Tokugava Josinobu

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tokugava Josinobu
1867 Osaka Yoshinobu Tokugawa.jpg
1867-ben

Tokugava-sógunátus 15. sógunja
Uralkodási ideje
1866. augusztus 29.1867. november 19.
Elődje Tokugava Iemocsi
Utódja nincs (a sógunátus megszűnt)[1]
Életrajzi adatok
Született 1837. október 28.
Mito, Japán
Elhunyt 1913. november 22. (76 évesen)
Tokió, Japán Japán
Édesapja Tokugava Nariaki
Josinobu az oszakai vár védelmét vezeti

Tokugava Josinobu (徳川 慶喜Hepburn-átírássalTokugawa Yoshinobu?1837. október 28.1913. november 22.) a japán Edo-bakufu 15. és egyben utolsó sógunja volt. A sógunátus megújítását célzó, utóbb elbukó reformmozgalom részese volt, uralkodása csupán egy évig tartott. 1867-ben, a Bosin-háború kitörése után lemondott és átadta a hatalmat Meidzsi császárnak, majd visszavonult és élete hátralévő részét a nyilvánosságot kerülve élte le.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Josinubo a Mito han területén született Tokugava Nariaki hetedik fiaként, Macudaira Sicsiróma néven.[2] Mito a goszanake, vagyis a Tokugava család három sógunná választható ágának egyike volt. Kemény nevelésben részesült, spártai körülmények és szoros felügyelet alatt nevelték fel.[3] Irodalmi és harcművészeti oktatást kapott, valamint megtanították a politika és a kormányzás alapelveire.[4]

Apja ösztönzésére Sicsirómát örökbe fogadta a Hitocubasi-Tokugava család, hogy nagyobb esélye legyen sógunná válni.[5] 1847-ben ő lett a család feje, és ugyanebben az évben kapott udvari rangot és pozíciót, valamint felvette a Josinobu nevet.[6] Tokugava Ieszada, a 13. sógun halála után Josinobut lehetséges örökösnek jelölték.[7] Támogatói a családi ügyek intézésben mutatott képességeit és eredményességét hozták fel mellette szóló érvként, azonban az Ii Naoszuke által vezetett párt került ki győztesen és az ő jelöltjük, a fiatal Tokugava Jositomi lett az új sógun, Iemocsi néven.[8] Nem sokkal később, az anszei tisztogatás során Josinobut és támogatóit házi őrizetbe helyezték,[9] Josinobut pedig kényszerítették, hogy lemondjon a Hitocubasi-család családfői pozíciójáról.

Ii dominanciáját a Tokugava kormányzatban rossz vezetés és politikai belharcok jellemezték. Az ellene 1860-ban elkövetett merénylet után Josinobut visszahelyezték a Hitocubasi-család élére és 1862-ben a sógun védelmezője (将軍後見職Hepburn-átírássalshōgun atomi-shoku?, ’sógun atomi-soku’) pozíciójára jelölték, amelyet nem sokkal később meg is kapott.[10] Ezzel egy időben két legközelebbi szövetségese, Macudaira Josinaga és Macudaira Katamori szintén magas pozíciókba kerültek; Josinaga lett a politikai ügyek vezetője (政治総裁職Hepburn-átírássalseiji sōsai shoku?, ’siedzsi szószai soku’),[11] Katamori pedig Kiotó védelmezője (京都守護職Hepburn-átírássalKyoto Shugoshoku?, ’Kjóto sugosoku’).[12] Hárman közösen sokat tettek azért, hogy a politikai feszültséget megszüntessék Kiotó térségében és szövetségesek gyűjtöttek a Csósú han lázadásának leverésére. Egyúttal a császári ház és a sógunátus közötti kibékülést hirdető kóbu-gattai párt fontos tagjaivá váltak.[13] 1864-ben Josinobu vezette a császári palota védelmét és az Aizu-Szacuma koalíció segítségével legyőzte a Csósú han erőit, amelyek a palota Hamaguri kapuját akarták elfoglalni.[14]

Sógunként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iemocsi 1866-os halálát követően Josinobut választották meg utódjául, aki a bakufu 15. sógunja lett.[15] Ő volt az egyetlen olyan sógun, aki egész uralkodása alatt nem tartózkodott Edo területén, sógunként sosem járt az edói várban.[16] Miután átvette a hatalmat, azonnal jelentős változtatásokra került sor. Jelentős kormányzati lépésekre került sor a sógunátust megerősítő reformok bevezetése érdekében. Különösen fontos volt a Második Francia Császárság támogatásának megszerzése, a Jokoszuka fegyvergyár létrehozása Leonce Verny alatt és egy francia katonai misszió érkezése, hogy modernizálják a bakufu haderejét.[17]

A Tokugava irányítás alatt már létrehozott nemzeti hadsereget és hadiflottát megerősítették a franciák segítségével és katonai felszerelést vásároltak az Amerikai Egyesült Államoktól.[18] Sokan úgy tartották, hogy a sógunátus újra megerősödik, azonban a rendszer alig egy éven belül megbukott.

Bosin-háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Josinobu francia katonai egyenruhában, 1867-ben
Josinobu elmenekül a Toba-fusimi csatából

A bölcs és erőskezű sógun által vezetett erősödő sógunátustól félve a Szacuma, Csósú és Tosza hanok szamurájai szövetséget hoztak létre. A szonnó dzsói („tiszteld a császárt és űzd ki a barbárokat”) jelszava alatt, egy erőskezű sóguntól, „Tokugava Iejaszu újjászületésétől” félve igyekeztek megdönteni a sógunátust, eltérő módszerekkel. A Tosza han jóval mértéktartóbb volt, egy olyan kompromisszumot javasolt, ahol Josinobu lemond a sógunátusról és egy különböző daimjókból felállított tanácsot elnököl. Ezért Jamanoucsi Tojonori, Tosza ura és tanácsadója, Gotó Sódzsiró együttesen javasolták neki, hogy mondjon le.[19]

1867. november 9-én Josinobu felajánlotta lemondását a császárnak, majd tíz nap múlva lemondott, az irányítást Meidzsinek átadva.[20] Ezután Kiotóból Edoba vonult vissza. Azonban a másik két han, Szacuma és Csósú, bár támogatták a daimjótanács ötletét, ellenezték annak gondolatát, hogy Josinobu vezesse azt.[19] Ehelyett szereztek egy császári rendeletet, amely csapatok bevetésére hívott fel Josinobu ellen (később kiderült, hogy hamisítvány)[21] és ennek alapján sok katonát mozgósítottak Kiotóba.[22] A császári udvarban megbeszélést hívtak össze, amelyen Josinobut megfosztották minden címétől és földjétől,[23] annak ellenére, hogy semmi olyat nem tett, amelyet agresszív fellépésként vagy bűnként értékelhettek volna. A lépést ellenzőket nem hívták meg a megbeszélésre.[22] Josinobu ellenezte a döntést és tiltakozólevelet írt,[24] amelyet Aizu, Kuvana és a többi északi han embereinek sürgetésére, valamint a Szacuma-Csósú katonák nagyszámú jelenléte miatt jelentős katonai kísérettel indított útnak a császári udvarba.[25]

Amikor a Tokugava erők megérkeztek Kiotóba, megtagadták számukra a belépést és a déli hanok katonái megtámadták őket, amivel kezdetét vette a tobai–fusimi csata, a Bosin-háború első összecsapása.[26] Bár a Tokugava haderő létszámbeli fölényben volt, Josinobu hátrahagyta a csapatait a csata közben, amikor meglátta, hogy a két déli han hadereje császári lobogó alatt harcol és Edóba menekült.[27] Itt önkéntes házi őrizetbe helyezte magát és kinyilvánította szándékát, hogy alávesse magát a császári udvarnak. Egy békeszerződést kötöttek, amiben Tajaszu Kamenoszukét, az egyik Tokugava-ág fiatal fejét örökbe fogadták és az egész család vezetőjévé tették,[28] április 11-én az edói várat átadták a császáriaknak,[29][30] így a város megmenekült a harcoktól.

Kamenoszukéval együtt (aki a Tokugava Ieszato nevet vette fel) Sizuokába költöztek, ahová évszázadokkal korábban Iejaszu is visszavonult. Ieszato az újonnan létrehozott Sizuoka han daimjója lett, azonban pár évvel később elveszítette a címet, amikor a hanokat megszüntették. A hatamotók egy része követte őt ide, többségük nem tudott megfelelő módot találni, hogy eltartsa magát. Ezért sokuk neheztelt Josinobura, néhányan pedig a halálát kívánták.[31] Josinobu tisztában volt ezzel, és annyira félt a merénylet lehetőségétől, hogy a merénylők megtévesztésére áttervezte alvási szokásait.[32]

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csendes visszavonultságban élte le életét, különféle hobbikba, mint például olajfestés, íjászat, vadászat, fényképészet és biciklizés merülve.[33] Josinobu néhány fotóját dédunokája, Jositomo az elmúlt években publikálta.[34]

1902-ben Meidzsi császár megengedte neki, hogy újra létrehozza a házát, mint a Tokugava-család egyik ága (bekke), és megkapta a legmagasabb nemesi méltóságot, a hercegi címet (kósaku), Japán hűséges szolgálatáért.[35] 1913. november 21-én 16 óra 10 perckor halt meg és a tokiói Jamanaka temetőben temették el.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Takano, Tokugawa Yoshinobu, p. 257.
  2. Takano, Tokugawa Yoshinobu, p. 26.
  3. Tokugawa, Tokugawa yonbyakunen no naishobanashi, pp. 138–140.
  4. Takano, p. 28.
  5. Takano, p. 38.
  6. Takano, p. 48.
  7. Borton, Japan's Modern Century, p. 40.
  8. Borton, pp. 39–40.
  9. Takano, pp. 12–13.
  10. Murray, Japan, p. 362; Kobiyama, Matsudaira Katamori no shōgai, p. 75; Bolitho, Collapse of the Tokugawa Bakufu, p. 9.
  11. Kobiyama, p. 75.
  12. Takano, pp. 132–133.
  13. Kobiyama, pp. 84–87; Totman, p. 45; Takano, p. 20.
  14. Japan 1853–1864, Or, Genji Yume Monogatari, trans. by Ernest Mason Satow. (Tokyo: Naigai Shuppan Kyokai)
  15. Borton, p. 63.
  16. Tokugawa, Tokugawa yonbyakunen no naishobanashi, vol. 2, p. 162.
  17. Sims, French Policy Towards the Bakufu and Meiji Japan, 1854–95, p. 236.
  18. Treat, Japan and the United States: 1853–1921, p. 89
  19. ^ a b Beasley, The History of Modern Japan, p. 96.
  20. Takano, p. 256.
  21. Yamakawa, Aizu Boshin Senshi, pp. 7–9.
  22. ^ a b Beasley, p. 97.
  23. Beasley, p. 97; Yamakawa, Aizu Boshin Senshi, p. 148-151.
  24. Totman, p. 416.
  25. Totman, p. 417.
  26. Sasaki, pp. 23–24; Bolitho, pp. 420–422.
  27. Kobiyama, p. 124.
  28. Griffis, The Mikado: Institution and Person, p. 141.
  29. Takano, p. 267.
  30. Tokyo, an administrative perspective. Tokyo Metropolitan Government (1958). Hozzáférés ideje: 2011. április 9. 
  31. Tokugawa Munefusa, Tokugawa yonbyakunen no naisho banashi, vol. 1, p. 131
  32. Tokugawa, pp. 131–133
  33. Tokugawa, p. 136-138.
  34. Tokugawa Yoshitomo, Tokugawa Yoshinobu-ke e yōkoso, p. 73.
  35. Takano, p. 273.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tokugava Josinobu témájú médiaállományokat.
  • Beasley, William G. (1963). The modern history of Japan. (New York: Praeger).
  • Borton, Hugh (1955). Japan's Modern Century. (New York: The Ronald Press Company).
  • Griffis, William Elliot. (1915). The Mikado: Institution and Person. (Princeton: Princeton University Press).
  • Kobiyama Rokurō (2003). Matsudaira Katamori no shōgai. (Tokyo: Shin Jinbutsu Ōraisha).
  • Murray, David (1905). Japan. (New York: G.P. Putnam's Sons).
  • Sasaki Suguru (1977). Boshin sensō. (Tokyo: Chūōkōron-shinsha).
  • Sims, Richard L. (1998). French Policy Towards the Bakufu and Meiji Japan, 1854–95. (London: Routledge).
  • Takano Kiyoshi 高野澄 (1997). Tokugawa Yoshinobu: kindai Nihon no enshutsusha 德川慶喜 : 近代日本の演出者. (Tokyo: Nihon Hōsō Shuppan Kyōkai 日本放送出版協会).
  • Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 1. (Tokyo: Bungei-shunju).
  • Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 2: Raibaru tekishō hen. (Tokyo: Bungei-shunju).
  • Tokugawa Yoshitomo 徳川慶朝 (2003). Tokugawa Yoshinobu-ke ni Yōkoso: Wagaya ni tsutawaru aisubeki "Saigo no Shogun" no Yokogao 徳川慶喜家にようこそ わが家に伝わる愛すべき「最後の将軍」の横顔. (Tokyo: Bungei-shunju). ISBN 4-16-765680-9
  • Totman, Conrad (1980). The Collapse of the Tokugawa Bakufu, 1862–1868. (Honolulu: University of Hawai'i Press)
  • Treat, Payson J. (1921). Japan and the United States: 1853–1921. (New York: Houghton Mifflin Company).
  • Yamakawa Kenjirō (1933). Aizu Boshin Senshi. (Tokyo: Tokyo Daigaku Shuppankai).

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Tokugawa Yoshinobu című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.


Elődje:
Tokugava Iemocsi
Japán sógunja
1866–1867
Tokugawa family crest.svg
Utódja: