Cnaeus Pompeius Magnus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Cnaeus Pompeius Magnus
Pompejus modified.png
Született
i. e. 106. szeptember 29.
Elhunyt
i. e. 48. szeptember 29. (58 évesen)
Házastársa Iulia Caesaris
Foglalkozása politikus
katona
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Cnaeus Pompeius Magnus témájú médiaállományokat.
Magnus Pompeius márvány mellszobra

Cnaeus Pompeius Magnus (Kr. e. 106. szeptember 29.Kr. e. 48. szeptember 29.) meghatározó római hadvezér és politikus volt a késői Római Köztársaság idején. Pompeius katonai tehetségét először Lucius Cornelius Sulla marianusok ellen vívott háborúja idején mutatta meg, emiatt kapta a Magnus (Nagy) nevet.

Később Pompeius a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésében is részt vett. Tagja volt az első triumvirátusnak Julius Caesarral és Marcus Licinius Crassusszal. Az egyezséget megerősítve Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Juliát. Ez a szövetség azonban rövid életű volt. Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halála után Pompeius megpróbálta Caesart távollétében politikailag kijátszani, e törekvése viszont polgárháborúba torkollt. A háború a pharszaloszi csatában dőlt el, ahol Caesar legyőzte Pompeiust. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol árulás áldozata lett, és XIII. Ptolemaiosz parancsára meggyilkolták.

Fiatal kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pompeius Kr. e. 106. szeptember 29-én született egy nagyon gazdag családban, Cnaeus Pompeius Strabo fiaként. Bár születése szerint patricius, de a Pompeius család egyik ága nem volt nemesi származású, emiatt a római elit előítélettel viseltetett iránta. Ennek ellenére köztiszteletben álló személy volt, de hatalmi harcaiban származása miatt mindvégig hátrányos helyzetben volt a nagy hatalmú római patriciusokkal szemben. Apja, Pompeius Strabo szintén hadvezér volt, akit Kr. e. 89-ben consullá választottak. Pompeius apja mellett nevelkedett katonai táborokban, ezért már fiatal korától kezdve részt vett katonai és politikai ügyekben, amiket Strabo elég radikális módon kezelt. Pompeius Strabo kétszínű módon először Marius, majd Sulla mellett harcolt Kr. e. 88–87-ben. Pompeius 17 évesen szintén részt vett ebben a háborúban.

Strabo valószínűleg villámcsapás következtében életét vesztette a Caius Marius és Lucius Cornelius Sulla közötti csatában, így magára hagyta a fiatal Pompeiust. Ifjú kora ellenére Pompeius Sulla oldalára állt, miután visszatért az első mithriadeszi háborúból, Kr. e. 83-ban. Sulla Rómába visszatérve összeütközésre számított a Lucius Cornelius Cinna vezette kormányzattal, de nagy segítségre lelt a 23 éves Pompeiusban. Sulla politikai szövetsége segítette Pompeius karrierjét. Sulla, Róma diktátoraként kényszerítette terhes mostohalányát, Aemilia Scaurát, hogy váljon el és menjen feleségül fiatal szövetségeséhez. Pompeius szívesen elvált akkori feleségétől Antistiától, hogy feleségül vehesse a nemesi származású Aemiliát.

Az ifjú Pompeius magas beosztást kapott Sulla mellett, egy idő után Sulla személyes tanácsadója lett. Sulla itáliai hadjárata folyamán Pompeius két olyan emberrel találkozott, aki mind az ő mind pedig Róma jövőjét nagyban befolyásolta: Marcus Licinius Crassus és Caius Iulius Caesar. Crassus ugyanúgy mint Pompeius, nagy vagyont és katonai hatalmat örökölt apja után, és Sulla oldalára állt. Nagy rivalizálás alakult ki Pompeius és Crassus közt, ami éveken keresztül tartott.

Szicília és Afrika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Annak ellenére, hogy kora miatt csak privatus volt (politikai hatalom nélküli személy), Pompeius gazdag és tehetséges hadvezér, három légió parancsnoka volt. Hatalomra és dicsőségre vágyott, így szívesen teljesítette apósa óhaját, amikor is Sulla Szicíliába küldte őt, hogy helyreállítsa a szigeten a rendet és a gabonaellátást. Szicília stratégiai szempontból nagyon fontos volt, mivel rendelkezett Róma gabonaellátmányának jelentős részével. Enélkül a város éhezett volna, és valószínűleg zendülések törtek volna ki. Pompeius kemény kézzel látott hozzá a feladat megoldásához, és amikor a polgárok szót emeltek módszerei ellen, azt felelte: „Hagyjátok abba a törvényt idézni, mi fegyvert hordunk”.

Szicíliában letörte az ellenállókat, majd Afrikába ment, ahol tovább folytatta győzelmei sorát Kr. e. 82–81-ben. Az ellenséges erők – amelyeket Cnaeus Domitius Ahenobarbus vezetett – kegyetlen irtása keserű gyűlöletet keltett a túlélők körében. Afrikában csapatai imperátornak kiáltották ki, és Rómába visszatérve Pompeius diadalmenetet követelt afrikai győzelmei tiszteletére, megtagadta csapatainak feloszlatását és kitartóan Róma kapui előtt állt. Sulla meglepő módon beleegyezett a diadalmenetbe. Ebben az időben kapta Pompeius a Magnus – hatalmas – nevet. A legenda szerint magától Sullától származott az ötlet, de ez nem bizonyított, illetve annak gúnyos voltáról szóló feljegyzések is vannak.

Quintus Sertorius és Spartacus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pompeius katonai hírneve és alkalmankénti rossz megítélése tovább folytatódott, amikor proconsular imperiumi rangot követelt (bár még nem szolgált consulként), hogy Hispániába menjen Quintus Sertorius, marianus hadvezér ellen harcolni. Egészen addig megtagadta légiójának feloszlatását, amíg a kérését nem teljesítették, és ekkor a kor egyik legsikeresebb hadvezéréhez, Quintus Caecilius Metellus Piushoz csatlakozott Sertorius ellen. A briliáns tehetségű hadvezér elleni hadjárat Kr. e. 76-tól Kr. e. 71-ig tartott. A háború végül akkor fejeződött be, amikor Sertoriust riválisai meggyilkolták, mivel Pompeiusnak vagy Mettelus Piusnak nem sikerült volna tiszta győzelmet aratnia a csatatéren.

A Sertorius halálát követő hónapokban Pompeius azonban felfedte egyik legjelentősebb tehetségét a meghódított tartomány kiváló irányításával. Pártfogását kiterjesztette egész Hispániára és dél Galliára. Amikor Crassus nehézségekkel szembesült Spartacussal szemben Kr. e. 71-ben, Pompeius visszatért Itáliába csapataival, hogy letörje a lázadást. Bár Crassus már majdnem teljesen leverte a felkelést és Pompeius csak a maradék lázadókat győzte le, a győzelmet neki tulajdonítják.

Az elégedetlen ellenzék, főleg Crassus, azt állította, hogy Pompeiusnak különös érzéke volt a csaták végén megjelenni és learatni a győzelmi babérokat. Ez az ellentét egyre jobban elmélyült Pompeius és Crassus között az elkövetkező évtized során. Visszatérve Rómába Pompeius a második diadalmenetét tartotta hispániai győzelmei tiszteletére. Csodálói a korszak legnagyobb hadvezérének tartották. Kr. e. 71-ben, 35 éves korában Pompeiust consullá választották a politikailag támogatására szoruló Crassussal együtt, a Kr.e. 70. évre. Mindez egy harmadik személy, Caius Iulius Caesar befolyására történt.

A kalózháború és Mithridatész legyőzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Caesar határozottan szerette volna a két hadvezért a néppárt, és saját ügyéhez kötni, és ez ideiglenesen sikerült is neki. Pompeius és Crassus consulsága mégsem volt zökkenőmentes. A nép plebs kegyének hajhászása élesebben egymás ellen fordította a két riválist. Pompeius gyenge előrelátásról téve tanúbizonyságot, nagyszabású győzelmi játékokat rendezett, melyek azonban csupán hetekig tartottak. Ezzel szemben Crassus megvendégelte saját asztalainál a tömegeket, és nagy mennyiségű gabonát osztott köztük szét, aminek hála sokáig nem éheztek. A nép utóbbi figyelmességét többre értékelte. Ez nagyon bántotta Pompeius önérzetét. Consulságuk – bár több törvény született a Sulla által eltörölt néptribunusi jogkörök visszaállításáról (lex Pompeia-Licinia, lex Aurelia) – meddőnek bizonyult, hiszen nem tudtak egymás jelenlétében meglenni. Utolsó napján hivatali idejüknek, a leköszönő beszédek megtartása előtt, egy alig ismert lovag, Aurelius felpattant a Rostrára, és felszólította a consulokat, utolsó hivatali napjukon béküljenek ki, vagy Iuppiter beváltja álmában ígért csapását. Előbb Crassus engedett, utalt Pompeius ifjúságára, és ezzel ellentmondó rendkívüli eredményeire (diadalmenet, consuslság stb.), majd kezét nyújtotta felé. Pompeius viszonozta a kézszorítást, majd hangos tapsvihar és éljenzés közepette, összeölelkeztek, ezután mindkettőt hazakísérte a nép.

Ekkoriban Lucius Gellius Publicola és Cnaeus Cornelius Lentulus Clodianus (mindketten Pompeius hívei) censorok lovagi mustrát tartottak. Pompeius, aki lovagként saját kezűleg vezette közlovát a menetben, a censorok kérdésére, hogy teljesítette-e a törvény által megszabott hadjáratszámot, azt felelte: igen, sőt mindegyiket saját imperatorsága (parancsnoksága) alatt. Erre a nép megintcsak üdvrivalgással felelt, és ekkor több történetíró szerint is, a plebs elismerte Pompeiust természetes vezetőjének, Róma első emberének. Ezután azonban két évig tétlenségre kárhoztatta önmagát. Se ügyvédi (ami a korban a nemeseknél szinte elvárható tevékenység volt) segítséget nem nyújtott barátainak, se nem vállalt semmilyen háborús, vagy politikai megbízatást, igaz ebben az optimaták (konzervatív senatorok csoportja) próbálták is meggátolni. Ha meg is jelent a nyilvánosság előtt, nem lehetett hozzáférni, oly nagyszámú volt kísérete. Szinte már nem is számoltak vele, amikor is hirtelen vészes közelségű kalóztámadás érte Italiát.

A kalózok az ókorban is ugyanolyan tevékenységet folytattak, mint a népszerű, 18. századi kalózokról szóló filmekben. Loptak, erőszakoskodtak, hajókat csáklyáztak meg, túszokat szedtek, hogy pénzért váltsák meg magukat (fiatal korában magát Caesart is fogságba ejtették) és zavarták a békés kereskedelmet, ami miatt a gabonát nagyban igénylő Róma éhezett. Ebben az évszázadban több hadvezér is harcolt ellenük (Marcus Antonius Orator a híres tirumvir nagyapja, Publius Servilius Vatia Isauricus, Marcus Antonius Creticus a tirumvir apja) több-kevesebb sikerrel. Mikor a kalózok egy csoportja arra vetemedett, hogy Róma kikötőjét, Ostiát támadták meg, és két római tisztviselőt lictoraikkal együtt elraboltak, a senatusban betelt a pohár. Arról azonban nem tudtak dönteni, hogy kit küldjenek ellenük. Ekkor Aulus Gabinius, egy tehetséges plebeius származású politikus, néptribunusként törvényjavaslattal állt elő Kr. e. 67-ben, amit a senatorok nagy része ellenzett, de mivel tenni nem tudtak a régi hatalmával bíró nép akarata ellen, így a törvény felhatalmazta Cnaeus Pompeius Magnust a háború vezetésével, és alvezérei megválasztásával. Ez volt a lex Gabinia.

Pomepius leghűségesebb híveit, barátait, illetve remélt szövetségeseit tette meg alvezéreinek. A törvény értelmében nagy flottát, és több légiót kapott a feladat végrehajtásához, valamint a tengeren, illetve a tenertől számított 50 mérföldes körzetben magasabb rendű hatalmat minden kormányzónál (imperium maius). Ilyen lehetőségekkel nehéz lett volna nem elérni sikereket, és mint az várható volt, Pompeius alig pár hónap alatt szó szerint kisöprűzte a kalózokat a Földközi-tengerről (Mare Nostrum), parti fellegváraikat elfoglalta, admirálisaikat legyőzte, majd az elfogott kalózokat letelepítette, és ezzel korábbi kegyetlen eljárásait (marianusok kivégzése) elhagyta. Sikere - elsősorban Róma etetésének lehetővé tételével - ismét nagy népszerűséget okozott neki. De nem érte be ennyivel.

Lucius Licinius Lucullus, a híres hadvezér és ínyenc több éve háborút folytatott a pontuszi Mithridatész és annak szövetségese (egyben veje) Nagy Tigranész örmény király ellen. Lucullus elfoglalta Pontuszt, s már Armeniában aratta diadalait, amikor sógora, Publius Clodius Pulcher, aki alvezére volt, lázadást szított ellene a legiókban. Ekkor már Lucullust a római lovagrend is igen szorongatta otthonról, radikális gazdasági intézkedései miatt, amiket a provinciáiban hozott. Pompeius ezt kihasználva, Caius Manilius néptribunus segítségével új törvényt hozatott, ezúttal a keleti háború fővezérletéről. A lex Manilia - amit Cicero, Pompeius gyermekkori barátja is támogatott - értelmében Lucullus kénytelen volt átadni hatalmát és csapatait Pompeiusnak, aki így hatalmas sereggel indult a királyok ellen, akiket a zseniális Lucullus már számtalanszor tönkrevert. Nem is hiába állították Pompeiusról ellenfelei, hogy hálóval lopkodja a győzelmeket más orra elől (lásd Metellus Pius – Sertorius, Crassus – Spartacus és most Lucullus – VI. Mithridatész, Tigranész). Gyors győzelme itt sem volt meglepő, hiszen a két királynak se pénze, se embere nem volt. Tigranész behódolt, Mithridatész pedig, aki ellen a rómaiak háromszor viseltek véres háborút, fia árulása után öngyilkos lett. Pompeius rendezte Pontus ügyeit, provinciális intézkedései igen népszerűek voltak. Syriában letette trónjáról az utolsó Szeleukida uralkodót (Nagy Sándor hadvezérének leszármazottját), Judeában pedig próbálta kibékíteni egymással az igencsak harcias zsidóságot. Ekkoriban volt lehetősége meglátogatni a híres zsidó templomot Jeruzsálemben. Munkálkodásának hála, a Birodalom keleti területei hosszú távon stabilak voltak.

Triumviri szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Otthon már a Kelet meghódítójaként emlegették, és megint óriásira nőtt a befolyása. Mindenesetre belpolitikai oka volt, hogy hamar hazaigyekezett. Kr. e. 63-ban Lucius Sergius Catilina igen széleskörű mozgalmat szervezett a római állam megdöntéséért, és saját, valamint barátai hatalmának megalapozásáért - legalábbis fő forrásunk, az összeesküvést felfedő és leverő Cicero ezt állítja –, amiben Pompeius számára aligha akadt volna hely. Nem is számoltak vele szövetségesként, Gnaeus Calpurnius Piso lett megbízva egy Pompeius támadása esetén bevethető hadsereg felállításával Hispániában. Pisót azonban meggyilkolták, forrásaink azt sejtetik, hogy Pompeius parancsára. Catilina mozgalma megbukott Marcus Tullius Cicero consul felfedő tevékenysége miatt. Pompeius pedig békében térhetett haza, mint a keleti veszély elhárítója, Lucullus és minden optimata senator gyűlölködő tekintetétől követve. Cicero, mint a haza megmentője tetszelgett az oldalán. Az igazság az volt, hogy Pompeius elsősorban továbbra is Caesar és Crassus barátságát és szövetségét kereste. Szüksége is volt rá, mert az optimaták részéről sok vád érte, állítólagos egyeduralmi vágyai miatt.

E három jelentős férfiú szövetségét, bár nem öltött hivatalos formát, és próbálták titokban tartani, mégis triumvirátusnak hívjuk. Szervezkedésük első eredménye, Caesar consullá választása volt Kr. e. 58-ra, ahol társként az optimata Marcus Calpurnius Bibulust kapta. Azért volt megválasztása fontos, mert ellenfelei - egyben Pomepius ellenfelei - mindent megtettek azért, hogy Bibulus mellé egy másik pártjukbeli kerüljön. Caesar aztán consulként - csaknem kiszorítva Bibulust a hatalomból - törvényekkel jóváhagyatta Pompeius keleti intézkedéseit, és letelepítette veteránjait.


Elődei:
Cnaeus Aufidius Orestes
és
Publius Cornelius Lentulus Sura
Consul
Kr. e. 70
Kollégája:
Marcus Licinius Crassus
SPQR
Utódai:
Quintus Caecilius Metellus Creticus
és
Quintus Hortensius Hortalus
Elődei:
Cnaeus Cornelius Lentulus Marcellinus
és
Lucius Marcius Philippus
Consul
Kr. e. 55
Kollégája:
Marcus Licinius Crassus
SPQR
Utódai:
Appius Claudius Pulcher
és
Lucius Domitius Ahenobarbus
Elődei:
Cnaeus Domitius Calvinus
és
Marcus Valerius Messalla Rufus
Consul
Kr. e. 52
Kollégája:
Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio
SPQR
Utódai:
Marcus Claudius Marcellus
és
Servius Sulpicius Lemonia Rufus