Esszénusok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az esszénusok egy ókori zsidó vallási közösség, amely tagjaitól szigorú aszkézist kívánt. Maga a szó valószínűleg az arám hasen, ill. hasajija, 'jámborok, szentek' v. 'hallgatagok' szóból ered.[1] A Biblia nem említi őket. Három ókori szerző ír róluk: Josephus Flavius, idősebb Plinius és Alexandriai Philón.

A közösség Jonatán Makkebeus idején (Kr. e. 160-142) már aktív volt, eltűnésük pedig nagyjából egybeesik Jeruzsálem pusztulásával (Kr. u. 70).

Az esszénusok betartották a mózesi törvényeket, saját elkülönült településeiken, szerény körülmények között éltek. Gyűlölték a városi életet, de nem kultúrájáért, hanem a bűneiért és kapzsiságáért. Elkülönítették magukat a társadalomtól, hogy eszményi tisztaságban élhessék le az életüket. Nem kereskedtek és nem katonáskodtak, saját választott elöljáróiknak engedelmeskedtek. Elöljáróik utasítása nélkül semmit nem tettek. Két dologban viszont teljes szabadságot élveztek: mások megsegítésében és a könyörületesség gyakorlásában. Kétkezi munkából, főleg földművelésből éltek. Vallási gyakorlataikhoz hozzátartozott a rituális tisztálkodás, Mózesnek és az angyaloknak a tisztelete, a reggeli ima a Nap köszöntésére és a szombat szigorú megtartása. Annak, aki csatlakozni akart, esküt kellett tennie, hogy hűséges lesz a közösséghez és annak tanaihoz. Az eskü megszegése büntetést vagy kiközösítést vont maga után. A belépni szándékozók három évi próbaidő után nyerték el a teljes jogú tagságot és kötelesek voltak odaajándékozni vagyonukat a közösség számára.

A tagok vagyonközösségben éltek. Senki nem volt köztük, akinek több tulajdona lett volna, mint a másiknak. Nem vásároltak egymástól, hanem mindenki odaadta a maga tulajdonából azt, amire a másiknak szüksége volt. Mindenki köteles volt a segítségére sietni annak, aki támogatásra szorult.

A Jeruzsálemi templom kultuszától és az állatáldozatoktól tartózkodtak, épp ezért a korabeli zsidó papság álláspontja elutasító volt velük szemben. Egyes vélemények szerint az esszénusok mozgalma egyfajta tiltakozás volt az elvilágiasodott jeruzsálemi papsággal szemben.[2] A zsidókkal ugyanakkor nem szakították meg teljesen a kapcsolatot, mert a templomba adományokat küldtek.

Josephus Flavius részletesen beszámol a „rendkívül különös és semmihez sem hasonlítható” közösségről, életmódjukról, szokásaikról, szabályaikról. Szokásaik tekintetében feltűnő az azonosság Jézus tanaival. Josephus Flavius így ír róluk: „…minden városban vannak házaik, szerte Palesztinában… e házakban szállnak meg és kapnak ellátást, amikor úton vannak”. Plinius említi az egyik esszénus közösséget, akik a Holt-tenger mentén élnek.

Josephus szerint úgy tanították, hogy a túlzások és a mértéktelenség, a testnek és léleknek egyaránt kárára van.[3] Rendkívül nagy súlyt helyeztek az egészséges, mértékletes életre. Állandó mértékletességük alapján csak annyit ettek és ittak, amennyi feltétlenül szükséges volt. Az étkezések elején és végén is imádkoztak. Dícsőítették Istent, mint az étel adóját.

Előszeretettel viseltek fehér ruhákat. Húst nem ettek, bort nem ittak, a nemi élettől tartózkodtak. Az érzéki élvezeteket kerülték és erénynek minősítették az önmegtartóztatást.

Hosszú életűek voltak, sokan közülük a századik évüket is megélték, de a dicsőséges halált többre becsülték a leghosszabb életnél is. Minden szerencsétlenséget nyugodtan tűrtek, a fájdalmakat nagy lelkierővel legyőzték. Ez főképp a zsidó-római háborúban állta ki próbáját. Sokat közülük kínpadra vontak, összetörték a tagjaikat, minden elképzelhető eszközzel gyötörték őket, hogy rákényszerítsék őket nézeteik és hitük feladására, de kínzóik egyiket sem tudták elérni. Nem könyörögtek hóhéraiknak, hanem bátran haltak meg, abban a meggyőződésben, hogy a lelkük halhatatlan. Hitük szerint a test elenyészik, a lélek azonban halhatatlan. A jók tovább élnek, a gonoszok pedig szenvedésre vannak kárhoztatva. [4]

A közösségükön belül több csoportjuk létezett, amelyek eltérő véleményt alkottak a politika, a fegyverfogás, a lélekvándorlás és a nőtlenség fogadalmának kérdésében. E csoportok közül a legismertebbek a Holt-tenger melletti (kumráni) és a Kármel-hegy közeli, amely utóbbi nazarénus néven is ismert, Názáret város neve után. A kumráni esszénusok nyaranta sátrakban éltek, télen pedig a barlangokba húzódtak. Közösségi épületeik - ahol konyhájuk, ebédlőjük és gyülekezőhelyiségük volt - fejlett vízvezetékrendszerrel volt ellátva.

Keresztelő János és Jézus tanítványai közül többen, sőt maga Jézus is kapcsolatban volt az esszénusok mozgalmával.[5] A nép közül sokan szenteket láttak bennük, és zarándokoltak hozzájuk, hogy betegségükből meggyógyuljanak. Egyesek szerint a kumráni esszénus csoport a zélóták teológiai megalapozója lett. Később együtt váltak a Róma elleni harc résztvevőivé: a sicariusok közülük váltak ki. A zsidó-római háború idején a kumráni barlangokban rejtették el az irataikat, amelyeket a 20. század közepén találtak meg. (Holt-tengeri tekercsek)

Néhány történetíró szerint Keresztelő János és maga Jézus is esszénus volt.

Napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az esszénus tanoknak ma is vannak követői.[6] Magyarországon bejegyzett mai közösségük a Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyház.

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Flavius Josephus: A zsidó háború
  • Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  • Református Sajtóosztály: Bibliai Atlasz, 1972.
  • Simon Dubnov: A zsidóság története
  • Paul Johnson: A zsidók története
  1. http://lexikon.katolikus.hu/E/esszénusok.html
  2. Stuttgarti Bibliai Kislexikon, 1974
  3. http://www.esszenus.hu/Esszenusok/Esszenusok.htm
  4. Flavius Josephus: A zsidó háború, 8. fejezet
  5. Református Sajtóosztály: Bibliai Atlasz, Budapest, 1972.
  6. http://esszenus.hu/