Andrej Ivanovics Jerjomenko

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Andrej Ivanovics Jerjomenko
AI Eremenko 01.jpg
Jerjomenko 1938-ban
Született
1892. október 14.
Romanov Flag.svg Markovka, Orosz Birodalom
Elhunyt
1970. november 19. (78 évesen)
Flag of the Soviet Union.svg Moszkva, Szovjetunió
Nemzetisége Flag of the Soviet Union.svg Orosz
Szolgálati ideje 1913 - 1958
Rendfokozata a Szovjetunió marsallja
Csatái Első világháború
Orosz polgárháború
Második világháború
Kitüntetései A Szovjetunió Hőse
Csehszlovákia Hőse
Lenin-rend (5x)
Vörös Zászló Érdemrend (4x)
Szuvorov-rend (3x)
Kutuzov-rend
Októberi Forradalom érdemrend
Legion of Merit
Klement Gottwald-rend

Andrej Ivanovics Jerjomenko (Андре́й Ива́нович Ерёменко) (Markovka, Orosz Birodalom, 1892. október 14.Moszkva, 1970. november 19.) szovjet parancsnok, a Szovjetunió marsallja (1955. március 11.). Hosszú és nem túl egyenletes karriert futott be a második világháborúban, melynek során több front és hadsereg élén állt, mint a Vörös Hadsereg bármelyik tábornoka, kivéve talán M. M. Popovot. Kiváló taktikai érzéke volt, de a Vörös Hadsereg legkiválóbb támadó parancsnokai, Zsukov, Konyev és Rokosszovszkij mellett háttérbe szorult.

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Parasztcsaládban született Harkov környékén, a mai Ukrajna területén. 1913-ban besorozták a cári hadseregbe, az első világháborúban a délnyugati és a román fronton harcolt, majd 1918-tól a Vörös Hadsereg soraiba tartozott. Az orosz polgárháborúban egy ezredparancsnok segédtisztje és egy lovasdandár törzsfőnöke volt. 1919 és 1928 között a 14. lovashadosztályban voltak különböző beosztásai. 1929 után előbb egy lovasezred, majd egy lovashadosztály élén állt, aztán egy lovas- és egy gépesített hadtest parancsnoka lett. 1940-ben az 1. Vörös Zászló Hadsereg élére nevezték ki (a hadsereg ekkor a Távol-Keleten állomásozott. 1935-ben elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát.

Szerepe a második világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor 1941 júniusában a Barbarossa hadművelet megkezdődött, a Bajkálontúli Katonai Körzet parancsnoka volt. Nyolc nappal az invázió kezdete után érkezett meg Moszkvába a honvédelmi népbiztos, Tyimosenko marsall hívására. Tyimosenko a Nyugati Front parancsnokává nevezte ki Pavlov hadseregtábornok helyére (akit letartóztattak és nemsokára kivégeztek). Ez a beosztás ebben a pillanatban talán a legfontosabb volt a Vörös Hadseregben, mivel a front gyakorlatilag megsemmisült a német invázió utáni napokban és Szmolenszk körzetének védelmére alig maradt valaki. Jerjomenko nem tudott javítani a helyzeten, mivel nem kapott tartalékokat. Pár nap múlva Tyimosenko vette át a Nyugati Front parancsnokságát, őt a helyettesévé nevezték ki. A szmolenszki csatában megsebesült.

Nemsokára újabb parancsnoki beosztást kapott: a középső irányban tevékenykedő Brjanszki Front csapatainak vezetésével bízták meg. A front fő feladata Guderian 2. páncéloscsoportjának szétverése lett volna – amit Jerjomenko nagy önbizalommal megígért Sztálinnak. A rosszul felszerelt, sietve megszervezett hadseregeknek erre nem volt esélyük. A 2. páncéloscsoport részt vett Kijev bekerítésében, ahol a németek 650 000 oroszt ejtettek foglyul.

Októberben a németek megindították a Tájfun hadműveletet, melynek célja Moszkva elfoglalása volt. A Brjanszki Frontot nagy küzdelemben visszaszorították kelet felé. 13-án Jerjomenko ismét megsebesült, ezúttal súlyosan. Két hónapig egy moszkvai katonai kórházban gyógyult, majd decemberben az Északnyugati Front 4. csapásmérő hadserege élére állították. Ebben a beosztásban vett részt Zsukov moszkvai ellentámadásában. Január 20-án újra megsebesült, de addig nem volt hajlandó visszatérni a kórházba, amíg alakulatai végre nem hajtották a rájuk bízott hadműveletet.

1942. augusztus 1-jén Sztálin a Délkeleti Front parancsnokává nevezte ki. Az oroszok a májusi Harkov visszafoglalására irányuló elsietett támadás következtében nagyon meggyengültek ebben a szektorban. Sztálingrád helyzete augusztusban menthetetlennek tűnt, mivel a hátországban még csak elkezdtek gyülekezni azok a hadseregek, amelyeket az orosz hadvezetés a novemberi ellenoffenzívában akart bevetni. Jerjomenko nem túl sok tartalékot tudott összekaparni a várost védő 62. hadsereg számára, amelynek élén szeptember 11-én Csujkov tábornok váltotta Lopatyint. 28-án a Délkeleti Frontot Sztálingrádi Frontra nevezték át. Csujkov hadseregének több ízben sikerült megkapaszkodnia a Volga nyugati partján, de október végén már csak olyan vékony – száz méteres – szakasz volt az övék, hogy több – bármilyen rövid – stratégiai visszavonulásra nem maradt lehetőségük.

November 19-én az orosz hadvezetés megindította ellentámadását a sztálingrádi német 6. hadsereg túl hosszúra nyúlt szárnyait fedező nagyrészt román és olasz alakulatok ellen. Jerjomenko hadseregei november 20-án lendültek támadásba. 23-án Kalacsnál találkoztak a Doni Front alakulataival és bekerítették Paulus hadseregét. A következő hónapban a szovjetek visszaverték Manstein tábornagy 4. páncéloshadseregét, amelyet Hitler Paulus csapatainak kimentésével bízott meg. Január 1-jén a Sztálingrádi Front új neve Déli Front lett. A „Gyűrű” hadműveletet Sztálin végül a Doni Front parancsnokára, Rokosszovszkijra bízta, bár Zsukov úgy gondolta, Jerjomenko megsértődhet, hogy így döntöttek. Jerjomenko csakugyan megsértődött, mert úgy érezte, igazság szerint neki járna ez a megbízás, elvégre ő volt a Sztálingrádi Front parancsnoka, de Sztálin nem volt hajlandó meghallgatni a tiltakozását.

Márciusban a Kalinyini Front (a későbbi 1. Balti Front) parancsnokává nevezték ki, ahol szeptemberig nem sok minden történt, akkor Jerjomenko kis, de sikeres offenzívát indított Vityebszktől északra a 4. hadsereg (Heinrici) által védett arcvonalszakasz északi része ellen. Novemberben Bagramjan került a helyére, Jerjomenko az Önálló Tengermelléki Hadsereg parancsnoka lett. A hadsereg feladata a Krím visszafoglalása volt (Tolbuhin 4. Ukrán Frontjával együttműködésben). Áprilisban két találkozó irányú csapással felszabadították a félszigetet, noha Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a védők mindenáron tartsanak ki. Ezután újra északra küldték, ahol Popovot váltotta a 2. Balti Front élén. A nyári hadjárat során a front több részleges sikert aratott, többek között részt vett Riga visszafoglalásában is, majd az 1. Balti Fronttal együttműködésben beszorította a Kurland-félszigetre az Észak hadseregcsoportot. 1945. március 26-án a 4. Ukrán Front parancsnoka lett, beosztását a háború végéig megtartotta. Részt vett Kelet-Magyarország, majd Csehszlovákia elfoglalásában. (Sztálin állítólag megígérte neki, hogy ha elfoglalja Prágát, előléptetik marsallá. A cseh fővárost végül Konyev marsall foglalta el.)

A háború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945. augusztus 25-én a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka lett. 1946 októberéig töltötte be ezt a posztot, akkor átkerült a Nyugat-Szibériai Katonai Körzetbe. 1953 és 1958 között az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnoka volt. 1955. március 11-én öt másik tábornokkal együtt a Szovjetunió marsalljává léptették elő. 1958-ban visszavonult a katonai szolgálattól.

Emlékiratait több kötetben publikálta (magyarul egyik sem elérhető). A hadtörténészek ezeket meglehetősen megbízhatatlannak tartják. A bennük előforduló állítások közül többről bebizonyosodott azóta, hogy teljesen légből kapottak. Sztálingrád című könyvében (1962-ben jelent meg) például nagyon leértékelte Zsukov és Vaszilevszkij tevékenységét, egyúttal felnagyította a maga és a regnáló pártfőtitkár, Hruscsov szerepét a város védelmében. Zsukov ezzel kapcsolatos kérdésére válaszolva azzal magyarázta eljárását, már Hruscsov bukása után, hogy a pártfőtitkár kötelezte arra, hogy kisebbítse emlékirataiban Zsukov szerepét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Antony Beevor: Sztálingrád: a keleti front fordulópontja, 1942–1943, Debrecen, Aquila Kiadó, 2000.
  • Guido Knopp: Sztálingrád: kinek a drámája?, Budapest, Mérték Kiadó, 2003.
  • Simon Sebag Montefiore: Sztálin, a vörös cár udvara, Budapest, Alexandra, 2009.
  • Harold Shukman (ed.): Stalin’s Generals, New York, Grove Press, 1993.
  • William J. Spahr: Sztálin hadvezérei, az orosz vezérkar 1917–1945, Debrecen, Aquila Kiadó, 1998.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]