Szlovákia történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Coat of arms of Slovakia.svg
Szlovákia történelme
Szlovákia területe a paleolitikumban
Szlovákia területe a mezolitikumban
Szlovákia területe a neolitikumban
Szlovákia területe az eneolitikumban
Szlovákia területe a bronzkorban
Szlovákia területe a vaskorban
Szlovákia területe a római korban
Szlovákia területe a népvándorláskorban
Szlovákia területe a kora középkorban
Nyitrai Fejedelemség
Nagymorva birodalom
Magyar Királyság
Szlovák Nemzeti Megújhodás
A Szlovák Nemzet Memoranduma
Csehszlovák Légió
Az első Csehszlovák Köztársaság
Első Szlovák Köztársaság
A második Csehszlovák állam
A független Szlovákia
Lásd még:
A Kárpát-medence története a honfoglalásig
Magyar történelem
Szlovákia
Felvidék
Szlovákok
Szlovákiai magyarok
Szlovákia államfői
Szlovákia miniszterelnökei

Szlovákia történelme alatt a mai Szlovák Köztársaság területének történelmét tárgyaljuk, kiegészítve Kárpátalja az első Csehszlovák Köztársaság alatti történelmével. A szlovák nép történetét és a szlovákiai kisebbségek történetét külön szócikkekben is vázoljuk. Ezen terület egy része a honfoglalást követő államalapítástól, majd a késő középkor folyamán fokozatosan az egésze a Magyar Királysághoz tartozott (kivéve az elzálogosított városokat), ezért a Kárpát-medence egészének és a magyar történelemnek is szorosabban vett része. Ezen terület történelmét azonban Kelet-Közép-Európa tágabb történelmébe ágyazva is követnünk kell. A kitekintések az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződéssel sem érhetnek véget (a bécsi döntések, Csehszlovákia és az Európai Unióba való belépés miatt sem), hiszen ez a terület a tágabb értelemben vett régió szerves részét képezi.

Őskor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A paleolitikum és mezolitikum időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szlovákia területén az ember jelenlétére utaló legrégebbi nyomokat a őskőkorszak időszakából ismerjük. Ezen időszak még felöleli az utolsó jégkorszak korát is. A nagy állatok vándorlásával jelenhettek meg az első vadászó-gyűjtögető csoportok ezen a vidéken. A jégtakaró (alpi és skandináv) visszahúzódásával azután hosszabb időre is megtelepedhettek bizonyos helyeken. Ilyenek például a Moraván környéki vadásztelepek.[1] Az archeozoológiai leleteken kívül (pl. Barsbese, Pozsony-állatkert, Vágsellye stb.) jelentősek még a kőeszközgyűjtemények, amelyek nagy részét azonban nem tervásatáson, rétegekben találták, hanem terepbejárás alkalmával, így „csupán” tipológiai alapon lehet őket besorolni. A legkorábbi kőeszközleleteket az olduvai kultúra korára teszik, míg a középső kőkorszak időszakára pl. alsószerdahelyi[2], feketenyéki, hidaskürti[3], nagymácsédi, sopornya-kövecsesi, szered-mácsédi dombok[4], tallósi[5] pattintott kőeszközöket.

A moraváni vénusz (szk. Moravany nad Váhom)

A leghíresebb leletek közé tartoznak az 1926-ban talált gánóci koponya öntvény (Gánóc-Hrádok lelőhely)[6], a két vágsellyei neandervölgyi ember koponyatöredékei[7], a mocsai koponyalelet[8], ill. ezen időszak művészetéből a moraváni vénusz.[9] Sajnos a korszak kutatását a szakemberhiányon kívül a leletek eltűnése is nehezíti. Ilyen esetre példa az 1936-ban előkerült és azóta elveszett, ezért sokat vitatott szepesváraljai csontváz. A csehszlovák időkben kiemelkedő kutatói voltak a régió korszakának Ladislav Bánesz (főként Kelet-Szlovákia), Juraj Bárta (főként Nyugat-Szlovákia, 1965-ben jelent meg a Slovensko v staršej a strednej dobe kamennej című monográfiája) és Stanislav Šiška (főként Kelet-Szlovákia és a neolitikum időszaka). Szlovákia első modern átfogó régészeti áttekintését Jan Eisner (Slovensko v pravěku. Bratislava 1933) adta. Ma kifejezetten ezen korszakkal a régészek közül főként Ľubomíra Kaminská (Kelet-Szlovákia) foglalkozik.

Neolitikum és rézkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A neolitikum és a rézkor időszakában fokozatosan délről a Kárpát-medence ezen részén is elterjedtek a neolitikus forradalom vívmányai (csiszolt kőeszközök, földművelési technikák, növénytermesztés, háziasítás, kerámiakészítés stb.), valamikor i. e. 5500 után. Szlovákia területe azonban a szlovákiai régészetben használt felosztás szerint egészen a rézkor középső szakaszáig (badeni kultúra) legalább 2 területi egységre tagozódik: Nyugat- és Kelet-Szlovákiára.

Míg Nyugat-Szlovákiában a neolitikum időszakát a vonaldíszes kerámia kultúrája nyitja, majd azt a zselízi kultúra váltja és a lengyeli kultúra egyes fázisai követik, addig Kelet-Szlovákiában az alföldi vonaldíszes kerámia kisebb helyi csoportjai alakulnak ki, melyeket a bükki kultúra rétegez felül, majd kisebb hiátust követően a polgári komplexum kezdeti csoportjai telepednek meg.

A rézkor időszakában Nyugat-Szlovákiában folytatódik a lengyeli kultúra, ami befejeződvén a Bajcs-Retz csoportba megy át. Ezt követően jelenik meg a két területi egységet először egységesítő badeni kultúra, amely a fiatalabb rézkor fázisában területi egységeire esik szét, helyet adva kisebb csoportoknak ill. hatásoknak, melyeknek végül feltehetőleg a harangedényes kultúra inváziója vet véget. Ez már az új technológiák megjelenése miatt átmenetet képez a bronzkor felé. Kelet-Szlovákiában szintén folytatódik a korábbi polgári fejlődés, majd a badeni kultúra következik, végül a Nyírség–Zétény csoport (szk. Nyírség–Zatín) és a kelet-szlovákiai halomsíros kultúra jelenik meg.

Kiemelkedő régészkutatók: Juraj Pavúk és mások.

Bronz- és vaskor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bronz használatának elterjedésével az újonnan preferált alapanyag után új kort különítünk el. Ennek hossza és felosztása nemcsak területfüggő, de a kutatás állásával párhuzamosan is folyamatosan eltolódott. A mai elfogadott nézetek szerint Szlovákián a bronzkorszak kb. Kr. e. 2300-750 közé tehető. Ezen tág kor tagolására a szlovákiai régészeti kutatás a négyes (kora- Kr. e. 2300-1500, közép- Kr. e. 1500-1300, fiatalabb- Kr. e. 1300-1000 és késő bronzkor Kr. e. 1000-750) felosztást alkalmazza. A bronz használata is délről terjedt át ezen területre, így előzményeit a délebben fekvő kultúrákban is megfigyelhetjük.

Szlovákia területe ezen korban nem volt egységes, hanem egyes területei nagyobb kulturális egységek részét képezte. A Szepesség, Kelet-, és dél Közép-Szlovákia a Tisza vidékének, a Vág-mente és Észak-Szlovákia a tőle északra (Kis-Lengyelország) és északnyugatra (Észak-Morvaország) eső területek, míg Nyugat-Szlovákia a Dunántúl, Dél-Morvaország és Ausztria kulturális fejlődéséhez kapcsolódott szorosabban. Az egyes területek benépesítésében elsődleges szerepe volt az éghajlati viszonyoknak és az ebből származó föld minőségének. A temetkezések alapján nagyon leegyszerűsítve elmondható hogy a halomsíros kultúrákat az urnamezős kultúrák váltották fel.

Ebből az időszakból ismertek a következő régészeti kultúrák és csoportok, melyek közül azonban nem mind itt alakult, ill. kristályosodott ki, Nyugat-Szlovákiában: Chłopice-Vígvári- (szk. skupina Chłopice–Veselé), nyitrai csoport (szk. Nitrianska skupina), Úněticei- (szk. Únětická kultúra), gátai- (szk. Wieselburská), hatvani-, hévmagyarádi kultúra (szk. Maďarovská), mészbetétes edények népe (szk. Severopanónska inkrustovaná kultúra), halomsíros- (szk. Mohylová), lausitzi- (szk. Lužická), velaticei- (szk. Velatická), csekei- (szk. Čakanská, korábban Čačianska), podolí-i kultúra (szk. Podolská), hetényi csoport (szk. Chotínska); Kelet-Szlovákiában: csontosfalvai csoport (szk. Koštianska), ottományi- (szk. Otomanská), pilinyi kultúra (szk. Pilinská), felsőszőcsi csoport (szk. kultúra Suciu de Sus), gávai- (szk. Gávska), kiétei kultúra (szk. Kyjatická).

A kora vaskor (hallstatti kultúra) időszakában Nyugat-Szlovákiában a Kalenderberg-kultúra terjedt el, melynek valószínűleg a szkíták[10] (Vekerzug-kultúra) térhódítása vetett véget, míg Közép- és Észak-Szlovákiában a lausitzi kultúra élt tovább, annak is az árvai csoportja, valamint Kelet-Szlovákián a kustánfalvai kultúra jelenik meg. A vas használatának elterjedését összekapcsolják a 8. században feltűnő kimmerekként azonosított csoportokkal.

A késő vaskort (La Tène-korszak) az 5. század végétől, a kelták megjelenésétől számítjuk, akik fokozatosan előbb nyugaton (pl. Hetény[11], Gellér, Kéménd, Ógyalla, Tornóc, Udvard[12] temetők), majd keleten is megtelepednek. Jelenlétük egyik leghíresebb bizonyítéka a pozsonyi oppidumban vert pénz, melyre a „biatec" megjelölés került (ezen pénzlelet volt látható a szlovák 5 koronás hátoldalán is)[13]. A dákok Kr. e. 2. század végén való megjelenésével a két eltérő kultúra katonai konfliktusba kerül, melyből körülbelül Kr. e. 44 körül a dákok kerülnek ki győztesen. Nyugaton Nyitra, keleten Zemplén vált jelentős dák központtá, míg nyugaton és északon a két kultúra és a helyi elemek (akiket gotinoknak vélnek) keveredése is megfigyelhető. Ebből alakul ki a puhói kultúra (szk. púchovská kultúra).

Kiemelkedő régészkutatók: Jozef Bátora, Blažej Beňadik, Václav Furmánek, Mária Novotná, Jozef Paulík, Ladislav Veliačik, Jozef Vladár és mások.

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Római kor (császárkor)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókort Szlovákia területén a rómaiak megjelenésétől számíthatjuk, ami feltételezések szerint Kr. e. 6-ban a Marbod elleni „hadjárat" során történhetett meg. Közvetlenül mégsem ők voltak e terület történelmének fő alakítói (eltekintve az oszd meg és uralkodj elvének alkalmazásától), hanem az 1. században északnyugat felől beözönlő germán törzsek.

A Maroboduus vezette törzsszövetség előbb Csehország területén telepedett le, majd fokozatosan elsősorban a szvébek törzsei, a markomannok és a kvádok egészen Nyugat-Szlovákia területéig nyomultak. Maroboduus bukása után ezen a területen jött létre Kr. u. 21 körül Vannius királysága (regnum Vannianum) mint kliens állam. A királyság elhelyezkedésére Tacitus szolgál adatokkal (Danuvium ultra inter flumina Marum et Cusum),[14] ám a határfolyók pontos azonosításáról viták folynak. Ezen a területen keresztül haladhatott a borostyánút egyik ága, így az amúgy a keltáktól visszalépést jelentő germán leletanyagba római áruk kerültek. Királyságát unokaöccsei Vangio és Sido Kr. u. 50 körül megdöntötték.

A germánokkal, ill. a dákokkal a Római Birodalom többször összetűzésbe került, ám kevés az olyan adat ami egyértelműen Szlovákia területén élő germánokra vonatkozhat. A római hegemónia megtartására közvetett bizonyítékként értelmezhető Antoninus Pius érméje, melyen a „Rex qvadis datvs" felirat olvasható. Uralkodása alatt a germánokkal békét tartott, ami miatt a korabeli források nagyrészt nem érintik őket. A helyzet Marcus Aurelius uralkodása alatt változott meg gyökeresen, mely a markomann háborúk (166–180) kitöréséhez vezetett.

Trencséni felirat

A 2. század első felében a gót vándorlás okozta népmozgások elérték a limes-menti törzseket is, akiknek ezen nyomás elől nem volt hova menekülniük. Mivel a császár keleten hadakozott, a megváltozott helyzetet előbb diplomáciai úton próbálták halogatni. Felmerült a Dunától északra élő barbárok provincializálása is, melynek érdekében 2 új légiót is felállítottak. Brigetio környékét 166–167-ben hirtelen nagy támadás érte, melyet a rómaiak sikeresen visszavertek. Ezután Ballomar vezetésével 11 nép követe érkezett Carnuntumba, hogy Róma segítségét kérje, ez azonban eredménytelen maradt. A háború előbb sorozatos római vereségeket hozott, majd a helyzet normalizálása után Marcus ellentámadásba ment át. Ennek eredményeként 172-ben előbb a kvádokat, 173-ban a markomannokat, majd 175-ben a szarmatákat rendszabályozta meg, akikkel különbékéket kötött. A szerződések azonban nem hozták meg a várt eredményt és 177-ben kiújultak a harcok, aminek következménye a kvádok területének katonai megszállása lett 179-ben. Marcus Aurelius Elmélkedéseinek egy részét ezen megszállás alatt írhatta, valahol a Garam mentén. A térségre csak Commodus uralkodása hozott békét. Ekkor a limest is átépítették és megerősítették. Caracalla idején a római külpolitikának köszönhetően a germán törzsek egymással harcoltak, valamint „szövetségi" rendszerbe kényszerítették őket. A következő századokban azonban a limesre gyakorolt nyomás egyre erősödött és betörések száma is megszaporodott, mely végül a limes és egyes provinciák feladásához és egy kor lezárultához vezetett.

Pozsonyhidegkút
Gerulata

A római jelenlét nyomát főként a Duna vonala menti határsávban, ill. Oroszvár (Gerulata) térségében figyelhetjük meg[15]. A rómaiak a Dunától délre építették ki erődrendszerüket, amelyet limesnek nevezünk. Háborúk esetén azonban a „barbaricumban" is létrehoztak állomásokat, ill. ideiglenes táborokat, melyek főként az átkelőhelyek közelében mint kiindulópontok szolgáltak a hadsereg számára. A leghíresebb ilyen emlék talán a trencséni felirat, melyet a Laugaricio melletti táborban Marcus Valerius Maximianus vezette 178–179-ben itt telelő hadtest állított. Ezen kívül hosszú ideje kutatott Izsa-Leányvár tábora (a 20. század elején Tóth-Kurucz János kutatta), valamint Stomfa (kutatását még Gond Ignác kezdte el) és Nyitranagykér határában[16] talált állomások is. A 2009-es pozsonyi várban folyó ásatások újabb eredményekkel szolgálnak, melyek későbbi kiértékelése átértékelheti a főváros kelta és római korból ismert képét.[17]

A germánok jelenlétére utaló legismertebb leletek a temetőkből, ill. fejedelmi sírokból származnak. Kevésbé jelentősek a telepekről előkerült leletek (Csicsó, Kécspuszta, Megyercs, Tany, Nagymegyer-Vámostelek[18]). Ilyen nagyobb temetőket ismerünk Ábrahám, Diószeg, Egyházfa[19], Ocskó és Pobedény határából. Kormeghatározásuk nagyban támaszkodik a római importárukra. Fejedelmi sírokból származó leletek is ismertek, melyek közül nevezetesebbek Csácsó, Nagymagasfalu, Vágőr[20] és Zohor[21] határában, ill. legújabban Pozsony környékén[22] kerültek elő. Ezek megkerült kiemelkedő darabjai ma a kincstár kiállításán tekinthetőek meg.

A korszak régészeti kutatásának kiemelkedő személyei, többek között Vojtech Ondrouch, Ľudmila Kraskovská és Títus Kolník.

Népvándorláskor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alsószemerédi sisak rekonstrukciója több más tárgy társaságában a prágai Cseh Nemzeti Múzeumban

A népvándorláskor idején Európa történelmének fontos alakítói és meghatározó szereplői a hunok voltak. Szlovákia területén valószínűleg az előlük menekülő, ill. az ő ellenőrzésük alatt álló néptöredékek élhettek. A hun hatalom közép-európai összeomlása után az osztrogótok kerültek előtérbe, majd a gepidák és herulok, ill. a longobárdok, akiknek a Kárpát-medencéből való 568-as kivonulásával lezárult e mozgalmas korszak.

A longobárdok tartós megtelepedésére ezen a területen kevés mérvadó bizonyíték van. Ezek közé tartoznak a gányi és a pozsonyhidegkúti temetők.[23]

Híresebb leletek közé sorolhatóak a bényi kincs 108 bizánci solidusa, a vandálokhoz köthető osztrópataki vandál királysírok (1790, 1865)[24], a cékei lelet[25] ill. a mateóci kamrasír (2005–2006). Szintén germán népcsoport a longobárdok, akik nyugat felől előbb az Erdőháti-alföldön jelentek meg, majd innen továbbvonultak a Dunántúlra. Feltárt régészeti hagyatékuk elsősorban a hátrahagyott temetők, melyeket Gajar, Gány, Pozsony-Devínske jazero[26] és Zohor határában sikerült feltárni. Híresebb 6. századi lelet még az alsószemerédi sisak.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szláv betelepülés és az Avar Kaganátus időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes kutatók szerint a szlávok megjelenésével Szlovákia területén már az 5. század végén számolnunk kell, a kutatók többsége azonban csak a 6. században való megtelepedést valószínűsíti[27]. A régészeti leletek alapján egyelőre nehezen megfogható e korai korszak és az elszórt írott források sem adnak egyértelmű útbaigazítást e tekintetben. A szlávok ezen időben a hamvasztásos temetkezési rítust követték.

A korai avarkorban Szlovákia területét az avar hatalom csupán kis mértékben érinthette, főként a komáromi átkelő közelében. Ezen időszakból egyelőre nagyobb számú avar lelettel nem rendelkezünk. Az írott források szerint ekkor jöhetett létre egy új elsősorban szláv államalakulat, melyet vezetője után, aki talán frank kereskedő lehetett, Szamo birodalmának vagy fejedelemségének nevezünk. Pontos kiterjedése és elhelyezkedése vita tárgya, annál is inkább mivel ezen állam csak tiszavirág életű volt, hiszen Szamo halála után szétesett.

A középavarkorban az avar szállásterület az újabb keletről érkező csoportok Kárpát-medencébe való bevándorlásának és azok katonai erejének köszönhetően kiszélesedett. Ennek eredménye az avarok nyomon követhető nagyobb számú megjelenése a Dunán való átkelőhelyek körzetében és a Dunától északra, főként a folyók mentén Nyugat-Szlovákiában, a Kelet-szlovákiai-alföldön, ill. elsősorban a Kassai-medencében.

Az avar uralom meggyengülése, Nagy Károly hadjáratai és a bolgár kán támadásai ahhoz vezettek, hogy az Avar Kaganátus felbomlott és mint államalakulat megszűnt létezni. Ez egyben az ezen a területen élő szlávok hatalmi függetlenedését jelentette. Ennek következtében kisebb területi egységek (kisfejedelemségek), jöttek létre. Ezeket egyesítve jött létre azután a Nyitrai Fejedelemség, majd a Nagymorva Birodalom.

Néhány lószerszám díszveret és tartozék a hajógyári temetőből

Az avar leletanyag Szlovákián is elsősorban a feltárt temetőkből származik. Legjelentősebb temetőik, arról árulkodnak hogy a későavar katonai arisztokrácia stratégiailag fontos helyeken telepedett le, így például Dévényújfalu[28] (Morva kapu, Jan Eisner ásatásai, lásd: A dévényújfalui avarkori temető) közelében, a mai Komárom területén (átkelő a Dunán, lásd: A Komárom-hajógyári avarkori temetőt[29], Trugly Sándor ásatása) és Zsebes környékén[30] (Kassai-medence, Vojtech Budinský-Krička és Anton Točík kutatásai) stb. Az utóbbi időben már egyértelműen az avaroknak tulajdonítható telephelyeket is sikerült találni, így például Érsekújvár és Komárom területén. A kincsleletek közül kiemelendő a Nemesvarbókon előkerült ékszerek, étkészlet és bizánci érmek együttese. Ezen időszakból több mint 180 avarokhoz (is) köthető lelőhelyet ismerünk Szlovákia területéről, melyek ezen a területen részben a szlávokkal való együttélést dokumentálják. A kaganátus bukása után az avaroknak tulajdonított tárgyi kultúra emlékei, ill. azok továbbfejlesztett változatai a Morva vidéken bukkannak fel szórványosan.

A korszak kiemelkedő szlovák régész-kutatói Darina Bialeková, Zlata Čilinská, Gabriel Fusek, ill. Jozef Zábojník. A cseh régészek közül meg kell még említeni Josef Poulíkot, aki a mikulčicei ásatásokat vezette, így nagyban hozzájárult mind a leletanyag azonosításához és leírásához, mind a csehszlovák történelemfelfogáshoz és a cseh és szlovák nemzet önmagáról alkotott képéhez.

Nyitrai fejedelemség és a Nagymorva birodalom időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-Szlovákia és Morvaország területe az avar hatalom bukása után új fejlődési irányban indult el. A szomszédos Frank Birodalom és a kereszténység hatása tükröződik az előkelő réteg ízlésén. Valószínű azonban, hogy az avarok ötvösmestereinek egy része, vagy azok tanítványai itt találtak új piacra. Ezt számos avar vagy avar hatású lelet támaszthatná alá. Ekkor jöhettek létre a rivalizáló Morva és Nyitrai Fejedelemségek, melyeket 833-ban I. Mojmír egyesített. Pribinát a Nyitrai fejedelemség urát, aki 828-ban keresztény templomot emeltetett, elűzte és az a Dunántúlon talált menedéket. A birodalom azonban a frankokkal való viszálya és kiújuló háborúi ellenére terjeszkedett. Legnagyobb kiterjedését I. Szvatopluk alatt érte el.

A gazdasági fejlődést nem csak az írott források, de a régészeti kutatások is alátámasztják. Számos várat és települést, ill. kincsleletet tártak fel Csehország (Mikulčice több mint 10 templom romjait tárták fel, Staré Město) és Szlovákia (Dévény[31], Majtény[32], Nyitra környéke[33], Nyitrabajna[34], Pobedény[35]), ill. Magyarország (Zalavár) területén is. A birodalom központja(i) elsősorban Morvaországban lehettek.

A kereszténység felvétele Rasztiszláv nevéhez fűződik. Elsősorban a bajor egyháztól való önállósodás érdekében fordult III. Mikhaél bizánci császárhoz, aki 863-ban a Szaloniki környékéről származó testvérpárt Cirillt (másképp Konstantint) és Metódot küldte hozzá.[36] A hittérítés, az evangélium fordítása, a glagolita ábécé megalkotása és az önálló morva egyház létrehozására tett erőfeszítéseik ellenére, haláluk után tanítványaikat száműzték a birodalom területéről. Rasztiszlávot elárulva unokaöccse I. Szvatopluk követte az uralkodásban, aki még nagyobb sikerrel vette fel a harcot a frankokkal, végül pedig 874-ben megkötötte velük a forchheimi békét.

A birodalom hanyatlását Szvatopluk 894-ben történt halála után, valószínűleg frank beavatkozással elsősorban a belső viszályok, esetleg járványok indították el. Az államalakulat teljes szétesését pedig a honfoglaló magyarok támadásai idézhették elő. A megszűnéssel kapcsolatosan csupán szórványos írott források állnak rendelkezésre.

A korszak Szlovákia területén előkerült jelentős régészeti emlékei többek között a blatnicai lelet, melyről részben a blatnicai-mikulčicei horizontot[37] is elnevezték, a kiscsepcsényi lelet, ill. elsősorban a kereszténységgel kapcsolatos emlékek. Ilyen például a kopcsányi Antiokheiai Szent Margit-templom, mely egyes feltételezések szerint még Nagymorávia idejéből származik. Az újabb dendrokronológiai vizsgálatok alapján azonban a templom a 10. század második feléből való.[38] A legkorábbi, álló szakrális építmény Szlovákia területén dendrokronológiai és radiokarbon vizsgálatok nyomán a gímeskosztolányi templom lehet, amelyet még a 9. század vége felé építhettek. Jelentősek ezen kívül a Nagymácséd határában előkerült 10. századi kaptorga, amely a 10 koronás érme előlapjára is felkerült, valamint több vár (például Dévény, Ducó[39], Nyitrabajna kódexveretek és harangok, Vágsziklás, egyes kutatók szerint Pozsony[40] és Trencsén,[41] valamint minden bizonnyal Nyitra) területén feltárt templomromok, hrivnakincsek és egyéb leletek. Egyes feltételezések szerint ebből az időből származhat a híres feketekelecsényi pyxida[42] is, ill. a nyitrasárfői Szent György-kápolna (eredetileg rotunda) is.

A honfoglalástól Buda elestéig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dévényi millenniumi emlékmű

A honfoglalás végbemenetele érintette a mai Szlovákia területét is. A morva államszervezetek 902-es végleges szétverése után a magyarok birtokukba vették főként a síkságokat, ill. a stratégiailag fontos védelmi pontokat. Ezek után került sor a keleti frankok 907-es támadására és a pozsonyi csatára. Itt került megszervezésre később az egyik vármegye is.

A Kárpát-medencébe keletről érkező lovasnomád magyarok a 10. században fokozatosan birtokukba vették a Felvidéket. Az alföldi területeken (például a Csallóközben, Mátyusföldön) a magyarság is letelepedett, ugyanakkor a hegyvidéki területeken a várak és városok környékén a szláv kultúra a magyar törzsfők uralma alatt is tovább élhetett. Egyes stratégiai fontosságú területekre határőrző népcsoportokat (például székelyeket, besenyőket és egyéb segédcsapatokat) telepítettek.[43] Az együttélés nyomai a régészeti anyagban is követhetőek.[44] Szintén fontos korabeli lelet az elsőként közölt galgóci tarsolylemez is.[45]

A 12. század elejéig létezett a Magyar királyságban a dukátus (hercegség) intézménye. Ilyen „önálló" hercegi országrésznek számított egy időben a Nyitra központú vidék is (Nyitra vára a 11. században is fontos erősség volt[46], itt vakíttatták meg 1031-ben Vazult, 1074-ben visszaverte IV. Henrik és 1108-ban és 1109-ben Szvatopluk cseh és Ottó morva herceg csapatait.[47]).

A kalandozás kora után a magyarság körében is végbement a generációcsere, a Kárpát-medencei nomád társadalmak válsága, amely során a nagyállattartást fokozatosan felváltotta a letelepedett életforma. Ez megmutatkozott a társadalmi berendezkedésben is. A kiutat a kereszténység felvétele jelentette, melyet I. István államvallássá tévén elkezdődött a pogányság visszaszorítása, ill. az egyes nemzetségfők hatalmának megtörése.

Szlovákia területén ilyen „ellenálló" nemzetség lehetett például az Abák, akiknek vezetőjéhez Sámuelhez Szent István hozzáadta egyik lánytestvérét. Ezek után megindult a vármegyerendszer (a korábbi várközpontok vármegye-székhelyekké váltak) és az egyházszervezet kiépítése. Ezen terület az esztergomi érsekség és az egri püspökség fennhatósága alá került. Ekkoriban Esztergom számított a székhelynek, a mai értelemben vett „fővárosnak" is (bár a királyi udvar Visegrádon is volt).

A tatárjárás főként a északnyugatról Morva-medencéből kiindulva elsősorban a terület nyugati és déli sávját érintette. A kivonulásuk után IV. Béla az ország talpraállítására és védelmére szorgalmazta a kővárak építését, és a meglévők javítását. Az országba hospeseket újabb hívott. Ez a németség erősödését eredményezte, például a Szepességben, ahol újabb szász csoportok telepedtek le (már a 12 századtól). Ez ott is virágzó német mintájú városi kultúrát eredményezett.

Az Árpád-ház kihalása és az interregnum időszaka után Károly Róbert szerezte meg a hatalmat. A Felvidék nagy része (a Mátyusföldet is beleértve) azonban Csák Máté oligarcha kezén volt, aki nem állt a király pártjára. Károly Róbert 1312-ben a rozgonyi csatában az Abákkal együtt ugyan legyőzte[48], de területeit csak annak halála után tudta a királyságba integrálni.

Kulturális tekintetben is gazdag volt ezen terület a középkorban. Az állam- és egyházszervezet kiépítésének és megerősítésének részét képezte Zobori apátság (1019) és a Garamszentbenedeki apátság (1075) alapítása is. A 12 - 13. században szász lakosság telepedett le a Szepességben. Sok templom és középkori harang maradt fenn itt. Itt található Közép-Európa legnagyobb vára a Szepesi vár. Itt működött Lőcsei Pál mester, aki a gótika egyik elismert fafaragó művésze volt. A gazdag arany- és ezüstbányák helyén épültek újjá a tatárjárás során elpusztított és IV. Béla által német hospesekkel újratelepített bányavárosok (Bakabánya, Besztercebánya, Selmecbánya). Károly Róbert 1328-ban adott Körmöcbányának kiváltságlevelet, ami a híres pénzverde felállítását eredményezte. A Mátyás király által 1465-ben alapított és 1467-ben négy karral megnyíló egyetem volt Pozsonyban (Academia Istropolitana), amely egészen haláláig működött.


A 15. században a husziták a térség egy részét uralmuk alá hajtották. Közrejátszott ebben, hogy a helyi (főként szláv) lakosság, ill. nemesség[49] egy része is melléjük állt, a nagyvárosok (elsősorban a Szepességben) azonban ellenálltak. Felvidéki uralmuk azonban „gyökértelen" volt.[50] A husziták itteni hatalma végül Mátyás király alatt tört meg, miután birtokcserével engedelmességre késztette Jan Giskrát (1462[51]) és az utolsó felvidéki huszita vezérrel, Svehlával is leszámolt (1467 nagykosztolányi csata). Híresebb vezérek voltak még Akszamit Péter (nevezetes az Bártfai levéltárban lévő Bártfa városának címzett fenyegető levele,[52] a sárospataki csatában 1458-ban esett el) és Talafusz.[53] A pusztítások következménye volt Késmárk és Lőcse közti ellenségeskedés is.[54]

A középkori falvak kutatásában mérföldköveknek számítottak Belo Polla munkái (Nemessány–Zsaluzsány a Szepességben), illetve Alojz Habovštiak összefoglaló műve (Középkori falu Szlovákia területén).

Kora újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Habsburgok hatalomra jutásától a felvilágosodás időszakáig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1526-os mohácsi vész utáni zűrzavarban és belháborúban az Alföldről és más a török által veszélyeztetett vidékekről nagy menekültáradat indult meg a biztonságosabb területek irányába, így a mai Szlovákia területére is. Ezidőtájt sok délszláv és magyar került az északabban fekvő vidékekre, köztük jobbágyok és nemesek egyaránt.

Hungary 16 century.jpg

A szlovákok őseinek története ez idő alatt még szorosabban egybefonódott a magyar történelemmel. A török korban a két majd három részre szakadt királyi Magyarország területe szinte csak a mai Szlovákia területére korlátozódott. 1530 szeptemberében a Szapolyai által segítségül hívott törökök a Nyitra-folyó vidékét is feldúlták. Az 1538-as váradi béke sem hozott békét a Magyar királyságnak. 1541-ben elesett Buda, 1543-ban pedig a törökök elfoglalták Esztergomot és kialakították az Esztergomi szandzsákot[55]. A tizenötéves háború alatt ugyan visszafoglalták, de 1683-ig a párkányi csatáig nem szabadult fel véglegesen. Az 1545-1546-ban épült Érsekújvárat, egykori nevén Oláhújvárat, ahol 1573-1580 között új erőd épült, a török 1663-ban foglalta el, mely az új ejálet központja lett. Az 1552-es vesztes Palásti csata után a török megszilárdította a jelenlétét az Alsó-Ipoly mentén és létrehozta a szécsényi szandzsákot. 1599-ben a török csapatok ismét Nyitra környékét pusztították.[56] A Bocskai-szabadságharc után a bécsi béke és a zsitvatoroki béke fordulópontot jelentett a török harcokban. Az 1618-tól számítható harmincéves háború egyik csatájára 1619-ben Homonnánál került sor. Ennek eredményeképp az erdélyiek nem vonultak Bécs ellen. A harcokat végül a linzi béke zárta le I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és III. Ferdinánd király között.

Emlékezetes még az 1652-ben vívott vezekényi csata (Nagyvezekény mellett), melyben négy Esterházy vesztette életét és akiket Nagyszombatban nagy pompával helyeztek örök nyugalomra.

Nyitra ostroma (1664)

A török 1663-as hadjárata során több csata zajlott a mai Szlovákia területén (1663 Köbölkút, Csallóköz, 1664: Léva, Garamszentbenedek, Zsarnóca), ill. még Nyitrát is bevették egy rövid időre[57], melyet a rákövetkező évben foglaltak vissza a keresztény seregek. 1669-ben török támadástól tartva, Kollonich Lipót nyitrai püspök megerősítette a várat, mely munkálatokhoz az esztergomi érsek erdeiben vágatott fát.[58]

Buda és Székesfehérvár a koronázóváros elestével Pozsony vette át szerepüket, mint koronázóváros és a magyar országgyűlések székhelye. Esztergom elfoglalásával az érseki és káptalani hivatal Nagyszombatba költözött. A reformáció[59], a népnyelven történő vallásgyakorlás elősegítette a szlovák nyelv kialakulását és különválását a csehtől. Vallásgyakorlás terén az ellenreformáció megindulásával alakult ki nagyjából a mai állapot. 1674-ben az ún. Pozsonyi vértörvényszék protestáns lelkészeket ítélt gályarabságra.

1683-ban a Bécs ellen vonuló török sereg számbeli fölényük ellenére a Kahlenbergi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett, majd a párkányi csatát követően visszavették Esztergomot is. A törökök kiűzése után, melyet a karlócai béke „véglegesített" a térség viszonylagos súlya csökkent a Magyar Királyságon belül, de Pozsony főváros maradt egészen 1848-ig.

A Rákóczi-szabadságharc fontosabb helyszínei és a kuruc csapatok által ellenőrzött területek

Megindult az újjáépítés és az elnéptelenedett területek újra birtokba vétele. Ezt hátráltatta az újabb háborús időszak, a Rákóczi-szabadságharc kitörése. Az egyik végső, katasztrofális vereséget is a mai Szlovákia területén szenvedték el a kuruc csapatok 1708-ban Trencsén mellett. A szabadságharc számára kedvezőtlenné váló európai politikai helyzet és a belső társadalmi ellentmondások miatt ugyan elbukott, de ennek köszönhetően maradt fenn Magyarország rendi alkotmánya a Habsburg birodalmon belül (lásd: Szatmári béke). Az épített örökségre nézve azonban súlyos következményekkel járt ezen vereség. A mítosz szerint számos várat ekkor a császáriak egyszerűen felrobbantottak (például Zboró várát), az igazság azonban az hogy a kisebb történelmi várak ekkorra már elvesztették katonai és stratégiai jelentőségüket, melyen a harcok csak tovább rontottak.

1722-ben Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták az pragmatica sanctiót, így a Magyar királyság történelme újabb kétszáz évre összefonódott az osztrák örökös tartományokéval. III. Károly magyar királynak nem volt férfiörököse, így a pragmatica értelmében a birodalom vezetése Mária Teréziára szállott. Ennek ellenére kitört az osztrák örökösödési háború és emiatt a Pozsonyba összehívott magyar országgyűléshez fordult, hogy segítsenek neki fegyverrel megvédeni a birodalmat. A háborút végül az aacheni békeszerződés zárta le 1748-ban. Mária Terézia 1754-ben bevezette a kettős vámrendszert, ami visszavetette a Magyar királyság ipari fejlődését.

Súlyos károkat okozott az 1763. június 28-ai komáromi földrengés, mely valószínűleg az eddig ismert legpusztítóbb földrengés lehetett Szlovákia területén. 1777-ben az akkori Pozsonyi Egyetem Budára költözött. Ennek ellenére a felvilágosodás korszakában a Ratio Educationis (1777) hatásának eredményeként e területen is számos (egyházi) iskola nyílik (a selmecbányai bányászati akadémiát már 1762-ban megalapították) és az iskolázottság mértéke javul. A kor kiemelkedő dokumentumai az írott forrásokon kívül az épített kultúra, az öltözék, fegyverzet és használati tárgyak tartozékai, ill. sok egyéb mellett az éremleletek. Ezen utóbbiak közül megemlítendő a méltán híres Kassai arany éremlelet, melyet az egykor a Szepesi kamarához tartozó épületben találtak.

Ez idő tájt a 17. században a etnikai határok a török elől való menekülés hatására északabbra tolódtak és elmosódtak. A délebbi régiók elnéptelenedett, illetve lakossága megfogyatkozott (főként Érsekújvár és Nyitra török kézre kerülésével, a Thököly-szabadságharc és a Rákóczi-szabadságharc nyomán), így a 18-19. században ellentétes irányú népmozgások indultak meg. Részben telepítések hatására jöttek létre a komjáti és nagysurányi morva-szlovák nyelvszigetek, mely végeredményben a zoboralji magyarság nyelvszigetté válását idézték elő.[60]


A nemzeti megújhodás időszakától az első világháború végéig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. József reformjai a felvilágosodás kora és a francia forradalom Európa többi népére gyakorolt hatása kedvezően hatott a szlovák értelmiségi réteg formálódására, a szlovák nemzeti öntudat megerősödésére és a szlovák nyelv továbbfejlődésére. Ezen korszakot szokás a nemzeti megújhodás korának nevezni, kb. a 18. század végétől a 1848-49-es szabadságharcig. A 19. századi nemzeti öntudat felerősödésével a szlovák értelmiség egy része (is) levált a Magyar királyság „egységes nemzeti” öntudatáról. A szlovák nyelv korai művelői és formálói többek között Jozef Ignác Bajza, Anton Bernolák, Fándly György, Ján Hollý, Ján Kollár, Pavel Jozef Šafárik jeles költők és írók, elsősorban azonban papok voltak. Ezért a kialakult két fő irányzat is felekezetileg csoportosult: római katolikus és evangélikus vonalon. Az evangélikusok a bibliai cseh nyelvet használták és elutasították az önálló szlovák nyelv kodifikálását, míg a katolikus irányzat egyik vezetője Anton Bernolák 1787-ben a nyugat-szlovákiai nyelvjárás alapján kiadta híres nyelvtankönyvét. Ezen nyelvtan elsősorban a hallás utáni írásmódot követte és Bernolák nevével jelzik ma is. Ugyanő hozta létre 1792-ben Nagyszombatban a „Slovenské učené tovarišstvo” kulturális szervezetet, melynek mecénásai közé tartozott Rudnay Sándor érsek is. Az egyházi megosztottság végül is azt eredményezte, hogy az evangélikusok is belátták a szlovák irodalmi nyelv szükségességét és az újabb ún. Štúr-generáció, melynek vezetői elsősorban evangélikus vallásúak voltak, a közép-szlovákiai nyelvjárást fogadták el ennek alapjául. Ezt 1843-ban Lubokán Jozef Miloslav Hurban evangélikus lelkész, Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkész és Ľudovít Štúr közös találkozásukkor határozták el. Palkovics György a pozsonyi líceum tanára a közös cseh-szlovák-morva nyelv híveként ezt ellenezte, de később felismerte jótékony hatását a szlovákság „ébredésének" ügyére. Štúrnak 1843 decemberében távoznia kellett a pozsonyi evangélikus líceumból, ennek hatására 22 diák is elhagyta az intézményt, közülük 13 Lőcsén fejezték be a tanulmányaikat. 1845-ben sikerült végre engedélyt szereznie a Slovenskje národňje novini folyóirat elindítására, amelyet már 1842 óta szorgalmazott és ebben Kossuth György is támogatta.[61]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1848-as forradalom kitörése idején az országgyűlés már 1847 novemberétől Pozsonyban ülésezett. A bécsi forradalom hírére innen indult útjára az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vivő küldöttség. 1848. március 17-én Kossuth Lajos a pozsonyi Zöldfa Szálló erkélyéről (lásd Palugyai Jakab) hirdeti ki Magyarország újjászületését, miután az előző nap V. Ferdinánd király támogatta a reformtörvényeket (pl. jobbágyfelszabadítás, népképviseleti országgyűlés, független, felelős minisztérium), és Batthyány Lajos grófot megbízta az első független magyar minisztérium megalakításával. Március 18-án az országgyűlés törvényt hoz a jobbágyfelszabadításról, és kihirdeti az új magyar alkotmányt. V. Ferdinánd király április 11-én, a pozsonyi Prímási palota Tükörtermében írja alá az Áprilisi törvényeket, majd feloszlatja az országgyűlést. Ezek után Pest lesz az országgyűlés székhelye.

Az áprilisi törvények hiányosságai közé tartozott a jobbágyfelszabadítás halogatása és a nemzetiségi kérdés rendezetlensége. Az ország kisebbségei magukat, mint külön nemzetet akarták elismertetni az ország határain belül. A szlovákok nyelvi egyenjogúságot, nemzeti jelvények használatát, úrbéri törvény földnélküliekre való kiterjesztését akarták, ezért április 28-án Berezón megfogalmazták nemzeti programjukat (ún. nyitrai kérelmek), majd május 10-én Liptószentmiklóson gyűlést tartottak, ahol elfogadták az össznemzeti programot, A szlovák nemzet követeléseit (szk. Žiadosti slovenského národa, más fordításban kérései). A magyar kormány azonban figyelmen kívül hagyta a követeléseiket. Az uralkodó ígéreteiben bízva, Ľudovít Štúr szeptemberre megszervezte a magyar uralom elleni önkéntesekből álló ún. szlovák felkelést, amelynek az összesen három „hadjárata" közül csupán az utolsó volt sikeres, amelyben a császáriakkal együttműködve végeredményképpen a magyar szabadságharc bukását idézték elő. A pontos tények érdekében azonban meg kell jegyezni, hogy mint a többi ellenálló nemzetiség esetében is a szlovákság képviselői közül is sokan a magyarok oldalán harcoltak. A császár nemzetiségeknek tett ígéreteinek eredményeképp az oktrojált alkotmányba nyelvi és nemzeti egyenlőséget biztosító pontok is bekerültek. Ezen alkotmány azonban sohasem lépett életbe.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Justi Henrik szervezi meg a Pozsonyi Nemzetőrséget, amely Szencnél legyőzte Jozef Miloslav Hurban vezette szlovák népfelkelők seregét. 1848. október 7-én a pozsonyiak szétszedték a hajóhidat, amikor Jellasics horvát bán át akart vonulni rajta a seregével, az elvesztett pákozdi csata után. A pozsonyi terület védelmének a főparancsnokává Kossuth Lajos Görgey Artúrt nevezte ki, de a várost végül Windisch-Grätz herceg császári serege foglalta el harc nélkül 1848. december 18-án. A szabadságharc leverése után orosz katonák szállták meg a várost. Haynau a Prímási palotába költözött, itt írta alá a „rendkívüli hadbíróság” ítéleteit, beleértve a pozsonyi és aradi vértanúk kivégzésének ítéleteit is.

A Felvidék területén számos nevezetes csata és ütközet történt. Ezek közül kiemelendők például Lipótvár ostroma 1848. december 20-tól 1849. február 2-ig, a Kassai ütközet 1849. január 4-én, az Iglói rajtaütés 1849. február 3-án, a branyiszkói ütközet 1849. február 5-én, nagysallói csata 1849. április 19-én, Somorja és Bacsfa között 1849. május 12-i csata, a vesztes peredi csata (1849. június 20-21.) és előzményei és természetesen Komárom ostroma 1848 decemberétől 1849. szeptember 27-ig. Ezen utóbbi ostromnak volt köszönhető számos honvéd megmenekülése, valamint Jókai Mór is innen kapott menlevelet. A szabadságharcra és a harcoló honvédekre számos emlékmű és honvédsír emlékeztet ma is. Manapság a szlovákiai magyarság fő emlékhelyei március 15-én a Petőfi-szobor a pozsonyi Medikus-kertben (2003 óta), ill. megemlékezést tartanak a peredi- és a nagysallói csata emlékművénél, Rozsnyón a Kossuth-szobornál és másutt.


A Szlovák Nemzet Memoranduma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Habsburg birodalom külügyi sikertelenségei a belső feszültségek felerősödését hozták. 1859-ben a Szárd–francia–osztrák háború és 1866-ban a porosz–osztrák–olasz háború (az utolsó harcok Pozsony környékén, Lamacsnál folytak[62]) révén felszabadultak az észak-itáliai városok. Előbbi a Bach-korszak végét eredményezte, utóbbi pedig végül a kiegyezéshez vezetett. Az átmeneti időszakban az ún. Schmerling-provizórium előtt és alatt fogadta el Ferenc József az októberi diplomát (1860) és a februári pátenst (1861), melyek azonban a magyarok ellenállásán elbukva (lásd az 1861-es országgyűlést) zsákutcának bizonyultak. Deák Ferenc húsvéti cikke után azonban megindulhattak a tárgyalások, melyek az 1866-ban elszenvedett vereséget követően az osztrák-magyar és a magyar–horvát kiegyezéshez vezettek.

Ezen politikai eseményeket a szlovák nemzetiség is növekvő figyelemmel kísérte. Az önállósulási törekvésekben ők sem maradhattak le. Andrej Radlinský aláírásokat gyűjtött a szlovák nyelv hivatali használatára, Jozef Miloslav Hurban pedig kidolgozta a Szlovák Nemzet Memorandumát. Ebben újból vissza kívántak térni az 1848-as követeléseikhez, amelyek a Felvidék Magyar Királyságból való kiválását is magukban foglalták volna. Ezen szlovák érdekeket a birodalmi tanácsban Josip Juraj Strossmayer zágrábi püspök képviselte. A szlovák nyelv használatát 1860 júliusában a király 23 vármegyében engedélyezte, azonban a rendelet nem lépett érvénybe.

A szlovákság készült az 1861-es országgyűlésbe való választásokra is. 1861-ben Daxner István Márk kiadta a „Hlas zo Slovenska" programot, melyben a szlovák nemzet politikai elismerését követelte. Mivel azonban a kor e követeléseket nem teljesítette, a szlovákság egy része elidegenedett az államtól. 1861 márciusában indult el a Pešťbudínske vedomosti politikai lap, mely a hivatalok visszatartása miatt a választási kampányról már lemaradt. Kiadója Francisci János volt. Mivel a választásokon a szlovák képviselők alul maradtak, a memorandumot nem sikerült az országgyűlés elé terjeszteniük.

A szlovákság ezért Turócszentmártonra 1861. június 6–7-én nemzeti összejövetelt szervezett. Az összegyűlt kb. 5000 fős tömeg előtt azután felolvasták a politikai programot, melyet nagy lelkesedéssel elfogadtak. Ezt a programot nevezik a Szlovák Nemzet Memorandumának. Ez az addigi követelések összefoglalását (a szlovák nemzet politikai elismerése, a Felvidék különállása, szlovák hivatali és iskolai tanítási nyelv elfogadása) jelentette. A memorandumot egy szlovák küldöttség az országgyűlés elé vitte, azonban ez csupán memorandumellenes szervezkedést eredményezett.

Az augusztusban feloszlatott országgyűlés után az uralkodó a szlovák érdekeket csupán a magyarok kijátszására használta fel. Az előterjesztett átdolgozott memorandumot, mely már a külön országgyűlés tervezetét is magában foglalta, valójában nem fogadta el. A szlovák politikai célok így megvalósíthatatlanná váltak, alternatíva azonban nem mutatkozott, ezért a vezetők között is szakadás következett be. Az ún. memorandisták, akik kitartottak a program mellett, vezetője Daxner maradt, míg a magyar-pártiak akik a magyarországi körülményekhez (politikához) való alkalmazkodást hirdették Ján Palárik lett. A magyarokkal való megegyezés azonban szintén nem vezetett eredményre. A helyzet hasonló volt a ruszin kisebbség körében is. A király-pártiak önállósulási törekvései itt sem találkoztak a főként görög katolikus papok által vezetett magyarokkal való megegyezési politikával.

A kiegyezés után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zobor-hegyi millenniumi emlékmű[63]

A szlovákok kisebbségi helyzete a kiegyezés után a birodalmon belül sem javult, sőt fokozatosan romlott. Ugyan történtek erőfeszítések a szlovákság együttes fellépésére, ill. kulturális tevékenység ösztönzésére. Ilyen kezdeményezés volt a cseh és szerb minta alapján a Matica slovenská 1863-as életre hívása, elsősorban a szlovákság és kultúrájának támogatására. Első vezetője Štefan Moyzes katolikus püspök lett. A szervezetet azonban rövid idő után, 1875-ben Tisza Kálmán hazafiatlanságra és államellenességre való hivatkozással betiltotta.

Az ugyan közös államban csak a külügy, a hadügy és pénzügy tartozott közös minisztérium alá, így például az oktatásügy is a magyar kormány és országgyűlés hatáskörébe tartozott. Az országban erős centralista politikai rendszer működött, a választások csak az országgyűlés egy részét érintették. Az erős magyar befolyás kiszorította a kisebbségeket az ország valós irányításából. A szlovákság nemzeti érdekeit sem vették figyelembe. A kezdetekben (1863 Nagyrőce, 1867 Turócszentmárton és 1869 Znióváralja) létrejött három szlovák nyelvű gimnáziumot 1874 Grünwald Béla kezdeményezésére bezáratták.[64] Az 1869-ben alapított Szent Béla Egyesületet és a Szlovák Nők Egyletét (Živena), melyek a szlovák nyelv és kultúra propagálását és fejlesztését tűzték ki célul sikerült fenntartani egészen 1918-ig.

1906-ban épült meg Kassán Rákóczi rodostói házának másolata, ill. ugyanezen évben temették a fejedelmet a Szent Erzsébet-dóm kriptájába.

A szlovákság nemzeti mozgalmai, a vélt és valós elnyomás hatására egyre erősödtek a nép körében. Ezen a helyzeten a gróf Apponyi Albert által javasolt 1907-ben elfogadott nyelvtörvény sem javított (Lex Apponyi). Ugyanezen évben történt egy szerencsétlen sortűz is, amely csernovai tragédia néven vonult be a történelembe[65]. Mindkét „eseményt", bár hatásuk (magyarosítási törekvések), ill. okaik (nemzetiségi elnyomás) erősen vitathatóak, már akkor és a mai időkben is a szlovák politika magyarellenes propagandájának fő pillérei között kaptak helyet (lásd 531/2007-es Lex Hlinka vitáját). A magyar politikai elit, de főként a kormány magatartása a nemzetiségek kérdésében azt eredményezte, hogy a monarchia végnapjaira nem maradt egyetlen szlovák politikus, ill. gondolkodó sem, aki kiállt volna a Magyar Királyság mellett. A szlovák anyanyelvű nemesség nagyrészt elmagyarosodott, kisebb részt szlovák érzelmű maradt a monarchia szétesése után is.[61] Ennek ellenére az első világháború után, ill. a kommunista hatalomátvétel utáni osztályharc jegyében mégis megteremtődött az elnyomó magyar nemesség torz képe.


A kultúra terén a modern törekvéseknek köszönhetően, nagyobb szerep jutott a múzeum egyesületeknek. Ezek nem csak az egyes városok és régiók honismereti (néprajz, történelem), művészeti és természetrajzi jellegű anyagának gyűjtését, ezenkívül ásatások koordinálását és könyvtárak létesítését tűzték ki célul, hanem otthont adtak különböző kulturális rendezvényeknek is. Szintén felvállalták más intézményekkel és egyletekkel együtt különböző jótékonysági gyűjtések szervezését is. A mai Szlovákia területén elsőként Turócszentmártonban (1863) létesült múzeum egylet, ill. múzeum majd Pozsonyban (1868), Kassán (1872), Poprádon (1876/1886), Trencsénben (1877), Felkán (1882), Rimaszombatban (1882), Komáromban (1886), Besztercebányán (1889), Körmöcbányán (1890), Nyitrán (1896), Aranyosmaróton (1896), Ipolyságon (1902), Bártfán (1903) és másutt.[66]

1906-ban két nagy történelmi személyiség hamvai kerültek haza. Hosszas előkészítő munka eredményeként II. Rákóczi Ferenc hamvait 1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban[67][68], Thököly Imrét pedig szülővárosában Késmárkon, az új evangélikus templomban helyezték végső nyugalomra.[69]

A magyarság részaránya a dualizmus korában (1880-1910-es népszámlálások alapján a mai Szlovákia területére vonatkoztatva) folyamatosan növekedett, ami elsősorban a természetes szaporulatnak, a természetes asszimilációnak és a kor magyarosító törekvéseinek, részben pedig a kivándorlásnak köszönhető. Az egykori népszámlálások hatalmi vagy helyi torzításainak mértéke nem állapítható meg pontosan.

Év
1880 1890 1900 1910
Magyar 546 458 (22,2%) 633 422 (24,56%) 749 556 (26,89%) 885 646 (30,31%)
Szlovák 1 502 571 (61,04%) 1 603 642 (62,2%) 1 702 349 (61,09%) 1 688 152 (57,78%)
Német 228 584 (9,2%) 228 860 (8,87%) 215 816 (7,74%) 198 387 (6,79%)
Ruszin 78 402 (3,18%) 84 335 (3,27%) 84 559 (3,03%) 97 047 (3,32%)
Zsidó vallású (140 681 - 5,71%) (138 132 - 5,35%) (140 453 - 5,04%) (139 666 - 4,78%)
Összesen 2 461 460 2 578 051 2 786 588 2 921 212

Lásd még: Nemzetiségi politika a dualizmus korában

Az első világháború alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Felvidék keleti peremét 1914 őszén érte el a keleti front. Az orosz csapatok 1914. szeptember végéig a Przemyśl erőd kivételével elfoglalták Galíciát, majd november 23-án Homonnát, december 1-jén Bártfát is elfoglalták, Eperjest pedig megközelítették. A nagy veszteséget szenvedett osztrák-magyar csapatoknak csak a következő évben sikerült visszaszorítaniuk az orosz erőket. A Felvidék területén az első világháború alatt Zborónál volt nagyobb ütközet (1917). A város már 1915-ben is súlyos károkat szenvedett a harcok miatt.

Az első világháború alatt az emigránsok érdekszervezetei az antanthatalmaknál fejtettek ki propagandapolitikát. Ennek érdekében a csehek és a szlovákok előbb az 1915-ös clevelandi egyezményben hangolták össze törekvéseiket, egy föderációs államban gondolkodva, amit 1918-ban a pittsburgi egyezmény követett, mely a köztársasági államforma rögzítése mellett a cseh vezető szerepet is előrevetítette. Fontos emigrációs központnak számított Párizs (az itteni tudományos és személyes kapcsolatok alapozták meg a későbbi francia orientációt), illetve a cseh küldöttség részt vett az 1918. április 8-án megtartott, az Osztrák–Magyar Monarchia sorsáról döntő római konferencián. A csehszlovák emigrációban dominánssá váló cseh irányvonal történeti és néprajzi érvekkel, nacionalista propagandával,[70] a statisztikai adatok meghamisításával – beleértve az 1910-es magyarországi népszámlálás eredményeinek megtámadását – igyekezett igazolni területi követeléseit. Az emigrációban vezető szerepet játszó cseh értelmiségiek a szlovákoknak és a ruszinoknak autonómiát ígértek, melyet a háború után mégsem adtak meg. Az olasz,- francia- és oroszországi Csehszlovák Légió „hazatérte” alapozta meg a csehszlovák hadsereg létrejöttét, illetve korábban a transzszibériai vasútvonal ellenőrzésük alá vonása is tárgyalási alapul szolgált a Párizs környéki békeszerződések során.

Az első Csehszlovák Köztársaság alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1918. október 14-ei általános sztrájkra való felhívás

Az antant hatalmak elismerték a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot ideiglenes kormánynak, ez nagyban Milan Rastislav Štefánik érdeme. 1918. október 14-ére a gabona kivitele miatt általános sztrájkot hirdettek, Písek városában pedig megtörtént Csehszlovákia „korai” kikiáltása. Ennek során a Monarchia szimbólumait lecserélték. Miután kiderült, hogy Prágában mindezt „elnapolták”, a forradalmi tömeg szétoszlott és az esetet a csendőrség vizsgálta. Október 28-án Genfben asztalhoz ült a Csehszlovák Nemzeti Bizottság és az emigráns ellenállás vezetősége, hogy meghatározzák az új állam létrejöttének kereteit. November 13-án ideiglenes alkotmányt is elfogadtak.[71] Miután Antonín Švehla és František Soukup Prágába utaztak hogy a gabona kivitelét megakadályozzák, elterjedt a híre hogy a Monarchia aláírta a békefeltételeket, melynek a kis népek autonómiájának elismerése is részét képezte. Ennek hatására tömegek vonultak az utcákra és a korábbi hatalom szimbólumait eltávolították. Még aznap este a Nemzeti Bizottság kiadta a független Csehszlovákia megalakulásáról szóló első törvényt. A 2 napig tartó hatalomátvétel végén az osztrák katonai vezetés kapitulált, mivel a magyar és román katonák nem akartak harcolni, valamint október 30-án Turócszentmártonban aláírták az ún. Szlovák Nemzet Kinyilvánítását, melyben a szlovákok képviseletével a Szlovák Nemzeti Tanácsot bízták meg és kinyilvánították a cseh nemzettel való közös állam szándékát.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása Eperjesen

1918. november 1-jén a Csehszlovák Légió olasz tisztek vezetésével megkezdte a Felvidék megszállását. 1918. dec. 29-én Kassát, majd másnap Pozsonyt foglalták el és 1919. január közepén fejezték be a mai Dél-Szlovákia elfoglalását. Ellenállásra csak Rappon, ill. Érsekújvárban került sor.[72] Az akkor még ideiglenesnek vélt hatalomváltás elszórtan további incidenseket eredményezett (pl. 1919. február 12-én a pozsonyi sortűz, március 16-án Kassán, március 23-án a zselízi sortűz, június 10-11-i udvardi kivégzések[73]), melyekre a csehországi németek esetében is sor került (pl. 1919. március 4-én Kadaň városában). 1919. januárjának végére kis ellenállással szembesülve lényegében elfoglalta az általa követelt területeket. A magyar vonatkozású szobrokat és emlékműveket nagyrészt eltávolították (például Érsekújvárott és Rozsnyón[74]), elpusztították (lásd a millenniumi emlékműveket Dévény várában, a Zobor hegyen, ill. Mária Terézia szobrát és a Honvéd szobrot Kassán[75]) vagy megrongálták (például Érsekújvárott, Pozsonyban[76], vagy Komáromban). Eközben Magyarországon 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az 1919. májusában indított offenzíva és az északi hadjárat eredménye jelentős területek „visszafoglalása” volt. Ennek során is több véres összeütközésre került sor (lásd pl. a komáromi véres május 1-jét, Udvardon). Eperjesen június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely teljesen a Magyar Vörös Hadseregtől függött, saját bázisa nem volt. Annak ellenére hogy a szlovák függetlenedési törekvések egyik útja lehetett volna, elnöke a cseh Antonín Janoušek, hadügyi népbiztosa pedig a szepesi szász gyökerekkel rendelkező Münnich Ferenc lett. Az antant üres ígéreteinek engedve azonban ezen területeket a magyar kommunisták feladták, így a Szlovák Tanácsköztársaság (is) elbukott.

A Felvidékről menekültek Magyarországon, több egyesületbe tömörültek. Elsősorban a Felvidéki Ligába, ill. a Szepesi Szövetségbe.[77] Több intézmény áttelepült a csonka országrészbe, a fontosabbak közül elsősorban az egyetemek és főiskolák, mint pl. Selmecbányáról 1918-ban a Bányászati és Erdészeti Főiskola előbb Sopronba, majd a második világháború után Miskolcra költözött.

1919. május 4-én Štefánik Pozsonyba utazott, azonban a repülőtéren gyanús körülmények között balesetet szenvedett és meghalt. 1920-ban a Csehszlovák Köztársaság első elnöke Tomáš Garrigue Masaryk lett, február 29-én új alkotmányt fogadtak el, mely demokratikus választásokat írt elő. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt csak a parasztpárti politikus Milan Hodža került komolyabb politikai pozíciókba szlovák nemzetiségűként a szövetségi kormányban. Közben 1919-ben létrehozták a Népszövetséget, 1920 és 1921-ben kötött hármas szövetség révén pedig létrejött az ún. kisantant.

Csehszlovákia 1918-1938 között négy tartományból állt

A szlovákok önállósulási törekvései az országon belül nem jutottak érvényre. Pozsony ugyan főváros volt, de a képzetlen (írástudatlan) szlovákságot új cseh hivatalnoki réteg „szolgálta ki”. Elméletben csehszlovák nemzetiség létezett, ami csupán arra szolgált volna hogy a számottevő németség (kb. 3,5 millió) ne előzze meg a nemzetalkotó szlovákságot (kb. 2 millió). Szlovákia gazdaságának fejlődését és modernizálását azonban nagymértékben bénította a fejlett cseh ipar. Ezen kívül a gazdasági krízisek (1921-1923, 1929-1933) újabb kivándorlási hullámokat idéztek elő. Szintén gondokkal küzdöttek Kárpátalján, ahol nagy volt a szegénység. A magyarok vesztesége a statisztikai hibaforrásoktól eltekintve, kb. 105 ezer főre tehető, akik főként az értelmiség és a hivatalnoki középosztályból kerültek ki, mivel elvesztették megélhetésüket. További 16 ezer személytől megtagadták a csehszlovák állampolgárságot. A népszámlálási adatok szerint további 76 ezer fővel csökkent a magyarság létszáma 1921-1930 között[78].

Természetesen a szlovákság (és Szlovákia) szempontjából sok pozitív hatása is volt a közös államnak. Már 1919. során létrejött a Comenius Egyetem (az Erzsébet Tudományegyetem helyett). 1922-ben elfogadták a kötelező 8 éves általános iskolai közoktatás. 1926-tól sugárzott a Szlovák rádió és további kulturális hatások. Negatív események is történtek, 1931 májusában a nemeskosúti kommunista tüntetésen résztvevő tömegbe lőttek, melynek során 3 magyar személy vesztette életét.[79]

Az új állam nemzetiségi politikájában, bár a korban és a térségben haladó volt[80], az állampolgárság megvonásával némely esetben hátrányos helyzetbe hozta a kisebbségeit. Az alkotmány részét képező nyelvtörvény 20%-ban határozta meg a nemzetiségi arányt, amely fölött a hatóságok kötelesek voltak az ügyeket a kisebbség nyelvén is intézni. Ez az arány azonban csak a járásokra vonatkozott, melyek esetében szintén alkalmazták az észak-déli hosszú közigazgatási egységek szervezetét (lásd ahogy 1996-ban). A városok önkormányzatiságának elve elméletileg sérthette volna a nacionalisták érdekeit ezért Pozsony, Kassa, Ungvár és Munkács kivételével az összes várost visszaminősítették nagyközséggé, melyek így a járások részét képezték. Büntetendő volt többek között elénekelni a magyar himnuszt, viselni a magyar nemzeti színeket, megünnepelni a magyar nemzeti ünnepeket. Hátrányos megkülönböztetés érte a kisebbségeket a munkavállalásnál és a földreform során is.[81] Ugyanakkor bár nagy nehézségek árán, de a korábbi "magyar" kultúregyesületek tovább működhettek (pozsonyi Toldy Kör[82], komáromi Jókai Egyesület, kassai Kazinczy Társaság és a Szepesmegyei Történeti Társulat[83]). A többségében ekkor már magyar vagy német ajkú zsidóságot, akik fontos szerepet játszottak a kisebbségi kultúrában, sajtóban és sportéletben[84], a csehszlovák népszámlálások nemzetiségként kezelték. A hatóságok az egyházak életébe is beleszóltak. A magyar katolikus püspükök többségét kiutasították[85], a református egyházat az állam nem támogatta és elszakadásra kényszerítette.

Területi változások Csehszlovákia és Lengyelország között 1920. és 1945. között

A magyar iskolahálózatot az újonnan létesített szlovákkal szemben leépítették és nem támogatták.[86] A földreform útján a nagybirtokokból elsősorban szlovák telepesek ill. cseh legionisták részesültek, melynek hatására ún. telepesfalvak jöttek létre. A nehézségek ellenére magyar szervezetek, sajtóorgánumok (például Prágai Magyar Hírlap) és pártok alakultak, melyeknek a kemény választási esélyegyenlőtlenség ellenére sikerült képviselőket küldeniük a prágai parlamentbe. A csehszlovákiai magyar újságok és folyóiratok az irodalmi élet továbbélését tették lehetővé. Jelentős személyek voltak ekkor a magyar kisebbség életében Balogh Edgár, később 1935-ben kiutasították, Esterházy János, Fábry Zoltán, Szüllő Géza, Szvatkó Pál és mások. Létrehozták a Sarló mozgalmat, a régi magyar cserkészcsapatokat átszervezték ill. újakat hoztak létre a Csehszlovák Cserkészszövetségen belül. A magyar politikai pártok Petrogalli Oszkár halála után csak 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven olvadtak össze, melynek ügyeleti elnöke Esterházy lett. Gazdasági téren a tovább működő Hangya Szövetkezet volt jelentős, illetve pozitív hatással volt a térségre az 1925-ben Galántán alapított Hanza Szövetkezet.[87]

1935-ben a kétszer is újraválasztott Masaryk idős korára hivatkozva lemondott. Utóda Edvard Beneš lett, aki korábban külügyminiszteri, majd miniszterelnöki feladatokat látott el. Benešt Milan Hodža váltotta a miniszterelnöki székben. Beneš francia orientációja ekkor már negatív hatással volt az országra nézve, főleg az egyre erősödő Németország szomszédságában. Legfőképpen 1936-tól a német fenyegetettség ellensúlyozására, elkezdték kiépíteni a határ menti erődrendszert. Hitler ellenben nemzetközi téren szigetelte el az országot. Ebben nagy szerepe volt az 1938-as Anschlussnak és a Magyarországgal és Lengyelországgal szemben való határvitáinak (követeléseknek). A Szlovák Néppárt 1936-os pöstyéni kongresszusától számítható az erőteljes jobbra tolódásuk. 1938. október 6-án a zsolnai egyezmény keretében megvalósult a szlovák pártok fúziója, ami valójában a néppártiak előrekerülését jelentette. Ez később a köztársaság szétverésében játszott nagyobb szerepet.[88]

Hitler és a szudétanémet kisebbség vezetője Konrad Henlein 1938 márciusában találkoztak. Tárgyalásaikon lényegében egyeztették a teendőket, hogy miként érjék el a szudétanémetek Németországhoz való csatlakozását. Németország az Anschluss után áttért Csehszlovákia szétverésének tervére. Ennek katonai végrehajtását a Grün terv tartalmazta, melyet április 22-étől készítettek elő. 1938. április 24-én Szudétanémet párt (Sudetendeutsche Partei) Karlovy Varyban megrendezett összejövetelén követelték a Szudétavidék autonómiáját. Mivel ezt nem kapták meg, zavargások kezdődtek és bevetették a csehszlovák hadsereg erőit. A helyzet értékelésére és rendezésére Csehszlovákiába küldték Lord Runcimant, aki a németség ellen elkövetett erőszakot (Moravská Ostrava) és a tárgyalások megszűnését állapította meg. A jelentésének hatására Chamberlainnek a Hitlerrel való találkozásakor nem volt ellenvetése a Szudétavidék elcsatolásának ügyében.

Csehszlovákia szétesése és a második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csehszlovákia a Müncheni egyezmény és a az első bécsi döntés után

Nagy-Britannia és Franciaország 1938. szeptember 21-én ultimátumot küldött a cseh kormánynak, mely azt kénytelen volt elfogadni. Másnap Prágában az akkori parlament előtt hatalmas demonstráció zajlott Hitler követeleséi ellen. Közben a Szudétanémet párt vezetői és a Szlovák Néppárt (Hlinka párt) 1938 februárjában megegyeztek az együttműködésről. A magyar kisebbség sérelmei (kisebbségi, ill. maga a kisantant Magyarország ellen irányuló törekvései) és egyesült pártja ellenére nem volt oly mértékben szervezett, hogy tömegdemonstrációkat szervezzen, így részükről nem került sor nagyszabású köztársaság ellenes megmozdulásokra.

Németország agresszív külpolitikájának eredményeként 1938. szeptember 29-én az európai nagyhatalmak aláírták a müncheni egyezményt. Ennek következményeként a főként németek lakta Szudétavidéket a Német Birodalomhoz csatolták. Ezen hegyes határsávban volt Csehszlovákia fő védelmi vonala (1936 óta), mely nélkül Cseh és Morvaország védtelen maradt. A korábban ott elő csehek és az új betelepülők egy része elmenekült, az ottmaradottak elveszítették némely kisebbségi és állampolgári jogaikat. Az országban általános mozgosítás lépett érvénybe, azonban a csehszlovák hadsereg minden tekintetben kiszolgáltatott helyzetben volt, ráadásul Teschen vidékét októberben elfoglalta a lengyel hadsereg.

Október 5-én emigráns londoni kormány alakult. November 30-án Edvard Beneš köztársasági elnök lemondott (állítólag az NKVD menekítette Londonba), helyére Emil Hácha került. Ezek után Szlovákia autonómiát kapott, mely ekkor már kevésnek bizonyult. Az autonóm Szlovákia miniszterelnöke Jozef Tiso lett. A müncheni egyezmény záradékaként Csehszlovákia a többi kisebbségeinek sérelmeit is orvosolnia, ill. határvitáit a szomszédos országokkal rendeznie kellett. Ennek ellenére már ekkor is titkos kitelepítési programokat terveztek.[89]

Visszatérési ünnepség Komáromban

1938. október 9-13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra Észak-Komáromban, ahol Magyarországot Kánya Kálmán külügy- és Teleki Pál oktatásügyi miniszter képviselte.[90] A csehszlovák fél az 1910-es népszámlálási adatok manipulálásával is érvelt.[91] Kölcsönös megállapodás híján a tárgyalások végeztével a két ország (1938. október 29-én) a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását kérte. A közhangulat a "kisebbség" és a csehszlovák karhatalom között már pattanásig feszült, a csehszlovák magyar vezetők nyugalomra intettek. A komáromi Štefánik-szobrot evakuálták Besztercebányára.

1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés. Ennek következményeként visszakerült Magyarországhoz Szlovákia déli főként magyarlakta határsávja. Kisebb helyi villongásoktól (november 2-án Osgyán 1 halott, november 5-én Hontfüzesgyarmat 3 halott) eltekintve ekkor még nem volt komolyabb incidens. Az első jelentősebb határincidenst 1939. január 6-án hajtották végre a csehszlovák csapatok, a visszacsatolt Munkács elfoglalására irányuló hadműveletet azonban a magyar helyőrség visszaverte.[92][93] A visszacsatolt területeken később történtek atrocitások, az új hatalom a szlováksággal szemben nem mindig volt elnéző. A békés demonstrációkat eleinte a karhatalom oszlatta szét, melyek során sajnálatos véres események is történtek (például Köbölkúton[94], Nagysurányban, ill. Somorján). Az Első Szlovák Köztársaság területén mintegy 70 ezer magyar maradt, akinek egyetlen képviselője a parlamentben Esterházy lett. A Magyarországhoz csatolt területek szlovákságának lélekszámára eltérő adatok állnak rendelkezésre. A visszacsatolt területeken még az év végén új népösszeírást hajtottak végre.[95]

Meg kell még említeni, hogy Magyarország második világháborúba való belépésének egyik oka a visszacsatolt Kassa bombázása volt; a támadók kilétére máig nem sikerült megbízható forrást találni.

Első szlovák köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler és Hácha találkozója
Cseh-Morva Protektorátus 1939-1945

Németország már a Cseh–Morva Protektorátus létrehozását fontolgatta, ezért februártól a szlovák önállósodási törekvések mellé állt. Március 9-én ezért cseh csapatok szállták meg Szlovákiát, Tisót pedig lemondatták. 1939. március 13-án Hitler magához hívatta Tisót és Ferdinand Ďurčanský külügyminisztert, másnap pedig Háchát, akiket kész helyzet elé állítva meg is fenyegetett. A Szlovák Néppárt vezetőjeként és az autonóm Szlovákia miniszterelnökeként Tiso március 14-én Zsolnán kikiáltotta a „független” Szlovákiát, melyet német védnökség alá helyezett. Másnap Cseh és Morvaországot Németország, a függetlenedni vágyó Kárpátalját (március 15–18. között) pedig Magyarország annektálta. Magyarország és Szlovákia közti „határvita” 1939. március 23 és április 4-e között a Magyar–szlovák kis háborúhoz vezetett. A kisantant ezzel hivatalosan is megszűnt létezni (utolsó „sikereinek” egyike a bledi egyezmény). Szintén márciusban a határmegállapító bizottság több falvat elcserélt Szlovákiával.[96]

A Tiso-féle első önálló szlovák állam (19381944) területe a mai Szlovákián belül

██ 1. A pozsonyi hídfő 1947-ig Magyarország része

██ 2. Az első bécsi döntéssel 1938-ban Magyarországhoz került terület

██ 3. Kárpátalja 1939. március 15-ei magyar megszállásával Magyarországhoz került terület

██ 4. Az első bécsi döntéssel 1938-ban a Harmadik Birodalomhoz került terület

██ 5. Német védterület, német katonai megszállás alatt

Március 18-án Hitler Bécsbe hívatta Tisót, ahol a védnökség feltételeit tárta elé, melyet 25 éves lejáratú szerződésben is rögzítettek. Szlovákia ekkor a Harmadik Birodalom csatlós államává vált, a Hlinka Szlovák Néppártja – Szlovák Nemzeti Egységpárton, a Deutsche Partei-on és az Egyesült Magyar Párton kívül minden más pártot betiltottak. A Cseh–Morva Protektorátussal való határsávot (shutzzona – védősáv a Vág jobb partja) német csapatok ellenőrizték. A hivatalosan Európában 1939. szeptember 1-jén Lengyelország lerohanásával kitört második világháborúban, az ország első katonai szerepvállalása a vasútvonalak átengedése a német birodalom háborús céljaira.[97] Ennek következménye, hogy lengyelek egyedüli menekülési útvonala a megszálló csapatok elől csupán Kárpátalja maradt.

50 koronás ezüst emlékérem Szlovákia 5 éves fennállása alkalmából, Jozef Tiso államelnök képével

Gazdasági tekintetben az ország a Német birodalomnak volt alárendelve. A szlovák korona német birodalmi márkához igazított értéke nem a valós értéket tükrözte. A Szlovák Nemzeti Bank felét a Birodalmi Bank igazgatta. A hátrányos gazdasági körülmények és a fedezetlen bankók magas inflációt eredményeztek. A legnagyobb cégek a birodalomból jöttek, ill. német tulajdonba kerültek. Az ipar, melyet a Vág-völgyében koncentráltak, főként a német hadiipart szolgálta ki és látta el. Ezen felül „önkéntes” munkaerőt is biztosítottak Németországnak. Az ország politikai vezetésébe is beleszóltak, mivel a HSĽS felső vezetésében is voltak önállósulási törekvések. A klérofasiszta kormányzatban Tiso 1939. október 26-án megerősítette pozícióját, mivel az első Szlovák Köztársaság egyetlen elnöke lett.

A kisebbségek helyzete fokozatosan romlott. A megmaradt magyarságra folyamatos jogfosztások vártak (elbocsátások, szervezetek betiltása és ellehetetlenítése, zaklatások, bebörtönzések). A tiltakozások ellenére a jogtiprásnak a szlovák kormány (sem) szabott gátat. Az Egyesült Magyar Párt tovább folytatta munkáját, faji vagy felekezeti alapú megkülönböztetést továbbra sem tett, ami a nem szélsőjobb érzelmű németek között is szimpátiát ébresztett és számos német településen alakultak helyi szervezetei. Kárpátalja elszakításával a magyarság politikai ereje tovább gyengült, de összetartozásában erősödött. A korábban megindult Magyar Ház mozgalmat a hatóságok leállíttatták, a már felállított helyek működését megpróbálták ellehetetleníteni és többet nacionalista csoportok dúltak fel (Dobsina, Gölnicbánya, Homonna, Igló, Nagymihály, Poprád, Trencsén).[98] A zsidóság helyzete is rohamosan romlott, számos családot a határ senki földjére toloncoltak ki, így próbálva megszabadulni a "nem kívánatos" személyektől.

1940. július 28-án mentek végbe az ún. salzburgi tárgyalások, melyek a náci ideológia átültetését szorgalmazták. Ďurčanský külügyminisztert és a belügyminisztert is leváltották, ezen helyekre Vojtech Tuka (külügy) és Alexander Mach (belügy) került. Egyben Mach lett a vezetője a még 1938 nyarán létrejött Hlinka-gárda militáris szervezetnek, mely 1940 júniusában magába olvasztotta a Rodobrana nevű részét is. 1940. július 5-e után mint politikai rendőrség működött együttműködve a nemzetbiztonsági központtal. Feladatkörébe tartozott az ellenzéki személyek zaklatásán kívül a zsidók deportálása is.

Hitler és Tiso találkozója 1941-ben

1941 júliusában a kormány egyetértett a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódásról. 1941. november 24-én az ország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez, mellyel a további katonai szerepvállalás mellett is elkötelezte magát. Másnap pedig Tuka Berlinben aláírta az antikomintern paktumhoz való csatlakozást is. Az első szlovák köztársaság veszteségéből a szovjetek elleni harcokban jelenleg közel 1300 nevet tartanak név szerint nyilván az akkori területről (illetve a visszacsatolt területekről átszökött katonakötelesek közül), a lista azonban nem teljes. Ezek között voltak kis számban magyarok és németek is. A szlovákiai németség nagyobb részt a Waffen SS soraiban szolgált és nagy részük annak kötelékében esett el, vagy hunyt el hadifogságban. Sok szlovák katona, akiket még Ukrajna területén kerítettek körbe és estek hadifogságba átálltak és létrehozták a Szlovák Önkéntesek Ezredét. Többen részt vettek az ország felszabadításában és mint ejtőernyősök a Szlovák Nemzeti Felkelésben is. Körülbelül 3 ezer szlovák katonát vittek hadifogolyként gulágra.[99]

A szlovákiai németség vezetője Franz Karmasin volt. 1938 októberében a németség önigazgatási jogokat kapott, a Kárpátnémet Párt átalakult szlovákiai Deutsche Partei-já. A Szlovák nemzeti felkelés kitörése után létrehozták a Heimatschutz fegyveres szervezetet, melynek feladata az ellenzéki törekvések elnyomása volt.

A zsidók elleni fellépés, már a kezdetekben megnyilvánult a klérofasiszta államban. 1938 novemberében kb. 7500 zsidót dél-szlovákiai táborokba deportáltak, ill. a köztes „senki földjére” toloncoltak, amely területek később, a bécsi döntés értelmében Magyarországhoz kerültek.[100] A zsidótörvényeket a parlament a német példa alapján sorra megszavazta. 1941. szeptember 9-én elfogadták az ún. Zsidó kódexet. Ez magába foglalta emberi és állampolgári jogaik megvonását, magántulajdonaik elkobzását, munkakötelezettséget és a sárga csillag viselését. Ez alól kivételt csak az államelnök vagy a miniszter adhatott. A törvények ellen októberben a püspökök tiltakoztak, ennek azonban nem volt hatása. 1941-től gettókat létesítettek, az első Auschwitzba induló vagonok 1942. március 25-én hagyták el a poprádi állomást. Ezen eseményekre emlékeztetnek a vasútállomáson és a zsinagógán elhelyezett emléktáblák. Októberig, az első hullámban kb. 57700 zsidót deportáltak az országból német koncentrációs táborokba. Ezt csak később törvényesítették, a kézfeltartásos szavazáson egyedül Esterházy János voksolt nemmel.[101] A megmaradt zsidóságot 1944-ben akarták deportálni, de a politikai helyzet változásával és a Vatikán tiltakozásainak hatására, ez nem ment végbe, miközben a magyarországi transzportokat átengedték. A szlovák nemzeti felkelés kitörésével többen megszöktek a gettókból, végül a németek nyomására a cigányokkal, a politikai és hadifoglyokkal együtt 1945 márciusáig több mint 12 ezer embert deportáltak az országból. Ezen személyek után Németországnak fejenként 500 márkát fizettek. Egyes számítások szerint 71 ezer szlovákiai zsidó származású személy vesztette életét a koncentrációs táborokban, ez az akkori szlovákiai zsidóság háromnegyedét tette ki. Meghurcolásuk a háború után sem ért véget, Nagytapolcsányban 1945 szeptemberében még zsidó pogrom is volt.[102] Ma kb. 6000 személy vallja magát zsidónak az országban, főként idősek.

A szlovák nemzeti felkelés katonai bukása
Rudolf Viest a szlovák nemzeti felkelés katonai vezetője

A háború kedvezőtlen alakulásával a politikai fordulat reménye egyre közelebb került a megvalósuláshoz. 1943 karácsonyán Pozsonyban az ellenálló erők aláírták az ún. karácsonyi egyezményt (szk. Vianočná dohoda), mely létrehozta az illegális Szlovák Nemzetgyűlést. A külföldi támogatáson (londoni csehszlovák emigráns kormány, szovjet partizánok) kívül egy nyílt felkelés bázisát legfőképpen honi hadsereg átálló egységei jelenthették. A németek a növekvő partizántevékenység (pl. Rózsahegyen) hatására döntöttek a katonai beavatkozásról, emiatt másnap 1944. augusztus 29-én Besztercebánya központtal kitört a szlovák nemzeti felkelés. Az általános mozgósítás ellenére nem reménykedhettek hosszútávú sikerekben, mivel hiány mutatkozott a felszerelésben, mind mennyiség, mind minőség terén. A kitűzött célokat (stratégiai pontok, pl. hágók elfoglalása, védelmi terület kialakítása és tartása a Vörös Hadsereg megérkeztéig) nem sikerült elérni. A szovjetekkel való koordináció lehetősége kudarcba fulladt, a nem elégséges felkészülés és Viliam Talský parancsnok elrepülése pedig a kelet-szlovákiai csapatok németek általi lefegyverzését eredményezte. A szovjet légi és ejtőernyős támogatás ellenére a felkelést német és magyar segítséggel sikerült relatíve gyorsan (kb. 1-2 hónap alatt) elfojtani, csupán néhány ellenálló partizánegység menekült meg a megtorlás elől, köszönhetően a jó helyismeretnek. Besztercebánya október 27-ei elestével a hadsereg egységei átálltak partizán harcmodorra. Tiso kijelentése alapján, mely szerint az önként megadókat amnesztiában részesíti, többen letették a fegyvert ill. hazamentek, a kemény tél ellenére is maradtak azonban ellenálló csapatok. Később ezen egységek a front áthaladásával részt vettek az ország felszabadításában is. A megszállók több falut leromboltak, lakosaikat kivégezték ill. deportálták. A katonai vezetőket (Rudolf Viest, Ján Golian) elfogták, elítélték és a flossenbürgi koncentrációs táborban kivégezték. A háború után ezen kiugrási kísérlet is Csehszlovákia szövetségesi oldalon való részvételét volt hivatott alátámasztani. A felkelésben részt vevő és túlélő partizánok különféle juttatásokban részesültek, rengeteg emlékművet (emlékhelyet) állítottak, ill. a felkelés napja ma államünnep.

A cseh-szlovák hadsereg emlékhelye
Szlavín katonai temető.
(A pozsonyi Szamár-hegyen található emlékmű sztálinista építészeti stílusban épült, a második világháborúban elesett szovjet katonák emlékére)

A felkelés megsegítésére és felmentésére indult a Kárpátok- vagy Dukla-terv, mely során a háború egyik legnagyobb hegyi csatája zajlott a Duklai-hágón és környékén. A harcokban már korábban kimerült és legyengült szovjet hadtestek és cseh-szlovák egységek is részt vettek. A heves harcok egész szeptemberben és októberben folytak. Kedvezőtlen terepviszonyok között és az őszi időjárásban mindkét fél elveszítette a páncélozott egységeinek jelentős részét. Mivel azonban a kelet-szlovákiai szlovák egységeket a németek leszerelték, a felkelést pedig leverték, ezen kampány értelmét vesztette, ezért felsőbb utasításra leállították és a szovjet egységek védekezésre rendezkedtek be. Szlovákia felszabadítása ezáltal egészen 1945 áprilisáig elhúzódott. Ezen kampány legfőbb eredménye a németek erőforrásainak lekötése és ezáltal bevethetetlensége más frontokon, ill. a szlovák nemzeti felkelés egységei ellen. Az áldozatok emlékére (a két oldalon összesen több mint 140 ezer halott) monumentális emlékmű-park (temető) épült.

Szövetséges részről az ország területét a 2. és 4. ukrán front, az 1. és 4. román hadsereg, ill. a Szovjetunió 1. cseh-szlovák hadserege szabadította fel. Az első felszabadított település Kalenó (1944. szeptember 21.) volt, 1945. január 19-én szabadult fel Kassa, április 4-én pedig Pozsony.[103] Az utolsó német egységek május 1-jén tették le a fegyvert Szlovákia területén. Heves harcok folytak a Duklai-hágón kívül Liptószentmiklós, Ipolyság, Léva és Párkány térségében. Az ország felszabadításáért kb. 170 ezer szovjet katona áldozta életét. A szövetséges bombázások is jelentős veszteségeket okoztak emberéletekben (nagyobb városok) ill. károkat az infrastruktúrában (út- és vasúthálózat, ipartelepek stb.). Az elpusztult nagy folyóhidakat a háború után nagyrészt helyreállították (például a pozsonyi Öreg hidat[104], a komáromi Erzsébet hidat, ill. 1954-ben a vasúti összekötő hidat), kivételt képezett ez alól az esztergomi Mária Valéria (csak 2001-ben adták át Magyarországgal közösen) és számos Ipoly-híd (határátkelők), melyek közül többet csak a jövőben terveznek újjáépíteni.

A második világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Párizsi békeszerződésben (1947) érintett területek a mai Szlovákia térképén

██ 1. A pozsonyi hídfő Magyarországtól Csehszlovákiához

██ 2. Árva egy része Csehszlovákiától Lengyelországhoz

██ 3. A Szepesség egy része Csehszlovákiától Lengyelországhoz

██ 4. Csap és környéke Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz

██ 5. Lakárd és környéke a szovjetek által megszállt egykori Podkarpatszka Rusztól (Kárpátalja) Csehszlovákiához

A visszacsatolt területek magyarságának kálváriája (is), ismét újrakezdődött még a harcok befejezése előtt. Magyarországról a nyilas terror idején körülbelül 110 ezer fiatalkorút hívtak, vagy soroztak be. Ezek közül a leventék közül minden 7. már nem tért haza élve. Szlovákia területéről több településről indultak el a fiatalok összpontosításra, illetve nyugati irányba, a teljesség igénye nélkül: Komáromból[105], Köbölkútról[106], Párkányból, Muzsláról, Ebedről, Libádról, Nánáról.[107] Pozsonyligetfaluban egy tömegsírjukat is megtalálták, haláluk körülményei máig tisztázatlanok. A helyi magyarság nemcsak a front átvonulásától szenvedett, hanem a „partizánok" megtorló intézkedéseitől is joggal tartott.

A második világháború után helyreállították a bécsi döntések előtti állapotokat, hiszen a Szovjetunió már 1941 nyarán az 1937-es határaival ismerte el Csehszlovákiát[108]. Ezt a potsdami konferencián lefektetett 1947-es párizsi békeszerződés is biztosította. Kisebb határmódosítások történtek a pozsonyi hídfő[109], Árva és a Szepesség tekintetében. Kárpátalja viszont a Szovjetunióhoz (Ukrajnához) került, melynek új határait is módosították (lásd. csehszlovák–szovjet szerződés). Ezzel a Szovjetunió közvetlen szomszédos állam és Csehszlovákia a kommunista keleti blokk része lett.

Az 1946. májusi választásokon a kommunisták a szavazatok 38%-át szerezték meg, így a legerősebb párttá váltak. 1947-től fokozatosan támadták a demokratikus berendezkedés kereteit, egyben a többi pártot, melyek ellehetetlenítésére a rendőrséget is felhasználták. Az akkor még hivatalosan független Ludvík Svoboda védelmi miniszter is készen állt a kommunisták támogatására. 1948 februárjában ezért a polgári miniszterek lemondottak, amivel a kommunista Klement Gottwald miniszterelnök távozását kívánták elérni. A kommunisták tüntetéseket szerveztek, melyre ellentüntetés volt a reakció. Ezen zavaros időszakkal elérték, hogy Beneš inkább elfogadja a lemondásokat és kinevezze a kommunista kormányt.

A februári fordulat után, májusban „egypárti” választást rendeztek, melyen a Nemzeti Front szerezte meg a szavazatok 88%-át, ezzel a kommunisták hivatalosan is átvették az ország irányítását, majd új alkotmányt fogadtak el, melynek értelmében az ország neve Csehszlovák Népköztársaság lett. A szociáldemokrata pártot a kommunista párt magába olvasztotta. Ekkor a kemény sztálini vonal került hatalomra, a korszak minden visszásságát és jegyét magán hordozva. Elindult az egyházak és a civil társadalom üldözése, többek között ekkor ment végbe az államosítás, a kollektivizálás, a szerzetesrendek feloszlatása és számos kirakatper, pl. Rudolf Slánsky a „csehszlovák Rajk" pere is.

A kisebbségek helyzete a világháború után jelentősen romlott. Ekkor jutott újból hatalomra a Moszkva-barát Edvard Beneš, akit így visszahelyeztek korábbi elnöki hivatalába. A még teljesen fel sem szabadult ország vezetőjeként meghirdette a Kassai kormányprogramot, amely deklarálta a németek és magyarok kollektív háborús bűnösségét (ennek keretében kimondták hogy a korábbi magyar párt fasiszta párt lett volna). Ezen kisebbségek elveszítették állampolgárságukat, iskoláikat bezáratták[110], földjeiket elkobozták, emlékműveiket ismét eltávolították (lásd komáromi Jókai-szobor, rozsnyói Kossuth-szobor, a pozsonyi Petőfi-szobrot 1951-ben állították fel ismét). Számos személyt, tekintet nélkül a háború alatti magatartásukra, tevékenységükre és szerepükre nagyrészt koholt vádak alapján bíróság elé állítottak, ill. bebörtönöztek, büntetőtáborba zártak. A kormányprogram végrehajtása a Szlovák Nemzeti Tanács által hozott törvények és az elnök által kiadott rendeletek, az ún. Beneš-dekrétumok révén történt meg.

A csehszlovákiai németek szinte egészét kitelepítették az országból, közben számos erőszakban, nyilvános megszégyenítésben és visszaélésben volt részük[111] (a přerovi vasútállomáson 1945. június 18-án német, magyar, sőt szlovák menekülteket lőttek agyon[112], hasonló eset történhetett Pozsonyligetfaluban is).[113] A magyarságnak is hasonló sorsot szántak, az „önkéntes" menekülésen kívül ennek a következménye volt a lakosságcsere egyezmény (kitelepítés) ill. a csehországi elszigeteltségbe való deportálás is, melynek előhírnöke volt az 1945 őszi kényszermunka.[114] Közben meghirdették a reszlovakizáció programját[115], amellyel a magyar kisebbség számarányának további hivatalos csökkentését akarták előidézni. A megfélemlítések és a lakosságcsere hatására ez átmenetileg a magyarság drasztikus statisztikai lecsökkenését idézte elő.[116] A magyar többségű települések nagy részének, ha volt is megváltoztatták a történelmi szlovák nevét. A felvidéki magyarság korábbi vezetőjét gróf Esterházy Jánost 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, ahol 1949-ig volt kényszermunkán. Hazatérve halálbüntetését életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg a morvaországi Mírov börtönében. A politikust máig nem rehabilitálták, mint ahogy a jogtalanságokat törvényesítő rendelkezéseket sem törölték a jogrendből.

Az elűzött kisebbségek kényszerűen hátrahagyott ingó- és ingatlanvagyonát - természetesen állami közreműködéssel - elrabolták és azóta sem kárpótolták őket. A két ország a vagyoni különbözetet azonban az egymással szemben támasztott kárpótlási követelések annulálásával rendezte.[117]

Némi enyhülés csupán az 50-es évek elején történt, amikor újból megnyílhattak a magyar iskolák, igaz az iskolarendszer jelentősen megtépázódott és soha nem állt már vissza a háború előtti szintre. Megalakult a Csemadok, hagyományőrző népi együttesek (ének- és néptánccsoportok) jöttek létre. 1952-ben pártutasításra létrehozták a Komáromi Jókai Színház elődjét. Az állami szintű asszimilációs törekvéseket ugyan hivatalosan tagadták, azonban az iskolarendszer elsorvasztásán kívül a nemzetiségi arányok megváltoztatását adminisztrációs eszközökkel is sürgették. Ilyen módszer volt a vegyes területeken a szlovák és magyar falvak egyesítése (például Nyitra-vidéken: Menyhe, Béd és Szalakusz, Nyitracsehi és Kiscétény, Kis- és Nagyhind, Vicsápapáti és Lajosfalu, Királyi és Mocsonok, Nyitragerencsér és Alsócsitár Nyitrához, Felsőaha Verebélyhez való csatolása. Ezen falvak nagyobb része csak a rendszerváltás után nyerte vissza önállóságát[118]). A kisebbségi érdekek védelmezőit, a tevékeny személyeket különböző eszközökkel próbálták megtörni, 1953-ban a kommunista vezetés ezen személyeket is osztályellenségnek nyilvánította és bebörtönözte, vagy (fegyvertelen) katonai munkaszolgálatra rendelte.[119] Számos kisebbségi értelmiségit is tiltólistára helyeztek, akiket személyes szabadságukban korlátoztak, munkájukat ellehetetlenítették. Ők ekkoriban külföldön, vagy álnéven próbáltak meg publikálni.

Az ország 1945-ben alapító tagja az ENSZ-nek. A hidegháború korában létrejött NATO ellensúlyozására 1955-ben aláírták a Varsói Szerződést (VSZ). Ennek a katonai rendszernek az eredménye volt több forradalom és demokratizáló törekvés, köztük a prágai tavasz elfojtása is. A gazdaság tekintetében meghatározó volt az 1949-ben létrejött KGST.

Szlovákia címere 1960-1990 között

1960-ban új alkotmányt fogadtak el, melynek során újból megváltozott az ország hivatalos megnevezése (Csehszlovák Szocialista Köztársaság) és a címerből kihagyták a történelmi szlovák címert.

Fájl:SocAnoOkNe.jpg
Plakát 1968-ból

1968-ban Csehszlovákia Kommunista Pártjának élére (Antonín Novotný helyére) a szlovák Alexander Dubček került. Az új első titkár a reformkommunisták táborához tartozott. Vezetésével a pozsonyban kezdődő enyhülés[120] után elindult a „prágai tavaszként” ismert időszak, mely annak a szovjet csapatok beavatkozása által történt, augusztus 21-ei elfojtásához vezetett.

Dubček helyére a szintén szlovák Gustáv Husák került, aki később államfő is lett. Ő Brezsnyev szövetségeseként a korábbi „rendszer” híve maradt, de később a bársonyos forradalom békés lefolyásában is szerepe volt. Az ún. normalizációban részt vett a reformkommunisták által megválasztott Ludvík Svoboda (korábban a keleti fronton a németek ellen harcoló 1. cseh-szlovák csapatok parancsnoka, tábornok) államelnök is.

A pozsonyi Új-híd az építésekor 1972-ben

1969. január 1-jén létrejön az ország föderalizációja, melynek során az állam két szocialista ország uniójává válik. Az 1970-ben elfogadott új központosító alkotmány azonban megakadályoz minden reális lehetőséget a föderalista törekvések megvalósítására. Érvénybe lépett az új kisebbségi törvény, mely a magyar, német, lengyel és ukrán (ruszin) kisebbségek védelmét hivatott szavatolni. A gyakorlatban azonban az 1968-ban részt vállaló és kiálló kisebbségi vezetőket is félreállították.

1969-ben létrehozták a Kassai Thália Színház elődjét a Vox humanát. Az elnyomás ellen ezen időszakban több akció is létrejött. A hatalom azonban több jogvédőt bebörtönzött, köztük Duray Miklóst is. Sikeresnek mondható a Charta 77 ellenzéki „mozgalom”, ill. a pozsonyi Gyertyás tüntetés, melyek rávilágítottak a rendszer visszásságaira és végül a keleti blokk szétesésével a kommunista hatalom bukásához vezettek. 1989-ben a diáktüntetések hatására végbement a bársonyos forradalom (rendszerváltás) során az ország irányítását demokratizálták.

Bársonyos forradalom, Prága, 1989

1989-ben új kormányt neveztek ki, melynek elsődleges feladata az első szabad választások előkészítése volt, amit 1990-ben tartottak meg. Ezek után elkezdődött a gazdaság helyreállítása, melynek során rengeteg állami céget privatizáltak. A szovjet hadsereget 1991 közepéig kivonták az országból, július 1-jén pedig megszűnt a Varsói Szerződés.

A köztársasági elnök a kommunista időben börtönben is ült Václav Havel író lett. 1990-ben az ország nevét Csehszlovák Föderatív Köztársaságra változtatták (lásd. Gondolatjel-háború), majd új alkotmányt fogadtak el, amelyben a még közös állam nevét Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaságra módosították, valamint a nemzeti szimbólumokat is megváltoztatták. A szlovák miniszterelnök Vladimír Mečiar lett, akit 1991-ben visszahívtak, majd új pártot alapított. Újból felerősödtek a szlovák önállósulási törekvések, melynek betetőzése a két ország szétválása lett. Ennek hatására a köztársasági elnök lemondott. Az új szlovák alkotmányt 1992 szeptemberében fogadták el. Mindezen változások békésen zajlottak le, a szétválást azonban nem erősítette meg népszavazás.[121]

Az önálló független Szlovákia és az Európai Unió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szlovákia közigazgatási felosztása 1991-96 között
Szlovákia közigazgatási felosztása 1996 óta
George W. Busht és Mikuláš Dzurindát több ezer ember üdvözli a pozsonyi Séta-téren

1993. január 1-jén Csehszlovákia felbomlott. Mindkét országban a hivatalos pénznem neve a korona maradt. A független ország első elnöke Michal Kováč lett, a miniszterelnök azonban Vladimír Mečiar maradt. 1994-ben újból Mečiar nyerte meg a választásokat. Ezen időszakban a kormányzást autoritatív módszerek és nacionalista retorika jellemezte. Több esetben is büntények árnyéka vetült és vetül ma is a politikai elit képviselőire (például Michal Kováč elnök fiának elrablása 1995-ben, Robert Remiás rendőrnyomozó meggyilkolása 1996 áprilisában[122], és amnesztia az ügyben érintetteknek, ill. a Szlovák Titkosszolgálat embereinek 1998 márciusában).[123] Az ország politikailag nemzetközi szinten fokozatosan elszigetelődött. Az 1996-ban életbe lépett közigazgatási reform hátrányosan érinti a magyar kisebbséget a megyei képviselet terén.

Az 1998-as választások után Mikuláš Dzurinda került a miniszterelnöki székbe. A kormány számos gazdasági reformot hajtott végre. 2004. március 29-én az ország belépett a NATO-ba, május 1-jétől pedig az Európai Unió tagja. Az ország ugyan kikerült a nemzetközi elszigeteltségből, de a népszerűtlen intézkedések következményeként a jobboldali kormányzást 2006-ban baloldali váltotta fel, Robert Fico miniszterelnök vezetésével. Az új kormányban helyet kapott a ĽS-HZDS (Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) és az SNS (Szlovák Nemzeti Párt), ami a nacionalista felhangok felerősödéséhez vezetett, ami már korábban is tettenérhető volt (lásd. Daniel Tupý meggyilkolását). A szlovák-magyar viszony állami szinten mélypontra került. 2005-ben nyilvánosságra hozták az egykori ŠtB ismert ügynöklistáit, melyeken több magyar közéleti személyiség neve is szerepelt.[124]

2006. január 19-én lezuhant a magyar-szlovák határ közelében, Magyarország területén a Koszovóból hazatérő katonákat szállító An-24 típusú gép, amelyen 42 személy vesztette életét. 2007. március 2-án Nyitranovákon történt az ország legnagyobb ipari katasztrófája. A megsemmisítésre váró hadianyag felrobbanása 8 ember halálát okozta. 2009. augusztus 10-én Nyitrabányán történt az ország eddigi legnagyobb bányaszerencsétlensége, melyben összesen 20 bányász és bányamentő vesztette életét.

2008-ban a katolikus egyházmegye-rendszer[125] átszervezése során a Nagyszombati egyházmegyét a megyerendszerhez hasonlatosan észak-déli irányban osztották szét, ami hátrányosan érinti a katolikus magyar hívők érdekeit. Ennek hatására a hívek és magyar civil szervezetek tiltakozásul a Szlovák Püspökkari Konferenciához nyílt levelet juttattak el. Mára több szlovákiai püspökségben létezik kisebbségi pasztorációval megbízott egyházi hivatal.[126] 2009. január 1-jén a hivatalos pénznem az euró lett, amivel az ország egyben belépett az eurózónába.

2011 nyarán a görögöknek nyújtandó segélycsomagról szóló szavazást Iveta Radičová miniszterelnöknő (korábbi elnökjelölt) kormánybizalmi szavazással kötötte egybe. Mivel az addig is széthúzó koalíció, nem tartott ki mellette, előrehozott választásokat írtak ki a következő évre. 2011 végén kirobbant az ún. Gorilla-botrány, mely érintette a szlovákiai politikai elit résztvevőit és több tüntetést provokált. A megmozdulások azonban eredmény nélküliek maradtak, a politikai életben az amúgy is erőtlen kormánykoalíció teljesen szétforgácsolódott. 2012. márciusi előrehozott választásokon újra a baloldali SMER párt nyert, míg az SDKÚ nagyot bukott és a Szlovák Nemzeti Párt ezúttal kiesett a törvényhozásból. A Magyar Koalíció Pártjának ismét nem sikerült bejutnia a parlamentbe. A választások napján leégett a krasznahorkai vár és Pereden eredményesen zárult a község szlovák nevéről szóló népszavazás. 2012-ben Robert Fico abszolút többséget szerezve egypárti kormányt alakított. 2012-ben a korábbi igazságügyminiszter, majd 2009-től a legfelsőbb bíróság elnöke Štefan Harabin, akinek korábbi kapcsolatai az alvilággal mára bebizonyosodtak[127], elmozdítása meghiúsult és az elnöki tisztét továbbra is betöltheti. A 2014-es elnökválasztás második fordulójában Fico alulmaradt Andrej Kiska független jelölttel szemben.

Kisebbségi politika és a magyarság helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Petőfi szobor "eredeti" helyén Pozsonyligetfalun (1956-2002)

A kisebbségek szempontjából is bizonyos javulást hozott a bársonyos forradalom. Az első párt a Független Magyar Kezdeményezés volt.[128] A két ország szétválása után a kisebbségi képviselet is nagyobb hangsúlyt kapott. 1994 januárjában nagygyűlést tartottak Révkomáromban.[129] 1994-ben a parlamenti választásokon a később alakult három szlovákiai magyar párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Polgári Párt koalíciót alkotott, majd 1998. június 21-én egy pártba tömörült. Az új közös párt a Dzurinda vezette kormány tagja lett. 2001-ben átadták az újjáépített Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria hidat, 2004-ben pedig létrejött a magyar nyelvű komáromi Selye János Egyetem is. Ennek akkreditációja azonban időről-időre napirendre kerül.

2006-2010 között a politikát a populista és a nacionalista felhangok uralták. Ennek a Robert Fico nevével fémjelzett kormánynak is „köszönhető” a magyar–szlovák kapcsolatok erőteljes romlása (többek között Malina Hedvig ügyére való politikai ráhatás, a dunaszerdahelyi focimeccsen való rendőri beavatkozás, a szlovák nyelvtörvény módosítása, kettőskeresztek felállítása a magyar határ mentén, Trianon emlékművek elhelyezése Pozsonyban és Komáromban, a Beneš-dekrétumok ismételt törvényesítése[130], ill. egyéb sértések és atrocitások). 2009. július 11-én[131] az MKP-ból kilépő képviselők létrehozták a Most–Híd pártját, amely a 2010. június 12-ei választásokon egyedüli „kisebbségi” pártként került be a törvényhozásba. 2012-ben a kisebbségi pártok közül ismét csak a Most–Híd került be a parlamentbe. Esterházy János felvidéki politikust máig nem rehabilitálták, mindeközben 1989 után számos háborús bűnösnek állítottak emléket az országban.[132]

A cigányság helyzete az országban a bársonyos forradalom és Csehszlovákia szétválása után csak részben javult a demokratikus változások hatására. A diszkrimináció, részben a szlovák politikai elit hibájából is, ma is jelentős probléma a társadalomban és alig látható fejlődés. A cigányság társadalmi problémai (gazdasági, szociális, nyelvi) ma sem megoldottak és a szegregálódás, ill. nagy tömegeinek mélyszegénysége ma sem mutat jó irányba. 2004-ben Kelet-Szlovákiában ún. éhséglázadás tört ki, amelyet csak a hadsereg bevetésével tudtak megfékezni. A cigányság nagy többségének körében alacsony az életszínvonal és a várható élettartam, miközben magasabb a születési ráta a többségi társadalom átlagához képest. A szociálisan érzékenyebb csoportokban magasabb a bűnözési ráta és a börtönviseltek aránya is.

2013-ban a megyei választásokból ismét a „baloldali" populista SMER került ki győztesen, egyedül Pozsony megyében lett eltérő eredmény, illetve került jobboldali a megye vezetői székébe. Ezen kívül Besztercebánya megyében a jobboldali radálisok vezére.[133] Mindeközben a kormánytöbbség vezette parlament, megszavazta a kisiskolák elsorvasztását szorgalmazó törvényt „takarékosság" címén.[134]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Zdeňka Nerudová – Karel Valoch 2009: Moravany nad Váhom - Katalog paleolitických industrií z výzkumu prof. Karla Absolona. Brno.
  2. Bárta, J. 1954: Paleoliticko-mezolitická stanica na piesočnej dune pri Seredi na Slovensku. Arch. roz. V/6, 577-584; Bárta, J. 1959: Mezolitické a neolitické kamenné nástroje z dún "Vŕšky" pri Dolnej Strede. Slovenská archeológia 7, 241-259.
  3. Bárta, J. 1960: Mezolitická industria z Mostovej pri Galante. Archeologické rozhledy 12, 785-790, 817.
  4. Bárta, J. 1957: Pleistocénne piesočné duny pri Seredi a ich paleolitické a mezolitické osídlenie. Slovenská archeológia V/1, 5-72; Hromada, J. 1997: Neskoropaleolitická štiepaná industria zo Serede. AVANS 1997, 58, 199.
  5. Bárta, J. 1955: Tomášikovo, mezolitická stanica na Slovensku. Archeologické rozhledy 7/4, 433-436.
  6. Novotný, B. - Novotná, M. - Kovalčík, M. Richard 1991: Popradská kotlina v dávnej minulosti. Košice; Bekessová, Magdaléna 2007: Neandertálec z Gánoviec. Spišská Nová Ves; Bekessová, Magdaléna 2009: Gánovce - nálezisko neandertálskeho človeka a jeho životné prostredie. Spišská Nová Ves.
  7. Vlček, E. 1969: Neandertaler der Tschechoslowakei. Praha; Jakab, J. 1998: Poodhalené tajomstvo Váhu. Slovensko (újság) 3, 57-59; König, T. 2003: Galantský región v praveku. Dunajská Streda, 2-3.
  8. Šefčáková a kol. 2011 A Late Upper Palaeolithic Skull from Moča (The Slovak Republic) in the Context of Central Europe. Sborník Národního muzea v Praze B 67/1-2, 3-22.
  9. Vladár, J. - Turčány, V. 1979: Venuše slovenského praveku. Bratislava.
  10. Korábban egyes kutatók szerint trákok lehettek. Az „etnikumokkal", történelmi népekkel való azonosítás egyébként az adott korban nem mérvadó, hiszen a korabeli írott források ezen területekről kevés információval rendelkeztek.
  11. Ratimorská, P. 1975 Das keltisches Gräberfeld in Chotín (Südslowakei). Alba Regia XIV 1973, 85–95; 1979 Praveké a včasnostredoveké lokality v Chotíne. Spravodaj Oblastného podunajského múzea 1, 35-48; 1981 Keltské pohrebisko v Chotíne I. Západné Slovensko 8, 15-88.
  12. Beňadik, B. - Vlček, E. - Ambros, C. 1957: Keltské pohrebiská na juhozápadnom Slovensku. Bratislava.
  13. Ujszo.com a pozsony várkert 2009-es feltárásáról
  14. ...ne quietas provincias immixti turbarent. Danubium ultra, inter flumina Marum et Cusum, locantur, dato rege Vannio, gentis Quadorum. (Tacitus: Annal. Lib. II, 63)
  15. Kraskovská, Ľ. 1974: Gerulata–Rusovce I. Martin; Schmidtová, J. 2012: Epigrafické nálezy z Gerulaty. Pamiatky a múzeá 2012/1, 10–13.
  16. Kolník, T. 1959: Ausgrabungen auf der römischen Station in Milanovce in den Jahren 1956–1957. In: Limes Romanus Konferenz Nitra. Vorträge herausgegeben als Sonderband. Bratislava, 27–48.
  17. Bazovský, I. 2012: Najnovšie nálezy z keltskej Bratislavy. Pamiatky a múzeá 2012/1, 48–50.
  18. Varsik, V. 2003: Veľký Meder und Bratislava–Trnávka – zwei germanische Siedlungen im Vorfeld des pannonischen Limes. In: Anodos Suppl. 3. Trnava, 153–196; Varsik, V. 2004: Doplňovací výskum vo Veľkom Mederi a zisťovací výskum v Číčove. AVANS 2003, 192–193; Prohászka Péter 2010: Észrevételek a Csallóköz római kori történetéhez, avagy új adatok egy feledésbe merült kvád temetőről. Folia Archaeologica LIV, 205–242.
  19. Kolník, T. 1980: Römerzeitliche Gräberfelder in der Slowakei. Bratislava.
  20. Lothar F. Zoß 1935: Das Fürstengrab von Straze bei Bad Pistyan. Mitteilungen der Museumsgesellschaft Piešťany 8; A. Opluštil: Stražanský hrob č. II. Zprávy Piešťanskej muzeálnej spoločnosti 11; B. Svoboda 1972: Neuerworbene römische Metallgefässe aus Stráze bei Piešťany. Bratislava; 2013 Informátor SAS XXIV/1–2, 51–58.
  21. Ondrouch, V. 1957: Bohaté hroby z doby rímskej na Slovensku. Bratislava; Kristian Elschek 2013: Zohor – Ein neues Fürstengrab der "Lübsow-Gruppe" und Brandgräber mit Edelmetallbeigaben aus Zohor (Westslowakei). In: Hardt, M. – Heinrich–Tamáska, O. (Hrsg.): Macht des Goldes, Gold der Macht. Weinstadt, 91–124; Pamiatky a múzeá 2011/3 újabb germán fejedelmi sír került elő 2010-ben; Nové archeologické nálezy na území skládky v Zohore; Elschek, K. 2010: Záchranné archeologické výskumy v r. 1995 a 2008–2010 v Zohori, okr. Malacky – Germánsky kniežací hrob z doby rímskej, o polykultúrne archeologické nálezisko v Zohori.
  22. Pri Bratislave našli poklad, hrob germánskeho náčelníka
  23. Šedivý a kol. 2012: Dejiny Bratislavy 1 – Brezalauspurc – na križovatke kultúr.
  24. Prohászka Péter 2004: Az osztrópatakai vandál királysír. Esztergom.; Római kori telepjelenségek és leletek Osztrópatakán
  25. Beninger, E. 1931: Der Wandalenfund von Czéke – Cejkov, Annalen des Naturhistorischen Museums in Wien XLV.
  26. Kraskovská, Ľ. 1968: Hroby z doby sťahovania národov pri Devínskom Jazere, in: Archeologické rozhledy 20
  27. pravda.sk Slovenskí archeológovia prepisujú históriu
  28. Eisner, J. 1952: Devínska Nová Ves. Bratislava.
  29. Trugly Sándor 2008: A Komárom-hajógyári avar temető és telep. Budapest.
  30. Budinský-Krička, V. - Točík, A. 1991: Šebastovce. Nitra.
  31. Hrad Devín – Národná kultúrna pamiatka
  32. M. Ruttkay – J. Henning – E. Fottová 2005: Zisťovací výskum včasnostredovekého hradiska v Majcichove. AVANS v roku 2004; M. Ruttkay – J. Henning – E. Fottová – E. Eyub – P. Milo – J. Tirpák 2006: Archeologický výskum a geofyzikálna prospekcia na včasnostredovekých hradiskách v Majcichove a v Pobedime. In: Ve službách archeologie VII. Brno, 93–112
  33. Fusek, G. 1994: Slovensko vo včasnoslovanskom období, 220–231.
  34. Pieta, K. – Ruttkay, A. – Ruttkay, M. 2006/2007: Bojná. Hospodárske a politické centrum Nitrianskeho kniežatstva. Nitra; Pieta, K. 2007: Bojná. Nové nálezy k počiatkom slovenských dejín. Bojná; Turčan, V. 2012: Depoty z Bojnej. Zborník SNM – Archeológia – Supplementum 6. Bratislava.
  35. Darina Bialeková 1978: Výskum a rekonštrukcia fortifikácie na slovanskom hradisku v Pobedime. Slovenská archeológia 26/1, 149–177; Darina Bialeková 1998: Zur Bautechnik des Befestigungsmauer der Burgwalls in Pobedim, Bez. Trenčín. In: J. Henning/A. Ruttkay (Hrsg.): Frühmittelalterlicher Burgenbau in Mittel- und Osteuropa. Bonn, 383–390; Joachim HenningMatej Ruttkay – Klaudia Daňová 2009: Výskum včasnostredovekého hradiska v Pobedime. AVANS 2007, 75–77, 291–293.
  36. Egyes feltételezések szerint azonban a keleti kereszténység megjelenése a bolgárok és közvetetten a bizánci befolyás terjeszkedésével hozható kapcsolatba.
  37. Legutóbbi összefoglaló kritikája: Šimon Ungerman 2011: Tzv. blatnicko-mikulčický horizont a jeho vliv na chronologii raného středověku. In: Turčan, V. (zost.): Karolínska kultúra a Slovensko. Zborník SNM - Archeológia Supplementum 4. Bratislava, 135-151.
  38. Vladimír Bahýl - Peter Fleischer - Ľuboš Krišťák - Tibor Mészáros - Martin Pastierovič - Andrej Štafura 2013: Je kostolík v Kopčanoch skutočne z obdobia Veľkej Moravy a organ v Štítniku zo štrnásteho storočia? Čo o tom hovorí dendrochronológia. In: Zborník príspevkov konferencie CSTI 2013 Conservation Science, Technology and Industry. Bratislava, 151-162. ISBN 978-80-227-3991-7
  39. Ruttkay, A. 1970: Predrománska rotunda pri Ducovom. Vlastivedný časopis 19, 84-87; 1971: Kostolec" pri Ducovom - včasnostredoveký veľmožský dvorec. In: Almanach Balneologického múzea v Piešťanoch. Piešťany, 67-76; 1972 Výskum včasnostredovekého opevneného sídla v Ducovom, okr. Trnava. Archeologické Rozhledy 24, 130-139, 217-220; 1973: Druhá fáza kostolného cintorína na Kostolci pri Ducovom. In: Zaniklé středověké vesnice v ČSSR II, Zborník referátů z III. celostátní konference o zaniklých středověkých vesnicích (1971). Uherské Hradiště, 29-48; Jakab, J. - Ruttkay, A. - Stloukal, M. 1979: Prikostolné pohrebisko veľkomoravského veľmožského dvorca v Ducovom. Sborník Národ. Muzea - Přírodní vědy 148, 119-140; Hanáková, H. – Stloukal, M. – Sekáčová, A 1984: Pohřebiště v Ducovém. Soupis antropologického materiálu a paleodemografický rozbor I. Praha;
  40. Horváth, V. – Lehotská, D. – Pleva, J. 1982: Dejiny Bratislavy. Bratislava; Tatiana Štefanovičová a kol. 1993: Najstaršie dejiny Bratislavy. Bratislava.
  41. Brunovský, F. - Fiala, A. - Nešporová, T. - Šišmiš, M. 1991: Trenčiansky hrad. Martin, 24-26; Nešporová, T. 1997: Hrad Trenčín v archeologických prameňoch, Pamiatky a múzeá 46/3, 6-9.
  42. Kolník, T. - Veliačik, L. 1983: Neskoroantická pyxida z Čiernych Kľačian. Slov. Arch. 31, 17-84.
  43. Ezt több település- és dűlőnév őrizte meg mind a mai napig (lásd például Székelyfalva)
  44. Lásd például Csekej, Felsőköröskény, Ondrohó, Tornóc, Zsitvabesenyő temetőit (Rejholcová, M. 1995: Pohrebisko v Čakajovciach (9.-12. storočie). Nitra; Hanuliak, M. - Rejholcová, M. 1999: Pohrebisko v Čakajovciach (9.-12. storočie) - Vyhodnotenie. Bratislava.).
  45. 1869 Archaeológiai Értesítő I, 105; Rómer Flóris 1870: A galgóczi ezüstdísz lelet. Arch. Ért. IV/7, 165-166; Hampel József 1905: Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn II. Braunschweig, 454-458, Taf. 338: 6.
  46. hlavnespravy.sk
  47. Bóna István 1998: Az Árpádok korai várai. Debrecen, 37.
  48. 2002 „A rozgonyi csata”. Rubicon (2).
  49. például a Ludányiak egyes tagjai
  50. A huszitizmus feltételezhető szellemi-vallási hatásai inkább a Szerémségben jelentkeztek
  51. Magyar katolikus lexikon: Sáros vármegye
  52. Szádeczky Lajos 1882: A XV. sz. cseh rablók két levele Bártfa városához, Történelmi Tár 1882, 202–203
  53. http://www.hangyamate.hu/Almenuk/Tortenelem/Huszita_bontas/tort_alm_huszita_4sor.htm
  54. Felvidék ma - Lőcse
  55. Ortutay András 2008: Egykorú tudósítások: röplapok, újságok, úti beszámolók a török hódoltság kori Esztergomról. A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára Évkönyve 2008, 126-143.
  56. Dedek, C. L. 1899: IV. Nyitravármegye az ország három részre oszlásának idejében - Török rablások, in: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye, 617-618; Pavol Horváth 1968: Turecké vpády na hornú Nitru v XVI. a v XVII. storočí. In: Vlastivedný zborník Horná Nitra IV. Banská Bystrica; 1972: Rabovali Turci - výber z kroník a listov zo 16. a 17. storočia.
  57. Kopčan, V. 1983: Nové Zámky ako centrum osmanskej provincie. Castrum Novum 2, 129-143.
  58. *Lakatos, A. 2003: Kollonich Lipót, in: Beke, M. (szerk.): Esztergomi érsekek. Budapest, 320.
  59. Ján Kvačala 1935: Dejiny reformácie na Slovensku 1517-1711; Vojtech Bucko 1939: Reformné hnutie v arcibiskupstve ostrihomskom do r. 1564; Branislav Varsík 1941: K počiatkom reformácie na Slovensku. Bratislava.
  60. 2011 Magyar Néprajz I.1, 703; Kocsis Károly 1998: Az etnikai térszerkezet változásai a mai Szlovákia területén (1920 előtt). In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Felvidék történeti földrajza. Nyíregyháza, 124-125.
  61. ^ a b Demmel József: Stav zemiansky národa slovenského - Uhorská šľachta slovenského pôvodu. In: Forum Historiae, 2012, roč. 6/2. ISSN 1337-6861. [1]
  62. Bitka pri Lamači 22. júla 1866
  63. G-l. 1903: Numizmatikai ritkaságok II. A Nyitra-zoborhegyi nagy emlékérem, Numizmatikai Közlöny II, 11-12.
  64. Ruttkay László 1939: A felvidéki szlovák középiskolák megszüntetése 1874-ben. Pécs; Tamás Ágnes: A felvidéki szlovák gimnáziumok bezárása a politikai napilapok tükrében, 1874.
  65. Roman Holec 1997: Tragédia v Černovej a slovenská spoločnosť. Martin.
  66. Miloš Jurkovič 1945: Slovenské múzeá - ich vznik a prehľad.
  67. Kincses Katalin Mária: A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. Hadtörténelmi Közlemények 2003.. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  68. KI VOLT II. RÁKÓCZI FERENC. rakoci.webex.sk. (Hozzáférés: 2013. szeptember 8.)
  69. Vasárnapi Ujság 53. évf. 45. sz. (1906. november 11.)
  70. Propagandisztikus térkép Nagymoráviáról (Csehszlovákia, 1919)
  71. Gyönyör József 1989: Az első köztársaság ideiglenes alkotmánya. In: Tóth Károly (szerk.): Új Mindenes Gyűjtemény 8, 49-82.
  72. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól - államfordulat 1918–1919-ben
  73. Angyel Miklós 1993: Udvard múltja és jelene. 59.
  74. Rozsnyói Kossuth-szobor
  75. kozterkep.hu
  76. A Petőfi szobrot, Radnai Béla alkotását 1911. szeptember 11-én leplezték le a [http://www.pozsonyikifli.sk/hu/Friss-kifli/Kepeslapmania/Petofi-szobra-a-Setateren-21-nagy-kep-.html Városi Színház előtt a Séta téren (Hviezdoslavovo nám.), 1919-ben letörték a szobor fejét és bedeszkázták]
  77. Szűts István Gergely: A szepesi menekültek sajtója 1920 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2012/1, 23-34.
  78. Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet. Magyarok Csehszlovákiában / Szlovákiában 1918-1992. Együttélés Politikai Mozgalom, 5.
  79. Prágai Magyar Hírlap X/120, 1 A kossuti eset (1931. május 28.); X/119, 1 A kossuti véres sortűz a szenátus előtt (1931. május 27.); Plevza, V. - Plevzová, V. 1980: A szlovákiai értelmiség a kommunista mozgalomban. Bratislava, 87-88.
  80. Az első Csehszlovák köztársaság nacionalista elemeire lásd: Mary Heimann 2009: Czechoslovakia - The State that Failed. New Haven/London; Tomáš Krystlík 2008: Zamlčené Dějiny. Praha; A propaganda szerepére: Andrea Orzoff 2009: Battle for the Castle - The Myth of Czechoslovakia in Europe 1914–1948; Andrew C. Janos 2003: Haladás, hanyatlás, hegemónia Közép-Kelet Európában. Budapest; A rendszer megítéléséhez: Bencsik Péter 2013: Az autoriter kormányzó és a demokratikus filozófus-elnök - Horthy Miklós és Tomáš Garrigue Masaryk államfői szerepéről. In: Sipos '65 - tanulmányok Sipos József 65. születésnapjára. 7-30.
  81. Popély, Á. - Simon, A. - Szarka, L. 2012: Felvidéki vagyok vagy szlovákiai? 24.
  82. Mezey László Miklós 1995: A pozsonyi Toldy Kör három korszaka. Limes 95/3, 57-64; (Cseh)szlovákiai magyarok Lexikona - Toldy Kör
  83. Farkas Gyula 1927: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 7-8.
  84. 1939 Igazságot a felvidéki zsidóságnak! Budapest; „Kisebbség és többség között”
  85. [tortenelemportal.hu/2013/01/felvidek-puspokok-kiutasitasa/ tortenelemportal.hu]
  86. A kezdeti adatokra lásd: 1922 Iskolai statisztika. Magyar Tanító II, 378-379; a látszólagos fejlődést lásd 1932-ben: Magyar Tanító XII, 589; L. Kornis Gyula 1927: Az elszakított magyarság közoktatásügye. Budapest, 186-218; Pechány Adolf: A Felvidék közoktatásügye; 1988 Medvetánc - Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről. Budapest, 188.
  87. Hunyadi Attila: A kisebbségi magyar szövetkezeti intézmény a két világháború között. Korunk 2002 április; Gaucsik István 2006: A magyar gazdasági szervezetek csehszlovákiai integrációja. In: Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 225–228; Vavrik Ferenc 1993: A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története 1918–1948; Pukkai László: A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta, Madách-Posonium kiadó, 1994, ISBN 80-7089-225-0
  88. Janics 1989, 36.
  89. Pavol Petruf 2006: K otázke projektu usídlenia českých a slovenských občanov v niektorých francúzskych kolóniách na sklonku 30. rokov minulého storočia (Výber z dokumentov). Studia historica Tyrnaviensia VI, 205-239.
  90. Magyar Világhíradó, 1938: Magyar területek visszaadásáról tárgyaltak a magyar és a csehszlovák kormányok küldöttei
  91. wikisource
  92. Cseh katonák éjszakai orvtámadása Munkács ellen (Magyar Világhíradó, 1939 január)
  93. 70 éve volt a munkácsi vízkereszti csata; Popovics Béla írása
  94. Köbölkúton 4 volt legionáriust végeztek ki.
  95. Thirring Lajos 1939: A Felvidék visszacsatolt területén végrehajtott népösszeírásnak előzetes eredményei. Magyar Statisztikai Szemle.
  96. Magyar katolikus lexikon
  97. Lacko, M. 2007 (ed.): [Proti Poľsku – Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády. Bratislava.]
  98. Molnár Imre 2013: Esterházy János élete és mártírhalála. Budapest, 227-228, 230-231, 234-241.
  99. ÚPN Padlí, zomrelí a zabití slovenskí vojaci v priebehu protisovietskeho ťaženia (jún 1941 – august 1944)
  100. Nižňanský, E. 1998: Deportácie Židov v novembri 1938 zo Slovenska v hláseniach styčných dôstojníkov. Studia Historica Nitriensia VII, 259-285.
  101. Janics 1989, 38.
  102. Népszabadság Online; Kortárs 1999 43/3.
  103. cerven.blog; bratislava.sme.sk
  104. Mosty cez Dunaj v Bratislave
  105. Moravitz Péter 2012: 1945 tavasza, leventék menetelése nyugat felé. Komárom.
  106. Új Szó 2004. május 20. Köbölkúton a leventékre emlékeztek
  107. Elhurcolt és elfeledett gyerekek. Nem kaphatnak kártérítést a Németországba kényszerített leventék...
  108. Janics 1989, 27
  109. Vadkerty Katalin 2001: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, 589-592 A szlovákság magyarokkal szembeni hisztériáját tükrözi az is, hogy a béketárgyalásokon ismét vissza akartak térni a csehszlovák-jugoszláv korridor kérdéséhez és további hatalmas területeket kívántak elcsatolni.
  110. Kiválasztott érettségizőket leszámítva, senki sem folytathatta tanulmányait magyar nyelven. Magyar iskolák újból csak 1950 után működhettek
  111. Németek kitelepítése képekben
  112. Vicsotka Mihály: Még éltek a holtak - tömegsír Csehországban; Vesztróczy Zsolt 2003: A német kisebbség helyzete Szlovákiában 1945 tavaszán és nyarán, az evakuálásból való visszatérése után. Klió 12/2; Soňa Gabzdilová 2001: Situácia nemeckej menšiny na Slovensku pri návrate z evakuácie na jar a v lete 1945. Historický časopis 2001/3, 453–476.
  113. A Duna parton 90 holtestet találtak, valószínűleg leventéket (mandiner.blog.hu).
  114. Vadkerty Katalin 2001: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, 25 A Szlovák Telepítési Hivatal jóváhagyásával,1945 szeptembere-december 1-je között 9247 magyart vittek Csehországba.
  115. Vadkerty Katalin 2001: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, 674-675 Nyitra város polgárainak is, akik szlováknak vagy csehnek vallották magukat megtiltották hogy magyarul vagy németül beszéljenek.
  116. Csámpai Ottó 1994: Viharvert nemzettudat. Pozsony, 36-37; Vadkerty, K. 1993: A reszlovakizáció. Pozsony, 61-97.
  117. Szarka László 2007: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945-1948 között. Kisebbségkutatás 2007/3.
  118. Sándor Anna 2004: A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza. Pozsony, 73.
  119. Csillag Endre 2014: 60 év távlatából. Terra V/4, 6.
  120. Miroslav Londák – Stanislav Sikora – Elena Londáková 2001: Predjarie - Slovensko v politickom, ekonomickom a kultúrnom vývoji 1960–1967. Bratislava; Mikuláš Teich – Dušan Kováč – Martin D. Brown (eds.) 2011: Slovakia in History. Cambridge, 299–311.
  121. Hamberger Judit 1997: Csehszlovákia szétválása - Egy föderációs kísérlet kudarca. Budapest.
  122. origo.hu Ismertté váltak Robert Remiás gyilkosai
  123. A film, amiért büntetnek: Zuzana Piussi - Nemoc tretej moci
  124. origo
  125. Korábban 1995-ben volt nagyobb átszervezés (1995 A katolikus egyház új szervezeti felosztása Szlovákiában. Remény VI/16, 8. (április 16.).
  126. Felvidek.ma - Szétszabdalva a Felvidéken
  127. parameter.sk; parameter.sk; ujszo.com Sadiki elfogása
  128. Szlovákiai magyarok - független kezdeményezések (1. rész)
  129. A komáromi nagygyűlés jegyzőkönyve. 1994. január 8.; Volt egyszer egy komáromi nagygyűlés...
  130. ujszo.com
  131. Most Híd Eseménynaptár
  132. mult-kor lásd például Jozef Tisonak.
  133. sme.sk
  134. bumm.sk

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Csehszlovákia történelme témájú médiaállományokat.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovákia történelme témájú médiaállományokat.