II. Louis de Bourbon-Condé

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Louis de Bourbon-Condé, Enghien hercege
Grand-conde.jpg
Louis de Bourbon-Condé, Enghien hercege
(ifj. David Teniers műve, 1655)
Beceneve a „Nagy Condé”
Született
1621. szeptember 8.
Royal Standard of the King of France.svg Párizs
Elhunyt
1686. december 11. (65 évesen)
Royal Standard of the King of France.svg Fontainebleau
Nemzetisége Royal Standard of the King of France.svg francia
Rendfokozata Franciaország marsallja, az elzászi francia haderő főparancsnoka
Csatái Harmincéves háború
Francia–spanyol háború (1635–1659)
Devolúciós háború
Francia–holland háború
Rokonai Apja: II. Henri de Bourbon-Condé herceg, fővadászmester
Nagyapja: I. Henri de Bourbon-Condé herceg, hugenotta hadvezér

Signature of Louis de Bourbon, Grand Condé at the marriage of his son in December 1663.png
II. Louis de Bourbon-Condé, Enghien hercege aláírása

II. Louis de Bourbon-Condé, Enghien hercege (Párizs, 1621. szeptember 8.Fontainebleau, 1686. december 11.); a Bourbon-ház Condé hercegi ágából származó francia arisztokrata, a királyi család tagja, királyi vérből való, trónöröklésre jogosult herceg (prince de sang royal), Enghien 4. hercege (duc d’Enghien), 1646-tól Condé 4. hercege (prince de Condé), továbbá Albret, Bourbonnais, Montmorency, Châteauroux, Bellegarde, Damville, Beaupréau és Fronsac hercege, 1684-től Charolais, Chemillé és Sancerre grófja, Franciaország pair-je, 1646-tól haláláig Berry kormányzója, 1647–1654 között királyi főháznagy (Grand maître de France), a Szentlélek-rend lovagja. A 17. század egyik legkiválóbb hadvezére, győzelmei nyomán szerzett mellékneve: a Nagy Condé.

Már egészen fiatalon, 1642-től a gyermek XIV. Lajos szolgálatában harcolt a harmincéves háborúban, az 1635–1659-es francia–spanyol háborúban. 1643-ban a rocroi-i ütközetben jelentős és nagy hatású vereséget mért a győzhetetlen hírű spanyol terciókra. A Fronde felkelés során Mazarin főminiszter ellen fordult, és a lázadók vezéreként spanyol csapatok élén harcolt a francia királyi hatalom megszerzéséért. Távollétében halálra ítélték, birtokait elkobozták. Az 1659-es pireneusi békeszerződés után kegyelmet kapott, birtokait is visszakapta. XIV. Lajos szolgálatában királyi hadvezérként harcolt a devolúciós háborúban és a Hollandia elleni háborúban. Turenne marsall halála után rövid ideig az elzászi francia csapatok parancsnoka. Bőkezű művészetpártoló, mecénás. Rezidenciáját, a Chantilly hercegi kastélyt és annak parkját fényűző módon rendezte be, építette ki.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Blason pays fr Dombes.svg

Louis herceg 1621-ben született Párizsban. Édesapja II. Henri de Bourbon-Condé herceg (1588–1646) volt, Condé harmadik hercege, királyi fővadászmester (grand veneur et grand louvetier de France), a protestáns I. Henri de Bourbon-Condé herceg (1552–1588) és Charlotte-Catherine de la Trémoille hercegnő (1568–1629) fia.

Édesanyja Charlotte Marguerite de Montmorency (1594–1650) volt, Châteaubriant és Derval bárókisasszonya, I. Henri de Montmorency herceg (1534–1614) és Antoinette de La Marck grófnő (1542–1591) leánya, a később felségárulásért kivégzett II. Henri de Montmorency herceg (1595–1632) nővére, a hírneves Anne de Montmorency connétable unokája.

Szülei házasságából három testvér született:

  • Anne Geneviève de Bourbon (1619–1679), aki II. Henri d’Orléans-hoz, Longueville hercegéhez ment feleségül.
  • Louis de Bourbon, Enghien hercege (1621–1686), majd Condé hercege, aki Claire-Clémence de Maillé-Brézé márkinőt vette feleségül.
  • Armand de Bourbon, Conti hercege (1629–1666), királyi főlovászmester, aki Anne Marie Martinozzi grófkisasszonyt vette feleségül.

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Blason Maison d'enghien.png

Louis – mint Condé hercegének (prince de Condé) legidősebb fia – születése pillanatától Enghien hercegének (duc d’Enghien) címét viselte. Apját a Monsieur le Prince, Louis-t a Monsieur le Duc megszólítás illette meg. Mivel XIII. Lajosnak hosszú időn át nem született gyermeke, ezért Enghien hercege, a Bourbon királyi család vér szerinti tagja, és potenciális trónörökös a Francia Királyság legmagasabb rangú méltóságai közé számított. Gyermekkorában igen magas színvonalú oktatásban volt része, humanisztikus szellemű műveltséget kapott. 1629-től a jezsuiták bourges-i Szűz Mária kollégiumában (Sainte-Marie de Bourges) tanult. Előmeneteléről latin nyelven írt leveleiben rendszeresen beszámolt édesapjának. Nővérét és öccsét anyjuk nevelte lakóhelyükön, a párizsi Hôtel de Condéban.[1] Hat év tanulás után, 14 éves korában Louis elhagyta a jezsuita iskolát és katonai tudományoknak szentelte magát.

Anyja, Charlotte Marguerite de Montmorency, Condé hercegnéje katolikus vallású, szigorú erkölcsű asszony volt. Távolt tartotta magát XIII. Lajos király udvarának intrikáitól és kicsapongásaitól. Több magas méltóság, köztük Richelieu bíboros, főminiszter közeledését is visszautasította. Őt sem kedvelték az udvarnál. 1627-ben hiába próbált közbenjárni unokabátyjáért, Montmorency-Boutteville grófért, akit Richelieu párbajtilalma ellen vétségért marasztaltak el.

1632-ben anyjának egyetlen fiútestvére, Louis herceg nagybátyja, II. Henri de Montmorency herceg belekeveredett XIII. Lajos öccsének, Gaston orléans-i hercegnek (a Monsieur-nek) királyellenes összeesküvésébe. A castelnaudary-i csatavesztés után elfogták és halálra ítélték. Condé hercegné a királyi pár, a (kegyelmet kapott) Monsieur és egész udvar színe előtt porig megalázkodva könyörgött öccse életéért, de hiába, XIII. Lajos lefejeztette a Montmorency család utolsó férfi sarját. Birtokait, köztük a Chantilly kastélyt a király elkobozta. Charlotte hercegné ezután Rambouillet kastélyába húzódott vissza.

Katonai pályájának kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1638-ban, távolléte idején Henri herceg a fiára, Louis-ra, Enghien hercegére ruházta a Burgundi Hercegség kormányzását. A felelős megbízatás ellenére Enghien hercegének életét még 18 éves korában is apja – vagy az általa megbízott nevelő – részletekbe menően szabályozta. Még azt is megszabták, milyen öltözéket viseljen.[2] 1640-ben Louis önkéntesként belépett a francia királyi hadseregbe. Még abban az évben átesett a tűzkeresztségen, dicséretesen helytállva Arras ostrománál.

Házassága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Condé herceg és fia, III. Henri Jules, Enghien hercege
Condé herceg és fia, III. Henri Jules, Enghien hercege

1640 körül Louis apja, II. Henri herceg előnyös házastársat keresett fia részére. Választása az ekkor 12 éves Claire-Clémence de Maillé-Brézé márkinőre (1628–1694), Urbain de Maillé marsallnak, Brézé márkijának (1597–1650) és Nicole du Plessis-Richelieu-nek (1587–1635), Richelieus bíboros, főminiszter húgának leányára esett. Henri herceg úgy látta, a legfontosabb politikai vezető unokahúgával kötendő frigy fiának gyors karriert, családjának nagyobb hatalmat hoz, és erősítheti a Condék helyzetét a királyi udvarnál. Fia, Enghien hercege erősen vonakodott a kijelölt menyasszonytól. Ekkor már több szeretője is volt, de ebben az időben Marthe Poussard de Vigean bárókisasszonyt, François Poussard de Fors márkinak, Vigean bárójának, a királyi hálószoba főfelügyelőjének leányát akarta feleségül venni.[3] Apjának akarata ellen azonban hiába tiltakozott. Az apa a család érdekében a Richelieu-családba való benősülést kívánta, amely segítheti saját politikai ambícióit, és a fiának remélt katonai karriert is. Az érdekházasság megköttetett. Claire-Clémence de Maillé gazdag családja 600 000 livre hozományt adott a menyasszonnyal, az asszony bevitte a házasságba Ansac, Mouy, Cambronne, Plessis-Billebault, Galissonnière és Brézé uradalmait, ezek mind a Condé hercegi család vagyonát növelték.

Enghien herceg és Maillé-Brézé márkinő esküvőjét 1641. február 11-én tartották meg a menyasszony anyai nagybátyjának, Richelieu bíborosnak párizsi palotájában, a Palais Cardinalban (ma: Palais-Royal), XIII. Lajos király, Ausztriai Anna királyné és Gaston orléans-i herceg, a király öccsének jelenlétében. Rossz házasság volt, Louis herceg számos viszonya megkeserítette Claire-Clémence életét. A házasságból később három gyermek született,[4] de csak a legidősebb fiú, Henri érte meg a felnőttkort:

  • Henri Jules de Bourbon (1643–1709), Enghien hercege, 1685-től Condé 5. hercege, aki Anna Henriette von Pfalz-Simmern palotagrófnőt (1648–1723) vette feleségül.
  • Louis de Bourbon, Bourbon hercege (1652–1653), kisgyermekkorban meghalt.
  • Ismeretlen nevű leány (Mademoiselle de Bourbon, 1657–1660), kisgyermekkorban meghalt.
Chantilly, a Montmorency–Condé kastély

Családi tűzfészkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Richelieu főminiszter 1642. december 4-én elhunyt, utódjául Mazarin bíborost ajánlotta a királynak. A Richelieu hercegi család birtokát rokonai örökölték. Louis apja, Henri de Condé herceg bíróság előtt támadta meg a bíboros végrendeletét, saját menyének, Claire-Clémence de Maillé-Brézé Richelieu unokahúgának nevében. Jelentős vagyonrészt szerzett meg így saját családja részére.

1643. május 24-én XIII. Lajos király is meghalt. Ausztriai Anna özvegy anyakirályné, a kinevezett régens kibékült Louis anyjával, Charlotte Marguerite de Montmorency hercegnővel, és neki ajándékozta a Montmorency-ház ősi kastélyát, Chantilly-t, amelyet öccse, Henri kivégzése után koboztak el. Chantilly a Condé-ház birtokában maradt egészen 1830-ig, a család kihalásáig.

Enghien hercegét sértette, hogy rangban alacsonyabb leányt kellett feleségül vennie. A bíboros és a király halála után, a rocroi-i győzelem révén szerzett saját tekintélyét latba vetve, 1643-ban megpróbálta érvényteleníttetni Claire-Clémence hercegnővel kötött érdekházasságát, hogy feleségül vehesse régi szeretőjét, Mademoiselle du Vigeant. Erőfeszítései sikertelenek voltak, házasságát később sem érvénytelenítették. Vigean kisasszonynak végül kolostorba kellett vonulnia, kármelita apáca lett (1647).[5]

A harmincéves háború hadvezére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy hatalmú Richelieu családba való beházasodás meghozta gyümölcsét. Az első kisebb parancsnoki megbízatások után XIII. Lajos király 1643 tavaszán – már Richelieu bíboros elhunyta után – Louis-t, Enghien hercegét kinevezte a flandriai francia hadsereg parancsnokává. Franciaország 1635 óta új háborúban állt Spanyolországgal (Francia–spanyol háború (1635–1659)), miközben folyt a Német-római Császárság elleni háború (a harmincéves háború) is. A kiváló francia hadvezérek 1640-ben elfoglalták Elzászt, bevettek fontos rajnai birodalmi erődöket, 1642-ben Turenne marsall (1611–1675) elfoglalta Roussillon tartományt.

A rocroi-i csata, 1643. május 19.
A rocroi-i győztes hadvezért dicsőítő festmény (Juste d’Egmont műve)

Rocroy, 1643[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1643-ban a Dél-Németalföldön összevont spanyol királyi haderő, amely Don Francisco de Melo grófnak, Tor de Laguna márkijának, Spanyol-Németalföld kormányzójának parancsoksága alatt állt, számszerű túlerőben volt Enghien herceg francia hadseregével szemben. A hadjáratot Don Francisco de Melo indította meg. Ostrom alá fogta a francia Rocroi (Rocroy) határerődítményt. A vár felmentésére Enghien hercege – katonai tanácsadóinak és idősebb tisztjeinek tanácsa ellenére – előrevonta erőit és megtámadta a spanyol hadsereget. 1643. május 19-én került sor a véres rocroi-i ütközetre, amelyben a létszámhátrányban lévő francia csapatok megsemmisítő vereséget mértek Melo gróf erőire, akinek ezután ki kellett vonnia maradék csapatait Franciaországból.

A fontos győzelem egy csapásra híressé tette a fiatal Louis d’Enghien herceget. A rocroi-i csatát, amely a rettegett hírű – és a Rocroi-nál is keményen helytálló – spanyol terciók végleges vereségét hozta, a történészek ma is jelentős fordulópontnak tekintik. Spanyolország európai hegemóniája leáldozott, Franciaország stratégiai fölénybe került.[6] Maga Enghien hercege a harcok befejezése után sietve szabadságolta magát, és Párizsba sietett, hogy győzelmes hadvezérként ünnepeltesse magát, és személyesen vihesse a diadal hírét a gyászoló özvegy anyakirálynénak (XIII. Lajos néhány nappal a csata előtt, május 14-én hunyt el). Először ütköztek ki Louis személyiségének meghatározó vonásai: végtelen hiúsága és kérkedésre való hajlama.[7]

Rajnai hadjárat, 1644–45[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő évben, 1644-ben Mazarin főminiszter (1602–1661) Enghien hercegét és Turenne vikomtot egy-egy hadsereg élén a rajnai frontra küldte. A két kiváló hadvezér egyesített erői májusban átkelt a Rajnán. Augusztus 3–9 között a freiburgi csatában vereséget mértek Franz von Mercy bajor tábornagynak (1590–1645), a Katolikus Liga főhadparancsnokának seregeire, és felmentették a császáriaktól ostromolt Freiburg im Breisgau városát. A császáriakat visszavonulásra késztették a Rajnától, fontos erődöket foglaltak el. 1645-ben ismét közösen vonultak Mercy ellen. Május 5-én a mergentheimi csatában Mercy vereséget mért rájuk, de augusztus 3-án a véres alerheimi csatában (Nördlingen mellett) megfordult a kocka, a franciák nagy vereséget mértek a császári és bajor csapatokra. A főhadparancsnok Enghien hercege volt, a balszárnyat Turenne vezette, a jobbszárnyat Gramont tábornagy. A csatában Mercy tábornagy elesett, Condé hercege súlyosan megsebesült. A nagy harctéri győzelem azonban a francia csapatok soraiban is komoly veszteségeket okozott, amelyek miatt a fővezér hadvezetési stílusát hibáztatták. Mazarin is kritikával illette a kevély herceget.

Dunkerque, 1646[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Blason Henri II de Bourbon (1588-1646).svg

1646-ban Louis apja, II. Henri herceg elhunyt. Enghien hercege örökölte Condé hercegének címét (negyedikként e sorban), ettől kezdve a Monsieur le Prince megszólítás illette meg. Megörökölte hercegi családjának összes birtokát és hatalmas vagyonát. Louis, Condé hercege Franciaország leghatalmasabb főnemesévé vált. Származása révén a királyi család tagja volt, a királyi vérből való hercegek közül a legidősebb (premier prince de sang). Katonai győzelmei nyomán egyre többen rajongtak érte, támogatónak és híveinek száma nőttön nőtt. Louis, Condé hercege elfoglalta apja helyét a királyi tanácsban (conseil d’état), ezzel módja nyílt az állami politika közvetlen befolyásolására is.

Még ugyanebben az évben, 1646 szeptember 7. és október 11. között Condé hercege – a holland hadiflotta támogatásával – egy hónapon át tartó ostrommal bevette Dunkerque erődített városát, a németalföldi spanyol hatalom egyik legfontosabb haditengeri támaszpontját. A briliánsan megtervezett és megvalósított hadművelet egész Európában elismerést hozott a „Nagy Condé”nak.

Katalónia, 1647[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sikerei és növekvő népszerűsége veszélyessé tette őt Mazarin bíboros szemében. A belpolitikai helyzet ingatag volt: Richelieu bíboros 1642-ben, XIII. Lajos 1643-ban elhunyt, XIV. Lajos még csak ötéves volt. Anyját, Ausztriai Anna anyakirálynét, aki a régensi méltóságot viselte, Mazarin tartotta befolyása alatt. Az udvarban sokan gyűlölték az olasz születésű bíborost és politikáját. Ha a gyermekkirály meghal, harc törhet ki a trónért az Orléans-i és a Condé-ág hívei között. A királyi vérből való hercegek, születésük jogán több beleszólást követeltek az államügyekbe, Condé hercegével az élen.

Mazarin megpróbálta távol tartani a Condét királyi udvartól. 1646-ban megbízta őt a katalóniai francia haderők főparancsnokságával. Condé hadserege 1647. május 12-én ostrom alá vette Lérida (katalánul: Lleida) városát, ahol La Mothe-Houdancourt marsall csapatai már két korábbi alkalommal, 1642-ben és 1646-ban is kudarcot vallottak. Lérida harmadik ostroma hat héten át tartott, és szintén sikertelennek bizonyult. 1647. június 17-én Condé hadserege visszavonult Lérida alól. Ez volt első veresége. A sikereire büszke hadvezér ezután elhagyta a katalóniai frontot, és kereken megtagadta, hogy kudarcának színhelyén szolgáljon tovább.

Mazarin ekkor egy expedíciós hadjárat vezetését kínálta fel neki. A Nápolyi Királyságban folyó spanyol-ellenes felkelés támogatására. A francia beavatkozás sikere Condé hercegét Nápoly királyává tehette volna, tartósan távol tartva őt Versailles-tól. Condé azonban visszautasította a bizonytalan kimenetelű vállalkozást.

A Nagy Condé a lens-i csatában, 1648. augusztus 20. (Jean-Pierre Franque festménye, Versailles-i kastély)

Lens, 1648[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1648-ban ismét a flandriai francia hadsereg főparancsnokságát kapta meg, és hadjáratot vezetett Spanyol-Németalföldre. Habsburg Lipót Vilmos főherceg spanyol és birodalmi csapatai augusztus 17-én elfoglalták az Artois-i Grófságbeli Lens városát. Condé hadserege a város visszafoglalására indult. 1648. augusztus 20-én a várostól nyugatra fekvő síkságon, Grenay és Liévin között került sor a lensi csatára. A franciák számszerű hátrányban voltak a Habsburg-hadsereggel szemben, Condé ezért visszavonulást színlelt. A főherceg lovasrohamot indított, de Condé lovassága ellentámadásba ment, szétverte és elűzte a spanyol lovasságot. A francia királyi gárda (Gardes-Françaises) megütközött a spanyol gyalogsággal és meghátrált, de az üldözésből visszatérő francia lovasság megfordította az ütközetet. A mészárlásban 3000 spanyol elpusztult, 5000-en foglyul estek. A németalföldi spanyol haderő szinte teljesen felőrlődött, maradékát a francia–holland csapatok körülzárták. A lensi ütközet jelentősége az 1643-as rocroi-i csatáéhoz volt mérhető. A győzelem megerősítette Franciaország pozíciót a münsteri béketárgyalásokon. Két hónappal később, október 24-én megkötötték az utolsó vesztfáliai békeszerződést, lezárva a harmincéves háborút. Franciaország és a Birodalom háborúja véget ért, de francia–spanyol háború tovább folyt.

A Fronde felkelés vezére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harcban a királyért, 1648–1649[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mazarin bíboros által kivetett adók miatt a jómódú – de a királyi adókat fizetni nem kívánó – városi polgári hatalmi csoportok 1648-ban lázadást robbantottak ki, amely Fronde (parittya) néven híresült el. A felkelés első szakaszában, az ún. „parlamenti Fronde” időszakában (1648–49 között) Condé hercege a királyi hatalom oldalára állt, szilárdan támogatta Mazarin főminisztert és Ausztriai Anna özvegy anyakirálynét, Franciaország régensét. A rendelkezésére álló gyenge katonai erővel briliáns módon manőverezve számos kisebb összeütközésből győztesen került ki, nagy pusztítást okozva. A Párizst fenyegető élelmiszerhiány megegyezésre szorította a parlament híveit is, és 1649. március 20-án sikerült megkötni a rueil-i békemegállapodást a királyi hatalom ellenfelei és a királyt képviselő Mazarin között.

Condé hercege Franciaország legnagyobb befolyással rendelkező személyiségévé, a főnemesség vezérévé, fenyegető hatalmi tényezővé nőtt. Családja hihetetlen vagyonnal bírt, Franciaország hatalmas területeit Condé hercege és közvetlen rokonai birtokolták. Louis öccse, Armand, Conti hercege Champagne ura volt. Sógora, Longueville hercege Normandia fölött rendelkezett. Maga Louis, Condé hercege uralta Burgundiát, Berryt, Lotaringia több grófságát és még számos kisebb-nagyobb birtokot. Nélkülözhetetlenségének tudatában Condé egyre gőgösebb és önhittebb lett, az udvar tagjaival lenézően és sértő módon kezelte. Magát Mazarin bíborost, legfőbb vetélytársát többször nyilvánosan megsértette, tettleges inzultusokra is vetemedett, végül a Mazarin-ellenes „frondőr”ök felé fordult, hogy élükre állva megbuktassa a főminisztert.

1650. január 18-án Mazarin – megszerezve az anyakirályné hozzájárulását – letartóztatta Louis de Condét, öccsével, Armand-nal, Conti hercegével és sógorával, Longueville hercegével együtt. Mindhármukat a vincennes-i erődbe záratta. Condé több elvbarátjának, köztük Turenne vikomtnak és öccsének, Bouillon hercegének sikerült külföldre (Spanyol-Németalföldre) menekülniük.

Harcban a király ellen, 1651–1658[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyi vérből való hercegek bebörtönzésének hírére komoly nyugtalanság tört ki, kiszabadításuk érdekében a család nőtagjai mozgósították a herceg szövetségeseit. Louis özvegy anyja, Charlotte Marguerite hercegné, a párizsi parlamenttől kérte, alkalmazzák fiára az újonnan meghozott letartóztatási törvényt, amely szerint senkit sem lehet ítélet nélkül börtönben tartani. Louis nővére, Anne Geneviève, Longueville hercegnéje, a spanyol királyi udvarral kezdett tárgyalásokat. Felesége, Claire-Clémence, az ifjabb Condé hercegné, akit hűtlen férje számos alkalommal megcsalt, megalázott, és az udvartól távol, elszigeteltségben tartott, most hadsereget gyűjtött, ennek élén Bordeaux-ba vonult, amelynek parlamentjét megnyerte Condé ügyének.[5]

Kitört a Fronde második szakasza, a főnemesi felkelés (Fronde des Princes, 1650–53). Condé fegyvertársa, Turenne vikomt 1650-ben a Spanyol-Németalföld felől spanyol segédcsapatokkal betört Pikárdiába, több várost elfoglalt, de december 15-én korábbi parancsnoka, César du Plessis marsall visszaszorította.

1651. február 7-én Mazarin elmenekült ellenségei elől, a hercegek 13 hónapnyi fogság után kiszabadultak. Condé a felkelés élére állt. Tárgyalásba kezdett Franciaország ellenségeivel, IV. Fülöp spanyol királlyal és Oliver Cromwellel, Anglia Lord Protectorával. Csapatokat szerelt fel, és unokafivére, XIV. Lajos megdöntésére indult. Fellángolt a belháború. XIV. Lajos a királyi hadak fővezérségét ígérte a „frondőr” Turenne-nek, akit sikeresen meg is nyert magának. Turenne átállt a király táborába, és főparancsokként a lázadó hercegek ellen fordult.

A két tehetséges hadvezér először 1652 tavaszán, Burgundiában ütközött meg. Condé hercege és szövetségesei, La Rochefoucauld hercege, Nemours hercege és François de Vendôme, Beaufort hercege – ez utóbbi a Gaston orléans-i herceg, a király nagybátyja által küldött csapatok élén – Párizs környékén, Bléneau falunál szétszórva álló királyi csapatok ellen vonultak. 1652. április 7-én a bléneau-i csata során Condé túlerőben lévő csapatainak első támadása zavart okozott. Katonái majdnem elfogták a harctéren jelen lévő XIV. Lajost. Turenne nagy kockázatot vállalva, gyenge csapataival heves ellentámadást indított, Condé csapatai Étampes-ba hátráltak, és elsáncolták magukat. Condé elhagyta bekerített csapatait, és Párizsba vonult vissza, a lezajlott csatát saját győzelmeként hirdetve. (A 19. században Napóleon elemezte Condé hadjáratait, és Emlékirataiban mindkét tábornok hibáit bírálta. Úgy ítélte, Condé hercege túlerőben lévő csapataival kierőszakolhatta volna a győzelmet. Turenne viszont aránytalanul nagy kockázatot vállalt, amikor támadást intézett a győzelmes támadásban lévő, nála erősebb hadsereg ellen.[8].

1652. július 2-án Párizs keleti határában, Faubourg Saint-Antoine-ban Condé spanyol hadserege megütközött Turenne királyi hadaival, és súlyos vereséget szenvedett. A Párizs felé menekülő Louis-t majdnem elfogták, de ifjú unokanővére, Anne Marie Louise d’Orléans, Montpensier hercegnője (1627–1693), a „Grande Mademoiselle”Gaston orléans-i herceg leánya – a Bastille ágyúiból tüzet vezényelt a Condét üldöző királyi csapatokra, Louis így biztonságban elérhette a városkaput. 1652. október 21-én Turenne csapatai visszafoglalták Párizst. Condé felkelői és a spanyol csapatok Flandriába szorultak vissza. 1652 végére a Fronde vereséget szenvedett, a hercegek meghódoltak XIV. Lajosnak.

1653. március 27-én Louis de Condé herceget távollétében fejvesztés általi halálra ítélték, felségárulás és lázadás. A 15 éves király megfosztotta őt minden címétől, birtokait a korona javára elkobozta. (Louis segítőjét, Montpensier hercegnőt XIV. Lajos több évre Burgundiába száműzte).

Spanyol szolgálatban, 1653–1659[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Louis de Bourbon, megfosztva hercegi címeitől, Spanyolországba menekült, és IV. Fülöp spanyol királynak ajánlotta fel hadvezéri szolgálatait az ekkor javában zajló spanyol–francia háborúban. Spanyol csapatai élén a Spanyol-Németalföld felől többször is betört Franciaországba, és megütközött a Turenne vezette francia királyi csapatokkal. 1654. augusztus 25-én az arrasi csatában Condé herceg és Lipót Vilmos főherceg csapatai súlyos vereséget szenvedtek a király és marsalljai, Turenne, La Ferté és Fabert hadseregeitől, fel kellett hagyniuk Arras ostromával. Ez volt a 16 éves XIV. Lajos első saját győzelme uralkodóként. Condé herceg csak gyors visszavonulás elrendelésével tudta elkerülni saját seregeinek és szövetségeseinek teljes felmorzsolódását. 1656. július 16-án a valenciennes-i csatában viszont revansot vett régi vetélytársán. Don Juan de Austria és Condé herceg váratlanul betört a hainaut-i Valenciennes-t ostromló franciák védősáncaiba, a circumvallatióba. Turenne csak nagy veszteségek árán tudta kimenekíteni saját csapatait.

A „dűnék csatája”, 1658.
(Charles-Philippe Larivière műve, 1837.)

Ebben a háborúban Condé hercege – és a flandriai spanyol haderő – döntő vereségét 1658. június 14-én Dunkerque mellett a „dűnék csatájában” szenvedte el. Turenne marsall hadserege, angol és holland csapatoktól támogatva nagy győzelmet értek el. Június 23-án a francia csapatok bevették Dunkerque-et, amelyet XIV. Lajos még aznap átadott az angoloknak, a katonai támogatás fejében. A spanyolok további komolyabb hadműveletre már nem voltak képesek. 1659-ban IV. Fülöp és XIV. Lajos megkötötték a pireneusi békeszerződést, amelynek legfontosabb feltételeit Mazarin bíboros a győzelmes nagyhatalom helyzetéből diktálhatta.

XIV. Lajos szolgálatában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A király kegyelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pireneusi békeszerződés lezárta a spanyol háborút. Őfelsége XIV. Lajos, Franciaország királya kegyesen megbocsátotta eltévelyedett unokafivérének lázadását. Louis de Bourbon, Condé hercege amnesztiát kapott. A király kegyelmét Aix-en-Provence-ban hirdették ki, röviddel XIV. Lajos és Mária Terézia spanyol infánsnő esküvője előtt.

A Nagy Condé belátta, hogy pártütésének bealkonyult. 1660-ban feleségével együtt visszatért Franciaországba, és meghódolt XIV. Lajosnak. Visszakapta birtokait, de az uralkodó egyelőre nem tartott igényt szolgálataira. A következő néhány békés évet Condé értékes műgyűjteményének gyarapításával töltötte. Mecénásként művészeket és irodalmárokat támogatott. A Chantilly kastélyban nagy irodalmi szalont tartott. Racine, Boileau, La Fontaine rendszeres vendégei és szereplői voltak. Védőszárnya alá vette Molière-t is. Chantilly-ben többször előadták a király által betiltott Tartuffe-öt, a herceg vendégeinek mulattatására. 1666-ban meghalt Louis öccse, Armand, Conti hercege. Fiait, Louis Armand-t (1661–1685) és François Louis-t (1664–1709) Condé herceg udvarába vette, és gondoskodott neveltetésükről.

Condé hercegét, a király rokonát egész életében nyomasztotta, hogy alacsonyabb rangú nőhöz kényszerítették.[5] Elhanyagolt felesége, Claire-Clémence 1671-ben házasságtörő viszonyt folytatott egy apróddal, de az affér kitudódott, botrány keletkezett. Condé hercege – feledve feleségének a Fronde idején az ő kiszabadítására tett bátor erőfeszítéseit – száműzetésbe küldte az asszonyt, akinek élete végéig, 1694-ig a châteauroux-i Raoul várkastélyban kellett élnie.[9] (Később, a királyhoz írt utolsó levelében a megbocsátani nem tudó, könyörtelen Condé arra kérte XIV. Lajost, hogy özvegyét az ő elhunyta után se engedje visszatérni Chantilly-be).

1660–1667 között Condé nem fejtett ki politikai tevékenységet, eltekintve néhány konkrét akciótól. Részt vett XIV. Lajos tárgyalásain, amelyeket a franciabarát lengyel rendekkel folytatott a lengyel trónöröklésről. Uralkodójelöltként felmerült előbb Condé herceg fia, Henri Jules, Enghien hercege, majd maga Louis de Condé herceg személye. 1667-ben azonban Sobieski János nagyhetman a podhajcy csatában győzelmet aratott a kozákok és törökök felett, főhadparancsnokká emelkedett, helyzete megerősödött. A fordulatos intrikákkal átszőtt tárgyalások egészen 1673-ig, Korybut Mihály király elhunytáig tartottak. Ekkor XIV. Lajos megtiltotta a további egyezkedést, és 1674 májusában Sobieski Jánost segítette a lengyel királyi trónra, III. János néven. Ezekben az években Condé hercege még egy említésre méltó ügyben szerepelt: 1661-ben a király elrendelte a kegyvesztett Nicolas Fouquet pénzügyminiszter (1615–1680) letartóztatását. Condé 1664-ben többször személyesen közbenjárt a királynál az elítélt érdekében, de eredménytelenül. Az ex-miniszter börtönben halt meg.

Louis de Bourbon, a „Nagy Condé”
(Justus van Egmont festménye, részlet)

A devolúciós háború hadvezére, 1667–1668[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1667-ben, a devolúciós háború első évében Louis de Condé herceg, Berry tartomány kormányzója kilépett az elszigeteltségből. Louvois márkinak, a hadügyminiszternek felvázolta a Franche-Comté elfoglalására irányuló haditervét. A király jóváhagyta a tervet. 1667. december 8-án, miután Turenne marsall sikeres hadjáratban elfoglalta a spanyolok kezén lévő Flandriát, a király Louis hercegre bízta a Champagne-ban állomásozó francia hadsereg vezetését.[10] Hosszú idő után Condé hercege ismét egy oldalon harcolt régi bajtársával, majd Fronde-béli ellenfelével, Turenne-nel.

A Nagy Condé nem okozott csalódást uralkodójának. 1668. február 4-én megindult hadseregével a Jura felé. Már február 7-én bevette a Szabad Grófsághoz tartozó Besançon szabad birodalmi várost. Egyik hadteste, Montmorency-Luxembourg herceg vezetésével ugyanezen a napon elfoglalta Salins-les-Bains-t. Február 14-én, alig 4 napos ostrom után Condé hadai bevették Dôle erődítményét.[11] Február 19-én elesett Gray erődje.[11] Condé csapatai február végére az egész Franche-Comtét elfoglalták. Az egész hadművelet mindössze 17 napig tartott, Condé támadó stratégiájának sikerét a merészen kitervelt hadműveleteik gyors és meglepetésszerű végrehajtása biztosította.[12]

A Vatel-eset[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1671 április 21-én a „Nagy Condé” Chantilly kastélyában látta vendégül a királyt, népes udvari kíséretével együtt. A herceg hadvezéri kinevezést remélt a készülő francia–holland háborúban. Létfontosságú volt az uralkodó teljes megelégedettsége, ezért Condé három napon át tartó, fényűző ünnepségsorozatot szervezett, fogadásokkal, lakomákkal, tűzijátékkal, színpadi előadásokkal. A 3000 (!) főnyi vendégsereg ellátása és szórakoztatása 600 000 écut emésztett fel.

A teljes előkészítést és szervezését Condé hercegének háznagya (maître d’hôtel), egyben ceremóniamestere és konyhafőnöke, François Vatel (1631–1671) végezte, korának egyik leghíresebb mesterszakácsa, aki korábban Nicolas Fouquet háznagya volt Vaux-le-Vicomte-ban. A krónikák szerint az ünnepségek rendben zajlottak 1671. április 24-ig, amikor a megrendelt friss halszállítmány nem érkezett meg időben, az emiatt kétségbeesett Vatel öngyilkosságot követett el (szó szerint a kardjába dőlt). A tragédia megrázta a korabeli társadalmat. Madame de Sevigné levelében tisztelettel írt a feladatának minden áron becsülettel megfelelni akaró háznagyról. [13] [14]

Henri Jules, Enghien hercege megmenti apja életét a seneffe-i csatában
(Bénigne Gagneraux festménye, 1786.)

A francia–holland háború hadvezére, 1672–1675[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia–holland háború idején 1672–1675 között Condé hercegét a király a Flandriában álló francia csapatok parancsnokává nevezte ki. Hadműveletei nyomán XIV. Lajos megszerezte a Spanyol-Németalföld több területét. Június 12-én Tolhuis-nél, a Rajnán történő erőszakos átkelés irányítása közben Condé súlyosan megsebesült. Felépüléséig kiesett a hadvezetésből.

1674-ben a két nagy hadvezér ismét együtt harcolt. Turenne marsall Philippsburgnál átkelt a Rajnán, a sinsheimi csatában szétverte IV. Lotaringiai Károly (1604–1675) csapatait, majd végigpusztította az egész Pfalzi Őrgrófságot. Eközben Louis, Condé hercege északon, a Hainaut grófságban nyomult előre, 1674. augusztus 11-én a seneffe-i csatában 45 000 emberével megtámadta a négyes szövetség III. (Orániai) Vilmos által vezetett 60 000 főnyi hadseregét, amely birodalmi, spanyol és holland csapatokból állt és Párizs felé nyomult. Condé lovassági és gyalogsági támadást intézett a vonuló ellenség utóvédje ellen. Egész napon át tartó, éjszakába nyúló véres ütközet alakult ki, amelyben a császáriak hiába igyekeztek leválni az őket támadó franciákról, Condé viszont azt remélte, szétverheti a visszaforduló főerőt. A kíméletlen küzdelem során maga Condé élete is veszélyben forgott, három lovat lőttek ki alóla. Egy alkalommal fia, Henri Jules, Enghien hercege mentette meg apja életét.[10] A két szemben álló hadvezér, 8000 francia és 11 000 holland katona elvesztése után, kockázatosnak találva az ismeretlen erejű ellenséggel való másnapi megütközést, éjszaka visszavonult hadseregeivel. Condénak nem sikerült a túlerőben lévő ellenséget bekeríteni, Orániai Vilmosnak viszont le kellett tennie a főváros elfoglalásáról. A csata lényegében eldöntetlenül végződött, de mindkét fél magát hirdette győztesnek, mindkét fővárosban Te Deumot ünnepeltek.[15] Condé hadműveletei révén Elzász szilárdan francia kézen maradt.

1674-ben, a seneffe-i csata után XIV. Lajos király a versailles-i kastélyban, a Nagykövetek díszlépcsőjén fogadja a „Nagy Condét”.[16]
(Jean-Léon Gérôme műve, 1878, Musée d’Orsay)

A sikeres hadjárat után XIV. Lajos a Versailles-i kastélyban, teljes udvartartásának jelenlétében, ünnepélyesen fogadta a „Nagy Condét.” Az 53 éves Louis herceget ekkor már hosszabb idő óta súlyos köszvény kínozta. A hadjárat viszontagságai is megviselték. A fájdalmaktól alig tudott járni. XIV. Lajos a kastély nagy fogadócsarnokában, a márvány díszlépcső tetején várta unokafivérét, aki csak nagyon lassan tudott felkapaszkodni a lépcsőkön, megváratva uralkodóját. Condé szabadkozott gyengeségéért, de a király így méltatta őt: „Kedves kuzinom, aki ennyi babért hordoz, nehezen lép.”[16][17]

1675. július 27-én Turenne marsall a badeni Sasbach mellett vívott csatában halálos sebet kapott. Turenne halála után a XIV. Lajos király a „Nagy Condét” nevezte ki a németországi (elzászi) francia csapatok főparancsnokává.[10] Utolsó hadjárata során, addigi szokásától eltérően óvatos és módszeres hadvezetéssel eredményesen szorította vissza Montecuccoli csapatait a Rajnától. Hadműveletei révén Elzász szilárdan francia kézen maradt.

Műkincsek Chantilly-ben

A visszavonult nagyúr, 1675–1686[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hadjárat végeztével, 1675-ben Condé hercege, akit az utóbbi évek viszontagságai kimerítettek, és súlyosbodó köszvénye gyötörte, Chantilly kastélyába vonult vissza. Egy évtizeden át békésen élt, műgyűjteményét gazdagította, művészeket pártolt és irodalmi előadásokat hallgatott. Életének utolsó két évében erőteljesen a vallás felé fordult. 1684-ben belépett a Megszentelt Szentség nevű titkos társaságba (Compagnie du Saint-Sacrement). Mivel Louis herceget egész addigi életében szabadgondolkodóként ismerték, ezt a változást a kíméletlen tollú Voltaire az előrehaladott szenilitás jeleként írta le.[18] Az idős Condé herceg lelkigyakorlatokba merült, gyakran kereste neves egyházi személyek, így Louis Bourdaloue jezsuita atya (1632–1704), Pierre Nicole teológus, janzenista filozófus (1625–1695) és Jacques-Bénigne Bossuet hitszónok (1627–1704) társaságát.

Egyetlen fiúunokája, III. Louis (1668–1710), Bourbon hercege 1685-ben feleségül vette Louise-Françoise de Bourbon-t (1673–1743), Nantes kisasszonyát, XIV. Lajos és Madame de Montespan legidősebb leányát. 1686-ban a Fontainebleau-ban időző Louise Françoise hercegné megbetegedett himlőben. A Nagy Condé herceg odautazott, hogy személyesen ápolhassa unokájának 13 éves feleségét. A gondos nagyapós odaköltözött a nagybeteg mellé, és maga segített neki étkezni. Amikor az aggódó XIV. Lajos Fontainebleau-ba érkezett, hogy beteg leányát meglátogassa, Condé hercege erővel tartotta vissza uralkodóját, nehogy a fertőző beteg közelébe jusson és maga is elkapja a ragályt. Louise Françoise felgyógyult, és később tíz gyermeket szült a Nagy Condé unokájának. Maga az idős Louis herceg azonban megbetegedett. Úgy mondják, az unoka-menye iránti aggódás ásta alá egészségét.

1686. december 11-én a fontainebleau-i kastélyban elhunyt. Halálos ágyánál Bourdaloue és Bossuet is jelen volt, utóbbi elégiát írt a herceg halálára.[19] XIV. Lajos, értesülve a Nagy Condé haláláról, azt mondta: „királyságom legnagyobb férfiúját veszítettem el.”

Franciaország egyik legnagyobb hadvezérét a burgundiai Vallery plébániatemplomában temették el, amelyet még apja, II. Henri herceg építtetett át erre a célra, 1614 körül. A templom Condé hercegeinek hagyományos temetkezőhelyévé vált.

Események halála után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Châteauroux-i számkivetésben élő özvegyének, Claire-Clémence-nak a herceg halála nem hozott szabadulást. Fia, Henri Jules herceg, aki örökölte apjának könyörtelen természetét, habozás nélkül követte apjának végakaratát, és megerősítette saját édesanyjának örökös száműzetését. 1694-ben bekövetkezett haláláig az asszony gyakorlatilag várfogságban élt. A châteauroux-i várban, a Szent Márton-templomban temették el. Fia, Henri Jules és unokája, III. Louis kevés említésre méltó nyomot hagytak a történelemben. Anyjuktól örökletes szellemi terheltséget hordoztak, mindkettőjükről az elmebaj különféle tüneteit jegyezték fel.[5]

A francia forradalom után, 1794. március 30-án azonban a Közjóléti Bizottság rendeletére a vallery-i templomban nyugvó hercegi koporsókat kiemelték, meggyalázták, a holttesteket a helyi köztemető egy közös sírgödrébe hányták, Jambon polgármester és Bonnivet prokurátor jelenlétében.[20]

A „Nagy Condé” emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • XIV. Lajos a versailles-i kastélyban szobrot állíttatott nagy hadvezérének emlékére (Galerie de Pierre Basse).
  • A chantilly-i hercegi kastély ma a Condé-ház múzeuma (Musée Condé). Itt több szobra is megtalálható.
  • A párizsi Katonai Főiskola (École Militaire) épületében egész alakos szobra áll, Barthélemy Caniez (1854–1910) műve.
  • A montmorency-i Szent Márton-káptalantemplomban (Val-d’Oise megye) 19. századi ólomüveg-ablakokon örökítették meg a katolikus hadvezér alakját.
  • Egy érdekesség: Nagy Frigyes porosz király, maga is katona, nagyon tisztelte hadvezér-elődjét. Emlékezetére saját kedvenc lovát, egy almásderes trakehnenit Condénak nevezett el.[21]

Alakja szépirodalomban, játékfilmben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Condé hercegek egykori városi palotája (Hôtel de Condé) Párizs VI. kerületében volt, helyén ma több utca és az Odéon színház (Théâtre de l’Odéon) található.
  2. James Breck Perkins: The Great Condé, in: The English Historical Review 3 (1888), No. 11, 481. old.
  3. Ouvrard, Jean-Marie: Poussard ((franciául). nyelven). Les Blasons de la Charente. (Hozzáférés: 2008. április 13.)
  4. James Breck Perkins: The Great Condé, in: The English Historical Review 3/1888, No. 11, 482. old.
  5. ^ a b c d Ézéchiel Spanheim: Le Temps retouvé. Relation de la Cour de France, Émile Bourgeois, Mercure de France, 1973. 319. old (franciául)
  6. Geoffrey Regan: Battles that changed History, London, 2002. 109–112. old. (a csata részletes leírásával)
  7. James Breck Perkins: The Great Condé, in: The English Historical Review 3 (1888), No. 11, 485. old.
  8. Mémoires de la Société d'agriculture, sciences, belles lettres et arts d’Orléans, 1859. Vol.4. 252. old.
  9. du Pouget, Marc: Chateau Raoul. (Hozzáférés: 2009. december 28.)
  10. ^ a b c John A. Lynn: The Wars of Louis XIV, 1667–1714. Longman, 1999. ISBN 0-582-05629-2
  11. ^ a b M. Chéruel (kiadó): Journal d’Oliver Lefèvre d’Ormesson et extraits des mémoires d’André Lefèvre d’Ormesson, Bd.2, Paris 1861, 542. old.
  12. Hermann Stegemann: Kampf um den Rhein, Berlin/Leipzig 1929, S.248
  13. Háznagyok a Napkirály idején. Madame Sévigné levele Vatel öngyilkosságáról, 1671. április 26. (Internet Archive).
  14. Alexandre Dumas: Le Grand dictionnaire de cuisine, 1873. Előszó az olvasóhoz. (Internet Archive)
  15. Gaston Bodart: Militär-historisches Kriegs-Lexikon, (1618-1905), Wien, 1908. 95. old-tól
  16. ^ a b http://www.musee-orsay.fr/index.php?id=851&L=1&tx_commentaire_pi1[showUid]=7126
  17. „Mon cousin, quand on est chargé de lauriers comme vous, on ne peut marcher que difficilement.”
  18. Voltaire: Le siècle de Louis XIV, 1751.
  19. Maurice Toesca: Les Grandes Heures de Fontainebleau, Paris, Albin Michel, 1957. ISBN 2-226-01956-1
  20. Pierre Farneult sírásó tanúvallomása a Bourbon-restauráció után (Témoignage de M. Pierre Farneault fossoyeur du cimetière)
  21. Franz Theodor Kugler: Geschichte Friedrichs des Großen, Reprint-Verlag o.J., Leipzig, 600.old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jean de La Brune: Memoires Pour Servir À L’Histoire De Louis De Bourbon, Prince De Condé, Marteau, Köln 1693. (franciául)
  • Henri Chérot: Le grand Condé, son fils, le duc d'Enghien, son petit-fils, le duc de Bourbon ; Trois éducations princières au dix-septieme siècle 1630-1684, Descle de Brouwer & Company, Lille 1896. (franciául)
  • Pierre Coste: Histoire de Louis de Bourbon II du nom, prince de Condé, premier prince du sang, Köln 1693. (franciául)
  • Joseph Louis Ripault Desormeaux: Histoire De Louis De Bourbon, Second Du Nom, Prince De Condé, Premier Prince Du Sang, Surnommé Le Grand - Ornée de Plans de Sièges et de Batailles, Saillant, Paris 1766. (4 kötet.) (franciául)
  • Eveline Godley: The great Condé - A life of Louis II. de Bourbon, Prince of Condé, Murray, London 1915.
  • Henri Malo: Le grand Condé, Michel, Paris 1937. (franciául)
  • Georges Mongrédien: Le Grand Condé, Hachette, Paris 1959. (franciául)
  • James Breck Perkins: The Great Condé, in: The English Historical Review 3 (1888), Nr. 11, S. 478-497. (angolul)
  • Philip Henry Stanhope: The life of Louis, prince of Condé, surnamed the Great, London 1845. (angolul)
  • François H. Turpin: La vie de Louis de Bourbon, II. du nom, prince de Condé, faisant la suite des hommes illustres de la France, Amsterdam/ Paris 1767. (2 kötet.) (franciául)
  • Geoffrey Parker: Die militärische Revolution - Die Kriegskunst und der Aufstieg des Westens 1500–1800, Campus-Verlag, Frankfurt am Main/ New York 1988. ISBN 3-593-34365-7 (németül)
  • Bernard Pujo: Le Grand Condé, Éditions Albin Michel S. A., Paris 1995. ISBN 2-226-07671-9 (franciául)
  • Geoffrey Regan: Battles that changed History (2. Aufl.), Carlton Publishing Group, London 2002. ISBN 0-233-05051-5 (angolul)
  • Mark Bannister: Condé in Context - Ideological Change in Seventeenth-Century France, European Humanities Research Centre, Oxford 2000. ISBN 1-900755-42-4 (angolul)
  • Berard Gerrer – Patrice Petit – Juán Luís Sanchez Martin: Rocroy 1643. Vérités et controverses sur une bataille de légende. Revin : caligrafik, 2007. (A rocroi-i csata részletes elemzése). (franciául)
  • Marie-Nicolas Bouillet – Alexis Chassang (kiadó): Louis II de Bourbon-Condé, in: Dictionnaire universel d’histoire et de géographie, 1878. (franciául)
  • Voltaire : Le siècle de Louis XIV, 1751. (franciául)
  • Dominique Paladilhe: Le Grand Condé. Héros des armées de Louis XIV, Pygmalion, 2008. ISBN 978-2756400082 (franciául)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Louis de Bourbon-Condé témájú médiaállományokat.


Előző uralkodó:
(II.) Henri de Bourbon
Enghien 3. hercege
Enghien hercege
16211646
Bourbon-ház, Condé-ág
Enghien hercegeinek címere
Következő uralkodó:
(III.) Henri Jules de Bourbon
Enghien 5. hercege
Előző uralkodó:
(II.) Henri de Bourbon
Condé 3. hercege
Condé hercege
16461686
Bourbon-ház, Condé-ág
A Condé hercegek címere
Következő uralkodó:
(III.) Henri Jules de Bourbon
Condé 5. hercege