Simabarai felkelés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Simabarai felkelés
Edo-kor
Siege of Hara castle.jpg
A harai vár ostroma
Dátum 1637. december 17.1638. április 15.
Helyszín Minami-Simabara, Nagaszaki, Japán
Eredmény Tokugava győzelem, a japán kereszténység üldözötté válik
Casus belli keresztény felkelés
Harcoló felek
Tokugawa family crest.svg Tokugava-sógunátus
 Hollandia
Latin Cross.svg Keresztény felkelők
Parancsnokok
Itakura Sigemasza ,
Macudaira Nobucuna,
Macukura Kacuie ,
Hoszokava Tadatosi,
Mijamoto Muszasi,
Nicolaes Couckebacker
Amakusza Siró ,
Maszuda Josicugu ,
Jamada Emoszaku 
Haderő
Több mint 125 000 fő 27 000–37 000 fő[1]
Veszteségek
1900 halott, 11 000 sebesült Az összes felkelő

A simabarai felkelés (島原の乱Simabara no ranHepburn-átírássalShimabara no ran?) felkelés volt az Edo-korabeli Délnyugat-Japánban 1637. december 17. és 1638. április 15. között. A felkelők legnagyobb része paraszt volt, akik közül sokan keresztények voltak.

A felkelés egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor komoly zavargás tört ki a viszonylag békés Tokugava uralom idején.[2] Mivel a Macukura család új simabarai várát építette, így az adókat drasztikusan megemelték, ami a parasztok mellett a helyi róninok haragját is kiváltotta. Az elégedetlenséget súlyosbította a helyi keresztények üldözése, ami miatt 1637 végén nyílt felkelés tört ki. A felkelők a harai várba vették be magukat, aminek elfoglalására a kormányzat 125 000 katonát küldött, akik végül elfoglalták a várat.

A lázadók vezetőjét, Amakusza Sirót lefejezték, és a kereszténység betiltását keményen érvényre juttatták. A nemzeti elzárkózás politikáját megerősítették, és a kereszténység az 1850-es évekig hivatalosan üldözött maradt. A portugálokat kitiltották az országból, míg a hollandok, akik az ostrom során segítették a bakufu erőit, elnyerték a japánok bizalmát, és folytathatták velük a kereskedelmet.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Simabara-félsziget és a Amakusza-szigetek parasztjai elégedetlenek voltak a túladóztatás és az éhínség miatt, ezért fellázadtak az uraik ellen. Ez különösen két daimjó területén jelentkezett: a Macukura Kacuie által vezetett Simabara hanban és a Teraszava Katataka vezette Karacu hanban.[3] Habár az eseményt több történész vallási felkelésnek tartja, ez figyelmen kívül hagyja az éhínség és az adók miatti elégedetlenséget. Ezek a halászokat, a kézműveseket és a kereskedőket is sújtották. Ahogy a felkelés növekedett, csatlakoztak hozzá róninok, uratlan szamurájok is, akik a területet korábban uraló családokat, például az Amakuszákat és a Sikiket szolgálták, valamint az Arima és a Konisi család volt csatlósai is.[3] Így tehát a parasztfelkelés megnevezés sem teljesen helytálló.[4]

Simabara korábban az Arima daimjócsalád birtoka volt, akik felvették a keresztény hitet, így sok helyi is követte a példájukat. 1614-ben az Arimákat megfosztották a birtokuktól és helyükre a Macukura család került.[5] Az új uruk, Macukura Sigemisza azt remélte, hogy előrejuthat a sógunátusi hierarchiában, ezért számos építőmunkában vett részt, mint az edói vár építése és kibővítése, továbbá részt vett egy Luzon elleni invázió tervének kidolgozásában. Simabarában egy új várat építtetett.[6] Ennek eredményeképp súlyos adókat vetett ki az új birtokára, valamint keményen üldözte a kereszténységet, tovább dühítve a lakosságot.[6] A politikát utódja, Macukura Kacuie is folytatta.

Hasonló volt a helyzet az Amakusza-szigeteken is, ami korábban Konisi Jukinaga területe volt. Ott a Macukurákhoz hasonlóan kinevezett Teraszava család követett hasonló politikát.[7]

Események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felkelés kitörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dzsizó, a könyörületesség bodhiszattvájának szobrai, amiket a lázadók lefejeztek

A térség elégedetlen róninja és parasztjai titokban találkozókat szerveztek, és felkelést terveztek, ami 1637. december 17-én tört ki,[1] amikor a helyi adószedőt (daikan), Hajasi Hjózaemont meggyilkolták. Ezzel egy időben felkelés tört ki az Amakusza-szigeteken is. Az első napokban a tartományi kormányzó mellett mintegy 30 előkelőt gyilkoltak meg.[8] A felkelők létszáma gyorsan növekedett, mivel arra kényszerítettek mindenkit a területükön, hogy csatlakozzon hozzájuk. Egy karizmatikus 16 éves keresztény fiút, Amakusza Sirót választották meg vezetőjüknek.[9]

Teraszava 3000 fős sereget küldött a felkelés leverésére, de december 27-én 200-ukat kivéve mind elestek csatában.[8] A lázadók ostroma alá vették a Teraszavák hondói és tomiokai várát, de mielőtt elfoglalhatták volna őket, Kjúsú szomszédos vidékeiről hadseregek érkeztek, és visszavonulásra kényszerítették őket. Átkeltek az Ariake-tengeren és rövid időre ostrom alá vették Macukure simabarai várát, de itt is visszaverték őket. Ezután az Arimák korábbi várához, Harába mentek, amit Nobeokába történő költöztetésük után lebontottak.[10] Az átkeléshez használt hajók deszkáiból sáncokat építettek, és a felkészülésben nagy segítségükre voltak azok a fegyverek, készletek és lőszerek, amiket a Macukurák raktáraiból zsákmányoltak.[11]

Hara ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Holland hajók az ostrom során

A környező hanok csapatai, a sógunátus által kinevezett Itakura Sigemasza vezetése alatt 1638 januárjában ostrom alá vették a harai várat.[8] Az ostromnál jelen volt Mijamoto Muszasi legendás kardforgató is, Hoszokava Tadatosi tanácsadójaként.[12] Egy alkalommal egy lázadó által dobott kő kiütötte a lova nyergéből.

A sógunátusi erők segítséget kértek a hollandoktól, akik előbb puskaport, majd később ágyúkat adtak nekik.[13] Nicolaes Couckebacker, a hiradói holland kereskedőtelep vezetője személyesen biztosította számukra ezeket, majd amikor egy hajó támogatását kérték az ostromhoz, szintén személyesen vezette oda a de Ryp-et.[13] A korábban átadott ágyúkat a parton állították fel, és azokkal, valamint a de Ryp 20 ágyújával lőni kezdték a várat.[14] Ezek összesen 426 lövést adtak le az erődre 15 nap alatt, komoly eredmény elérése nélkül, és két holland megfigyelőt lelőttek a lázadók.[15] A hajót akkor vonták vissza a japánok kérésére, mikor az ostromlottak megvető, provokáló üzeneteket küldtek nekik a külföldiek bevonása miatt.[16]

A vár eleste[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harai vár romjai a tenger felől

Az erőd bevételére indított egyik kísérlet során meghalt a sereg fővezére, Itakura Sigemasza. Ezután hamarosan újabb sógunátusi katonák érkeztek az utódjául kinevezett Macudaira Nobucunával.[17] Ennek ellenére a várban elsáncoltak még hónapokig ellenálltak, súlyos veszteségeket okozva. 1638. február 3-án a felkelők egy rajtaütés során 2000 hizeni ostromlót öltek meg. A kisebb győzelem ellenére hamarosan kezdtek kifogyni az élelemből, lőszerből és más készletekből. 1638 áprilisában 27 000 felkelő állt szemben 125 000 ostromlóval.[18] A legeltökéltebbek április 4-én megpróbáltak kitörni a túlerőben lévő ellenségen keresztül, de hamarosan visszavonulásra kényszerültek. A sógunátus katonái a foglyoktól megtudták, hogy a védők már alig rendelkeznek élelemmel és lőszerrel.[8] Április 12-én a hizeni Kuroda család katonái megrohanták és elfoglalták a külső védműveket.[15] A lázadók április 15-ig folytatták az ellenállást, míg végül teljes vereséget szenvedtek.[8]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amakusza Siró, a felkelés 16 éves vezetőjének szobra a simabarai várban

A vár eleste után a sógunátusi erők 37 000 felkelőt fejeztek le, köztük a vezetőjüket, Amakusza Sirót is. Utóbbi levágott fejét Nagaszakiban tették közszemlére. A harai várkomplexumot felgyújtották, majd a romokat a halottak testeivel együtt temették be.[19] Mivel európai katolikusok beavatkozását sejtették a lázadás mögött, így a portugál kereskedőket kitiltották az országból. A nemzeti elzárkózás politikája egyre szigorúbbá vált, 1639-ben érve el tetőpontját.[20] A kereszténység ellen bevezetett korábbi tiltást ettől fogva szigorúan betartották, a maradék keresztények titokban gyakorolhatták csak a vallásukat (kakure kirisitan).[21]

A sógunátus a felkelés leverésében résztvevő birtokoknak mentesülést adott az építési munkák alól, amit az edói kormányzat szokásosan megkövetelt a különböző birtokoktól.[22] Macukura Kacuiet öngyilkosságra kötelezték, birtokát pedig egy másik úr, Kóriki Tadafusza kapta meg.[15] A Terazava család megmenekült ugyan ettől, de 10 év múlva mégis kihalt, mivel Katatakának nem volt utódja.[23]

A Simabara-félsziget településeinek lakossága súlyos veszteséget szenvedett el a felkelés miatt. Hogy legyen elég ember a termőföldeken, Japán más részeiből telepítettek át embereket a vidékre. Az összes lakost összeírták a buddhista templomokban, amik papjainak kezeskedniük kellett a vallásukat illetően.[24] A felkelés után erősen terjeszteni kezdték a buddhizmust a térségben, néhány olyan szokást bevezetve, amik napjainkig is csak ebben a térségben találhatók meg.

Az időszakos, helyi parasztlázadásoktól eltekintve ez a felkelés volt az utolsó nagy katonai konfliktus Japánban az 1860-as években kitört Bosin-háborúig.[25]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Morton, Japan: Its History and Culture, p. 260.
  2. Borton, Japan's Modern Century, p. 18.
  3. ^ a b Murray, Japan, pp. 258–259.
  4. De Bary et al. Sources of Japanese Tradition: From Earliest Times to 1600, p. 150. "...a peasant uprising, known in history as the Shimabara Rebellion, that swept the area..."
  5. Murray, p. 258.
  6. ^ a b Naramoto (1994), Nihon no Kassen, p. 394.
  7. Murray, p. 259.
  8. ^ a b c d e Kennedy Hickman: Tokugawa Shogunate: Shimabara Rebellion. About.com Military History. (Hozzáférés: 2014. július 8.)
  9. Naramoto (1994), p. 395.
  10. Naramoto (2001) Nihon no Meijōshū, pp. 168–169.
  11. Naramoto (1994), p. 397; Perrin, Giving Up the Gun, p. 65.
  12. Harris, Introduction to A Book of Five Rings, p. 18.
  13. ^ a b Murray, p. 262.
  14. Murray, pp. 262–264.
  15. ^ a b c Murray, 264.
  16. Doeff, Recollections of Japan, p. 26.
  17. Harbottle, Dictionary of Battles, p. 13.
  18. Naramoto (1994), p. 399.
  19. Naramoto (1994), p. 401.
  20. Mason, A History of Japan, pp. 204–205.
  21. Morton, p. 122.
  22. Bolitho, Treasures among Men, p. 105.
  23. Karatsu domain on "Edo 300 HTML". (Hozzáférés: 2008. október 5.)
  24. Bellah, Tokugawa Religion, p. 51.
  25. Bolitho, p. 228.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bellah, Robert N. (1957). Tokugawa Religion. (New York: The Free Press).
  • Bolitho, Harold. (1974). Treasures Among Men: The Fudai Daimyo in Tokugawa Japan. New Haven: Yale University Press. 10-ISBN 0-300-01655-7/13-ISBN 978-0-300-01655-0; OCLC 185685588
  • Borton, Hugh (1955). Japan's Modern Century. (New York: The Ronald Press Company).
  • DeBary, William T., et al. (2001). Sources of Japanese Tradition: From Earliest Times to 1600. New York: Columbia University Press.
  • Doeff, Hendrik (2003). Recollections of Japan. Translated and Annotated by Annick M. Doeff. (Victoria, B.C.: Trafford).
  • Harbottle, Thomas Benfield (1904). Dictionary of Battles from the Earliest Date to the Present Time. (London: Swan Sonnenschein & Co. Ltd.)
  • Harris, Victor (1974). Introduction to A Book of Five Rings. (New York: The Overlook Press).
  • Mason, R.H.P. (1997). A History of Japan. North Clarendon: Tuttle Publishing.
  • Morton, William S. (2005). Japan: Its History and Culture. (New York: McGraw-Hill Professional).
  • Murray, David (1905). Japan. (New York: G.P. Putnam's Sons).
  • Perrin, Noel (1979). Giving Up the Gun: Japan's Reversion to the Sword, 1543-1879. (Boston: David R. Godine, Publisher)
  • Naramoto Tatsuya (1994). Nihon no kassen: monoshiri jiten. (Tokyo: Shufu to Seikatsusha).
  • Naramoto Tatsuya (2001). Nihon meijōshū. (Tokyo: Gakken).

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Shimabara Rebellion című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.