Írország történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Írország történelme alatt az ír nép, illetve az évezredek során a szigeten élt népek közös történelmét értjük. A terület első lakosai a jégkorszakvégén vándoroltak a szigetre a Brit-szigetekről. A vaskorban a kelták érkeztek a szigetre akik rengeteg törzsi királyságot alakítottak ki, őket tekintjük az írek őseinek. Később keresztény királyságok jöttek létre a szigeten, amelyeket végül csak 1541-ben sikerült teljesen angol befolyás alá hajtani, amely azonban az írek folyamatos elégedetlenségét, agresszióját váltotta ki a brit hódítókkal szemben. A késő középkori, majd az újkori Írország történelme az angolokkal folytatott folyamatos háborúk, felkelések, lázadások időszaka. Az ország önállóságát végül az 1921-es Angol-Ír Egyezmény (Anglo-Irish Treaty) garantálta részlegesen, majd 1949-ben Észak-Írország kivételével teljes mértékben független államnak nyilvánították. Az északi országrész helyzete azonban a mai napig aggodalomra ad okot.

Az Ír-sziget domborzati térképe
A Newgrange-i átjárós halomsír i. e. 3200 körül készült

Őskor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Browne-dombi dolmen híres hatalmas fedőkövéről

Az Ír-sziget első lakói a középső kőkorban, az i. e. 6. évezredben érkezhettek, amikor a sarki jégsapkák kezdtek visszahúzódni. Az i. e. 4. évezred elején a Brit-szigetről megismerték a földművelést, ezzel magas neolitikus kultúra alapjait vetették meg. Ebből az időszakból származnak a hatalmas kőtömbök (dolmenek, kőkörök) melyeket rituális és asztrológiai célokra állítottak különböző helyeken. Lásd még: Megalitok Írországban.

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írország ókori történelméről az ír mitológia, néhány római történetíró utalásai és a régészeti leletek alapján vannak ismereteink.

Az i. e. 3. évezred közepe táján kezdődött a bronzkor. Ebből az időből míves arany és bronz díszek, fegyverek maradtak ránk. Bizonyítékaink szerint a szigeten élők ebben az időben már élénk kereskedelmet folytattak a kontinenssel.

A kelták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vaskor kezdetével érkeztek a szigetre a kelták, de még inkább a vaskor érkezett velük a szigetre. Több hullámban hódították meg a szigetet az i. e. 3. és 1. század között, a legnagyobb hullám a az ír nyelv és nép névadója, a gael-eké volt. (A kelták hódításairól a mitikus Hódítások könyve tudósít.) Több mint 100 kisebb törzsi királyság (tuath) jött létre az Ír-szigeten.

Egyes királyok más királyok fölött is uralkodtak, mások csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. Ebben a rendszerben elkülönült az arisztokrácia, a klérus és a parasztság. A harcokban csak az arisztokraták vettek részt. A klérus a druidákból állt, ők foglalkoztak a közösségek vallási, szellemi életével, egészségével, ők adták tovább a kiválasztottaknak a mágikus, asztrológiai és történelmi tudást, ugyanakkor költők, zenészek is voltak. (Bár a fílik is költők és zenészek voltak, nekik egészen más státuszuk volt a kelta társadalmakban, mint a druidáknak: ők mai kifejezéssel a hatalmi propagandáért feleltek.)

A kelta társadalmakban a Brehon-törvények uralkodtak, melyek az áldozat társadalmi státuszától függően büntették a törvénytelenséget. Halálbüntetés nem volt.

Róma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. sz. 43-ban Rómáé lett Britannia. Skócia és Írország független maradt. Britannia és Írország között továbbra is fennmaradt a kereskedelmi kapcsolat, ám a Római Birodalom bukása után, a 400-as években az írek elfoglalták Skóciát, Walest és Cornwallt. Később a britek mindenhonnan kiűzték őket, kivéve Skóciát, ahol a Dal Riata klán tovább élt. A Skóciában élő keltákból alakult később a skót királyság.

A kereszténység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Kevin temploma a 6. században épült Glendalough-ban

Írországban a kereszténység a 400-as években kezdett elterjedni. Az első keresztény misszionárius talán egy Palladius nevű szerzetes volt, aki 431-ben érkezett a szigetre. Egy évvel később megérkezett Szent Patrik is, Írország védőszentje. Ő volt a legsikeresebb terjesztője a keresztény hitnek, alakjához számtalan legenda fűződik.

Állítólag Szent Patrik vezette be a latin ábécét, amely igen fontos lépés volt, hiszen ezzel írott formában rögzíthették az igen gazdag ír, szájhagyomány útján terjedő kultúrát. Patrik és társai több száz templomot és kolostort alapítottak. A kolostorok lassan kulturális központokká váltak, és olyan hatalomra tettek szert, akár a kiskirályságok.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kora középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kelta uralom egy egységes szigetállam helyett több kisebb királyság képében valósult meg. Ezeknek az államoknak a fontossága a vezetők személyével együtt változott.

A vikingek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 9. századtól a vikingek folyamatosan támadták Britanniát, Írországot és Franciaország északi részét hadizsákmány gyűjtés céljából. 840-ben egy egész évet maradtak Írországban. Néhány táborhelyen erődöt építettek, amelyek köré később városok épültek. Ilyen volt Dubhlinn (Dublin), Vadrefjord (Waterford) és Cork. 851 után az íreknek sikerült elűzniük őket, ám 914-ben újra támadtak, visszahódítva Dublint és Waterfordot. A legerősebb ír király, Niall Glúndub – aki egyben a legerősebb klánhoz, az Uí Néill-hez (később O'Neill) tartozott – megpróbálta kiűzni őket, ám 919-ben egy csatában életét vesztette. A vikingek még két várost alapítottak: Veisfjordot (Wexford) és Limericket. 950 után a támadások abbamaradtak, és a vikingek letelepedtek a keleti partoknál. Innen irányították a sziget egy részét, és idővel elíresedtek. Hatalmukat Brian Boru főkirály törte meg, aki egyesítette az ír királyságokat. A clontarfi csata után, ahol maga Brian Boru is életét vesztette, kezdődött a hosszas viszálykodás az ír királyok között.

A középkori ír királyságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ír-sziget 1014-ben, ahogy a sok kis királyság elfoglalja a területét. Északkeletről az óramutató járásának irányában: Ulidia, Oriel, Dél-Ui Neill (Meath), Leinster, Munster, Connaught, Breifne, és Northern Ui Neill. Dubh Linn (Dublin), Wexford, Waterford, Cork és Limerick városállamok szintén fel vannak tüntetve a térképen.
Az Ír-sziget 1300-ban

██ Írek

██ Normannok

Az Ír-sziget 1450-ben

██ Ír származásúak

██ Angol írek

██ Az angol király területei

Politikai felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kis királyságok uralkodói a 8. századtól lényegében a nagykirály szerviensei voltak, bár ez a cím egészen a 11. századig, Brian Boru királyságának idejéig nem olyan királyság volt, mint amilyen a kontinensen elterjedt. Ez a cím néhány család között folyamatosan vándorolt, s minden egyes címért mindig minden családnak meg kellett küzdenie. Az 1169-es angol-normann megszállás előestéjén azt látjuk, hogy a királyságok határai kialakultak, s minden királynak megvolt a saját területe, amely felett uralkodhatott.

Klánstruktúra és öröklés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt az öröklésnek olyan módjával találkozunk, ahol az éppen uralkodó király életében szabadon nevezi meg örökösét. Gyakran azt gondolják, hogy ezek a kijelölések rokonsági alapon történnek, de ahogy Nicholls ezt leírja, sokkal inkább hasonlítanak egy modern vállalat vezetői rétegének felépítésére. A klánok könnyen és gyorsan tudták változtatni felépítésüket és működési alakjukat. Ahogy a helyzet megkívánta, egyszer egyszemélyes, másszor kollektíva általi vezetést választottak, az adott körülményektől függően. Mint a mai cégeknél, a klánoknál is az emberek súlya emelkedett, s később hanyatlott. Az egykori nagy klánok elveszíthetik befolyásukat, majd később hozzájuk hasonló kisebbekkel egyesülhetnek.

Vallási élet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység elterjedése óta a szigetlakók elutasították a pápa fennhatóságát. Nagyon erősen szétvált ezen a területen a vallási és a polgári élet. Ahogy ezt Nicholls leírja, a vallási tanításoknak csekély hatása volt az olyan világi dolgokra, mint a házasság és a válás. Ez később odáig vezetett, hogy a Laudabiliter elfogadása után a normannokat (később az angolokat) szankciókkal fenyegették, ha az ír egyházat a pápa uralma alá hajtják.

A normann invázió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hatalomért folyó harc Írországban odáig fajult, hogy az egyik király, Diarmait Mac Murchadha, a normannokhoz fordult: Pembroke earljének, Richard de Clare-nek (akit Strongbow, azaz Erős Íj néven ismernek) segítségét kérte a hatalom megszerzéséhez. A normann lovag 1169-ben seregével legyőzte Leinstert és Dublint, így Diarmait Mac Murchadha átvehette a hatalmat a területek fölött. Halála után Strongbow lett az új király. Ám II. Henrik angol király tartott attól, hogy egy megerősödött normann kolónia a riválisa lehet.

IV. Adorján pápa, az egyetlen angol származású pápa 1155-ben első rendeletei között kiadott egy pápai bullát, mellyel engedélyt adott Henriknek, hogy elfoglalja Írországot, területeket ajánlva neki, ha megállítja az ír egyházban elhatalmasodott korrupciót – valójában nem mellékesen az volt a pápai adminisztráció célja, hogy a híresen független kelta egyházat a buzgó ortodox normannok Rómának kezesebb hívévé tegyék. Ez a bulla a későbbi angol királyokra kiterjedően is angol hűbérbirtokká nyilvánította a területet.

Henrik 1171-ben támadta meg Írországot, így ő lett az első angol király, aki ír földre lépett. Miután megszerezte a hatalmat, Írországot fiának, Jánosnak adományozta, és kinevezte őt Írország lordjának (Lord of Ireland). Halála után fia követte őt a trónon, így János király alatt Írország egyesült Angliával.

A kelta visszafoglalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1261-re az angol származású írek akkor erősödtek meg, amikor Fineen Mac Carthy legyőzte a normann seregeket a callanni csatában. Ekkor megölték John Fitz Thomast, Desmond urát, fiát, Maurice Fitz Johnt s nyolc másik bárót. 1315-ben a skót Edward Bruce megtámadta a szigetet, ahol sok kelta úr támogatását megszerezve hadat üzent az angoloknak. Bár a faugharti csatában elbukott, a háború eredménye, elsősorban Dublin környékén hatalmas pusztítás volt. Ebben a kaotikus állapotban jó néhány ír úr visszaszerezte azt a földterületet, melyet a hódítás előtt a családja birtokolt, s ezt meg is tudták tartani a harcok befejezte után is.

A „fekete halál” 1348-ban érkezett meg a szigetre. Mivel a legtöbb angol és normann lakos falvakban és városokban élt, így a pestis őket sokkal nagyobb arányban tizedelte, mint az őshonos íreket, akik mezőgazdasági területeken létrehozott településeken éltek. Ezt követően ismét a kelta nyelv és kultúra vált meghatározóvá a szigeten. A betegség végigvonulását követően csak a Pale (Palánk), azaz a sziget központi része, Dublin és környéke maradt angol irányítás alatt, angol többségi lakossággal. Máshol a betelepült angol arisztokrácia lassan elíresedett, ők lettek az úgynevezett Old English, akik közösséget vállaltak az írekkel, Írországot saját hazájuknak tartották, és a reformáció után is katolikusok maradtak.

Reformáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1536-ban VIII. Henrik szakít a pápával, és megalapítja az anglikán egyházat. Míg az angolok, walesiek, és később a skótok is, átvették a protestáns vallást, addig az írek megmaradtak katolikusnak. Ez a tény meghatározó volt az ír történelem további alakulásában.

Írország meghódítása és az angol betelepítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ír-sziget gyarmatosítása 1556-tól 1620-ig. (A térkép egyszerűsített változat. A gyarmatosítások nem teljesen terjedtek ki a beszínezett területre.)

1541-ben az ír parlament elfogadta, 1542-ben pedig törvénybe iktatta a királyi címről szóló törvényt (Crown of Ireland Act, 1542). VIII. Henrik így elődeivel ellentétben nem Írország lordja, hanem annak királya lett.[1][2] Az ország meghódítását tehát gyakorlatilag innen számíthatjuk.[3]

VIII. Henrik, a pápával való szembenállása miatt a reformáció jegyében 1534-ben megalapítota a Church of Englandet, az anglikán egyházat, amelyben saját magát az angliai egyház egyetlen és legfőbb fejévé nyilvánította.[4] A király megkezdte az egyházi javak és az ellene lázadók földjeinek elkobzását. Sir Anthony Saint Leger békéltető politikát kezdeményezett és megpróbálta a lordokat meggyőzni a áttérés szükségességéről. Ennek ellenére gyakran az áttért személyeket vallási konzervativizmussal vádolták, földjeiket pedig elkobozták.[1] Így a Tudor-ház írországi hódításai által kiváltott ellenségeskedés okai közé egy újabb, vallási ok is bekerült, mivel szinte az összes ír származású alattvaló katolikus vallású maradt.[5]

VI. Eduárd angol király (1547–53) uralkodása alatt sem sikerült a protestantizmus elterjeszteni, azt csak az angol hivatalnokok támogatták. I. Mária angol királynő (1553–58) visszaállította a katolicizmust, cserébe a pápa elismerte a királyságot Írországban. Pozíciójának erősítése érdekében Mária hozzájárult az Írországba való angol betelepítésekhez. Ezt a gyakorlatot utódai is követték. Ezekben leginkább Leix, Offaly és az ország közepén található lordságok voltak érintettek.[1] Mária uralkodása után Anglia visszatért a protestáns hitre. I. Erzsébet angol királynő (1558–1603) törvényekkel kívánta erősíteni az Anglikán Egyház pozícióját, de ezek betartását illetően a kormányzat meglehetősen engedékeny maradt, mivel az írek csak felszínesen fogadták el az angol uralmat. A probléma komolyságát jelzik a Shane O'Neill (1559), a Desmond (1568–83), valamint az O'Neill (Tyrone) és O'Donnell (1594–1603) (melyet kilencéves háborúnak is neveznek) lázadások.[6] Írország benépesítése mintául szolgált a korai amerikai gyarmatok kialakításakor.[7]

Az ország továbbra is megőrizte parlamentjét és külön közigazgatása valamint bíróságai voltak, mégsem maradt szuverén állam. Csupán törvénykezdeményezési joggal rendelkezett, törvényei csak akkor léptek hatályba, ha azokat az angol és az ír titkos tanács elfogadta, nem módosíthatta vagy utasíthatta el az angol Privy Council által alkotott, az ír ügyekre vonatkozó törvényeket. Az angol parlament is alkotott olyan törvényeket, amelyek Írország gazdaságára hátrányosak voltak. A helyi végrehajtó hatalom szervezetében a tisztségek nagy részét angolok töltötték be (főleg a hasznot hajtó, pénzért megvehető ún. szinekatúrahivatalokat). A katolikus többségű Írországban mindez igen erős ellenállásba ütközött.

Cromwell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 17. század elején skót és angol (protestáns) telepesek érkeztek Írország északi területeire. Bevezettek egy sor diszkriminatív törvényt, mely elsősorban az ír katolikusokat sújtotta.

1641-ben, az angol polgárháború kitörésével párhuzamosan az ulsteri katolikusok fellázadtak, és megtámadták a protestáns ír telepeseket, amit rövid életű katolikus konföderáció követett Kilkennyben. A polgárháborúban több mint tízezer protestáns vesztette életét.

1653 és 1658 között Angliát a polgárháborúban győztes Oliver Cromwell irányította, aki nemcsak megrögzött protestáns, de igen keménykezű kormányzó volt. 1649-ben seregével Írországba ment, hogy megtorolja azt, hogy az írek a polgárháborúban a katolikus angol király oldalára álltak. Cromwell a droghedai mészárlás nyitánya után körben meghódoltatta és feldúlta az országot, emberek ezreit mészárolva le.

II. Jakab[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cromwellt az angol monarchia helyreállítása után II. Károly, majd őt II. Jakab követte. Jakab bevezetett egy sor olyan rendelkezdést, mely visszaállította jogaikba a katolikusokat. Amikor a katolikusok magasabb funkciókat is elkezdtek betölteni, mint az addig szokásos volt, az angol parlament gyanakodni kezdett, hogy a király vissza akarja hozni a katolicizmust. Jakab lánya, Mária, feleségül ment a protestáns Orániai Vilmoshoz, aki ezáltal Jakab jogos utódjává vált. Ezalatt megerősítették az ír hadsereget, arra az esetre, ha Jakabnak szüksége lenne rá.

1688-ban Jakabnak fia született, akit katolikusnak keresztelt, és azt akarta, hogy ő kövesse majd a trónon. A parlament ezzel nem értett egyet, és üzenetet küldtek Orániai Vilmosnak, hogy jöjjön, és foglalja el a trónt. 1689-ben el is foglalta, és az ulsteri protestánsok is biztosították őt támogatásukról. Jakab Franciaországba menekült.

1690-ben Jakab Írországba ment, hogy sereget gyűjtsön. Elkezdődött a harc az ír protestánsokkal. Végül a boyne-i csatában Orániai Vilmos és a protestánsok győzelmet arattak a katolikusok fölött. A csata emlékére minden évben felvonulnak a protestánsok a harc színhelyén (az Orániai Rend híres belfasti felvonulása).

Wolfe Tone és az egyesülés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1791-ben Belfastban Theobald Wolfe Tone megalapítja az Egyesült Írek Szövetségét (United Irishmen) haladó szellemű protestáns és katolikus írekből. A szervezet a két vallás békés együttélését célozta meg. A britek veszélyt látnak a szövetségben, és 1798-ban elítélve kivégzik néhány tagját. Wolfe Tone erre felkelést robbant ki, amelyet a Vinegar-dombi mészárlással az angolok kegyetlenül levernek. Ekkor Franciaországból erősítés érkezik, de az angolok ezt is legyőzik, a franciákat támogató íreket pedig hazaárulás vádjával kivégzik vagy tömlöcbe vetik. Wolfe Tone a börtönben öngyilkos lesz.

A felkelésre válaszul a protestáns arisztokrácia nyomására 1800-ban az Act of Unionnal (Egyesülési törvény) egyesítik az ír és a már egyesült angol-skót királyságot. Ezzel létrejön Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága (United Kingdom of Great Britain and Ireland).

Egyenjogúság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Daniel O’Connell, katolikus ügyvéd, 1828-ban kampányt indított az ír katolikusok egyenjogúsága érdekében. A valódi cél az Unió felbontása. Nagygyűléseket szervezett Írország történelmi színhelyein, amelyeket a résztvevők túl magas száma miatt (olykor félmillióan is összegyűltek) az angolok betiltottak. Ám O’Connellnek mégis sikerül eredményeket elérnie a katolikus emancipáció érdekében, és ennek fontosságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy később róla nevezik el Dublin legnagyobb utcáját.

A nagy éhínség (Famine)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írország (bal skála) és Európa (jobb skála) népességének alakulása

1845-ben észlelték először azt a burgonyakórt (Phytophthora infestans), amely attól kezdve minden évben elpusztította az ország burgonyatermését – elrothasztotta még lábon. Mivel a burgonya volt az ír parasztság fő tápláléka, és takarmányként is használták, élelem nélkül maradtak. Az angol és a protestáns ír földesurak (katolikusok csak 5%-át birtokolták a földnek Írországban addigra már), kihasználva a szegénységet, elűzték a fizetni képtelen családokat földjeikről, házaikat leromboltatták, hogy nagyobb legelőkhöz jussanak.

1841-ben Írország lakosainak száma 8 175 000 volt. Ezt a számot azóta sem sikerült megközelíteni. 1846-tól kezdődően több mint egymillió ember éhenhalt, további félmillió pedig – legyengült szervezete miatt – valamilyen betegség áldozata lett. Több millióan Amerikába, Angliába, Ausztráliába vagy a világ más tájaira emigráltak az éhínség elől, és ott kolóniákat létesítettek. Az emigrációs hullám nagyjából 1900-ban zárult le.

Jelenleg Írországban kb. 3 920 000 ember él. A legtöbben úgy gondolják, Anglia tehetett volna az éhínség és a kivándorlások ellen, ám szándékosan nem cselekedett.

Nemzeti mozgalmak, függetlenségi harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IRB[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1858-ban alakult meg az Ír Köztársasági Testvériség (Irish Republican Brotherhood, más néven Fenians, azaz feniánusok), azzal a céllal, hogy ha kell, erőszakkal is kivívja az ír függetlenséget. Az Amerikába emigrált írek támogatták őket, így volt is némi esélyük elérni céljukat. 1867-ben kirobbantottak egy felkelést, amit az angolok levertek. Az IRB ezzel nem szűnt meg, csak föld alá kényszerült egy időre.

Időközben a protestáns ír középosztály is megrendült látván Anglia tétlenségét az éhínség alatt, Isaac Butt megalapította az Ír Önrendelkezési Pártot (Home Rule Party), amely nem akart teljes függetlenséget Angliától, csak saját parlamentet és saját igazságszolgáltatást.

C. S. Parnell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1879-ben Charles Stewart Parnell lett a párt vezetője, aki megalapította a Földligát is (Land League). Gyűléseket, tüntetéseket szervezett az ír parasztok érdekében. A Földligához kapcsolódott a bojkott kifejezés is: egy Boycott nevű földesúr ellen alkalmazták először az ír parasztok, aki végül is katonai segítséget kellett, hogy hívjon a betakarításhoz, majd megszégyenülten elhagyta az országot.

Ebben az időben több szervezet is alakult. Az Ír Önrendelkezési Párt nem akart teljes függetlenséget, csak független parlamentet, a módos protestánsokból álló Ír Unionisták (Irish Unionists) viszont helyeselték az Egyesülési törvényt, és azt akarták, hogy minden maradjon változatlanul. Az ő ellentétpárjuk volt az Ír Nacionalisták (Irish Nationalists), akik teljesen független nemzetet akartak. Az Ír Republikánusok (Irish Republicans) abban különböztek az előbbiektől, hogy a független ír köztársaság létrehozását mindenek fölé helyezték, és az Ír Nacionalistákkal ellentétben nem fektettek hangsúlyt a független nemzet eszményére.

Parnell pártja nem várt sikereket ért el a választásokon, ám 1890-ben a katolikus egyház megbuktatta, mert kiderült, hogy évek óta viszonyt folytat párttársa feleségével, Katherine O'Shea-vel, ráadásul nem volt hajlandó lemondani a párt vezetéséről, így az kettészakadt. Parnellt végül lemondatták, egészsége gyorsan megromlott, s egy éven belül meghalt.

A kelta reneszánsz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ír Nacionalisták nemzeti újjászületési mozgalmat indítottak: 1884-ben megalakult a Gael Atlétikai Szövetség, a GAA (Gaelic Athletic Association), melynek célja a hagyományos, „történelmi” ír sportok népszerűsítése volt. 1893-ban, protestáns kezdeményezésre, megalakult a Gael Liga (Gaelic League), melynek fő céljai az ír nyelv megmentése és újbóli elterjesztése, valamint a hagyományos ír irodalom és kultúra népszerűsítése voltak. A GAA és a Gael Liga tevékenységét nevezik Kelta (Gael) reneszánsznak (Gael Revival).

Sinn Féin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1900-ban az IRB elkezdett újjászerveződni, majd 1905-ben megalakult a leghatározottabban angolellenes párt, a Sinn Féin (Mi Magunk), melynek vezetője a dublini Arthur Griffith volt.

Griffith a Magyarország feltámadása (The Resurrection of Hungary) című könyvében fejtette ki elveit az ország függetlenségét illetően, példaértékűnek tartván az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést.

Eközben a parlamentben éles és végeláthatatlan viták folytak Írország függetlenségéről – mivel a protestánsok ki akartak maradni minden, az íreket érintő rendeletből, továbbra is angol kormányt akartak. 1913-ban létrejött az Ulsteri Önkéntes Erők (Ulster Volunteer Force), egy rendkívül agresszív katolikusellenes félkatonai szervezet, amely ellen a rendőrség nem tette meg a megfelelő lépéseket, így a katolikusok is megalakították a maguk félkatonai szervezetét, az Ír Önkéntes Erőket (Irish Volunteer Force).

A húsvéti felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1916-ban, amikor felismerték, hogy az első világháború még évekig eltarthat, és Angliának nincs ideje rájuk figyelni, az IRB és az IVF felkelést szerveztek. Patrick Pearse vezetésével április 4-én megszállták Dublin néhány stratégiai pontját, majd a Főposta előtt felolvasták az Írországot független köztársasággá nyilvánító kiáltványt, és felhúzták az ír zászlót.

Az angolok leverték a felkelést, és 15 vezetőjét kivégezték. A Sinn Féint hibáztatják a felkelésért, holott az IRB állt az egésznek a hátterében. Ám éppen ennek a hamis vádnak köszönhetően a Sinn Féin Írország legnépszerűbb pártja lett. 1917-ben Éamon de Valerát bízták meg a párt vezetésével. A félig ír, félig spanyol de Valera a Húsvéti felkelés egyik vezetője volt, ám nem végezhették ki, mivel amerikai állampolgársággal rendelkezett. Elhatározta, hogy saját kormányt alakítanak, visszautasította a választások útján nyert westminsteri helyeket, és elkezdi a húsvéti felkeléskor függetlennek nyilvánított Írország kormányzását. Az illegális parlament neve Dail Eireann (a mai, hivatalos parlamentet is így hívják) lett, és 1919. január 21-én tartotta első ülését.

IRA[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután az angol kormány letartóztatta az illegális ír kormány tagjait, megalakult az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army), akik különböző gerillaakciókkal próbálták lehetetlenné tenni az angol kormány munkáját. 1920-ban, Michael Collins vezetésével, a gerillaháború egyre nagyobb méreteket öltött. November 21-én az IRA tagjai lelőttek tizenegy brit katonát. Válaszul az angol katonák benyomultak egy dublini "gaelic football" ír futball mérkőzésre, és tüzet nyitottak az ártatlan szurkolókra. Ez az esemény az első Véres Vasárnap (Bloody Sunday) néven elhíresült tragédiák közül. Az IRA válasza nem késett sokat, tíz nappal később megöltek tizenhét brit katonát.

1921-ben az angol kormány tűzszünetet kért, és tárgyalni hívta a Sinn Féint valamint az IRA-t. A küldöttséget Arthur Griffith és Michael Collins vezette. A tárgyalások eredményeképpen aláírtak egy egyezményt (angol részről David Lloyd George miniszterelnök és Winston Churchill gyarmatügyi miniszter), az ún. Angol–Ír Egyezményt (Anglo-Irish Treaty).

A mai Írország létrejötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ír-sziget felosztása

██ Észak-Írország

██ Ír Szabadállam / Írország

Polgárháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Angol-Ír Egyezmény kimondta Írország két részre szakadását. A protestáns többség lakta hat ulsteri megye Észak-Írország néven angol fennhatóság alatt maradt, a sziget többi huszonhat megyéje pedig Ír Szabadállam (Irish Free State) néven függetlenséget nyert, ám a Brit Nemzetközösség tagja maradt.

Az eredménnyel sokan elégedetlenek voltak, így például de Valera is, melynek következtében mind a Sinn Féin, mind az IRA két pártra szakadt. Az egyezményt támogató IRA-sokból lett az Ír Szabadállam első önálló hadserege, a Sinn Féinben pedig Arthur Griffith leváltotta miniszterelnöki pozíciójából de Valerát.

Mindez testvérháborúhoz vezetett, elkezdődött az egy éven át tartó ír polgárháború, amelynek első ütközete volt a dublini csata. Michael Collins-szal saját módszerével végeztek egykori tanítványai, Arthur Griffith-t pedig beteg szíve vitte sírba a háború alatt.

Az Ír Köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polgárháború után Cosgrave miniszterelnökre hárult az ország újjáépítésének feladata. De Valera új pártot alapított Fianna Fáil néven, és elindult az 1927-es választásokon, ahol viszonylag jó eredményeket értek el. Az Ír Szabadállam – Kanadával és Dél-Afrikával együtt – ráveszi az angol kormányt, hogy elfogadtasson egy olyan törvényt, amely kimondja, hogy az államok eltörölhetnek bármely olyan törvényt, ami függetlenségük előtt lépett érvénybe. Ezzel a törvénnyel elméletileg az Angol-Ír Egyezményt is semmissé nyilváníthatnák, és ezáltal teljes függetlenséget nyerhetnének, ám Cosgrave nem teszi meg ezt a lépést.

Az IRA egyre erősebb lesz, és a kormánypárt (a mérsékelt Cumann na nGaedheal) megszorító intézkedései csak arra jók, hogy saját népszerűségét rombolják. 1932-ben a Fianna Fáil nyerte meg a választásokat, és de Valera miniszterelnök lesz. Ettől kezdve mindent megtett azért, hogy az angol befolyást a lehető legjobban minimalizálja, és hogy megszakítson minden angol kapcsolatot. Ez a gazdaság hanyatlásához vezetett, Írország még nem volt felkészülve a teljes szabadságra.

1937-ben de Valera elfogadtatta a Köztársaság új alkotmányát, mely az Irish Free State helyett az Éire megnevezést használja Írországra, ugyanakkor kimondja, hogy az állam élén nem a király, hanem egy választott államelnök áll, a miniszterelnöki funkció helyét pedig a taoiseach veszi át.

A második világháború Észak-Írországot is háborúba kényszerítette Anglia oldalán, Írország azonban semleges maradt. Az IRA azonban szövetkezett a németekkel, fegyverkereskedelmet bonyolít le velük. Anglia szőnyegbombázása alatt Észak-Írország nem készült fel a légelhárítással, remélve, hogy Németországot csak Anglia érdekli, velük nem törődik. Tévednek: a németek lebombázzák Belfastot és Derryt, sőt a semleges Írország néhány városát is.

Az 1948-as választásokat de Valera pártja elveszíti, helyét a John Costello vezette koalíció veszi át. Costello ki akar lépni a Brit Nemzetközösségből, teljesen független államot akar. 1949 húsvétján el is éri a célját. Írország kilép a Brit Nemzetközösségből, és Ír Köztársaság néven elnyeri a teljes függetlenséget. Costello azt remélte, hogy ezzel az erőszaknak vége lesz Írországban, ám téved; az Ír Republikánusok az ideális köztársaságot az egész Ír-sziget egyesülésében és függetlenségében látják.

Éhségsztrájkok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1959-ben de Valera lett Írország köztársasági elnöke, és 1973-ig ő is maradt az ország első számú politikai vezetője. Az ország gazdasága lassan fejlődni kezdett. (Írország 1961 júliusában jelentkezett az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK), és végül 1973-ban csatlakozott.) Az IRA még egy évtizednyi gerillaakció után lemondott az agresszív stratégiáról, és békés módszerekhez próbált folyamodni. Ezzel azonban nem minden tagja értett egyet, így 1969-ben az IRA kettészakadt, baloldali orientációjú ún. „hivatalos” szárnyra (Official IRA, OIRA), mely gyakorlatilag beszüntette működését, és „ideiglenes” szárnyra (Provisional IRA, PIRA), amely folytatja a szervezet hagyományait, és észak-írországi valamint angliai bombamerénylet-hadjáratokba kezd. Az angol kormány házkutatási-, kétségbeesett tüntetés-leverési- vagy megalapozatlan bebörtönzési akciói csak egyre erősítették az „ideiglenes” IRA népszerűségét. Újabb Véres Vasárnap (1972) és egy Véres Péntek következik, amikor a brit katonák ismét fegyvertelen embereket ölnek meg.

Az IRA és a brit rendfenntartók közti hosszú harc eredményeként 1973 és 1980 között 1398 ember veszti életét bombamerénylet, taposóakna vagy golyó által.

Az IRA-s foglyok a Maze börtönben kerültek, ahol a „soronkívüli” kategóriába tartoztak. 1976-ban az angolok eltörlik ezt a kategóriát, az IRA-s foglyok többé nem számítanak politikai fogolynak, a gyilkosokéval megegyező elbánásban részesülnek. A hírre több IRA-s fogoly visszautasította a rabruha használatát, pokrócot borítottak magukra, nem tisztálkodtak, nem borotválkoztak, sőt cellájuk falára vizeltek. 1980-ban foglyok egy csoportja éhségsztrájkba kezdett, a soronkívüli jogok visszaszerzéséért. A sztrájk lezárult, amikor ígéretet kaptak követeléseik teljesítésére, ám 1981 márciusában Bobby Sands vezetésével újraindult, miután kiderült, hogy az ígéretet nem tartják meg. Az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher süket maradt a foglyok követeléseire, és Bobby Sands kilenc társával együtt éhenhalt.

További merényletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1984. október 12-én az IRA bombamerényletet hajtott végre a brightoni Grand Hotel ellen, mialatt Thatcher és pártja megbeszélést tart az épületben. Öt ember meghalt, sokan megsebesültek, a szálloda egy része ledőlt, Thatcher is csak óriási szerencsével maradt életben.

Ezt követően az angol kormány megpróbált megegyezésre jutni Észak-Írországgal, többek között beleszólást biztosít neki az észak-ír politikába. Ezt sem Észak-Írországban sem Írországban nem nézték túl jó szemmel. A merényletek folytatódtak, megtorlás megtorlást követ, egészen a kilencvenes évek közepéig.

Béketárgyalások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1993-ban az események minden résztvevője úgy gondolta, hogy ideje tárgyalóasztalhoz ülni. Az ún. Downing Street-i nyilatkozatban Anglia kijelentette, hogy nincs semmilyen „saját stratégiai vagy gazdasági” célja Észak-Írországgal, és kilátásba helyezte egy egyesült Írország létrehozását, amennyiben ez a döntés a többség döntését képviselné. Ez a kijelentés feldühítette az Ulsteri Unionistákat (UUP), akik azzal vádolták a brit kormányt, hogy eladja Észak-Írországot a Sinn Féinnek. A mérsékelt politikai pártok viszont örömmel fogadták a kormány kijelentését, mindkét oldalon.

Később a brit kormány pontosított, és fegyverletételhez kötötte a tárgyalások elkezdését. Bill Clinton amerikai elnök is bekapcsolódott a békekampányba, és megkérte az IRA-t, hogy hirdessen végleges tűzszünetet. 1994. augusztus 31-én az IRA ezt meg is tette, és bár nem mondta ki, hogy az végleges lenne, kihirdette a „katonai tevékenységek teljes leállítását”. Október 13-án az észak-ír protestáns félkatonai ernyőszervezet, a CLMC (az UVF-et és az UDA-t képviselő Combined Loyalist Military Command) is hasonlóképpen tett.

A brit kormány tárgyalási időpontokat egyeztetett a Sinn Féinnel, melynek vezetőjét, Gerry Adams-et a Fehér Házba is meghívták Szent Patrik-napra. A tárgyalások el is kezdődtek 1995-ben, ám sem a Sinn Féint, sem az észak-ír lojalistákat nem engedték a tárgyalóasztalhoz. John Major brit miniszterelnök ezt azzal magyarázta, hogy a szervezeteknek be kell szolgáltatniuk fegyvereiket, ahhoz, hogy a brit kormány komolyan vegye a végleges tűzszünetet. Az IRA dühös válasza: a fegyverek beszolgáltatása nem kezdődhet meg addig, amíg a tárgyalások eredményei nem tisztázódnak, a tűzszünetnek vége! 60 másodperccel a bejelentés után bomba robban Londonban, több millió font kárt és két emberéletet követelve.

1997-ben az új brit miniszterelnök, Tony Blair, bejelentette, hogy a tárgyalások elkezdődnek, a Sinn Féinnel vagy nélküle. A Sinn Féin ekkorra már túlságosan össze van fonódva a tűzszünetet felmondó IRA-val, így nem ülhet tárgyalóasztalhoz. Amikor az IRA látta, hogy Blair komolyan beszélt, és a tárgyalások tényleg elkezdődnek a Sinn Féin nélkül, tűzszünetet hirdetett, hogy az mégis résztvehessen rajtuk.

A tárgyalások menete igen lassú volt, hol az észak-ír, hol az ír felet kellett kitiltani néhány hétre a megállapodás megszegéséért. Végül többszöri nekifutásra, egy 24 órás tárgyalás után, 1998. április 10-én hajnali 5 órakor megállapodás született, amelyet a Nagypénteki egyezmény (Good Friday Agreement) szentesített.

Ez azonban nem jelentette az erőszak végét: az egyezményt ellenző, magát Igazi IRA-nak nevező csoport (Real IRA) bombamerényletekbe kezd.

Napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1999 decemberében létrejött észak-ír kormányban Sinn Féin-tagok is voltak. 2000-ben, majd 2001-ben újra, Anglia felfüggesztette az észak-ír parlamentet, mivel az IRA nem hajlandó letenni a fegyvert. 2001 októberében az IRA elkezdte a fegyverek beszolgáltatását, 2002-ben viszont több incidens arra engedett következtetni, hogy az nem volt teljes, ezért újra felfüggesztették az észak-ír kormányt, melynek státusza jelenleg is függőben van.

Írország gazdasági helyzete az 1980-as évektől rohamosan fejlődik. A munkanélküliség eltűnőben van, az életszínvonal egyre magasabb. Az idegenforgalom a növekvő kelta-mániának köszönhetően soha nem látott méreteket öltött. Ma Európa fejlett országai között is az egyik leggyorsabban fejlődő ország.

A jelenlegi elnök Mary McAleese, a taoiseach pedig Brian Cowen.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Encyclopedia Britannica:Ireland/History > First centuries of English rule (c. 1166–c. 1600) > The Reformation period (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. március 15.)
  2. Statute Law.gov.uk:Crown of Ireland Act 1542 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. március 15.)
  3. Robinson, Howard. The development of the British Empire. Houghton Mifflin Company, Boston, 6. o. ASIN: B00085LY2A (1922) 
  4. Encyclopedia Britannica:Protestantism/The Reformation in England and Scotland > Henry VIII and the separation from Rome (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. március 17.)
  5. Írország történelme (magyar nyelven). hbmk.hu/eu25. (Hozzáférés: 2010. február 28.)
  6. Encyclopedia Britannica:Ireland/History > First centuries of English rule (c. 1166–c. 1600) > Ireland under Elizabeth I (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. március 19.)
  7. Magyar Larousse : Enciklopédikus szótár II. (H–M). Főszerk. Ruzsiczky Éva, Szávai János. Budapest: Akadémiai. 1992. 228. o. ISBN 963-05-6421-1

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]