Jagjú Munenori

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Jagjú Munenori (Hepburn: Yagyū Munenori, japánul: 柳生 宗矩, 1571. - 1646. március 26.) japán harcművész, az első három Tokugava-sógun vívóoktatója, a Jagjú Sinkage-rjú kendzsucu iskola nagymestere.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1571-ben született, Jagjú Mataemon Munenori néven, apja a Jagjú-rjú nevű kardvívó iskola mestere, és egyben a Jagjú falu földesura, Jagjú Szekisúszai Munejosi ötödik fiaként. Legidősebb bátya, Jagjú Sindzsiró Josikacu még ebben az évben részt vesz egy csatában és lesérül. A két középső, Kjúszai és Tokuszai korábban szerzetesnek álltak, a legfiatalabb bátya, Goroemon pedig Kobajakava Hideaki szolgálatába szegődött. Apja 1559-ben találkozott Kamiizumi Isze no kami Nobucunával, a híres kardforgatóval, aki aztán megtanította neki saját, Sinkage (vagyis Új árnyék) irányzatát. Munejosi életét szívesen ezen iskola és a sajátja tanulmáyozásának szentelte volna, de nem tehette, mert 1569-től 1574-ig közvetítőként kellett tevékenykednie a két leghatalmasabb ember, Asigaka Josiaki sógun, és Oda Nobunaga között. Amikor aztán azok végül egymás ellen fordultak, Munejosi csalódottan bezárkózott Jagjúba.

1582-ben egy tábornoka megöli Nobunagát, ám őt megbosszulandó, Tojotomi Hidejosi kerül hatalomra. Hidejosi aztán módszeresen megbüntet mindenkit, aki nem volt ura szövetségese, vagy az övé, így 1585-ben a Jagjú családot is megvádolják, hogy az adózás elől elrejtett földeket tartanak fenn, így szinte mindenüket elveszik. Maga Munenori kénytelen elszegődni a Hoszokava családhoz szolgálatra 1586-ban. 1594-ben engedélyt kér egy hazalátogatásra, amit megkap. Mikor hazaérkezik, egy meghívó érkezik Tokugava Iejaszutól, hogy szívesen látna egy kardvívó-bemutatót Munejositól. Az idős mester magával viszi fiát is. A bemutatón Iejaszut lenyűgözi apa és fia bemutatója a Jagjú Sinkage-rjúról, és a titokzatos „nem-kardról”, ezért felkéri Munejosit, legyen a vívó oktatója, amit az az idős korára való hivatkozással visszautasít, ám maga helyett Munenorit ajánlja, így ő lesz Iejaszu, és a Tokugava család egyik kardvívó oktatója.

1600. októberében, amikor Iejaszu politikai lépései a hatalom megszerzésére, kezdenek háborús helyzetet teremteni, Munenori mint futár fontos üzenetek kézbesítésével foglalkozik ura számára. Amikor kitör a fegyveres összecsapás, melyet szekigaharai csata néven ismerünk, Munenori az Iejaszu vezette főerők kötelékében harcol, és a feljegyzések szerint mintegy nyolc embert vág le. A csata után a Jagjúk 2000 kokus birtokot kapnak jutalmul a Tokugaváktól, majd egy évvel később még egy újabbat, ezer kokuval. Maga Munenori hatamotói rangot kapott és megbízták Iejaszu fiának, Hidetadának a vívóoktatásával.

1606-ban meghal Munejosi, halála előtt a családfői rangot Munenorira hagyományozza, ám a Jagjú Sinkage-rjú vezetőjének nem őt, hanem Jagjú Hjógonoszuke Tosijosit (1577. – 1650.) teszi meg, legidősebb fia, Josikacu fiát. Időközben Munenori egyre inkább már nem csak egy egyszerű vívóoktató, Hidetada idővel már fontos kérdésekben is hagyatkozik mesterére, ugyanakkor a hadászati vállalkozásokban is nagy szerepe van. 1615-ben, azzal, hogy a fiatal sógun személyes testőrségének tagja volt, kiváló vívótudásával sikeresen megmentette Hidetada és apja, Iejaszu életét egy váratlan támadás során.

1620-ban kerül hatalomra Iemicu, a harmadik Tokugava-sógun. Mint apjának, Hidetadának, neki is Munenori a vívóoktatója, a kor másik nagy mestere, Ono Tadaaki (1588. – 1628.)10 mellett. Iemicu jobban kedvelte Munenorit, mivel az sokkal jobban igazodott Iemicu szeszélyes és követelődző jelleméhez, míg Tadaaki sokkal keményebben, csak az edzésekre koncentrálva tanította. 1629-ben aztán Iemicu Munenorit az „Alsó ötödik” rangjára emelte, és megkapta a „Tadzsima no kami” címet is. Iemicu hatalmas mértékben támaszkodott mesterére, napi szinten értekezett vele a legapróbb kérdésben is, ám ezt nem felejtette el meghálálni sem. 1632-ben Munenori megkapja a szómecuke tisztségét, melyet mint egy hét évig tölt be, végül 1633-ban eléri egy daimjó rangját, az ahhoz illő 10000 kokus jövedelemmel. Ez aztán a későbbiekben még tovább növekszik tizenkétezer ötszáz kokura is.

Még fiatal korában barátságot kötött Takuan Szóhóval (1573. – 1645.), akit aztán annak rendje és módja szerint be is mutat Iemicunak 1643-ban. A hármójuk késő éjszakákba nyúló beszélgetései nagy hatást gyakorolnak Iemicu uralkodására. 1645-ben, tavasszal Munenori engedélyt kér Iemicutól, hogy rövid időre hazatérjen Jagjúba, amit Iemicu megenged. Ám az idős Munenori csak a tél beállta előtt nem sokkal tér vissza Edóba. Érkezése után nem sokkal megbetegszik, és mikor kiderül, betegsége súlyos, Iemicu személyesen látogatja meg őt, 1646. február 3-án. Február 20-án utoljára jár nála Iemicu, Munenori ekkor már csak segítséggel tud ülni és beszélni a sógunnal, és megkéri, a sógun emeljen emlékművet apjának, Munejosinak, és fogadja el a helyére fiát, Micujosi Dzsubeit. Iemicu elfogadja Munenori kérését, és azonnal hozzáhívatja a kyotói Takeda Dóan orvost, aki azonban csak március 25-ére érkezik meg. Ekkor azonban már semmit nem tehet. Jagjú Mataemon Tadzsima no Kami Munenori 1646. március 26-án halt meg.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Munenori leghíresebb műve a Heihó Kadensó, melyet 1632-ben írt, s amely egyben az apja által kifejlesztett, majd ő alatta kiteljesedett Jagjú Sinkage-rjú kézikönyvének is tekinthető. A mű egyrészt egy technikai lista, mely tételesen, minimális magyarázattal sorolja fel az iskola technikáit, vélhetőleg azzal a szándékkal, hogy a gyakorló inkább az edzésen tanulja azokat, mintsem könyvből. Így tekinthető a könyv egyfajta emlékeztetőnek is. Ám e mellett tartalmazza Munenori sajátos vívófilozófiáját is, melyet a Takuan Szóhóval való szoros kapcsolata okán erősen áthat a zen buddhizmus is.

Maga a könyv három fejezetből áll. Ezek: A cipőt adó híd, A halált osztó kard, és Az életet adó kard. A cipőt adó híd egy régi kínai történetre utal, s a megtanulandó technikák, mint alapok rendkívüli fontosságát hangsúlyozza, illetve azt, hogy nem szabad könyvből tanulni, csak is gyakorlással, egy mester segítségével lehet előbbre jutni. Fontos motívuma még a fejezetnek a cím abból a szempontból is, hogy nem szabad a technikai tudásra úgy tekinteni, mint a vívás céljára. Munenori szerint a technika csak a kapu, melyen át a gyakorló belép a harcművészetek „házába”. Márpedig a kapu messze nem azonos a házzal.

A következő rész a halált osztó kard. Itt tovább folytatja a technikák felsorolását, és itt már elkezdi azok filozófiai elemzését is, úgy mint a helyes gondolkodás és figyelem, valamint az összpontosítás szükségszerűsége. Az Életet adó kard fejti ki igazán a Munenori-féle zen-vívás filozófiai oldalát, miközben összeköti azt a technikák bemutatásával. Továbbá ebben a részben kerül sor a híres „nem-kard” technika bemutatására is.

A könyvhöz „tartozik” egy tekercs is, melyet még 1601-ben készített Munejosi, és adta barátjának, Konparu Sicsiró Udzsikacunak, a híres nószínésznek. A tekercs a „Jagjú Sinkage-rjú harcművészeti képes katalógusa” nevet viseli, és ecsettel festett képek segítségével mutatja be az iskola technikáit. A tekercsen fellelhető kiegészítő magyarázatokat 1707-ben Macudaira Nobuszada, a Jagjú Sinkage-rjú elismert vívója készítette, Udzsikacu leszármazottainak kérésére.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jagjú Munenori: Az életet adó kard - Heiho kadenso, Torii kiadó, 2006.
  • Szugavara Makotó: Japán kardvívó mesterei, Szenzár kiadó, 2003.