I. Vencel cseh király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Vencel
PecetprinceVaclavaI.jpg

Csehország királya
Uralkodási ideje
12301253. szeptember 23.
Koronázása 1228. február 6.[1]
Elődje I. Ottokár
Utódja II. Ottokár
Életrajzi adatok
Született 1205
Prága
Elhunyt 1253. szeptember 23. (48 évesen)
Králův Dvůr
Édesapja I. Ottokár
Édesanyja Árpád-házi Konstancia cseh királyné

I. Vencel (csehül Václav I. Jednooký), (1205[2]1253. szeptember 22.[3]/23.[2][a 1]) Csehország királya 1230-tól haláláig; uralkodása idején befolyása alá vonta Ausztriát, miközben támogatta a német telepesek és kézművesek bevándorlását annak érdekében, hogy segítsék erős, virágzó és kulturálisan is gyarapodó országgá fejleszteni Csehországot.[4]

Felmenői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vencel I. Ottokár cseh király és Konstancia Árpád-házi hercegnő fia volt. Anyai nagyszülei III. Béla magyar király és Châtillon Anna magyar királyné voltak. Egyik testvére Prágai Ágnes volt, akit később, 1989-ben II. János Pál pápa szentté avatott.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1228. február 6-án apja maga mellé választotta társuralkodónak, majd apja halála után, 1230-ban átvette a Királyság teljes irányítását. Uralkodása kezdetén a II. Frigyes osztrák herceg irányából érkező fenyegetéssel volt elfoglalva. Vencel a helyzet megoldására II. Frigyes német-római császár segítségét kérte. 1236-ban Frigyes császár elűzte a herceget és császári kormányzást vezetett be az Osztrák Hercegség és Stájerország területére. Vencelnek azonban ez a megoldás nem tetszett, mivel területeket szeretett volna szerezni Ausztriából. Emiatt szövetkezett korábbi ellenségével, Frigyes herceggel. Frigyes császárt sikerült legyőzniük, Vencel pedig Frigyes hercegtől megkapta a hercegség Dunától északra levő részét, a szövetség fenntartásáért cserébe. Nemsokára kettejük szövetségéhez csatlakozott II. Ottó bajor herceg is.

Vencel ábrázolása a Gelnhausenův kódexből

1241-ben Csehországot megtámadták a tatárok, de Vencel serege sikeresen visszaverte a Batu kán és Szübőtej vezette tatár sereget. A legnicai csatát követően azonban a mongolok nagyobb sereggel indultak meg Csehország ellen. A mintegy 20 000 főnyi sereget Baidár, Kadán és Orda kánok vezették. A cseh lovasság azonban sikeresen megállította mongol előretörést. Vencel Morvaországot azonban nem tudta megvédeni, így azt – Magyarország lerohanása előtt – végigrabolták a tatárok.[4] Végül aztán 1242-ben a mongol sereg Ögödej nagykán halálhírére hazavonult.

1246-ban Frigyes herceg a IV. Béla magyar király ellen vívott Lajta-menti csatában életét vesztette. Mivel nem volt gyermeke, benne kihalt a Babenberg-ház és az Osztrák Hercegségért harcok kezdődtek. II. Frigyes császár teljesen az uralma alá szerette volna hajtani a hercegséget, de az osztrák nemesek elfogadták a Babenberg-ház nőági öröklődését, így Ausztriai Gertrúdot tekintették a törvényes örökösnek. Vencel megállapodott vele, hogy feleségül megy a legidősebb fiához, Ulászlóhoz. Ulászlót megválasztották hercegnek, de nem sokkal ezután meghalt és Gertrúd halála után a hercegséget VI. Hermann badeni őrgrófnak ajánlotta fel.

Vencel ellen 1248-ban összeesküvés szerveződött a nemesek körében, melynek élére saját fia, Ottokár állt.[3] Vencel kénytelen volt hazájából elmenekülni[3], de már 1249-ben sikerült visszatérnie.[3] A szervezkedést leleplezte, fiát pedig börtönbe záratta. 1250-ben azonban, amikor Frigyes császár és Hermann őrgróf elhaláloztak, szabadon bocsátotta fiát, kinevezte morva őrgrófnak és 1252-ben összeházasította Gertrúd testvérével, Ausztriai Margittal, ezzel megszerezve fia számára az osztrák hercegséget.

Vencel egy évvel később 1253. szeptember 23-án meghalt. A cseh trónon fia követte, II. Ottokár néven.

A király nagy barátja volt a németeknek, és bőkezű pártolója a minnesängereknek[3]; a neki tulajdonított szerelmi dal azonban nem tőle való.[3] Uralkodása idején Csehország virágzott: a városok száma és szerepe megnőtt, s amiként a német kereskedők és telepsek nagyban hozzájárultak az ország gazdagodásához, úgy a német kultúra befolyása fellendítette a művészeteket, főképpen az irodalmat és az építészetet.[4]

Vencel sírja a prágai Szent Ágnes-kolostorban. Felirat: VENCESLAUS I. REX BOHEMORUM IV. 1205-1253

Családfa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Ulászló
* 1117
† 1174. I. 18.
Thüringiai Judit
* 1135
† 1174 után
III. Béla magyar király
* 1148
† 1196. IV. 23.
Châtillon Anna
* 1154
† 1184
         
     
  I. Ottokár
* 1158
† 1230. XII. 15.
Árpád-házi Konstancia
* 1180. II. 27.
† 1240. XII. 4.
     
   
I. Vencel
* 1205 k.
† 1253. IX. 23.

Hohenstauf Kunhuta
* 1200 k.
† 1248. IX. 13.
OO  1224
                   
                   
Ulászló
* 1227
† 1247. I. 3.
 
II. Ottokár
* 1232 ősze
† 1278. VIII. 26.
 
Bozena
* 1230
† 1290. V. 27.
 
Ágnes
* 1227 után
† 1268. X. 10.
 
leány
† 1248 előtt
 

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Canonicorum Pragensium Continuationes Cosmæ rögzítette halála napját: X Kal Oct 1253 – rex Wenceslaus (Canonicorum Pragensium Continuationes Cosmæ, Annalium Pragensium Pars I, 1253, MGH SS IX, p. 175.) [FMG]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bohemia. Wenzel I 1230-1253 (angol nyelven). Foundation for Medieval Genealogy. (Hozzáférés: 2010. december 15.)
  2. ^ a b The Premyslids (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
  3. ^ a b c d e f Bokor József (szerk.). Vencel, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 
  4. ^ a b c Uralkodók és dinasztiák (kivonat az Encyclopædia Britannicából), Magyar Világ Kiadó, 2001, szerkesztette: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, ISBN 963 9075 12 4 , 668. oldal

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Wenceslaus I of Bohemia című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
I. Ottokár
Csehország uralkodója
12301253
A cseh címer
Következő uralkodó:
II. Ottokár