátgerince hajlékony és íjszerűen ruganyós volt. A Hyracotheriumnak 44 foga volt; fogainak elhelyezkedése egy tipikus levélevőére hasonlít: minden állkapocs negyedben 3 metszőfog, 1 szemfog, 4 kisőrlő és 3 nagyőrlő ült. Az őrlőfogai egyenlőtlenek, tompák és kopottak voltak, ami arra utal, hogy elsősorban levelekkel táplálkozott. A fogak élei alacsony koronát alkottak. A Hyracotherium levelekkel és gyümölcsökkel táplálkozhatott, ezeket az aljnövényzetben kereste meg, éppen úgy mint egy mai muntyákszarvas. Az állat kis méretű agyának, az előagya igen kicsi volt.[7]

A lábai a testéhez képest megfelelő hosszúságúak voltak, már ekkor arra utalnak, hogy a szaladásra alkalmasak. Az állatnak, eltérően az utódaitól, még nem voltak összeforrva a lábcsontjai, ami nagy rugalmasságot és forgóképességet biztosított. Csuklói és bokái érték a földet. A mellső lábakon 5 ujj ült, ezekből négy kis pataszerű képződményben végződőtt; a nagy ötödik „lábujj” nem érte a földet. A hátsó lábakon csak 3 ujj végződött patában, az első- és az ötödik ujj nem érték a talajt. A lábfej alsó részén talppárnák voltak, mint a mai kutyának, de eltérően ettől a Hyracotheriumnak nem karmai hanem pataféleségei voltak az ujjak végén. Ujjperceik az állatok nagyságához képest meglehetősen hosszúak voltak, s így a Hyracotheriumok jól tudtak járni és futni. Az állatoknak valószínűleg álcázó színeik lehetett, mert kis méretük miatt, eléggé könnyű zsákmányállatok lehettek az akkori ragadozók számára.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hyracotheriumok a trópusi erdők lakói voltak. A talajon keresték a táplálékot, amely gyümölcsökből és lágy levelekből állt.

Szaporodásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szaporodásukról nagyon keveset tudunk, de valószínű, hogy a nőstények a táplálékban gazdag időszakban hozták világra a kicsinyeiket. Egy nőstény, egy utódot szült.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csodálatos állatvilág, Wild life fact file (magyar nyelven) ford.: Mester K.: (2000). ISBN 963-86092-0-6 

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Florida Museum of Natural History and the National Science Foundation: Fossil Horses in Cyberspace Hyracotherium, page 3
  2. Hooker, J.J. (1994.). „The beginning of the equoid radiation”. Zoological Journal of the Linnean Society 112 (1-2), 29–63. o. DOI:10.1006/zjls.1994.1033.  
  3. ^ a b Froehlich, D.J. (2002.). „Quo vadis eohippus? The systematics and taxonomy of the early Eocene equids (Perissodactyla)”. Zoological Journal of the Linnean Society 134 (2), 141–256. o. DOI:10.1046/j.1096-3642.2002.00005.x.  
  4. Gould, Stephen Jay (1991). "The Case of the Creeping Fox Terrier Clone" Bully for Brontosaurus: Reflections in Natural History (pp. 155–167). New York: W.W. Norton & Co.
  5. Gould, Stephen Jay, op. cit., "Bully for Brontosaurus"
  6. Fossil Horses In Cyberspace. Florida Museum of Natural History and the National Science Foundation.
  7. Hunt, Kathleen (1995). Horse Evolution. TalkOrigins Archive.