Cselgáncs

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A „dzsúdó” szó japánul

A cselgáncs vagy dzsúdó (japánul 柔道, nyugaton jūdō vagy jiu-do) a 19. század végén kialakult japán küzdősport. Jellemzői a test-test elleni harc, az ellenfél földre dobása, gáncsolása, földön való leszorítása, karjának feszítése, illetve az ellenfél fojtó fogással való ártalmatlanná tétele.

Bevezető[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dzsú (柔) szócska – Kanó megfogalmazása szerint – annyit jelent, mint „természetesnek lenni”, „ésszerűen”, tehát természet igazságainak, törvényszerűségeinek megfelelően viselkedni, ezekkel összhangban cselekedni.

A (道) viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelent; szemben a dzsucuval (術), amely csupán „fizikai művészetet” jelöl. Japánban a dó, az út szócskával más harcművészeteket és "utakat" is jelölnek, lásd például az Kendó (剣道, A kard útja), Csadó vagy Szadó (茶道, A tea útja), vagy akár a Sodó (書道, Kalligráfia).

Tehát a dzsúdó magyarul annyit jelent, hogy „lágy út”.

Kano Jigoro
Kano Jigoro emlékműve

A dzsúdó története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1882-ben egy akkor 22 éves fiatalember, Dzsigoró Kanó (嘉納 治五郎, Hepburn: Jigorō Kanō) (1860-1938), többdanos dzsúdzsucu mester, az addigi harcművészeti ismeretei alapján megalkotta a ma dzsúdóként ismert küzdősportot. Ez a fiatalember elszomorodva látta, hogy az akkori császársági rendszer – amit ma Meidzsi-kornak hívunk – mennyire háttérbe szorítja a régi szamurájok harcművészeteit, melyek évszázadokon keresztül meghatározták Japán egész társadalmi és szellemi értékét.

A szamurájok viselkedését, életfilozófiáját áthatotta az ún. busidó, amely íratlan erkölcsi törvényük volt. Eszerint első helyen a hűség és bátorság állt. Az a szamuráj, aki komolyan vétett e szabályok ellen, az elvesztett minden megbecsülést, ami a szamurájok halált megvető rétegét megillette, sőt, nemcsak ő, hanem egész családja is megbélyegzetté vált, mert azt tartották, hogy a család rossz nevelése okozhatta csak, ha a harcos nem bizonyította hűségét uralkodója iránt. A vétkes szamuráj családja és saját becsületét azonban visszaszerezhette, ha harakirival, azaz rituális hasfelmetszéssel, majd a metszés után rögtön egy másik szamuráj által végrehajtott lefejezéssel, véget vetett saját életének.

A szamurájok szakmája a harc volt. Minden nagy hercegi – vagy csak gazdag földesúri – családnak megvolt a maga saját hadserege, melyek szinte állandó harcban álltak egymással. Így rengeteg egyéni harcművészeti iskola alakult ki, amelyek technikái titkosak voltak és így azok elárulása halálos bűnnek számított.

Voltak olyan iskolák, melyek azt hirdették, hogy a harcban legjobb ütni vagy rúgni, mások viszont a harcosok földre dobását tartották a legeredményesebbnek. Ezek az iskolák aztán igazuk bizonyítására kihívták egymást viadalokra, ahol nem kímélték egymás életét.

A japán emberek ezen réteghez tartozó hányada ezeken a törvényeken felnőve lovagias, erős, bátor, valamint igen művelt volt, mert ez az életmód kitartásra és a világ minél jobb megismerésére nevelt. A XIX. századi Japánban ezek az értékek elvesztek, és mindenki a nyugati kultúrákat utánozta. Gyakran lehetett látni európai öltönyt és kardot viselő embereket, ami mai szemmel kissé furcsa lehetett. A gyerekek nem sportoltak olyan kitartással, ami növelte volna fizikai erejüket és kitartásukat, ezért gyakran betegeskedtek, rosszul tanultak, nem tanulták meg tisztelni társaikat és szüleiket.

Dzsigoró Kanó látta, hogy a régi japán szamurájok szellemében nem lehet tovább élni a modern Japánban, de kellenek olyan sportok, amelyekkel a gyerekek veszély nélkül kipróbálhatják erejüket és nagyon kemény fegyelemre nevelhetők. Japánban a dzsú-dzsucu több száz éves múltra visszatekintő harci művészet volt. A régi szamurájok teljes harctechnikai anyagát tartalmazta, a dobásoktól a kardkezelési eljárásokig, és mindenre kiképezte a harcosokat.

Dzsigoró Kanónak szerencséje volt, mert az akkor még élő legnagyobb mesterektől, például Fukuda Hacsinoszukétől, Masatomo Iszótól tanulhatott.

Amikor megalkotta rendszerét, amit „dzsúdó”-nak (judo) nevezett el, elhagyta belőle a testi épségre veszélyes technikákat, és sportolásra alkalmassá tette, így adta azt át a gyerekeknek és felnőtteknek.

A dzsúdó ma már olimpiai sportág, ami hallatlanul emelkedő népszerűségét mutatja. Ahhoz azonban, hogy népszerűvé válhasson, sok japán mesternek kellett külföldön bebizonyítani azt, hogy a fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat.

Az alábbi eset játszódott le Amerika egyik kikötőjében. A mester felállíttatott egy küzdőteret, és kijelentette, hogy aki őt legyőzi, az több száz dollárt kap. Persze a matrózok könnyű prédának nézték a 60 kg-os, alacsony emberkét. Hatalmas lendülettel támadtak rá, aztán hogy-hogy nem, az orrukon-hátukon érkeztek a porba. A döbbenetes élmény hatására mindenki meg akarta tanulni ezt a harci művészetet, de a kegyetlenül kemény edzéseket csak nagyon kevesen bírták ki.

Azóta az európai emberek is megtanultak úgy élni, hogy alkalmasak legyenek a dzsúdótanulásra.

A küzdőtér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A küzdelem helyszíne a minimum 14 × 14 méteres, maximum 16 × 16 méteres tatami, melynél a küzdőtértől eltérő színnel kell jelölni a biztonsági zónát. A tatami régen nádból, illetve gyékényből, hiszen ez borította a japán házak, illetve dódzsók padlózatát, ma már szivacsból, illetve egyéb szintetikus anyagokból készült. Két részre osztható, belső térre, avagy küzdőtérre, illetve a biztonsági zónára.

A belső tér magában foglalja a küzdőteret és a „veszélyzónát” is. A küzdőtér mérete minimum 8 × 8 méter, maximum 10 × 10 méter. A „veszélyzóna” színes (általában piros), kb. 1 méter széles, a szőnyeg szélét képezi, vagy a felületére van ragasztva és párhuzamos a küzdelem színhelyének oldalaival. Egy-egy kb. 10 cm széles és 50 cm hosszú kék és fehér öntapadó csíkot kell felragasztani a küzdőtér közepére, egymástól mintegy 4 méterre, melyek a versenyzők helyét hivatottak megjelölni a mérkőzés kezdetén, illetve befejezéskor. A kék jel a vezetőbíró jobb oldalán, a fehér a bal oldalán kell hogy legyen.

A biztonsági zóna minimum 3 méter széles. Amennyiben kettő vagy több küzdőtér van együttesen kialakítva, közös biztonsági zóna is használható, melynek 3-4 méter szélesség között kell lennie. A küzdőtér körül legalább 50 cm-es szabad területet kell hagyni.

A dzsúdó-gi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dzsúdó-gi (柔道着, Hepburn: Judogi) a hivatalos dzsúdóruha, aminek versenyeken a következőknek kell megfelelnie:

  1. Erős pamut- vagy hasonló anyagból kell készülnie, nem lehet olyan anyagból, amelynek keménysége, síkossága vagy vastagsága akadályozza azt, hogy az ellenfél megfogja.
  2. Kék, fehér vagy majdnem fehér színűnek kell lennie.
  3. A hátoldalán fel kell tüntetni a nemzeti olimpiai rövidítést (pl. HUN), a betűknek 11 cm-eseknek kell lenniük.
  4. A nemzeti címer maximum 100 cm²-es lehet.
  5. A márkajelölés maximum 20 cm²-es lehet.
  6. A válljelölés maximum 25 cm hosszú és 5 cm széles lehet. Kizárólag ugyanaz a reklám vagy a nemzeti szín lehet mindkét oldalon.
  7. A kabátujjakon a 10 × 10 cm reklámfelület megengedett (lehetőség van más-más reklámok feltüntetésére). Ezek a 100 cm²-es felületek a vállakon viselhető 25 × 5 cm-es csíkok alatt, közvetlenül kapcsolódva lehetnek elhelyezve.
  8. Az olimpiai vagy világbajnoki helyezettek a dzsudogin feltüntethetik eredményüket egy 6 × 10 cm-es felületen a kabát bal elülső részén alul.
  9. A versenyzők nevüket viselhetik az övükön, a kabát elülső részén alul és a nadrág elülső részén felül, amely legfeljebb 3 × 10 cm lehet. Továbbá a név vagy rövidítés viselhető (nyomtatott vagy hímezett formában) a kabát hátán az olimpiai rövidítés felett úgy, hogy ez ne akadályozza az ellenfelet a fogás felvételében (a háton). A betűk magassága legfeljebb 7 cm, a név hossza 30 cm lehet. Ez a 7 × 30 cm téglalap 3 cm-rel a kabát nyak (gallér) része alatt helyezhető el, és ez alatt 4 cm-re található az olimpiai nemzeti rövidítés.
  10. A kabát legyen elég hosszú ahhoz, hogy érjen legalább az öklökig a test két oldalán teljesen kinyújtva leengedett karoknál. A kabát legyen elég bő (széles) ahhoz, hogy körülérje a mellkast – a lengőbordáknál legalább 20 cm-es átfedéssel. A kabátujj érjen legalább a csuklóízület fölött 5 cm-ig, legfeljebb a csuklóízületig. Egy 10–15 cm-es résnek kell lenni a kabátujj és a kar között (beleértve a bandázst is) a kabátujj teljes hosszában. A hajtókának és a gallérnak 1 cm vastagnak és 5 cm szélesnek kell lenni.
  11. A nadrág legyen minden jelzéstől mentes (kivéve az 5. és 9. pontokban foglaltakat), elég hosszú, hogy eltakarja a lábakat, érjen legalább a bokaízület felett 5 cm-ig, legfeljebb a bokaízületig. Egy 10–15 cm-es résnek kell lennie a nadrágszár és a láb között (beleértve a bandázst) a nadrág teljes hosszában.
  12. A kabát összefogására egy 4–5 cm széles övet kell viselni, olyan színben, amely megegyezik a versenyző övfokozatával. Az övet deréknál kell megkötni négyszögletes kötéssel, elég szorosan ahhoz, hogy meggátolja a kabát alsó részének könnyű kicsúszását. Az övet kétszer kell a derék körül tekerni, és a négyszögletes kötés mindkét oldalán 20–30 cm-es övszakasznak kell lógnia.

Amennyiben a versenyző dzsúdó-gije nem felel meg a szabályoknak, a vezetőbíró utasítására a versenyzőnek a lehető legrövidebb időn belül ki kell cserélnie öltözékét a szabályoknak megfelelőre.

A versenyző tartalék dzsúdó-gijét edzője magával hozhatja a küzdőtér mellett kijelölt helyére.

Hogy megbizonyosodjunk a versenyző kabátujjának előírás szerinti hosszúságáról, a vezetőbíró – amikor az ellenőrzést végzi – utasítja a versenyzőt, hogy emelje fel mindkét karját teljesen kinyújtva előre a váll szintjéig.

A kék dzsúdó-gi hivatalos alapszíne (18–4051 és 18–4039 Pantone-kódú között, illetve a TP (the print) Pantone-skála 285-ös vagy 286-os számúnak kell lennie.

Dzsúdószintek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kjú (級, kyū)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 6. kjú: Fehér öv (legalacsonyabb kju-övfokozat)
  • 5. kjú: Citromsárga öv
  • 4. kjú: Narancssárga öv
  • 3. kjú: Zöld öv
  • 2. kjú: Kék öv
  • 1. kjú: Barna öv (legmagasabb kju-övfokozat)

Kodokan Judo megteremtése előtt nem létezett a maihoz hasonló övszín szerinti megkülönböztetés a hagyományos harcművészetek gyakorlói között /lásd még dan (段)/. Japánban 1907-re kialakul a maihoz hasonló öv /obi 帯/ és a judogi /dzsúdó ruha/. Manapság a hagyományos Japán harcművészetekben általában 5-6 kjú fokozatot használnak. A szín szerinti megoszlás igen különböző. Japánban a kezdő tanulók általában fehér övet, a haladó /a mester fokozat felé haladók/ tanulók pedig barna övet viselnek. Az 50-es években Európában és Amerikában bevezették a szivárvány színeivel jelölt /sárga, zöld, kék, barna/ övszíneket Kawaishi mester a francia dzsúdó megalapítója alakította ki ezt az övszín rendszert. Franciaországban ezt azért hozta létre, hogy az európai ember érzékelni tudja a folyamatos fejlődést a JUDOban. Az 50-60-as években a Kodokan Judo-n kívül más Japán eredetű harcművészetek is alkalmazni kezdték a tanuló fokozatok jelölésére a különböző színű öveket.

Dan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1–10. dan a harcművészetben való jártasság (emelkedő) szintjét fejezi ki. A dan kandzsija (段) azt jelenti, hogy „sziklába vájt lépcső”, ami arra utal, hogy (a legfölső kivételével, amit manapság már nem adományoznak) minden egyes szint fölött újabb, erőfeszítéssel elérendő szint áll. A közhiedelemmel ellentétben nem minden dan-fokozat mesterfokozat. A sodan (1. dan) (初段, Hepburn: Shodan) jelentése: kezdő fokozat, és a haladó, komoly tanulmányok elkezdését fejezi ki.

A dan-fokozatok között megtalálhatóak kezdetben a sima, fekete övek, majd a fehér-piros csíkozott öv és végül a piros öv, mely a legjártasabb dzsúdósok övszíne.

Mielőtt Dzsigoró Kanó megalkotta a dzsúdót, /1882/ nem létezett kyú/dan besorolás. A mesterek titokként kezelték tudásukat és csak a kiválasztottaknak adtak teljes jogú felhatalmazást /mokuroku/ a tanításra. Az újdonsült mesternek sokáig fizetnie kellett a tanítványok után, s ez többször elég mély konfliktust eredményezett az új és régi mester között. Hasonló vita bontakozott ki a Daitó rjú (大東流合気柔術, Hepburn: Daitō-ryū Jūjutsu) nagymestere Takeda Szókaku (武田 惣角, Hepburn: Takeda Sōkaku) /1860-1943/ és Uesiba Morihei (植芝 盛平, Ueshiba Morihei) között, amikor Takeda minden daitó rjú tanítvány után pénzt követelt. Kanó 1883-ban Cunetosi Iikubo (Tsunetoshi Iikubo) /1835-1889/ Kitó-rjú (起倒流 Kitō-ryū) mestertől már megkapta ezt a jogot. A dzsúdó megalapítója megszakította ezt a több évszázados hagyományt és 1884-ben létrehozta új kjú/dan rendszerét, amely a Japán középiskolai sportból vett át. Itt az úszóversenyeken a haladó sportolók fekete övet kötöttek a derekukra. – „a kezdeti szakaszban három alapszintet /kjú/ és három haladó szintet /dan/ különböztettek meg. A növendékek közül Tomita Cunedzsiró (富田 常次郎, Tomita Tsunejirō) /1865-1937/ és Szajgó Siró (西郷四郎 Saigō Shirō) /1866-1922/ voltak az elsők, akik a sodan /1. dan/ rangot megkapták.” részlet John Stevens három Budo Mester c. könyvéből /Hunor kiskönyvtár, 1999/. Bár ekkoriban még nem tettek a Kodokanon különbséget a júdansa (有段者) /fekete övet viselők/ és a mudansha (無段者) /még nem fekete övesek/ képviselői között. Kanó 1907-ben létrehozta a maihoz hasonló dzsudógit és övet /obi, 帯/. Az övszínek még mindig csak fekete és fehér voltak /a fehér szín az ősidőktől fogva az ártatlanság egyszerűség jelképe Japánban/. Majd a fekete után a fehér-vörös /7.-8. dan/ és a vörös övet /9.-10. dan/ is bevezették a Kodokanon a magasabb fokozatok jelölésére. Kanó és dzsúdó alapítója szinte egész életében csak fehér övet viselt, de a Japán nagymesterek /7–10. dan/ is csak ritkán ünnepi alkalmakkor viselik ezeket, az eltérő színeket. A Japán történelem folyamán a piros és fehér szín általában a szemben álló harcoló feleket különböztette meg: Így volt az a Gempei háborúban is, ahol az egyik oldalon enji csapatok a fehér zászlót, a Heike a vöröset használta csapatainak jelölésére. Az 1920-as években több más harcművészetben /Kendó (剣道), Karate-dó 空手道 /az Aikidónak (合気道) ekkor még nem volt teljesen kialakult formája/ / is bevezettek a Kjú/dan rendszert.

Küzdelmi technikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Állásharc : tacsi-vaza (立ち技)
  • Földharc : ne-vaza (寝技)
  • Dobások : nage-vaza (投げ技)
  • Állások : siszei (姿勢)
  • Megfogások : kumikata (組み方)
  • Esések : ukemi-vaza (受け身技)

Dobások csoportosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kézdobások : te-vaza (手技)
  • Csípődobások : kosi-vaza (腰技)
  • Lábdobások : asi-vaza (足技)
  • Hátravetődés : ma-szutemi-vaza (真捨身技)
  • Oldalra vetődés : joko-szutemi-vaza (横捨身技)

Speciális csoportosítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Go-kjó (五教, 5 tanítás) rendszer : 5 × 8 dobás, fokozódó nehézséggel, illetve a történeti kialakulás szerinti csoportosítva.

Földharctechnikák csoportosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Leszorítások : oszae-vaza (抑え技)
  • Fojtások : sime-vaza (絞め技)
  • Feszítések : kanszecu-vaza (関節技)

Versenyvezényszavak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hadzsime : rajta (初め)
  • Mate : állj (待て)
  • Josi: folytasd tovább (良し)
  • Mate szonomama : ne mozdulj, állj (待て、そのまま)
  • Oszaekomi : leszorítás (抑え込み)
  • Toketa : leszorítás megszűnt (解けた)
  • Hantei : döntés (判定)
  • Mate szoremade : a küzdelem vége (待て、それまで)
  • Maitta : feladás (詣った)
  • Hikivake : döntetlen (引き分け)

Pontozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kinsa (1 pont): legkisebb értékű akció, nem kerül fel az eredményjelző táblára
  • Nevazaban: (寝技番) 1–14 másodpercig tartó leszorítás
  • Koka (3 pont) (megszűnt)
  • Júkó (有効) (5 pont): legkisebb értékű akció, amely felkerül az eredményjelző táblára; majdnem vazaari
  • Nevazaban: 15–19 másodpercig tartó leszorítás
  • Vaza Ari (技あり) (7 pont): majdnem ippon (2 vazaari már győzelem)
  • Nevazaban: 20–24 másodpercig tartó leszorítás
  • Ippon (一本) (10 pont) teljes értékű győzelem
  • Nevazaban: 25 másodpercig tartó leszorítás

Megjegyzések:

  • A segédpontok nem adódnak össze, de a két vaza Ari Ipponos győzelemmel ér fel.
  • A kinsa (1 pont) és koka (3 pont) már nem használatos versenyeken.

Büntetések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Első sidó (指導, iránymutatás) → csak megintés (régen is „sido”)
  • Második sidó → júkó (régen „csui”)
  • Harmadik sidó → vazaari (régen „keikoku”)
  • Negyedik sidó – hanszoku make (反則負け) → ippon (régen is „hanszoku make”)
  • Leléptetés (警告, kejkoku, figyelmzetetés) (ippon győzelemmel ér fel)

Új szabályzat (2013-tól) általi büntetések:

  • Első sidó: nincs büntetés (megintés)
  • Második sidó: nincs büntetés (megintés)
  • Harmadik sidó: nincs büntetés (megintés)
  • Negyedik büntetés: kizárás az adott versenyből (eltiltás)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]