F–16 Fighting Falcon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

F–16 Fighting Falcon
Amerikai F–16CJ Irak felett
Műszaki adatok
Funkció	Harcászati vadászbombázó repülőgép
Gyártó	General Dynamics, később a Lockheed Martin
Személyzet	F–16A/C/E: 1 fő F–16B/D/F: 2 fő
Első felszállás	1974. február 2.
Szolgálatba állítás	1978. augusztus 17.
Ára	18,8 millió USD (1998.)
Légi győzelmek/ Légiharc-veszteségek	71:(1)
Méretek
Hossz	14,8 m
Fesztáv	9,8 m
Magasság	4,8 m
Szárnyfelület	27,87 m²
Szárnyprofil	NACA 64A204
Szárnykarcsúság	3,2
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg	8 272 kg
Maximális felszállótömeg	16 875 kg
Hajtómű
Hajtómű	Pratt & Whitney F100–PW–220 vagy General Electric F110–GE–100 nagy kétáramúsági fokú, utánégetős gázturbinás sugárhajtómű
Tolóerő	F100: 64,9 kN / 105,7 kN F110: 76,3 kN / 128,9 kN
Repülési jellemzők
Maximális sebesség	2,05 Mach nagy magasságon
Hatósugár	550 km (6 db 454 kg-os bombával, magas-alacsony-magas repülési profillal)
Hatótávolság	3200 km
Legnagyobb repülési magasság	15 240 m
Emelkedőképesség	255 m/s
Szárny felületi terhelése	430,7 kg/m²
Tolóerő-tömeg arány	F100: 0,898 F110: 1,095
Tüzelőanyag-tömeg arány	0,26
Maximális túlterhelés	+9g
Avionika
Rádiólokátor	F–16A/B: AN/APG–66 F–16C/D: AN/APG–68 F–16E/F: AN/APG–80
Katapultülés	ACES II
Fegyverzet
Beépített fegyverzet	1 db 20 mm M–61 Vulcan gépágyú
Fegyverfelfüggesztő pontok száma	9+2
Az F–16 háromnézeti rajza

Az F–16 Fighting Falcon (Harci Sólyom) negyedik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó repülőgép, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban a General Dynamics fejlesztett ki, jelenleg a cégegyesülések után a Lockheed Martin gyártja. Eredetileg könnyű nappali vadászgépnek tervezték, azonban a mikroelektronika fejlődése folyamatosan tette lehetővé egyre fejlettebb fegyverek és berendezések integrációját, így napjainkban szinte minden fegyverfajtát bevethet, napszaktól és időjárástól függetlenül. Kategóriájának legsikeresebb repülőgépe, a legyártott gépek darabszáma a jelenlegi megrendelésekkel együtt eléri a 4300 darabot, a 24 üzemeltető országból 14 adott fel összesen 52 alkalommal (!)^[1] utánrendelést, Egyiptom például összesen hatszor, Izrael ötször rendelt a repülőgépből. Gyártási költségeinek csökkentése érdekében a repülőgép számos alkatrésze csereszabatos más típusokéval, hajtóműve megegyezik az F–15 Eagle típuson alkalmazottal. Bár a fő megrendelő USAF már nem rendel a repülőgépből, az gyártásban marad legalább 2008-ig, de valószínűleg 2011-ig is. Utódja az F–35 Lightning II lesz. A repülőgéppel 71 igazolt légi győzelmet értek el.

Az F–16 kiváló légiharc-képességekkel rendelkezik, ami a repülőgép aerodinamikai tulajdonságai, kedvező tolóerő-tömeg aránya, alkalmazott fegyverrendszerei, az elektronikus kormányvezérlő rendszer (Fly by wire) mellett főképp az olyan, a pilótafülkét érintő újításoknak köszönhető, mint a pilóta kilátását semmilyen irányban nem akadályozó buborék kialakítású kabintető, az oldalra helyezett (botkormányt helyettesítő) joystick, a HOTAS (Hands On Throttle And Stick, kezek a gázkaron és botkormányon) rendszerű pilótakabin, és a nagy túlterhelés alatt a pilóta gerincére nehezedő nyomást könnyebben elviselni és a célt szemmel követni segítő, 30 fokban hátradöntött katapultülés.

Az F–16 hivatalos neve „Fighting Falcon”. Ez volt az első repülőgépnév, melyet az USAF 1976-ban, pályázat eredményeként, Joseph A. Kurdell őrmester javaslatát legjobbnak ítélve választott ki. A pilóták gyakran „Viper”-nek hívják, ez a név a General Dynamics által használt megnevezés volt a fejlesztés korai szakaszában.

Tartalomjegyzék 1 Történet 1.1 Vietnami tapasztalatok 1.2 Fejlesztés 1.3 Prototípusok 2 Gyártás 3 Szerkezeti felépítés 3.1 Ergonómia és jó kilátás a pilótakabinból 3.2 Számítógépes irányítás (Fly by wire) 3.3 A szárny és csatlakozása a törzshöz 3.4 Instabil aerodinamikai kialakítás 4 Fegyverzet 4.1 Légiharc-rakéták 4.2 Földi célok elleni rakéták 4.3 Bombák 4.4 Egyéb függesztmények 5 Típusváltozatok 5.1 F–16 A/B 5.2 F–16 C/D 5.3 F–16 E/F 5.4 F–16I Soufa 5.5 Egyéb változatok 6 Megrendelő és üzemeltető országok 6.1 Amerikai Egyesült Államok 6.2 Bahrein 6.3 Belgium 6.4 Chile 6.5 Dánia 6.6 Dél-Korea 6.7 Egyesült Arab Emírségek 6.8 Egyiptom 6.9 Görögország 6.10 Hollandia 6.11 Indonézia 6.12 Izrael 6.13 Jordánia 6.14 Lengyelország 6.15 Norvégia 6.16 Olaszország 6.17 Omán 6.18 Pakisztán 6.19 Portugália 6.20 Szingapúr 6.21 Thaiföld 6.22 Tajvan 6.23 Törökország 6.24 Venezuela 7 Harci alkalmazása 7.1 Arab–izraeli háborúk 7.1.1 Opera hadművelet 7.1.2 Ötödik arab–izraeli háború 7.1.3 Hatodik arab–izraeli háború 7.2 Afganisztáni háború 7.3 Iraki hadszíntér 7.3.1 Sivatagi Vihar hadművelet 7.3.2 Iraki szabadság hadművelet 7.4 Délszláv háború 8 Korszerűsítési programok 8.1 MSIP (Multinational Staged Improvement Program) 8.2 MLU (Mid Life Update) 8.3 CCIP (Common Configuration Improvement Program) 8.4 Falcon Up 8.5 F–16 ACE 8.6 Sure Strike 8.7 Gold Strike 8.8 Have Glass 9 Lábjegyzetek 10 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Történet

Az USAF a hatvanas években kezdett el foglalkozni az akkori vadászbombázóit leváltó új repülőgéptípusokkal szemben támasztott igények megfogalmazásával. Az akkori koncepció szerint az összes vadász és vadászbombázó repülőgépüket két típussal, egy nehéz vadászrepülőgéppel (F–X program, később ez lett az F–15 Eagle) és egy könnyűvadásszal (ADF, Advanced Day Fighter - Fejlett Nappali Vadász) szerették volna leváltani.

[szerkesztés] Vietnami tapasztalatok

A koreai háború után kifejlesztett vadászrepülőgépekkel szemben támasztott fő elvárások a nagy sebesség és repülési magasság, a rádiólokátor és a légiharc-rakéták megléte voltak, ezzel szemben a manőverező légiharc megvívásához fontos jó kilátás, nagy manőverezőképesség, valamint a gépágyú beépítése másodlagos szempontokká váltak. A koncepció életképtelenségét a vietnami háború bizonyította be: a Koreában elért 13:1 lelövési arányhoz képest a vietnami háborúban néha csak 1:2 volt a légiharcban lelőtt repülőgépek aránya, pedig a vietnami pilótákat általában gyengébben képzetteknek tartották, mint az amerikaiakat. A problémák fő oka az volt, hogy a manőverező légiharcot elavultnak tartották, ehelyett a látótávolságon túli, nagy hatótávolságú rakétákkal megvívott légiharcot gondolták a győzelem kulcsának, de az akkori lokátorokkal, bár a repülőgépeket tudták észlelni és követni, bizonyosan nem tudták megállapítani, hogy ellenséges, vagy saját repülőről van-e szó, ami miatt először szabad szemmel kellett a repülőgép ellenséges mivoltáról megyőződni, természetesen megfelelően közelről. Az akkori AIM–7 Sparrow rakéták találati aránya is igen alacsony, 10% körüli volt. A háború fő vadászrepülőgépének, az F–4 Phantom II-nek több problémája volt:

• Nagy méret: az ellenséges pilóták a nagy F–4-eseket sokkal messzebbről meglátták, mint az amerikaiak az apró MiG–21-eseket és MiG–17-eseket.
• Gyenge kilátás: a nagy sebességre optimalizált repülőgépek alacsonyabb légellenállás miatti kisebb méretű pilótakabinjaiból oldalra, lefelé és hátrafelé nagyon rossz volt a kilátás.
• Rossz manőverezőképesség: bár az F–4 maximum 7g túlterhelésre volt méretezve, ami akkor nagy értéknek számított, de a repülőgép nagyon hamar elvesztette a sebességét fordulók közben.
• Lomhaság: a manőverek változtatása nagyon hosszú időbe telt, nem lehetett meglepő, hirtelen manővereket végrehajtani
• Magas ár: a kor amerikai gépei drágák voltak, és nagy volt a karbantartási igényük
• A gépágyú hiánya: ez légi közelharcban sokat számított, az ellenséges repülőgépek gyakran túl közel voltak ahhoz, hogy rakétát lehessen ellenük indítani.
• Hatótávolság: bár az F–4 hatótávolsága általában elegendő volt, az intenzív manőverezés ezt alapvetően lecsökkentette.

[szerkesztés] Fejlesztés

A szovjet MiG–25 fejlesztéséről érkező hírek miatt az ellenfeléül szánt nehézvadász, az F–15 fejlesztését gyorsították fel, az ADF tervet elnapolták. Az F–15 sok szempontból megfelelt a vietnami tapasztalatoknak (pl. manőverezőképesség, gépágyú, kilátás), viszont még az F–4-esnél is bonyolultabb és drágább volt. Független szakértők egy csoportja, a „Vadászmaffia” („Fighter Mafia”), többek között John Boyd ^[2] Koreát megjárt pilóta és teoretikus szerint viszont a repülőgép inkább visszalépést jelentett az F–4-hez képest, ezért lobbizni kezdtek egy olcsóbb vadászrepülőgép megépítéséért. Bár az USAF nem szerettett volna az F–15 mellé egy másik repülőgépet, a Kongresszusban és a Hadügyminisztériumban a terv támogatókra talált, nem utolsósorban azért, mert az F–15-ös túl drága volt ahhoz, hogy a szövetségeseknek exportálják. Végül, 1971-ben megkezdték a Light Weight Fighter (LWF, könnyűvadász) programot ^[3].

A programra az amerikai repülőgép-ipar felfigyelt, mert rájöttek, hogy nagy üzlet van az öregedő F–104 Starfighter és F–5 Tiger II repülőgépek lehetséges utódjának gyártásában, ezért a Boeing, a General Dynamics, a Vought, a Northrop, és a Rockwell készítettek tanulmányokat, mind egy hajtóműveset, csak a Northrop készített két hajtóműves tanulmányt is. A tervezett gépek meglepően hasonlóak voltak egymáshoz. A Boeing és a General Dynamics adta be a legjobb pályázatot, és a Northrop gépét támogatták a legkevésbé, de több, az F–104 katasztrofális baleseti statisztikáját a saját bőrén megtapasztaló külföldi vevő félt az egy hajtóműves koncepciótól, ezért a Northrop is megkapta a prototípus elkészítésére a megrendelést, a Boeing viszont így elesett a lehetőségtől. Időközben európai országok, Hollandia, Belgium, Norvégia és Dánia megalapították a Multinational Fighter Program Group-ot, hogy közösen vásároljanak utódot kiöregedő vadászgépeik helyett, csökkentve ezzel a kiadásaikat. Az Amerikai Haditengerészet is keresett egy olcsóbb és egyszerűbb alternatívát F–14 Tomcat repülőgépeinek (VFAX program), és a Kongresszus utasította, hogy az időközben ACF-re (Air Combat Fighter, Légiharc-vadász) átnevezett program gépei közül válasszanak. Az USAF vezetői ennek örültek, mert a tervezett haditengerészeti repülőgép több feladatú kellett, hogy legyen, az ACF program így nem volt közvetlen konkurense a csak vadászrepülőgép F–15-nek.

[szerkesztés] Prototípusok

A Northrop YF–17-ese konzervatív terv volt, két hajtóművel, az YF–16 viszont teljesen új megoldásokat tartalmazott, többek között a Pratt & Whitney F100 utánégetős kétáramú sugárhajtóhajtóművet. Bár a két hajtómű általában biztonságosabb, éles helyzetben egy vadászrepülőgép képtelen lenne egyetlen működő hajtóművel hazamenekülni, emellett két hajtómű kétszer annyi hibalehetőséget és karbantartást is jelent. Az USAF vezetői az alacsonyabb beszerzési és fenntartási költségek, valamint az F–15-tel közös hajtómű miatt az F–16-ot választották, így ugyanis több pénzt tudtak szánni a nekik kedvesebb nagyobb repülőgépre. A General Dynamics kiválasztása politikai szempontból is jó gondolatnak tűnt, mert a cég éppen az F–111 Aardvark gyártásának a végén tartott, így megrendelést tudtak adni az egyébként nehéz helyzetbe kerülő cégnek. Az európai vásárló országok mindkét repülőgép vásárlását megfontolták a Dassault Mirage F1 és a Saab JA 37 Viggen mellett, és ők is az F–16-osból vásároltak, összesen 348 darabot, amelyet a SABCA (Belgiumban) és a Fokker (Hollandiában) gyártott le. A Navy viszont nem tudott egyhajtóműves repülőgépet elképzelni a repülőgép-hordozóin, ezért ők az YF–17 prototípust választották, ebből lett később az F/A–18 Hornet.

[szerkesztés] Gyártás

Az F–16-ost eredetileg két változatban gyártották, az F–16A együléses, az F-16B kétüléséses, kiképző verzió. Az első F–16A összeszerelését 1975 augusztusában kezdték el, 1976 decemberében repült, a típus 1979 januárjában állt hadrendbe a 388. Taktikai Vadászezrednél. Ugyanebben a hónapban kapta meg az első repülőgépét a Belga Légierő is, így az F–16 lett az első repülőgép, amelyet egyszerre kezdtek gyártani amerikai és külföldi légierőknek.

Az F–16B kétüléses változata elsősorban kiképzési célokat szolgál, a második ülést az első mögött helyezték el, a tüzelőanyag és az elektronika rovására. Általában a növendék elöl, az oktató hátul ül. Az 1980-as évek végén az F–16A/B-t az F–16 C/D változat követte, melyben korszerűbb avionika és hajtómű van. A gépet a gyártás során folyamatosan továbbfejlesztették, a gyártási sorozatok (Block) száma meghatározó fejlesztéseket tükröz. A repülőgép üres tömege folyamatosan nőtt, 7800 kg-ról (F–16A Block 10) 9600 kg-ra (F–16C Block 50).

Az USAF jelenleg a Block 40/42 és 50/52 sorozatú gépeket használja, a régebbi, Block 25/30/32 gépeket a Légi Nemzeti Gárda és a Légierő Tartalék kapta meg, az F–16A repülőgépeket már túlnyomó részt kivonták a rendszerből és konzerválták. Az F–16 tervezett utóda az F–35 Lightning II lesz, kissé jobb manőverezőképességgel, és ami sokkal fontosabb, lopakodó tulajdonságokkal, ami a jövő harcterén létfontosságú.

[szerkesztés] Szerkezeti felépítés

Az F-16 egyhajtóműves, többcélú vadászbombázó repülőgép. M–61 Vulcan beépített gépágyúja mellett rakéták és bombák széles válaszékát hordozhatja.

A tervezés kezdetétől fogva az F–16-ost költséghatékony „igáslónak” szánták, amely sokféle célra használható, magas hadrafoghatósággal. Elődeinél sokkal egyszerűbb és olcsóbb, de fejlett aerodinamikai kialakítása és korszerűbb avionikája (többek között a világon először alkalmazott számítógépes vezérlőrendszer, a "fly by wire", ami miatt az Electric Fighter becenevet is kapta) nagyobb teljesítményt eredményez.

[szerkesztés] Ergonómia és jó kilátás a pilótakabinból

Az F–16 pilótája magasan ül a repülőgép törzsében, a plexiből készült kabintető merevítője mögötte van, a látóterén kívül. Ez, és a buborék formájú kabintető akadálymentes kilátást biztosít, ami a manőverező légiharcban létfontosságú. A merevítő nélküli kabintető egy szokatlan tulajdonsága, hogy nincsen repülés közben szélzaj, ami a pilótát segíthetné, ha a sebességmérő elromlik. Hagyományos repülőgépeken a szélzajból a pilóta meg tudja a gép sebességét becsülni.

A pilóta katapultülése 30 fokban hátra van döntve, ami a tervezők szerint a légiharc közben fellépő nagy túlterhelések elviselésében segít (más repülőgépeknél a katapultülés csak kb. 13 fokban van hátradöntve). Ez viszonylag kis mértékben csökkenti a pilótára ható erőket. Mivel a pilóták a jobb kilátás érdekében fejüket repülés közben is vízszintesen tartják, a döntött üléselrendezés miatti nagy nyaki terhelés hosszabb távon ortopéd problémákat okoz, ezért az F–16-ost a pilóták 40 éves koruk után általában nem repülik.

A botkormány a pilóta jobb kezénél van elhelyezve, ami a nagy túlterhelésű manőverek közben kényelmesebb, mint a hagyományos, lábak közötti kormány. A HUD (Head Up Display) a pilóta elé vetíti a fontos információkat, ezért nem kell lenéznie a műszerfalra.

[szerkesztés] Számítógépes irányítás (Fly by wire)

Az F–16 számítógépes irányítórendszert használ, a pilóta botkormánya és a repülőgép kormányfelületei között nincsen mechanikus kapcsolat. A számítógépes vezérlés az instabil aerodinamikai kialakítás miatt szükséges.

A botkormány és a kormányfelületek közötti mechanikus kapcsolat hiánya egy szokatlan tulajdonsághoz vezetett: a kormányfelületek eredetileg nem tudták a botkormányt mozgatni, ezért a pilótának nem volt tudomása a kormányfelületekre ható erőkről. Később a botkormányba olyan mechanikát építettek (hasonlóan a mai számítógépes botkormányokhoz), ami ellenerő-hatással jelez vissza, ez segít a pilótának a repülőgépre ható erők érzékelésében. Emellett a botkormányoknak nem volt holtjátéka sem, ami a mechanikus szerkezetekhez szokott pilótákat nagyon zavarta, ezért a mai botkotmányok néhány millimétert mozoghatnak.

A számítógép másodpercenként többezer számítást és korrekciót végez, a pilótát felszabadítva, hogy csak a feladatra kelljen koncentrálnia, emellett megakadályozza, hogy a pilóta veszélyes repülési manővert végezzen, pl. átessen a repülőgéppel. A pilóták szerint nem a pilóta vezeti az F–16-ost, hanem az F–16-os a pilótát. A korai gyártású gépek közül számos példányt idő előtt selejtezni kellett vagy javításuk vált szükségessé, mivel a repülésvezérlő rendszer nem volt felkészítve a pilóták által kiváltott nagy gyorsulású manőverek korlátozására, így a fürge gépet a pilóták „szétrepülték”, a törzskeretek a gyakori nagy terheléstől megrepedtek.

A számítógépes irányítórendszer kritikusai szerint a rendszer drasztikusan csökkenti a repülésbiztonságot a számos hibalehetőség miatt (pl. szoftverhibák, kifagyások), több típusnál ezért a számítógépes rendszer hibája esetére meghagytak mechanikus tartalékrendszert is, de a hibákkal szembeni félelem nem igazolódott be. A légköri nukleáris robbantások okozta erős elektromágneses sugárzás (EMP effektus) fizikailag megrongálhatja, akár tönkre is teheti a félvezetős elektronikát – például a repülésvezérlő számítógépeket – de a hidegháború végével ennek a fenyegetésnek a jelentősége csökkent.

[szerkesztés] A szárny és csatlakozása a törzshöz

Az 1960-as évek aerodinamikai kísérletei bizonyították, hogy az örvény-felhajtóerő (vortex lift) hasznosítható erősen nyilazott szárnyak esetén, mint pl. a Concorde szárnya vagy a JA 37 Viggen kacsa-vezérsíkja esetén. Ilyen szárnyak esetén, amikor a szárny állásszöge nagy, a belépőél mentén egy örvénysor keletkezik, ami megreked a szárny fölött, és úgy viselkedik, mintha a szárny része lenne. Ez nagy állásszögeken megakadályozza az átesést. Az F–16 nyújtott törzs-szárny átmenete megerősíti ezeket a légörvényeket, ezáltal növeli a felhajtóerőt.

Az F–16, amely tulajdonképpen levágott végű és a törzsátmenetnél erősen nyilazott deltaszárnyat kapott, aerodinamikai kialakítását ennek a jelenségnak a kihasználása alapvetően befolyásolta, és ez az egyik fontos oka a jó manőverezőképességének.

[szerkesztés] Instabil aerodinamikai kialakítás

Az aerodinamikailag instabil repülőgép, ha a repülés közben bármilyen behatás éri, megfelelő kormányzás nélkül elveszti stabilitását. A legtöbb repülőgépet aerodinamikailag stabilra tervezik, vagyis olyanra, ami beavatkozás nélkül visszatér az egyenes vonalú repüléshez, ha a zavar megszűnik (hasonlóan egy papírrepülőhöz). A stabil aerodinamikai kialakítás viszont akadályozza a nagy manőverezőképességet: a repülőgép manőverek közben is megpróbál visszatérni az egyenes vonalú repüléshez, azaz a pilóta ellen dolgozik. Az aerodinamikailag instabil repülőgépek emiatt jobban manővereznek, és számítógépes irányítórendszer segítségével pedig az instabilitás kordában tartható, a repülőgép képes a stabil repülésre.

Az YF–16 volt a világ első repülőgépe, ami aerodinamikailag instabil volt. A tulajdonságot hivatalosan enyhített statikus stabilitásnak (relaxed static stability) hívták. A hangsebesség alatt a repülőgép folyamatosan az irányíthatatlanság szélén táncol. Ezt a hajlamot folyamatosan ellenőrzi és kordában tartja az FLCC (Flight Control Computer – Repülésirányító Számítógép), későbbi gépeken a DFLCC (Digital Flight Control Computer – Digitális Repülésirányító Számítógép), lehetővé téve a stabil repülést. A hangsebesség felett a repülőgép aerodinamikailag stabilan viselkedik, a szárny-törzs átmenetnek köszönhetően.

[szerkesztés] Fegyverzet

A repülőgépen eredetileg 9 fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, egyet-egyet a félszárnyak törővégein, hármat-hármat a félszárnyak alatt, egyet pedig a törzs középvonala alatt. A Block 15 sorozattól a levegőbeömlő-nyílás oldalain két újabb felfüggesztő csomópontot alakítottak ki célmegjelölő konténerek számára.

• 1, 9: A szárnyak törővégein lévő indítósínekre légiharc-rakétákat lehet függeszteni. Teherbírásuk 193 kg. Ezek az indítósínek, más repülőgépektől eltérően, nem csak a közelharc-rakétákat, hanem az AIM–120 AMRAAM-ot is elbírják.
• 2, 8: A szárnyak alatti legkülső csomópontra elsősorban légiharc-rakétákat függesztenek. Teherbírásuk 318 kg +5,5g túlterhelésig, vagy 204 kg +9g túlterhelésig.
• 3, 7: A szárnyak alatti középső csomópontra földi célok elleni és légiharc-rakétákat függeszthetnek. Terhelhetőségük 1587 kg +5,5g-ig, vagy 907 kg +9g-ig.
• 4, 6: A szárnyak alatti belső csomópontokra tüzelőanyag-póttartályokat, földi célok elleni és légiharc-rakétákat függeszthetnek. Terhelhetőségük 2041 kg +5,5g-ig, 1134 kg +9g-ig.
• 5R, 5L: A levegőbeömlő-nyílások oldalán a Block 15 sorozattól kialakított csomópontokra célmegjelölő konténereket függeszthetnek.
• 5: A törzs középvonala alatti csomópontra tüzelőanyag-póttartályt vagy rádióelektronikai zavarókonténert függeszthetnek. Teherbírása 1000 kg +5,5g-ig, 544 kg +9g-ig

[szerkesztés] Légiharc-rakéták

A repülőgép alapvető légiharc-fegyvere az AIM–9 Sidewinder infravörös önirányítású légi közelharc-rakéta, ennek valamely (általában a AIM–9J, AIM–9L, AIM–9M, AIM–9P) változatát az típus összes alkalmazója rendszerbe állította. Izrael a Python 3, Python 4 és Python 5 rakétákat gyártja és rendszeresítette, Pakisztán a Magic 2 rakétát vásárolta meg. Napjainkbnan több európai ország fejleszt új légiharc-rakétákat, ezek közül az IRIS–T a közeljövőban rendszerbe fog állni a norvég és a görög F–16-osokon.

Az AIM-120 AMRAAM aktív lokátoros önirányítású közép-hatótávolságú légiharc-rakétát nem minden rendszeresítőnek adták el, Brunei és Egyiptom a kevésbé korszerű félaktív lokátoros önirányítású AIM–7 Sparrow-ot állította rendszerbe, Izrael pedig a saját fejlesztésű Derby-t.

[szerkesztés] Földi célok elleni rakéták

A repülőgép legelterjedtebb földi célok elleni irányított rakétája az AGM–65 Maverick, ennek több változatát is alkalmazhatja. Pakisztán a francia AS.30L lézerirányítású rakétát állította rendszerbe.

Kiemelt fontosságú célok ellen az izraeli Popeye (amerikai elnevezáse AGM–142 Have Nap) parancsközlő televíziós irányítású rakétát fejlesztették ki, ez csak az USAF-nál és Izraelben áll rendszerben, emellett az amerikai AGM–158 JASSM és az izraeli Delilah robotrepülőgépek rendszeresíthetőek.

Rádiólokátorok ellen az AGM–45 Shrike, az AGM–78 Standard ARM és az AGM–88 HARM rakéták állnak rendszerben.

Hajók ellen az AGM–84 Harpoon és a norvég AGM–119 Penguin, valamint az izraeli Gabriel rakéták rendszeresíthetőek.

[szerkesztés] Bombák

A repülőgép hordozhatja az Mk 82 227 kilogrammos, az Mk 83 454 kilogrammos és az Mk 84 907 kilogrammos nem irányított bombák különféle változatait.

Rendszeresítették, és elterjedten alkalmazzák a GBU–10, GBU–12 és GBU–16 Paveway II lézerirányítású bombákat, valamint a GBU–31 JDAM GPS-irányítású bombát. Az USAF-nál a GBU–15, Izraelben a Spice televíziós távirányítású bombát rendszeresítették.

A gép többféle kazettás bombát, többek között a CBU–87, CBU–89, és CBU–97 típusokat hordozhatja.

A légvédelem hatótávolságán kívülről indítható siklóbombák közül az amerikai AGM–154 JSOW-t és az izraeli MSOV fegyvereket hordozhatja.

[szerkesztés] Egyéb függesztmények

A törzs alatti (5-ös) csomópontra egy 300 gallonos (1136 literes), 4-es és a 6-os csomópontra egy-egy 370 gallonos (1400 literes) ledobható tüzelőanyag-póttartály függeszthető, emellett létezik, 600 gallonos (2268 literes), nem ledobható póttartály is, ezt szintén a 4-es és a 6-os csomópontra lehet függeszteni.

A repülőgép törzse alá függeszthető az AN/ALQ–119, AN/ALQ–131 vagy az AN/ALQ–184 rádióelektronikai zavarókonténer.

A levegő-beömő nyílások két oldalán kialkított 5R és 5L csomópontra függeszthető a LANTIRN rendszer: az AN/AAQ–13 LANTIRN Navigation Pod, ennek egyszerűsített változata, az AN/AAQ–20 Pathfinder, az AN/AAQ–14 Sharpshooter, az AN/AAS–35 Pave Penny, az AN/ASQ–213 HTS (HARM Targeting System), az ATLIS, a Litening, a Pantera és a Sniper célmegjelölő konténerek.

^[4]

[szerkesztés] Típusváltozatok

• YF–16

A prototípusok, a szériagépektől az orr-rész kalakításában tértek el, csak az egyik gép orrában volt radar, és az sem a későbbi AN/APG–66 volt. Összesen két prototípus és nyolc szériagép épült, hat együléses és két kétüléses.

[szerkesztés] F–16 A/B

Az F–16A együléses, az F–16B kétüléses.

• Block 1

A gyártáskor az orrkúpja fekete volt, innen könnyű felismerni. Légi harcban szemből ez jól látható, ezért a későbbi sorozatoknál középszürke lett a repülőgép orra. Összesen 43 darab készült, ebből 22 F–16B.

• Block 5

Már szürke orrú gép, összesen 126 darab épült, ebből 99 F–16A. A régebbi gépeken a törzs első részében és a függőleges vezérsík alján esővíz gyűlt össze, ennek elvezetésére lukakat fúrtak.

• Block 10

Kisebb fejlesztések. 1982–1984 között az összes korábbi gépet erre a szintre korszerűsítették.

• Block 15

Ennél a sorozatnál megnövelték a vízszintes vezérsík húrhosszát és ezzel a felületét. Az új vezérsík felismerhető a hátsó "csapott" sarkáról. A korábbi gépeket erre a standardra koszerűsítették, később 241 repülőgépet átalakítottak légvédelmi célokra, F–16 ADF (Air Defence Fighter, Légvédelmi Vadász) néven, ezek váltották le a Nemzeti Gárda F–4C és D Phantom II, valamint F–106 Delta Dart elfogóvadászait. A sorozatban összesen 983 gép készült.

• Block 15 OCU

A Block 15 sorozat gyártása közben kezdte gyártani a Pratt & Whitney az F100–PW–220 hajtóművet, amikor ez elérhetővé vált, ezt építették a gyártás alatt lévő Block 15 gépekbe, ez az Operational Capability Upgrade. További változtatásokat is végrahajtottak: új, széles látószögű HUD, korszerűbb, kombinált barometrikus/rádiós magasságmérő, lézergiroszkópos tehetetlenségi navigációs rendszer, nagyobb teljesítményű processzor és koszerűbb szoftverek jellemzik a gépet. Képes lett AN/ALQ–119 zavarókonténer és a BVR (Beyond Visual Range) rakéták hordozására (Pl. AIM–120 AMRAAM).

• Block 20

Tajvan által megrendelt F–16A változat. Eredetileg a gépek exportját nem engedélyezték, majd mikor erre Kína fegyverkezése miatt mégis sor került, már a sokkal korszerűbb F–16C/D volt gyártásban. Ezek a gépek a Block 50-hez hasonlóan F100–PW–220 hajtóművet, AN/APG–66 (V) 2 radart és ALE–47 infracsapdaszórót kaptak.

[szerkesztés] F–16 C/D

• Block 25

Az MSIP II (Multinational Staged Improvement Program) keretében létrehozott új változat. A rádiólokátor AN/APG–68 típusú, nagyobb hatótávolsággal és felbontással, több üzemmóddal. Korszerűsítették a pilótakabint, új, nagyobb látószögű HUD-ot (Head Up Display) építettek be. Korszerűsítették az elektronikát, a megerősített szerkezet pedig nagyobb felszállósúlyt tett lehetővé. A gépek elektronikáját felkészítették az AGM–88 HARM, AGM–65 Maverick, és az AIM–120 AMRAAM rakéták használatára. A hajtómű a korszerűbb F100–PW–200. Fő külső ismertetőjegye a függőleges vezérsík elejéből kinyúló UHF rádió késantennája.

• Block 30/32

A fő változtatás, hogy lehetővé tették a hasonló tolóerejű és méretű F110–GE–100 hajtóművek beépítését a repülőgépbe. Az eredeti F100 hajtóműveket gyártó Pratt & Whitney ugyanis túlságosan jól járt a hatalmas állami megrendeléssel, ami a nagyon sikeres F–16 és F–15 repülőgépek hatóműveinek gyártását jelentette, míg a konkurens General Electric a piac nagyon nagy szeletéből esett ki, ami a szerencsésebb gyártó monopóliumához vezethetett volna. Így az USAF a Genereal Electric, eredetileg a B–1 Lancer nehézbombázóba tervezett F101 hajtóművéből kifejlesztett F110-zel is megrendelt repülőgépeket, és a külföldi megrendelők is választhattak a két hajtómű között. A többféle hajtómű nem jelentett nagy újdonságot az F–16 történetében, mert a General Dynamics már, egy saját vállalkozás keretében, korábban felszerelt egy-egy F–16-ost a régebbi J79 hajtóművel, valamint az F101-gyel, de ezekre - az F–16/79-re és az F–16/101-re – nem akadt megrendelő. A két változat levegő-beömlőnyílása is különbözik. A repülőgép fegyverzetét kiegészítették az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétával, valamint az AGM–45 Shrike lokátorromboló rakétával.

• Block 40/42 (F–16CG/DG) Night Falcon

A Block 40/42 széria legfontosabb újítása az AN/AAQ–13 és az AN/AAQ–14 LANTIRN konténerek hordozása. A két konténer a levegő-beömlőnyílás két oldalára helyezhető fel, az egyikben terepkövető lokátor, a másikban éjjellátó (FLIR) és lézeres célmegjelölő van, ezzel lehetővé vált az éjszakai precíziós csapásmérés, valamint a terepkövető repülés. A konténerek és a megnövekedett felszállótömeg miatt megerősítették a futóművet. A gépeket már a gyártáskor bekábelezték a GPS (Global Positioning System) későbbi fogadására. Képesek digitális, valósidejű adatok fogadására előretolt légi irányítótól (FAC - Forward Air Controller), vagy E–8 JSTARS illetve EC–135 Rivet Joint repülőgépről.

• Block 50/52 (F–16CJ/DJ)

Az F–16C legutolsó, ma is gyártott változata, F110–GE–129 (Block 50) vagy F100–PW–229 hajtóművekkel (Block 52). A LANTIRN bekábelezését itt is beépítették, de ezt nem használják ki, mert ezek a gépek légvédelem elleni feladatra (SEAD - Supression of Enemy Air Defence) vannak optimalizálva. A levegő-beömlőnyílás mellett az AN/ASQ–213 HTS (HARM Targeting System) kapott helyet, ez segít az ellenséges lokátorállomások pontos helyének és távolságának meghatározásában. A műszerfal új, színes képernyőket kapott, és beépítettek OBOGS-ot (On-Board Oxygen Generating System), amely a belégzéshez szükséges levegőt repülés közben állítja elő, így ezt a földi kiszolgáláskor nem kell külön feltölteni. A Block 40/42/50/52 repülőgépeket a CCIP (Common Configuration Implementation Program) keretében koszerűsítik és elektronikájukat egységesítik.

[szerkesztés] F–16 E/F

• Block 60

Az eddigi utolsó gyártott változat az Egyesült Arab Emírségek részére készült. A 80 megrendelt repülőgépből 55 együléses F–16E, 25 kétüléses F–16F, típusneve „Desert Facon”. Új, integrált infravörös tartományú érzékelője, az AN/ASQ–28 IFTS (Internal Forward-looking Infra-red and Targeting System - Beépített előrenéző infravörös és célzórendszer) a törzs orr-részén, a pilótakabin előtt bal oldalon, valamint a levegőbeömlő-nyílás bal oldalán kapott helyet. Rádióelektronikai zavaróberendezése, az AN/ALQ–165 a törzs gertincébe lett beépítve. A rádiólokátor AN/APG–80 típusú. A repülőgépek orráról hiányzik a Pitot-cső. Fegyverzetébe integrálták az AGM–84E SLAM, az AIM–132 ASRAAM, az AGM–88 HARM, az AGM–154A JSOW rakétákat, valamint a JDAM és Hakim irányított bombákat is. A megrendelő kérése volt, hogy a későbbi, független szoftverfejlesztés céljából adják át számára a repülőgép operációs rendszerének forráskódját, ami elől az amerikaiak elzárkóztak, ezért a Lockheed-Martin külön operációs rendszert írt a gép számára. A repülőgép tüzelőanyag-kapacitását tetemesen megnöveli a törzs felső részére illeszkedő, nem ledobható tüzelőanyag-póttartály (CFT – Conformal Fuel Tank), ezzel a repülőgép hatósugara 1650 km-re nő. A hajtóműve a General Electric F110–GE–132. Először 2003 decemberében szállt fel ez a változat. A repülési teszteket 2004 elején kezdték meg, majd 3 kétüléses F is bekapcsolódott a vizsgálatokba. Az első 10 gépet 2005. május 4-én adták át az EAE-nak.

• Block 70

Indiának felajánlott változat, felszereltségéről semmit nem tudunk, ha megvalósul, valószínűleg részben izraeli elektronikával készül, az F–16I Soufa alapján.

[szerkesztés] F–16I Soufa

A Block 50/52 alapján Izraelnek gyártott, jelentősen átalakított repülőgép. Az izraeli repülőgép-ipar, amely 25 éve foglalkozik a típussal, sok felszerelést lecserélt vagy saját maga gyárt. A gép izraeli fejlesztésű illeszkedő póttartályokat kapott, az ALE–50 vontatott csalit izraeli fejlesztésűre cserélték le, az amerikai JHMCS sisakdisplay helyett izraeli DASH-t használnak, emellett fegyverzete egy része (például a légiharc-rakéták) is izraeli. Összesen 102 darab F–16I repülőgépet vásároltak, mindegyik kétüléses és hajtóművük a Pratt & Whitney gyártmányú F100–PW–229. A repülőgépet 2007 elején felajánlották Indiának is, az MMRCA tenderen indulna. A gépek részletes konfigurációja nem ismert. ^{[5] [6] [7]}

[szerkesztés] Egyéb változatok

• F–2A/B

Japánban, a Mitsubishi és a Lockheed által fejlesztett repülőgép, elsősorben japán avionikával. A szigetország védelmére tengeri csapásmérő képességeit fejlesztették. Új, nagyobb teherbírású, kompozit szárnyakat kapott, amelyek alatt összesen négy darab, nagy méretű hajók elleni rakétát hordozhat. A pilótakabin teteje a tengeri madarakkal történő gyakoribb ütközések miatt erősebb, az eredeti F–16-tal ellentétben nem egyrészes, hanem hagyományos kialakítású.

• F–16/79

Az F–16 General Electric J79 hajtóművel szerelt, egyszerűsített változata, amelyet fegyverexport-korlátozások miatt készítettek, de csak egy prototípus épült belőle.

• F–16/101

A B–1A F101 hajtóművével szerelt változat, szintén csak egy darab épült.

• F–16XL

A nyolcvanas évek közepén, az Enhanced Tactical Fighter (megerősített taktikai vadász) program részére épített, megnövelt felszálló tömegű csapásmérő repülőgép. A programot az F–15E Strike Eagle nyerte, így csak egy együléses és egy kétüléses gép épült, ezeket a NASA használja kísérleti célokra.

• F–16ADF

1989-től 270 F–16A/B-t korszerűsítettek a Légi Nemzeti Gárda igényeinek megfelelően, elfogóvadász célokra. A repülőgépek korszerűbb IFF-et kapott („madárszeletelő antennák”), a törzs elejére pedig a repülőgépek éjszakai azonosítását megkönnyítő reflektorokat építettek. Ez az egyetlen változat, amely alkalmazhatja az AIM–7 Sparrow rakétát, ehhez átalakították a fedélzeti lokátort. Ezeknek a repülőgépeknek a nagy részét 1994-re F–16C/D repülőgépekre cserélték le.

• F–16 AM/BM

Európában, a MLU (Midlife Update) program keretében korszerűsített repülőgépek.

• F–16 A(R)

Hollandiában felderítőkonténerek hordozására átalakított F–16A-k.

• F–16N/TF–16N

Az Amerikai Haditengerészet részére 1987–1988-ban épített 22 repülőgép, a légiharcképzésben ezek játszották az ellenséges vadászrepülőgépeket. A légiharccal járó folyamatos nagy túlterhelések miatt a gépek szárnyai repedezni kezdtek, ezért 1994-ben kivonták őket a szolgálatból. 2002 óta hasonló célból a haditengerészet F–16A-kat alkalmaz.

• KF–16

A Korean Aerospace által 1994-től gyártott repülőgépek, az első 12 repülőgép a Block 32-n alapul, a többi a Block 52-n. A Korean Aerospace által gyártott T–50/A–50 ezen repülőgépek technikáján alapul.

[szerkesztés] Megrendelő és üzemeltető országok

A típust jeleneg is gyártják és árusítják, a potenciális vevők között van Argentína, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Horvátország, Ecuador, Szlovénia, valamint Marokkó légiereje, ez utóbbi 36 gépre jelentett be igényt, a Kongresszus 24 gép eladását jóvá is hagyta 2007 végén.^[8][9] Románia 24 könnyű vadászrepülőgép vásárlását tervezi, a tenderen indulók között van az F–16 block 50/52 is.^[10] Magyarország számára is felajánlották, de a beszerzési tenderek folyamán a svéd JAS 39 Gripennel szemben alulmaradt.

[szerkesztés] Amerikai Egyesült Államok

Az USAF összesen 2230 F–16-ost rendelt (664 F–16A, 122 F–16B, 1238 F–16C, 206 F–16D), ezek gyártása 1975 augusztusában indult, a gépeket 1978–2004 között szállították le. Az F–16A/B-t már kivonták a hadrendből, az F–16C/D Block 25 és 30 repülőgépeket a Tartalékos Légierő és a Légi Nemzeti Gárda egységei használják, az első vonalban (az Air Combat Command, azaz a Légiharc Parancsnokság alárendeltségében) lévő repülőgépek az ennél korszerűbb Block 40/41 és Block 50/52 sorozat tagjai, ezek felszereltségét a CCIP program keretében egységesítik.

Az Amerikai Haditengerészet összesen 40 F–16-ost használt, melyek az ellenséges repülőgépeket szimulálták a légiharc-gyakorlatokon. A NASA négy repülőgépet használ kísérleti célokra. ^[11]

[szerkesztés] Bahrein

A Bahreini Királyi Légierő (Royal Bahraini Air Force, RBAF), melynek eredetileg csak helikopterei voltak, a nyolcvanas években kezdte meg vadászrepülőgépek beszerzését, először 12 F–5E Tiger II repülőgépet rendelve. A nyolcvanas évek végére a légierő fejlesztésének keretében 8 F–16C Block 40 és 4 F–16D repülőgépet vásároltak a Peace Crown I program keretén belül, ezeket a gépeket 1990-ben szállították le, és részt vettek az öbölháborúban. 1998-ban újabb 10 F–16C Block 40-es gépet rendeltek (Peace Crown II program), ezeket együtt gyártották az Egyiptomi Légierő 40 darab Block 40-es gépével (1995-től átálltak a Block 50 sorozat gyártására, ezt az összesen 50 gépet jóval később gyártották le). A gépekhez AIM–7 Sparrow és AIM–120B AMRAAM légiharc-rakétákat is vásároltak, valamint AN/AAQ–14 Sharpshooter célzókonténert, amely a LANTIRN egyszerűbb változata. ^[12]

[szerkesztés] Belgium

a Belga Légierő (Belgian Air Force, BAF) az F–16 négy eredeti külföldi megrendelőjének egyike volt, összesen 160 F–16A és B gépet vásároltak, ezeket (a holland, dán és norvég gépekkel együtt) részben helyben a belga SABCA (Societe Anonyme Belge de Constructions Aeronautiques) és a holland Fokker gyártotta, F100 hajtóművüket teljes egészében a belga Fabrique National gyártotta. Ma már csak 72 gép áll hadrendben, sok gépet eladtak, vagy elraktároztak, emellett viszonylag sok gépet vesztettek. Az eladalan, rendszerből kivont gépeket szétszerelték.^[13] Jelenleg az összes gép az MLU standardra van koszerűsítve. A gépek hordozzák a CARPACE rádióelektronikai zavarórendszert, melyet a francia Dassault gyártott, és komoly megvesztegetési botrányba keveredett miatta. A gépek fegyverzetéhez AIM–9 Sidewinder és AIM–120 AMRAAM légiharc-rakéták, AGM–65 Marverick földi célok elleni rakéták, a GBU–31 JDAM GPS, valamint a GBU–10, GBU–12 és GBU–14 Paveway II lézerirányítású bombák, valamint AN/ALQ–131 zavarókonténerek is hozzátartoznak. A gépek számát a jövőben 60 gépre tervezik csökkenteni. ^[14]

[szerkesztés] Chile

A Chilei Légierő 2004–2005 között szerzett be a Peace Puma program keretén belül 6 F–16 Block 50 és 4 F–16D Block 50 repülőgépet, összesen mintegy 500 millió dollárért (20 éven belül ez volt az első Latin-Amerikába eladott korszerű amerikai repülőgép). A gépekkel a Chilei Légierő elavulófélben lévő Mirage 5 repülőgépeit váltották le. A kétüléses gépek gerincét a pilótakabin mögött megnövelték, és ide titkos, izraeli eredetű rádióelektronikai berendezéseket építettek be. A gépek fegyverzetébe valószínűleg integrálják az izraeli Python 4 és Derby légiharc-rakétákat is.

Ugyanekkor vásároltak meg 11 F–16A Block 20 MLU és 7 F–16B Block 20 MLU gépet a Holland Királyi Légierő állományából. ^[15]

[szerkesztés] Dánia

A Dán Királyi Légierő (Flyvevaben, Royal Danish Air Force, RDAF) az F–16 négy első megrendelőjének egyikeként (EPAF, European Participating Air Forces - Európai Résztvevő Légierők) két sorozatban összesen 77 repülőgépet szerzett be (1980–1983. és 1987–1991 között), jelenleg 48 gép áll rendszerben, további 14 gépet a bennük lévő tartalék alkatrészek felhasználása miatt raktároztak el, mindegyik átesett az MLU programon. A gépeket a törzselsőrész bal oldalán ellátták egy erős keresőreflektorral, ezt légi célok éjszakai azonosításánál használják. A gépek fegyverzetébe integrálták az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakétát, a GBU–12 és GBU–24 lézerirányítású, valamint a GBU–31 GPS-irányítású bombát és a LANTIRN célmegjelölő konténert. ^[16]

[szerkesztés] Dél-Korea

A Dél-Koreai Légierő (Han-guk Kong Goon, Republic of Korea Air Force, RoKAF) összesen 180 F–16C és F–16D géppel rendelkezik, a változat első külföldi megrendelője volt, emellett az országban van az F–16 ötödik külföldi gyártósora. Az első 40 Block 32-es gépet (30 F–16C, 10 F–16D) 1986–1992 között vásárolták a Peace Bridge I program keretében, ezt követte 1994 és 2000 között a Peace Bridge II program 120 Block 52-es gépe (80 F–16C, 40 F–16D, ezekből 72-t a Samsung gyártott le), majd 2003–2004 között újabb 20 Block 52-es (Peace Bridge III program, 14 F–16C, 6 F–16D). A gépek fegyverzetébe az AIM–7 Sparrow, az AIM–9 Sidewinder és az AIM–120 AMRAAM légiharc-rakéták, az AGM–65 Maverick földi célok elleni rakétát integrálták. Dél-Korea az első külföldi megrendelője az AN/ALQ–165 ASPJ (Airborne Self-Protection Jammer) beépített rádióelektronikai zavarórendszernek. A gépek helyi megnevezése KF–16. ^[17]

[szerkesztés] Egyesült Arab Emírségek

Az Egyesült Arab Emírségek Légiereje (United Arab Emirates Air Force, UAEAF) 1998-ban rendelt 80 db repülőgépet (55 db F–16E Block 60 és 25 db F–16F Block 60). Az EAE pilótáit 2004 év közepén küldték ki az Államokba, majd ez év szeptemberében a Légi Nemzeti Gárda arizonai Tucson Nemzetközi Repülőtéren települő 162. Vadászezredénél megkezdték a kiképzést az E/F típusra. Az első csoport 2005 áprilisában végzett, majd az első 10 db gépet 2005. május 4-én adták át az EAE-nak. Az utolsók 2006-ban érkeztek meg. A 80 db gép több garnitúra fegyverzettel – többek között 491 db AIM–120B AMRAAM, 267 db AIM–9M Sidewinder, 163 db AGM–88 HARM, 1163 db AGM–65D/G Maverick, 52 db AGM–84 Harpoon, GBD-k, 20 mm-es gépágyútöltények és egyéb fegyverzet – 2 milliárd USD-ba került. ^{[18] [19]}

[szerkesztés] Egyiptom

Az Egyiptomi Légierő (القوات الجوية المصرية, al-Kuvvát al-Dzsavíja al-Maszríja) az F–16 negyedik legnagyobb üzemeltetője, összesen 220 repülőgéppel.

Az első 42 repülőgépet (34 F–16A Block 15 és 8 F–16B Block 15) 1980-ban rendelték meg, a Peace Vector I program keretében (ezek közül egyetlenegy darabot a holland Fokker gyártott le). Ezeket a gépeket 1997-re átalakították a Block 42 standardnak megfelelően.

A következő megrendelést a Peace Vector II program 34 F–16C Block 32 és 6 F–16D Block 32 gépe jelentette, ezeket 1986–1987-ben szállították le. Ezek a repülőgépek kompatibilisek az AIM–7 Sparrow rakétákkal. 1997-re ezeket is korszerűsítették a Block 42 standardra.

1990-ben adták le a következő megrendelést, a Peace Vector III program keretén belül 35 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 repülőgépet vásároltak, ezeket 1991-re leszállították.

A Peace Vector IV program keretében a török TUSAS cégtől rendeltek meg 34 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 repülőgépet, ez volt az első alkalom, hogy külföldi gyártású F–16-osok nagy mennyiségben egy harmadik ország megrendelésére készüljenek. Az amerikai Külföldi Fegyvereladási Programok (Foreign Military Sales) szabályainak megfelelően ezeket a gépeket először az USAF vett át, csak ezután kerültek a gépek egyiptomi tulajdonba. A gépeket 1994–1995-ben szállították le.

A Peace Vector V programban 1999–2000-ben vásároltak 21 F–16C Block 40 repülőgépet.

A Peace Vector VI program eddig ez utolsó F16 beszerzése az országnak, több más fegyverrel (200 M1A1 Abrams harckocsival és 32 MIM–104 Patriot komplexummal) 12 F–16C Block 40 és 12 F–16D Block 40 gépet vásároltak, 2001–2002-es szállítással. ^[20]

[szerkesztés] Görögország

A Görög Légierő (Ελληνική Πολεμική Αεροπορία, Elleniki Aeroporia) összesen 180 F–16C-t és F–16D-t vásárolt. Fegyverzetükbe integrálták az elérhető legkorszerűbb fegyvereket és berendezéseket: az AGM–154 JSOW siklóbombát, a GBU–31 JDAM irányított bombát, az AIM–120 AMRAAM és az IRIS–T légiharc-rakétát, a WCMD kazettás bombát a LANTIRN konténert és a JHMCS sisakkijelzőt.

Az első 40 gépet (34 F–16C és 6 F–16D Block 30) a Peace Xenia I program keretében rendelték, és 1988–1989 között szállították le. A következő 40 gépet (Peace Xenia II, 32 F–16C és 8 F–16D Block 50) 1997–1998. során vásárolták.

1998-ban a NATO felkérte Görögországot, hogy az F–16-osok vegyék át az elavuló A–7-esektől azok atomcsapás-mérő feladatkörét. Mivel a görög F–16-osokat lekötötte az ország légterének védelme (elsősorban a török gépekkel szemben), ezért semmiképpen nem akartak a feladattól elvonni, ezért megfontolták egyszázadnyi használt repülőgép beszerzését. Eredetileg Hollandiától vagy Belgiumtól akartak MLU korszerűsítésen átesett gépeket venni, majd szándéknyilatkozatot írtak alá 20 használt amerikai Block 30-as gép vásárlásáról. A tervet végül elvetették, nem akartak a jelenlegi gépeknél korszerűtlenebbeket vásárolni, a légierő ambíciózusabb tervekkel állt elő.

Több, nagyobb teljesítmányű repülőgép beszerzésének lehetőségét megvizsgálták (F–15 Eagle, Eurofighter), de az Athéni olimpia előkészülketei a költségvetés nagy részét lekötötték, ezért olcsóbb repülőgépeket kellett vásárolni, így a választás megint az F–16-ra esett. A Peace Xenia III programban 40 F–16C és 20 F–16D Block 52-es gépet rendeltek (50 gép, opcióval újabb 10 gépre, melyet 2001-ben lehívtak), ezeket 2002–2004 között leszállították, a szerződés aláírását követő 31 hónapon belül.

Az Eurofighter megrendelésének felmondása után felröppent a híre, hogy újabb F–16-osokat vásárol Görögország. A hír igaznak bizonyult, a Peace Xenia IV programban 40 gépet rendeltek (20 F–16C, 10 F–16D Block 52+, valamint opció újabb 10 gépre.) A gépeket 2009–2010 között tervezik leszállítani. ^[21]

[szerkesztés] Hollandia

A Holland Légierő, a négy eredeti európai megrendelő (European Participating Air Forces, EPAF) egyikeként összesen 213 repülőgépet szerzett be, ezeket helyben, a Fokkernél gyártották. Jelenleg 108 gép áll rendszerben, a felesleg egy részét eladták (Jordániának, Chilének). Az eredeti megrendelés 80 F–16A-ról és 22 F–16B-ről szólt, ezek Block 1, 5, 10 és 15 sorozatú gépek voltak, és 1984-re gyártották le őket. 1983-ban parlamenti döntés született újabb 97 F–16A és 14 F–16B legyártásáról (Block 15 és Block 15 OCU), ezeket a gépeket 1992-re gyártották le. Az összes rendszerben állló gép átesett az MLU korszerűsítési programon. Rendszerben áll a gépeknél az AIM–120 AMRAAM, a GBU–10, GBU–12 és GBU–24 lézerirányítású bombák, a LANTIRN célmegjelölő konténer valamint az F–104-esektől örökölt Oldelft Orpheus felderítőkonténer. ^[22]

[szerkesztés] Indonézia

Az Indonéz Légierő (Tentara Nasional Indonesia-Angkatan Udara) 1986-ban rendelt 8 F–16A Block 15 OCU együléses és 4 F–16B kétüléses repülőgépet, a Peace Bima-Sena program keretében. Fegycverzetük szegényes, csak az AIM–9 Sidewinder légiharc-rakétát, néhány nem iránított bombát, valamint az AGM–65 Maverick rakétát rendelték meg hozzájuk. 1997-ben újabb 9 gép rendelése került szóba, de az országot embargó alá vonták a személyiségi jogok megsértése és Kelet-Timor megszállása miatt. Később a mergrendelt gépekhez sem kaptak pótalkatrészeket, emiatt Szu–27-eseket rendeltek Oroszországtól. 2005-ben az embargót feloldották. ^[23]

[szerkesztés] Izrael