IV. Vencel cseh király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. Vencel
Vaclav-astronom.jpg

Csehország királya
Uralkodási ideje
13781419
Koronázása
1363. június 15.
Elődje Károly
Utódja Zsigmond
Német király
Uralkodási ideje
1376. június 10.[1]1400. augusztus 20.[1]
Koronázása Aachen
1376. július 6.[1]
Elődje IV. Károly
Utódja Rupert
Életrajzi adatok
Uralkodóház Luxemburgi-ház
Született 1361. február 26.
Nürnberg[1]
Elhunyt 1419. augusztus 16. (58 évesen)
Wenzelstein[1]
Nyughelye Szent Vitus-székesegyház
Édesapja IV. Károly
Édesanyja Świdnicai Anna


IV. Vencel vagy Luxemburgi Vencel (németül Wenzel von Luxemburg), (1361. február 26.[1]1419. augusztus 16.[1]) cseh- 1378-tól haláláig és német-római király 1376-tól 1400-ig. Zsigmond magyar királynak a bátyja és magyarországi trónjának örököse 1396-tól 1399-ig. Csehországban a kisnemesek és a városok támogatása miatt szembekerült a főurakkal.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Károly német-római császár és harmadik felesége, Świdnicai Anna fiaként született.[2] Alig két évesen édesapja kívánságára cseh királlyá koronázták. Tíz évesen házasságra lépett I. Albert bajor herceg Johanna nevű leányával.[2] 1373-ban Brandenburg őrgrófságát kapta hűbérül, amelyet azonban továbbra is atyja kormányozta.[2]

Német király[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja jelentős pénzösszeget fizetett a választófejedelmeknek, hogy majd fiát válasszák meg német királynak. 1376. június 10-én német királlyá választották és július 6. megkoronázták Aachenben.[2] 1378-tól uralkodott ténylegesen, apja halála után.[2] Soha nem koronázták meg császárnak. Uralkodásával több mint 120 éves sorozat szakadt meg: Hohenstaufok óta ez volt az első eset, hogy fiú az édesapját követte a német királyi méltóságban.[1]

A Pápaság kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az avignoni pápa, V. Orbán utóda, XI. Gergely 1377 elején visszatért Rómába.[1] 1378-ban bekövetkezett halála után Rómában VI. Orbánt választották pápává, majd Fondiban VII. Kelement.[1] Ez utóbbi hamarosan Avignonba kényszerült távozni vetélytársa elől, ahol a Francia Királyság támogatását élvezte.[1] Vencel az 1379. évi frankfurti gyűlésen VI. Orbán mellett tette le a szavazatát, de miután egyértelmű lépéseket egyelőre nem tett az ügyben, a viszály elhúzódott.[3]

Városháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1381-re újra fellobbant – a még IV. Károly alatti – a városháború lángja.[4] Mainz, Worms, Speyer, Frankfurt, Strassbourg csatlakozásával létrejött a sváb és rajnai városok nagy szövetsége, ami ekkor 41, később 70 tagot számlált.[4] E szövetség ellenében lovagi és fejedelmi egyesülések alakultak.[4] Vencel Németországban kezdetben arra törekedett, hogy a hercegek, lovagok és a városok közötti örökös viszálykodásoknak véget vessen[2], és 1383-ban a nürnbergi birodalmi gyűlésen ünnepélyesen kihirdette a közbékét[2][4] és eltörölte az összes szövetkezést[4]. 1384-ben a heidelergi egyezményben a fejedelmek megígérték ugyan, hogy nem működnek a városok ellen, azok pedig pedig lemondanak a védelmükre létrehozott saját katonai szerveződésekről[4] – de a háborút már nem kerülhette el.[4]

A délnémet 1385-ben egyesült a svájcival, majd az utóbbi 1386-ban Sempachnál, 1388-ban Näfelnél győzelmet aratott az osztrák sereg felett.[4]

Vencel 1387-ben a Wittelsbachok ellen a városokkal lépett szövetségre, támogatást azonban a Csehországban kitörő zavargások miatt nem tudott nyújtani a számukra.[4] Vencel elkeseredésében mind jobban visszavonult a közügyektől, idejét otthon, Csehországban, vadászattal és dőzsöléssel töltötte.[2] A délnémet városok ezután 1388-ban Döffingennél II. Eberhard württembergi gróftól, majd Wormsnál és Speyernél I. Rupert pfalzi választófejedelemtől vereséget szenvedtek, ami el is döntötte a háború kimenetelét.[4]

Vencel 1389-ben a bohémiai Cheb (németül: Eger) várába fejedelmi gyűlést hívott össze, hogy a közbéke feltételeit megállapítsa.[2] Ezen gyűlésen cserben hagyta a városokat – holott azokat röviddel előbb még ő buzdította ellenállásra[2] – eltiltván azok egymás közti szövetségkötését.[4]

Nepomuki Szent János kivégzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nemsokára Csehországban is meggyűlt a baja a hatalomra vágyó nemességgel és a papsággal.[2] A prágai érsekkel viszályba keveredett, annak titkárát Nepomuki Jánost 1393-ban a Moldva folyóba dobatta, mert azzal gyanúsította, hogy az érseket ellene felbujtogatta.[2] Egyúttal kemény harcot folytatott a nemesség ellen, mely a koronajavak visszaadását megtagadta. A nemesek közül többet minden kihallgatás nélkül kivégeztetett.[2]

Fogsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tehetetlen, erőszakos és kegyetlen kormánya arra bírta a cseh hatalmasokat, hogy fivéréhez, Zsigmond magyar királyhoz és unokatestvéréhez, Jobszt morva őrgrófhoz forduljanak.[2] A ő részvételükkel sikerült 1394-ben a császárt meglepni prágai várában és több hónapi (május 8.augusztus 1.[1]) fogságra vetni[2] (Felső-Ausztriában). Végül Vencel öccse, János görlitzi herceg és néhány német fejedelem erélyes fenyegetései folytán bocsátották csak szabadon ellenfelei.[2] Szerencsétlenségére a király kénytelen volt kiszabadulásakor olyan szerződést aláírni, ami királyi hatalmát erősen csökkentette, ellenben az oligarchia befolyását mértéktelenül megemelte.[2] Vencel ekkor otthagyta Németországot, és 1397-ig nem is tért vissza ide.[4]

Tárgyalások a Pápaságról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első feleségének, Johannának 1386-ban bekövetkezett halála után – akit Vencel kedvenc vadászkutyái téptek szét – a király egyre inkább az alkohol rabjává vált.[4] Ez különösen a VI. Károly francia királlyal az egyházszakadás megszüntetésére hivatott reimsi tárgyalásokon kezdett feltűnővé válni.[4] Itt ugyanis Vencel beleegyezett abba is, hogy az időközben elhunyt Orbán utódát, IX. Bonifácot lemondásra bírja a francia pártfogást élvező XIII. Benedek javára.[4] (VII. Kelemen még 1394-ben meghalt.[4])

Trónfosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római pápa uralmának kétségbe vonása miatt a birodalom ügyeit egyébként is elhanyagoló király ellen 1399-ben Marburgban a mainzi, a kölni, a pfalzi és a szász választófejedelem szövetséget kötött – az egyesüléshez hamarosan csatlakozott a trireri érsek is.[5] 1400-ban a rensei gyűlésen a fejedelmek letették Vencelt a trónról, és helyébe a pfalzi III. Rupertet választották meg.[5] A lemondásra nem hajlandó Vencel betört Csehországba, de vállalkozása sikertelennek bizonyult.[6] Ekkor tárgyalásba bocsátkozott Ruperttel, felajánlotta neki a római királyi címet cserébe ha elismeri Vencelt császárnak.[5] A tárgyalások azonban nem vezettek eredményhez.[5]

A letételét el nem ismerő Vencel ezután még 19 évig uralkodott királyként Csehországban.[5]

10 év trón nélkül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hamarosan Visconti János Galeazzo milánó herceg Itáliába hívta, miután ott győzelmet aratott Ruperten.[7] Vencel viszont ezt nem tudta teljesíteni, ugyanis 1402-ben saját öccsével, Zsigmonddal, majd ennek szövetségesével, IV. Albert osztrák hercegel háborúba keveredett.[7] A harcok 1404-ig folytak.[7]

Az sem segített a helyzetén, hogy az 1409-es pisai zsinat őt ismerte el római királynak.[7]

1410-es királyválasztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1410-ben, Rupert halálakor a szász választó és saját maga (a 7 választófejedelem egyikeként) magára szavazott, de később megegyezett Jobsttal.[8] Miután végül öccsét, Zsigmondot 1410-ben német királlyá választották, Vencel – a körülmények által kényszerítve – átruházta jogait fivérére (de császári címét megtartotta) és hátralévő éveit váraiban és vadászkastélyaiban megszokott kedvteléseivel töltötte.[2] Egy ideig támogatta Husz Jánost, 1412-ben azonban már határozottan fellépett ellene.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vencel király 1419 augusztusban szívszélhűdést kapott, és nem sokkal utána meghalt. Nagy könyvtárat hagyott maga után.[forrás?]

Házasságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első felesége Bajor Johanna, akit 1370-ben vett el. Ő 1386-ban meghalt. Második felesége Bajor Zsófia volt. Őt 1389-ben vette feleségül. Túlélte férjét, és 1425. szeptember 26-án halt meg. Gyermeke egyik házasságából sem született.

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családfa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

János
* 1296. VIII. 10.
† 1346. VIII. 26.
 
  Přemysl Erzsébet
* 1292. I. 20.
† 1330. IX. 28.
 
  Świdnicai Henrik
* 1316
† 1345. VI. 28. k.
 
  Anjou Katalin
† 1355
 
         
     
  Károly
* 1316. V. 14.
† 1378. XI. 29.
 
  Świdnicai Anna
* 1339
† 1362. VII. 11.
 
 
     
   
1
Wittlesbach Johanna
* 1356
† 1386. XII. 31.
 OO    1370
IV. Vencel
* 1361. II. 26.
† 1419. VIII. 16.
 
2
Wittelsbach Zsófia
* 1376
† 1425. IX. 26.
 OO    1389

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok, Mæcenas, Budapest, 1998, ISBN 963-9025-66-6, 116. oldal
  2. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Bokor József (szerk.). Vencel, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 
  3. Weiszhár 116–117. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár 117. oldal
  5. ^ a b c d e Weiszhár, 118. oldal
  6. Weiszhár, 119. oldal
  7. ^ a b c d Weiszhár, 120. oldal
  8. Weiszhár, 124. oldal

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Vencel cseh király témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
IV. Károly
Német király
13781400
Német-római császár

A német-római császári korona
Következő uralkodó:
Rupert
Előző uralkodó:
I. Károly
Csehország uralkodója
13781419
A cseh címer
Következő uralkodó:
Zsigmond