Japán történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Japán történelmére a hosszú, elszigetelt időszakok a jellemzőek, megtűzdelve a környező világ jó néhány radikális, néha forradalmi változást hozó külső behatásával. A szigetország történelme a következő négy fő korszakra osztható fel:

Lásd még: Történelmi korszakok

Japán őstörténete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ történelmének legkorábbi csiszolt kőeszközei: kőbalták (Hinatabayashi, B feltárási terület, Shinanomachi, Nagano), paleolitikus kor, 32 000 éve, Tokiói Nemzeti Múzeum.
Korai Dzsómon-agyagedény (12 000-8000 éve) Tokiói Nemzeti Múzeum, Japán

Japán írott történelme a kínai szövegekben megjelenő rövid utalásokkal kezdődik az i. sz. 1. században. Régészeti kutatások szerint azonban a Japán szigetvilágban már a paleolitikus korban is éltek emberek. Körülbelül 12 000 éve, a legutóbbi jégkorszak máig tartó interglaciális periódusában a japán szigetvilág gazdag ökoszisztémája elősegítette az emberi fejlődést, létrehozván az első agyagművességet a Dzsómon-kor idején. A Dzsómon-kultúra népét tekinthetjük az emberi történelem első ismert civilizációja létrehozójának.

Paleolitikum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A paleolitikum (őskőkorszak) Japánban körülbelül 35 000 éve kezdődött (a legkorábbi megtalált kőeszközök), és az i. e. 13. évezredig, a legutóbbi jégkorszak melegedéséig tartott. Ez egybeesik a mezolitikum (középső kőkorszak) Dzsómon-korának kezdetével.

Japán őslakói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régészeti feltárások azt bizonyítják, hogy a Japán szigetvilág első lakói, közöttük feltehetően a mai ainuk ősei Észak-Ázsiából és Kelet-Ázsiából az akkor még létező földhidakon keresztül érkeztek erre a területre kb. 35 000 évvel ezelőtt. Más kutatások viszont arra utalnak, hogy néhány népcsoport hajóval is jött erre a vidékre Délkelet-Ázsiából, a csendes-óceáni nagy vándorlási időszakban. Az is lehetséges, hogy a japán szigetvilág abban a korban nem volt olyan elszigetelt, mint később.

Az őslakóknak tartott ainuk pár ezres maradékcsoportja ma már csak idegenforgalmi látványosság. Az ainuk harcias halász-vadász népe egykor még a mai Oszakán is túlterjedő hatalmas területet népesített be, de napjainkra már visszahúzódtak Hokkaidónak, az északi főszigetnek zártabb vidékeire.

Dzsómon-kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dzsómon-kor (縄文時代 Jōmon-jidai) az i. e. 14. évezredtől az i. e. 3. század elejéig tartott. A korszak első megtalált leletei az i. e. 14. évezredből származnak. A feltárt települések a félig letelepedett mezolitikus – vagy egyes vélemények szerint neolitikus – életforma jellegzetességeit viselik.

Vitatott régészeti kutatások szerint a Dzsómon-kor emberei készítették a világ első agyagedényeit, amelyek az i. e. 11. évezredhez köthetők. A Dzsómon-kor emberei agyagfigurákat és agyagedényeket készítettek, melyeket fonott és fonatlan zsinórokkal és pálcikákkal díszítettek egyre kifinomultabb technikákkal. Az ugyancsak erre a korszakra datálható kőszerszámok a világ legelső csiszolt kőeszközei.

A Dzsómon-kultúra legtisztábban kivehető régészeti leleteit egyesek szerint az ainuk ősei készítették.

A japán nép eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hagyomány szerint a japán nép két isteni lény egyesüléséből keletkezett, és a szigetvilágot is isteni erő emelte ki az óceán hullámaiból.
A japán nép eredetére vonatkozóan még ma sincsenek megbízható adatok. A tudósok véleménye eltérő, és a tisztázatlan részletkérdések mindmáig a japán őstörténet-kutatás alapvető problémái.

Jajoi-kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jajoi-kor (弥生時代, Yayoi jidai) az i. e. 3. századtól (ez a dátum vitatott) az i. sz. 3. századig tartott. Elnevezését Tokió egy bizonyos részéről kapta, ahol a kor első felismerhető leleteit fedezték fel. A Korea területéről beszivárgó rizsművelési és öntözési technikáknak köszönhetően a társadalom mezőgazdálkodási szintre emelkedett. A törzsek több kisebb állammá strukturálódtak. A háborúk és a kialakuló szövetségek utat nyitottak a nagyobb és szervezettebb egységek kialakulása felé. A 3. századból származó kínai írásos emlékek említést tesznek Himiko királynőről, aki 30 kisebb államot egyesített a szigetvilágban.

Japán ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai kultúra terjedt el a buddhizmussal és a konfucianizmussal együtt Japánban, először közvetlenül Koreából és Kínából. Japán elfogadta és beolvasztotta a kínai kultúra összes elemét – a buddhizmust, a konfucianizmust, a mezőgazdasági ismereteket, építészetet, művészetet, kézművességet, írásbeliséget, költészetet, jogot és államrendszert – és megalkotta a Heian-kor arisztokratáinak japán kultúráját.

Feudális kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szaigó Takamori (jobb felső sarokban nyugati egyenruhában) vezeti katonáit a sirojamai csatában.

Sógunátusok alakultak és a busidó – a japán lovag-ideál – vált uralkodóvá, valamint néhány új japán buddhista szektát alapítottak. Új kulturális hagyományok, mint például a tea-szertartás, a virágkötészet, a és a kabuki, mint tipikus japán színjátszási formák és az ukijo-e (fadúcos nyomtatás) fejlődtek ki és váltak népszerűvé a köznép körében is.

A történelemben először 1543-ban lépett kapcsolatba Japán a nyugattal. A Hadakozó fejedelemségek kora idején megszűnt a központi hatalom, az ország több részre szakadt szét. Az újraegyesítést Oda Nobunaga kezdte meg, majd az ellene végrehajtott merénylet után egyik tábornoka, Tojotomi Hidejosi folytatta, aki azonban betegségben halt meg. Tokugava Iejaszu fejezte be művüket, aki a szekigaharai csatában leszámolt ellenségeivel és létrehozta a két és fél évszázadig működő Edo-bakufut.

Edo-kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tartva a politikai beavatkozásoktól és vallási tanításoktól, a sógunátus 1612-ben betiltotta a keresztény vallást és 1614-ben bezárta a kapukat a külföldiek előtt, kivéve néhány holland és kínai kereskedőt. Az ő működésüket egy kis szigetre, a Nagaszaki mellett fekvő Desimára korlátozták.

A 18. század vége körül egyre erősödő nyomás nehezedett Japánra, hogy nyissa meg kikötőit a világ előtt. 1854. március 31-én Matthew C. Perry amerikai sorhajókapitány az USA Haditengerészeténekfekete hajóival” belépett a Tokiói-öbölbe és rábírta a japánokat egy barátsági szerződés, a kanagavai egyezmény megkötésére az Amerikai Egyesült Államokkal. A kanagavai egyezmény megnyitotta Japán kapuit a nyugat számára.

Japán modern kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Meidzsi-restauráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szacuma klán szamurájai a Bosin-háború alatt, kb. 1867. (Felice Beato fényképe)

Ezen események hatásaként növekedett a feudális berendezkedésű állam szociális és politikai alapjaira nehezedő nyomás. 1867-ben a Tokugava-sógunátus összeomlott, és helyére a Meidzsi szövetségi kormány lépett 1868-ban. Japán megnyitotta kapuit a világ többi része előtt és megkezdte a nyugati kultúra adaptálását az ország gazdagítására és a katonai hatalom erősítésére folytatott iparosítással. A Meidzsi Birodalom idején néhány évtized alatt több változás történt a nyugati mintájú fejlődésben, mint azelőtt évszázadokon keresztül – kialakult egy modern nemzet modern iparral, modern politikai intézményekkel és modern társadalmi berendezkedéssel.

20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjainkban a konfucionista japán gondolkodás, amely előnyösen működött a feudális érában az uralkodó harcosok osztálya számára, nem változott az állam alapja. A konfucionizmus egyik alapelve: a ren, amely alapvetően a szülők és az öregek tiszteletét és szeretetét jelenti. Mivel a japán embereknek századokon keresztül centralizált hatalom alatt kellett élniük, ami percekre lebontva szabályozta az emberek életét, könnyen hisznek csoportjuk vezetőjében, respektálják őt, és nem akarnak minden áron vitába keveredni vele. Gyakran mondják, hogy a japánok nagyon pragmatikusak, hogy folyamatosan képesek megérteni és adaptálni új technikákat, de nem nagyon érdeklődnek a mélyebb filozófia és az egyetemes igazságok iránt. A japánok egy új típusú kultúrát alakítottak ki, a nyugati kultúra és a hagyományos japán kultúra egybeolvasztásával.

A mai Japánban az Alkotmány biztosítja mindenki számára a szabad vallásgyakorlást. Japánban a buddhizmus a domináns vallás, bár nem ismerünk a hívők számára vonatkozó pontos statisztikákat. A japánok zöme gyakorlatilag nem vallásos, kevés keresztény (körülbelül a lakosság 1%-a) és az új vallásoknak is vannak követői (körülbelül 10%). Mindazonáltal, a japánok többsége sinto rítus szerint köt házasságot és buddhista rítus szerint hal meg. Ez is mutatja, a japán kultúra igen sok, egymással ellentétes rétegből épül fel – régi és új, külföldi és nemzeti.

A második világháború vége előtt a japánok 70%-a rizstermelő földműves volt, életciklusuk oly szorosan követte a természet ritmusát, hogy a természettel mintegy egységben éltek, lelkiviláguk is a természet része volt. A természettel való együttélés ezen hagyományos érzése támasztotta alá a japán erkölcsi világképet, filozófiát, gondolkodásmódot és vallást, és ez része a japánok természet iránti érzékenységének és természetszeretetének. Ennek a ténynek egy másik aspektusa a japánok túlvilági jutalmakról szóló vallásos ígéretek iránti érdeklődésének hiánya. Ők valószínűleg jobban vonzódtak a közvetlenebb ígéretekhez, az evilági előnyökhöz.

A második világháborúban elszenvedett vereség után Japán történelmében először élte meg az idegen megszállást. Az utóbbi fél évszázadban Japán nagyon gyorsan fejlődött és megváltoztatta ipari szerkezetét. A mezőgazdaságban és más elsődleges iparágakban foglalkoztatott emberek száma folyamatosan csökkent: 1985-ben 8,8% volt, és úgy becsülik, hogy 2000-re 5,5%-ra fog lecsökkenni. Az emberek életszínvonala észrevehetően javult, bár a természet megsérült, a levegő és a víz szennyezetté vált.

Ma a japán kultúra változik, népszerűek a képregények és a számítógépes játékok. Japán világelső az információs társadalomban.[forrás?]