Rjúkjúi Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rjúkjúi Királyság
琉球國
1429 – 1879
Rjúkjúi Királyság琉球國 zászlaja
Rjúkjúi Királyság
琉球國 zászlaja
A Rjúkjúi Királyság címere
A Rjúkjúi Királyság címere
Map of Ryukyu Kingdom.png
Általános adatok
Fővárosa Suri
Terület 2271 km²
Vallás rjúkjúi vallás, buddhizmus, taoizmus, sintó
Kormányzat
Államforma monarchia
Elődállam
Utódállam
 Hokuzan
Japán Birodalom 
 Csúzan
 Nanzan

A Rjúkjúi Királyság (japánul: 琉球王国, Rjúkjú Ókoku, Hepburn-átírással: Ryūkyū Ōkoku; rjúkjúiul: 琉球國, Rūchū-kuku; hagyományos kínai: 琉球國, egyszerűsített kínai: 琉球国, népszerű magyaros: Liucsiu Kuo, pinjin: Liúqiú Guó) egy független állam volt a Rjúkjú-szigetek területén 1429 és 1879 között. Az Okinava szigetén található három állam: Hokuzan, Nanzan és Csúzan egyesülésével jött létre, miután Csúzan királya meghódította a másik két államot. Csúzan 1372-ben a kínai császár hűbérese lett, ami az egyesítés után is folytatódott, majd 1609-ben a szacumai szamurájok invázióját követően Japán hűbéresévé is vált az ország. Ezt követően folytathatta önálló működését az állam egészen 1872-ig, amikor a japánok előbb szoros ellenőrzés alá vonták azt, majd 1879-ben annektálták, így a Rjúkjúi Királyság megszűnt létezni.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első jelentősebb államok a 12. században kezdtek szerveződni Okinava szigetén, amely egészen 1429-ig három királyság igazgatása alatt állt. Ezek mindegyikének az élén egy király állt, és külön nemességgel, földesurakkal (adzsi) rendelkeztek. A 12 század végén kezdtek a királyok várakat (guszuku) építeni, ami miatt egyik fél sem tudott a többi fölé kerekedni. A középső Csúzan rendelkezett a legjobb termőföldekkel és kikötőkkel, tőle délre feküdt a szintén jó adottsággal, ám legkisebb területtel rendelkező Nanzan, északon, a hegyekkel és erdőkkel borított területen pedig Hokuzan.[1] Csúzan fővárosa Suri volt, amely Naha kikötővárosa és Kumemura, a tradicionális kínai tudományok helyi központja mellett feküdt.

Csúzan 1372-ben vállt a kínai Ming-dinasztia vazallusává, aminek köszönhetően a terület fejlődésnek indult.[1] Sok kínai utazott ebben a korban a szigetekre, hogy a kormányzat szolgálatába álljon vagy üzleteljen. Rjúkjú királyának kérésére a Ming-dinasztiából származó Hung-vu császár 1392-ben 36 fucsieni kínai családot küldött a szigetre, hogy segítsenek a tengeri ügyekben. Sok későbbi rjúkjúi hivatalnok az ő leszármazottjuk volt.[2] A kínaiak segítették a rjúkjúiakat a technológiai fejlődésben és a diplomáciai kapcsolatokban.[3][4][5] Li Hung-csang Csing császári hivatalnok Ulysses S. Granttel folytatott beszélgetés során azt mondta, hogy Kína kapcsolata a szigetekkel különleges volt, ők évszázadokon keresztül fizettek adót, míg a kínaiak különböző kereskedelmi jogokat tartottak fent nekik egy baráti és gyümölcsöző együttműködésben.[6]

A vazallussá válásnak nagy szerepe volt abban, hogy a Ming-dinasztia Csúzan királyait ismerte el a sziget uralkodóiként. A 15. század elején Só Hasi lett Csúzan királya, aki 1416-ban elfoglalta Hokuzant és 1429-ben Nanzant, ezzel egyesítve a három királyságot egy állammá, és létrehozta a Rjúkjúi Királyságot.[1][7] Hasinak a Ming császár 1421-ben adományozta a Só (kínaiul sang, 尚) családnevet.

Aranykor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Suri várkastély központi épülete
A Suri várkastély központi épülete
Kínai követség a királyságban
Kínai követség a királyságban
Rjúkjúi követség Edóban
Rjúkjúi követség Edóban
A királyság zászlaja 1875 és 1879 között
A királyság zászlaja 1875 és 1879 között

A Rjúkjúi Királyság két évszázadon keresztül jelentősen fejlődött, mint a Délkelet-Ázsia és Kelet-Ázsia közötti tengeri kereskedelem kulcsfontosságú szereplője.[8] A tengeri aktivitás hátterében a Ming-dinasztiával kötött hűbéri viszony folytatódása volt, amelyet Csúzan 1372-ben,[9] Nanzan és Hokuzan pedig 1380-ban és 1383-ban kötött.[10] Kína hajókat biztosított a tengeri kereskedelemhez,[11] engedélyezte meghatározott számú rjúkjúi számára a pekingi Császári Akadémián való tanulást és hivatalosan elismerte Csúzan királyának fennhatóságát a területen, így a rjúkjúi hajók hivatalosan is kereskedhettek a Ming kikötőkben. A rjúkjúi hajók számos területet bejártak a térségben, mint Koreát, Japánt, Kínát, Sziámot (Ajutthaja Királyság), a Malaccai Szultanátust, Indonéziát, Vietnamot, a Pattani Királyságot és egyéb államokat.[12]

A kínai haj csin (海禁, pinjin: hai jin) politika, ami a külfölddel folytatott kereskedelmet a vazallusokra és a hivatalosan engedélyezett államokra korlátozta, valamint az ezzel párosuló Ming politika, ami Rjúkjúnak kedvezményes elbánást biztosított, mintegy 150 évi fejlődést eredményezett.[13] 1477-ben Só Sin, Só En fia került trónra, aki egészen 1526-ig uralkodott. Jelentős gazdasági és kulturális intézkedéseket hozott meg uralkodása alatt, amelyet sokan a Rjúkjú-szigetek egyik aranykorának tartanak.[14] A szigeten már a 15. században ismertek voltak a lőfegyverek, amelyek 1466-ban innen kerültek át Japánba, ám több régészeti lelet is azt bizonyítja, hogy a lőfegyvereket már ez előtt is ismerték Okinaván.[15]

A 16. század végén azonban a királyság addig prosperáló gazdasága romlani kezdett. A japán kalózok, a vakók által jelentett veszély csökkenése és egyéb okok miatt a királyság elvesztette az addigi kedvezményezett helyét a Ming udvarban,[16] és a növekvő európai tengeri konkurencia is komoly gondokat okozott.[9]

Japán megszállás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1590-ben Tojotomi Hidejosi segítséget kért a királyságtól Korea elfoglalásában. Siker esetén Tojotomi következő célja Kína elfoglalása volt. Mivel a királyság a Mingek hűbérese volt, a kérést elutasították. A Tojotomi halála után létrejövő Edo-bakufu jóváhagyta Simazu Tadacunénak, a Szacuma han daimjójának, hogy hadsereget küldjön a Rjúkjú-szigetek meghódítására. Ő 1609-ben 13 dzsunkával és 2500 szamurájjal érkezett a királyság területére, és gyors sikereket ért el. A helyi lakosok igen kis ellenállást tanúsítottak, mivel nem rendelkeztek számottevő katonai erővel, ráadásul királyuk, Só Nei megparancsolta nekik, hogy ne áldozzák fel feleslegesen életüket.[17]

A királyt fogolyként előbb Szacumába, majd a sógunátus központjába, Edóba (a mai Tokió) vitték és csak két év múlva engedték szabadon. Ezután visszatérhetett a királyságba, aki bizonyos fokú önállóságot kapott és ezt követően Rjúkjú uralkodói nemcsak a kínai császárnak, de a japán sógunnak is adót fizettek. Területi veszteséget is elszenvedett a királyság, ugyanis az Amami-Ósima-szigetek a Szacuma hanhoz került. 1655-ben az Edo-bakufu jóváhagyta a királyság Kínába történő adófizetését,[18] a kínaiakkal fennálló hűbéri viszonyt csupán 1874-ben szüntették meg.[19]

1872. március 11-én Japán szoros ellenőrzés alá vonta a szigeteket, és létrehozta rajta Rjúkjú tartományt,[20] amivel megsértette a kínai érdekeket.[21] A királyság hanként Japán részévé vált.[19] A területet kezdetben a külügyminisztérium irányította, hogy fenntartsák a függetlenség látszatát,[22] ám 1875-től már a belügyminisztérium igazgatása alatt állt. A tényleges annexióra 1879-ben került sor, amikor a Rjúkjú-szigeteket Okinava prefektúrává szervezték át, az Amami-Ósima-szigetek, amelyeket a Szacuma hanba olvasztottak, pedig Kagosima prefektúra részévé váltak. Az utolsó királyt, Só Tait Tokióba kényszerítették, ahol kárpótlásként márki címet kapott.[23] Az ő 1901-es halála csökkentette a történelmi kapcsolatot a volt királysággal.[24] A Kínát irányító Csing-dinasztia jó ideig nem kívánta ezt elfogadni, azonban az első kínai–japán háborút lezáró 1895-ös simonoszeki békében lemondott a szigetcsoport iránti minden követelésről.[19]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c John Michael Purves: Managing a wild horse with a rotten rope: A contemporary history of Okinawa. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  2. Shih-shan Henry Tsai. The eunuchs in the Ming dynasty, illustrated, SUNY Press, 290. o (1996). ISBN 0-7914-2687-4. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  3. Angela Schottenhammer.szerk.: Angela Schottenhammer: The East Asian maritime world 1400–1800: its fabrics of power and dynamics of exchanges. Otto Harrassowitz Verlag, 281. o (2007). ISBN 3-447-05474-3. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  4. Gang Deng. Maritime sector, institutions, and sea power of premodern China. Greenwood Publishing Group, 289. o (1999). ISBN 0-313-30712-1. Hozzáférés ideje: 2011. február 4. 
  5. Katrien Hendrickx. The Origins of Banana-fibre Cloth in the Ryukyus, Japan. Leuven University Press, 336. o (2007). ISBN 90-5867-614-5. Hozzáférés ideje: 2011. január 11. 
  6. szerk.: John Y. Simon: The Papers of Ulysses S. Grant: October 1, 1878 – September 30, 1880, illustrated, SIU Press, 526. o (2008). ISBN 0-8093-2775-9. Hozzáférés ideje: 2011. január 11. 
  7. Okinava. szaku.hu, 2011. május 26. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  8. Okamoto, Hiromichi. "Foreign Policy and Maritime Trade in the Early Ming Period Focusing on the Ryukyu Kingdom." Acta Asiatica vol. 95 (2008), p. 35.
  9. ^ a b Matsuda. p. 16.
  10. Okamoto, Hiromichi. "Foreign Policy and Maritime Trade in the Early Ming Period: Focusing on the Ryukyu Kingdom." Acta Asiatica vol. 95 (2008), p. 36.
  11. Okamoto, p. 36.
  12. Sakamaki, Shunzō. "Ryukyu and Southeast Asia." Journal of Asian Studies. vol. 23 no. 3 (May 1964), pp. 382–4.
  13. Murai, Shōsuke. "Introduction." Acta Asiatica vol 95 (2008). Tokyo: The Tōhō Gakkai (The Institute of Eastern Culture), p. iv.
  14. George Kerr Okinawa, the History of an Island People, i. m. 105–116. old.
  15. Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200–1877, i. m. 148. old.
  16. Okamoto, p. 53.
  17. Kerr, George H. (2000). Okinawa: the History of an Island People. (revised ed.) Boston: Tuttle Publishing.
  18. Kang, David C. (2010).:East Asia Before the West: Five Centuries of Trade and Tribute,, 81. old.
  19. ^ a b c Lin, Man-houng Lin. "The Ryukyus and Taiwan in the East Asian Seas: A Longue Durée Perspective," Asia-Pacific Journal: Japan Focus. October 27, 2006, translated and abridged from Academia Sinica Weekly, No. 1084. 24 August 2006.
  20. Matsuo, Kanenori Sakon. (2005). Sablon:Google books; Kerr, George H. (1953). Ryukyu Kingdom and Province before 1945, p. 175.
  21. Tarján Tamás: Japán elindul a birodalomépítés útján. rubicon.hu. (Hozzáférés: 2011. augusztus 6.)
  22. Goodenough, Ward H. Book Review: "George H. Kerr. Okinawa: the History of an Island People ...," The Annals of the American Academy of Political and Social Science, May 1959, Vol. 323, No. 1, p. 165.
  23. Papinot, Jacques. (2003). Nobiliare du Japon – Sho, p. 56 (PDF@60); see also Papinot, Jacques Edmond Joseph. (1906). Dictionnaire d’histoire et de géographie du Japon.
  24. Kerr, Ryukyu Kingdom, p. 236.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Thomas D. Conlan: Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200–1877, Ventus Libro Kiadó, 2010, ISBN 9789639926257

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Ryūkyū Kingdom című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.