Finnország történelme
A mai Finnország területe az utolsó jégkorszak, Kr. e. 9000 után vált lakottá, őslakói valószínűleg az északra szorult számik lehettek. A finn területek a 13. századot követően a Svéd Királysághoz tartoztak, ennek nyomát őrizte a svéd nyelv finnországi elterjedése és a reformációt követően uralkodóvá váló evangélikus vallás. 1809-ben a finnek lakta tartományok az Orosz Birodalom részévé váltak, ekkor alakították ki az autonóm Finn Nagyhercegséget. A 19. század során jelent meg a finn nacionalizmus, mely a gazdag kulturális hagyományokra, a szabad parasztságra és az időközben megerősödő nemzeti értelmiségre épült.
1917-ben Finnország kikiáltotta függetlenségét. Ezt követően néhány hónapos polgárháború tört ki a "fehérek" és a Szovjet-Oroszország által támogatott "vörösök" között. Miután Finnország belső viszonyai konszolidálódtak, a függetlenné vált ország Svédországgal és Nagy-Britanniával épített ki kapcsolatokat, ugyanakkor a Szovjetunióval való viszony feszült maradt. A második világháború alatt Finnország két alkalommal is harcolt a Szovjetunió ellen, sikeresen megvédte a függetlenségét és demokratikus berendezkedését, jóllehet az 1940-béke és az azt megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés kiterjedt területeket juttatott a Szovjetunió birtokába, elsősorban Karéliában.
A második világháborút követően Finnország agrárállamból vegyes gazdasággá és jóléti állammá vált. Finnország a Szovjetunió árnyékában nem folytathatott Nyugat-barát külpolitikát, hivatalosan semleges maradt, a szovjet befolyás pedig egészen 1991-ig meghatározta az országot, mely ennek ellenére a nyugati demokráciák közé tartozott. Finnország 1995-ben lett az Európai Unió tagja, a finn márkát 2002-ben váltotta fel az euró.
Tartalomjegyzék |
Őskor [szerkesztés]
Átfogó kutatások eredményeképpen a régészek megállapították, hogy a mai Finnország területét a őskőkorszak alatt kezdték el benépesíteni, a legutóbbi jégkorszak nagy glaciálisának jege elolvadása után. A vadászó-gyűjtögető őskori népesség a legújabb teóriák szerint a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet beszélte. A legkorábbi lakosságot követte a Kr. e. 5. évezred végétől az új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlása.[1] Mások Kr. e. 3000 környékére teszik a finn-permi nyelvet beszélő, a mai finnek ősének számító csoport beköltözését.[2]
Ókor [szerkesztés]
A finnekre vonatkozó földrajzi ismeretek a Krisztus utáni századokban jelentek meg. Tacitus a fennusok alatt azokat a törzseket értette, melyek a Wislától keletre laktak. Tacitus az alábbiakat írta róluk:
- „...élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket.”[3]
Egyes kutatók azonban vitatják a Tacitus által leírt, fenni nevű nép és a finnek kapcsolatát, a római auktor feltehetően a számik elődeinek életmódját írta le, hiszen az ókori finn népesség jóval fejlettebb volt. Az un. finn vaskorban az állattartás mellett egyre jelentősebbé vált a földművelés, elterjedté váltak a vaseszközök, továbbá a társadalom is differenciáltabb lett. A késő ókorban és korai középkorban megnövekedett a lakosságszám, emellett erősebbé vált a normann hatás.[4]
Középkor [szerkesztés]
Régi skandináv mondák és egyes történetírók (mint például a dán Saxo Grammaticus vagy az arab al-Idríszi) szerint Finnországnak voltak királyai már a svéd uralom előtt is. Finnországot a népvándorláskor viharai elkerülték, az ország közel 700 éves kapcsolata a svéd királysággal 1154-ben kezdődött (a kereszténység és IX. Erik svéd király által).
Bár a finnek a kereszténység felvétele előtt is érintkezésbe léptek nyugati szomszédjaikkal (erre utalnak a viking idők kereskedői és fosztogatói, valamint néhány vitatott korai finn-germán nyelvi érintkezés), a 12. században költöztek svéd telepesek nagy számban a későbbi Finnország területére, a megkereszteletlen finnek és Novgorod ellen több svéd háború zajlott. A svéd államiság kiépülését és a kereszténység elterjedését mutatta Turku püspökségének és katedrálisának 13. századi létrehozása[5] és a Finnország keleti határát vigyázó Viborg (finnül: Viipuri) kereskedőváros megalapítása és erődjének felépítése. A 14. század vége és 1520 között a finn területek is a skandináv országok alkotta kalmari unió részei lettek.
A svéd fennhatóság első évszázadaihoz kapcsolódik a finnugor népek egyik mindmáig élő kulturális törésvonala: míg a finnek a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, addig a karéliaiak között tovább élt a pogányság, utóbb a keleti ortodoxia lett a meghatározó. A keleti-délkeleti svéd terjeszkedés Karéliában és a Baltikumban - mely a katolicizmus, majd a 16. századtól a lutheránus hit terjesztésével párosult - nem egy menekülthullámot indított el kelet felé.
Kora újkor [szerkesztés]
_en2.png)
A kora újkor folyamán a svéd nyelv lett az uralkodó a közigazgatásban és az oktatásban. A 16. században a finnek evangélikus hitre tértek, mely elvezetett a finn nyelv tényezővé válásához, amit az 1548-as Újszövetség- és az 1642-es Biblia-fordítás is mutatott. 1550-ben alapították meg Helsinkit, mely azonban a században nem vált számottevő központtá. A 16. században két nagy orosz háború (1555–1557, 1570–1590) okozott pusztításokat Finnország keleti régióiban, a század végén tört ki a finn történelem legnagyobb parasztfelkelése.
A 17. századtól a terjeszkedő politikát folytató, nagyhatalmi címre törekvő Svéd Királyság, mely a parasztság tömegeiből sorozta a katonaságát, egyre nagyobb mértékben vette igénybe a finn területek emberanyag-tartalékait. A harmincéves háborúban és az északi háborúkban a katolikus németek és lengyelek ellen harcoló svéd könnyűlovasság jelentős részben finn katonákból állt.[6]
A gyarapodás időszakát (melyet főként a finn településterület keleti növekedése és a német lakosság bevándorlása jellemzett) 1696-1699-ben törte derékba a Finnország lakosságát megtizedelő nagy éhínség (mely a kis jégkorszakkal hozható összefüggésbe). A fagypont alatti hőmérséklet és a gabonahiány a finn népesség legkevesebb egyharmadának halálát okozta.[7] További pusztulást okozott a finn területeket is elérő, 1700-től 1721-ig húzódó nagy északi háború.
Részben a svédek ambícióiból, részben az Orosz Birodalom nagyhatalmi politikájából következett, hogy Kelet-Finnország és a finn partvidék gyakran vált svéd-orosz villongások színterévé és orosz támadások célpontjává. Az orosz flotta az 1710-es években átmenetileg elfoglalta Helsingforst (finn: Helsinki) és Åbót (finn: Turku), míg a nystadi béke értelmében Oroszország birtoka lett Észtország, a Finn-öböl mindkét partja (Ingermannland), Délnyugat-Karélia és Viborg vára. Mindez a Finnországra váró hatalmi változásokat előrevetítette.
Újkor [szerkesztés]
A néhány svéd uralkodóra jellemző abszolutista hatalomátvétel (utoljára 1772-ben) arra késztette a finn vezetők egy részét, hogy a 18. század végétől orosz védnökség alatt képzelték el Finnország jövőjét. A több évszázadon végignyúló svéd-orosz ellentétekre pontot téve, a Napóleonnal megkötött 1807-es tilsiti békét kihasználva 1809-ben I. Sándor orosz cár elfoglalta Finnországot, amely egy autonóm nagyhercegség lett egészen 1917 végéig. (A svédeket Norvégiával kárpótolták.) Az orosz fennhatóság ellenére megmaradt a finn országgyűlés jogköre és az evangélikus egyház hivatalos státusza is.
A 19. század elejéig a nyelvi elhatároltság jellemezte a finnek öntudatát; később, a 19. század során Finnország felnevelt egy egyetemet végzett intellektuális réteget, ami a nép igazi képviselőjének tartotta magát, mivel a nép nyelvét beszélték, és nagy részük valóban paraszti sorból küzdötte fel magát. A finn nyelv térnyerését és a 19. századbeli finn nacionalizmus fellángolását mutatta többek között a Kalevala eposz kiadása is. A finn nyelv véglegesen 1892-ben vált hivatalos nyelvvé, ennek ellenére a svéd nyelv maradt a kultúra, tudomány és üzleti élet nyelve egészen az 1920-as évekig.
A 19. század második felében - az Oroszországban II. Sándor cár alatt végbemenő reformokhoz hasonlóan - a Finn Nagyhercegség jelentős mértékben fejlődött. Ekkor alakult ki a máig meghatározó papíripar. Létrejött a finn fizetőeszköz, a márka (1860), megerősödött a finn tőke, megjelentek a vasútvonalak és csatornák, azonban a mezőgazdaság átalakítása elmaradt.[8]
A gazdasági és kulturális fejlődés szempontjából kedvező korszakot a 19. század végén és a 20. század elején két oroszosítási hullám törte meg a Nagyhercegségben. II. Miklós cár 1899-es újításainak következtében a Nagyhercegség területén az orosz lett a hivatalos nyelv, az ortodox egyház emelkedett államegyház rangjára, a finneket besorozták a cári seregbe, továbbá cenzúrázták a sajtót.[9] A második, 1908–1917 között zajló eloroszosítási hullám hatására a finn függetlenségi törekvések is felerősödtek, utóbbiak képviselői Németország felé orientálódtak.
Finnország a 20. században [szerkesztés]
Függetlenné válás és polgárháború [szerkesztés]
1917. december 6-án, röviddel a bolsevik forradalom után, Finnország kikiáltotta függetlenségét, amelyet Lenin kormánya meg is adott nekik. Ugyanakkor a finn kormány a nemzetközi elismertség hiányával küzdött, másrészt a szovjet-orosz kormány nem riadt vissza a forradalom exportjától.
A finn fegyveres erők megszervezése jelentette a legégetőbb problémát, ugyanakkor komoly ellentét feszült az első világháború alatt a cári Oroszország mellett harcoló veteránok és a központi hatalmak oldalán küzdő önkéntesek (Jääkäriliike) között.[10] Minthogy nem volt hivatalos rendőrség és katonaság, amely rendet tartott volna az országban, 1917 márciusa után a bal- és a jobboldali erők elkezdték kiépíteni saját biztonsági csoportjaikat, ami két független fegyveres alakulat, a fehér és a vörös őrség kialakulásához vezetett. Ugyanakkor jelentős politikai szakadék húzódott egyfelől a felső- és középosztály és az északi finn területeken birtokos parasztság, másfelől a Finnország népesebb déli részében jelenlévő szegényparasztság és ipari munkásság között, mely előrevetítette a későbbi konfliktusokat.
1918 januárjától kezdve az ország átvészelt egy rövid, de keserű polgárháborút, amely sok évre előre körvonalazta a hazai politikát. A "vörösöket" a szociáldemokrata párt támogatta, mellettük álltak - egészen kivonásukig - a Finnországban állomásozó orosz egységek. A másik oldalon a polgári pártok képviselői, a fehérek harcoltak, akiket a császári Németország segített. A polgárháború a vörösök vereségével végződött, ezt követően az 1920-1930-as években a fehér parasztság vált a politika vezető erejévé. Megközelítőleg 37 000 ember halt meg a polgárháború során, többségük a fogolytáborokban uralkodó körülmények miatt, emellett több tízezren emigráltak.
Finnország függetlenségét és határait az 1920-as tartui finn-orosz békeszerződés erősítette meg.
A két világháború között [szerkesztés]
A polgárháború után Finnország az orosz hegemóniából a német érdekszférába került. A konzervatív szenátus megpróbált monarchiát felállítani Finnországban, ahol a német császári ház egy tagja uralkodott volna, de Németország első világháborús veresége után Finnország független köztársasággá vált. Ekkoriban Finnország Svédországgal, valamint a nyugati hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal alakított ki jó viszonyt.
A korszak pozitívumai közé tartozott a földosztás és a nemzeti műveltség kiemelt támogatása, ekkor alakultak Magyarországgal és Észtországgal a tudományos és kulturális kapcsolatok.[11] A két világháború közötti Finnországot a többpártrendszer jellemezte, melyet a szélsőséges politikai erők, mint az 1929-ben megjelenő nacionalista Lapua-mozgalom sem tudtak megingatni, míg a hasonló tendenciák Észtországban 1934-ben a demokrácia felszámolásához vezettek.[12]
A Szovjetunióval való viszonyt feszültség jellemezte, nem utolsó sorban amiatt, hogy a szovjet kormány befogadta a polgárháborúban vesztes finn baloldaliakat és "autonóm" szovjet köztársaságot hozott létre Kelet-Karéliában. Az eldurvuló szovjet nemzetiségi politikából következett, hogy az 1930-as évek sztálini Szovjetuniójában komoly tisztogatások kezdődtek a finnugor értelmiség és a finn emigránsok sorai között.[13][14]
A második világháborúban [szerkesztés]
A második világháború alatt Finnország kétszer is harcolt a Szovjetunió ellen: a szovjet fél támadását követően, az 1939 és 1940-es évek között lezajlott téli háborúban (egy kis segítséget kapott Svédországtól) és másodszor 1941 és 1944 között (jelentékeny segítséggel Németországtól). Ezt követte a lappföldi háború 1944 és 1945 között, amikor Finnország visszavonulásra kényszerítette a németeket az országból.
Egy szovjetek által megrendezett határincidenset követően a szovjet haderő 1939. november 30-án megtámadta Finnországot.[15] A harcok során a finnek Svédországtól és a nyugati hatalmaktól szereztek hadianyagot.[16] A nagyobb létszámú és jobban felszerelt Vörös Hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett a téli háborúban, de a harcokban kimerült Finnország 1940. március 12-én kénytelen volt aláírni a békét. Területének 10%-áról, mintegy 40 000 km²-ről kellett lemondania. (Az ott élő mintegy félmillió embert Finnország más területeire telepítették.) A konfliktus rávilágított a szovjet haderő gyengeségeire, ami az 1941-es német támadáshoz vezetett.
A Szovjetunió ellen indított támadásban való részvételt folytatólagos háborúnak (finnül: jatkosota, svédül: fortsättningskriget) tekinti a történetírás, lényegében 1941. június 25. és 1944. szeptember 19. között zajlottak a hadműveletek Finnország és a Szovjetunió között. A finn katonák harcértékét a németek is elismerték, sőt a téli hadviselés terén a finneket tartották jobbnak.[17] Finnország korlátozott háborút viselt, így nem kapcsolódott be Leningrád ostromába, valamint megelégedett a téli háborúban elvesztett területek visszafoglalásával. 1942-től a finn haderő védelemre rendezkedett be.
1944-ben háborúból való kiugrást megkönnyítette, hogy Finnországba földrajzi okok miatt a németek nem tudtak erősítést küldeni.[18] Az 1944-es szovjet offenzívát és a moszkvai fegyverszünetet a lappföldi háború követte, mikor a finn haderő a német csapatok ellen fordult. A németek ragaszkodtak a Petsamo környéki nikkelbányákhoz és Finnország északi részén vetették meg a lábukat. A finnek közel nyolc hónap alatt, 1945. április végére az országból a norvég határig szorították őket vissza.[19]
1947-ben és 1948-ban a Szovjetunió olyan szerződések aláírására kényszerítette Finnországot, amelyek értelmében jelentős mértékű területi engedményeket kellett tegyen. Finnországnak fel kellett oszlatni több jobboldali és nacionalista szervezetet, miközben a kommunista párt újból legálissá vált és a baloldal megerősödött.
Legújabb kor [szerkesztés]
A második világháború után Finnország mintegy ütközőzónaként létezett a Szovjetunió és a nyugati országok között. Az úgynevezett YYA szerződés (Finn-Szovjet baráti, együttműködési és egymást kölcsönösen segítő egyezmény) jogokat adott a Szovjetuniónak arra, hogy Finnország belpolitikájába beleszóljon. Sok finn politikus arra használta ki a szovjet kapcsolatait, hogy pártok közti vitákat simítsanak el, ami még nagyobb befolyást adott a Szovjetuniónak.
1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után Finnország is szabadabb lett, 1995-ben belépett az Európai Unióba.
Finnország történelmi demográfiája [szerkesztés]
- 1150: 20 000-40 000[20]
- 1550: 300 000
- 1750: 428 000[21]
- 1770: 561 000
- 1790: 706 000
- 1810: 863 000
- 1830: 1 372 000
- 1850: 1 637 000
- 1870: 1 769 000
- 1890: 2 380 000
- 1910: 2 943 000
- 1930: 3 463 000
- 1950: 4 030 000
- 1970: 4 598 000
- 1990: 4 977 000[22]
- 2010: 5 375 000
Jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ Finnország története
- ↑ Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. 27. o.
- ↑ Tacitus Germania című műve (magyar nyelven)
- ↑ Bereczki András: A mai Finnország őstörténete. In: Rubicon 2012/7. 12-13. o.
- ↑ Turku városa a középkorban (angol nyelven)
- ↑ Az angol nyelvű Wikipedia Hakkapeliitta szócikke
- ↑ Jutikkala, Eino and Pirinen, Kauko. A History of Finland. Dorset Press, 1988. 108.o.
- ↑ Bereczki András: A Finn Nagyhercegség. In: Rubicon 2012/7. 19. o.
- ↑ Tuomo Polvinen: Imperial Borderland: Bobrikov and the Attempted Russification of Finland, 1898–1904. 1995.
- ↑ Többek között Carl Gustaf Emil von Mannerheim a cári hadsereg tisztjeként vett részt a világháborúban.
- ↑ Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-as években. In: Őstörténet és nemzettudat, 1919-1931. Szeged, Balassi Kiadó, 1991. 50-57. o. Online hozzáférés
- ↑ Siaroff, Alan: Democratic Breakdown and Democratic Stability: A Comparison of Interwar Estonia and Finland. In: Canadian Journal of Political Science Vol. 32. (1999) No. 1. 103-124. o.
- ↑ Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-as években. In: Őstörténet és nemzettudat, 1919-1931. Szeged, Balassi Kiadó, 1991. 55. o. Online hozzáférés
- ↑ A fő hivatkozási alap, a finn expanziós törekvések korántsem határozták meg teljesen a finn közéletet. Máig komoly vitákra ad okot, hogy a karjalai nyelv önálló nyelvnek számít-e, vagy csak a finn egy dialektusa. A Szovjetunióban elterjedt módszer volt ugyanakkor új népek kreálása, illetve mások nemzeti létének letagadása, a legjobb példa erre a moldáv nyelv eszméje, illetve a ruszinok ukránokká minősítése.
- ↑ A téli háborúra emlékeztek a finnek. Múlt-kor történelmi portál, 2009. december 1. (Hozzáférés ideje: 2013. május 13.)
- ↑ Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939-40-es finn-szovjet háborúban. In: Századok 130 (1996) 2. sz. 430. o.
- ↑ Keegean, John: A második világháború. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003. 337. o.
- ↑ Ránki György: A második világháború története. Budapest, Gondolat, 1982. 394. o.
- ↑ Leskinen, Jari - Juutilainen, Antti: Jatkosodan pikkujättiläinen. 2005.
- ↑ Westerholm, J.: Populating Finland. In: Fennia vol. 180. (2002) 1-2. 145. o.
- ↑ Mitchell, B. R.: European Historical Statistics, 1750-1970. Columbia University Press, 1978. 4. o.
- ↑ Finnország népessége, 1990-es adat
Források [szerkesztés]
- Bereczki András: Finnország. In: Európai politikai rendszerek. (Osiris Kézikönyvek.) Szerk. Kardos József, Simándi Irén. Bp. 2002. 187–206.
- Dolmányos István: Finnország története. Bp. 1972.
- Finnország története. Szerk. Halmesvirta, Anssi. Debrecen, 2001.
- Gombos József: Finnország politikatörténete, 1809–1917. Szeged, 1994.
- Gombos József: A két világháború közötti Finnország politikatörténete, 1918–1939. Szeged, 1997.
- Gombos József: A finn második köztársaság politikatörténete, 1944–2000. Szeged, 2001.
- Huotari, Juhani: Finnország. Az Európai Unió a változó világban. Változó világ 46. Bp. 2001.
- Ki kicsoda Finnországban. Száz híres finn élete és munkássága. Szerk. Maticsák Sándor. Debrecen, 1999.
- Klinge, Matti: Finnország rövid története. Nyíregyháza, 1993.
Kapcsolódó szócikkek [szerkesztés]
További információk [szerkesztés]
