Germán nyelvek finnugor szubsztrátuma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A germán nyelvek finnugor szubsztrátumának hipotézise egy kísérlet, hogy megmagyarázzák a germán nyelvek jellegzetes természetét az indoeurópai nyelvek kontextusán belül. A mai germán nyelvek (különösen az ezekből rekonstruált proto-germán) számos olyan elsősorban fonetikai tulajdonsággal rendelkezik, melyek a proto-germán nyelv esetleges kreol voltára engednek következtetni: tehát hogy a legelső germán nyelv nem más, mint egy finnugorok által törten beszélt indoeurópai nyelvjárás. Az elmélet ősét legelőször Sigmund Feist alkotta meg 1932-ben Az ő becslése szerint a proto-germán nyelv lexikai elemeinek közel egyharmada származhat egy ismeretlen nyelvből.

A hipotézis története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elmúlt évtizedekben Finnországban komoly őstörténeti vita bontakozott ki. A finn régészek bebizonyították, hogy a Baltikumban kulturális folytonosság mutatható ki annak legelső benépesítőitől egészen máig. Ezzel párhuzamosan napvilágot láttak azok a genetikai kutatások, melyek tanulsága szerint a finn népesség genetikailag közelebb áll a svédekhez, mint a kelet-európai finnugor népekhez. Az új őshazaelmélet Finnországban Milton Nuňez és Kalevi Wiik kutatásaiból nőtt ki, egységbe foglalója pedig Kyösti Julku volt. Az új koncepció kialakítása során a kutatók fokozottan támaszkodtak a nyugat-európai őstörténeti és antropológiai eredményekre, leginkább Cavalli-Sforza, Dolukhanov, Zvelebil tanulmányaira, monográfiáira, valamint Pusztay János alapnyelv-koncepciójára. Nuňez az utolsó glaciális maximumtól kezdődően kísérte figyelemmel az európai népességek mozgásait. Megállapítása szerint e a legutolsó glaciális maximum idején (kre. 18.000 - 16.000) a kelet- és nyugat-európai embercsoportok egymástól elszigetelten fejlődtek, ezután viszont egy olyan periódus következett, mikor a népességek már érintkezhettek egymással, és benépesíthették az addig jég alatt fekvő európai területeket. Az elméletet a nyelvészet részéről Kalevi Wiik Támogatta meg. Koncepciója szerint a kelet-európaiak - akiket ő a finnugorok őseivel azonosít - a mai németország területétől egészen nyugat-szibériáig szóródtak szét, míg a nyugat-európaiak - akik Wiik koncepciójában többekközt a baszkok ősei - a PireneusokBrit szigetekGermán alföld háromszögön belül. A dél-skandinávia Dél-skandinávia, Dánia, és észak-németország területén hibrid (pre-baszk + pre-finnugor) területek alakultak ki, s ezen régió lakosai adták később a germánság alapját. E terület lakosságát vélhetően jóval később, kre. 4. évezredben európa legelső földművesei - akik feltehetően indoeurópai nyelvet beszéltek - indoeuropizálták el.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E régióban a lingua franca Kr.e. 13.000-re valószínűleg a finnugor, vagy annak egyik őse lett, s kiszorította a 'baszk'ot. Ekkor válhattak a - genetikailag részben 'finnugor' - pre-germánok nyelvben is teljesen finnugorrá. Viszont a nyelvcsere feltehetően nyomot hagyott a finnugor nyelvet elsajátító népesség új nyelvében, s így kicsiny nyelvelsajátítási hibákat, ún. szubsztrátumot hagyott vissza a későbbi Germánia finnugor nyelvében, s így ez lett a finnugor nyelv 'baszkos nyelvjárása'. A kr.e. 4. évezred folyamán a feltehetően Kis-Ázsia felől érkező indoeurópaiak behatoltak a finnugorok közé, s a mai Dél-skandinávia Dél-skandinávia, Dánia, és Észak-Németország területén élő finnugor nyelvű népességet 'elindoeuropizálta', míg a Finn- és Észtország partvidékére érkező indoeurópai népesség elfinnugorosodott. A nyelvcseréknek viszont nyomai maradtak: A proto-germán ősnyelvben szubsztrátumok maradtak fenn, melyek az indoeurópai nyelvet elsajátító finnugorok kiejtési hibáikból erednek.

Bizonyítékok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiik összesen 11 jelenséget említ bizonyítékként. Ebből néhány:

Hangsúly[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai nyelvekben minden szóban máshol volt a hangsúly, igen bonyolult hangsúlyrendszere volt. A finnugorban (mint ahogy ma a magyarban is) a hangsúly a szó elején volt, s igaz volt ez a proto-germánra is. Fontos megjegyezni: később, a latin nyelv erőteljesen hatott a germán nyelvek hangsúlyozására, ám a szóeleji hangsúly máig 'tisztán' és kizárólagosan megmaradt a norvégban, és az izlandiban is.

Hangsúly centralizációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A finnugor és a germán ősnyelvek hangsúlyozása nyomatékos volt. Ez azt jelenti, hogy inkább alapult a kifújott levegő mennyiségén és erősségén, mint a hang magasságán. Az indoeurópai ősnyelv hangsúlyozása a hang magasságán alapult, tehát feltehetőleg dallamos nyelv lehetett. A magyar nyelv hangsúlyozása szintén nyomatékos.

Zárhangok képzési helye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai ősnyelvben a felpattanó zárhangoknak 4 (egyes vélemények szerint 5) képzési helye volt. A Finnugorban, és germánban csak 3. A finnugorban és az indoeurópaiban is ugyanúgy két képzési helye volt a k-nak, csakhogy míg a finnugorban az utána következő magánhangzó minősége (mély vagy magas) határozta meg hogy éppen melyiket használják, addig az indoeurópaiban ilyen nincs, viszont a germánban már igen. Az indoeurópai ősnyelvben léteztek ún. enyhén-palatalizált mássalhangzók, a finnugorban viszont nem. A finnugor ehelyett teljesen palatalizált mássalhangzókat használt, ami viszont az indoeurópaiak nyelvéből hiányzott. A germán ősnyelv az eredeti indoeurópai enyhén-palatalizált mássalhangzókat teljesen palatalizálttá alakította.

Szóütem izokróniája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden balti finn nyelvre érvényes hangtani törvény, hogy a második szótag valamivel hosszabb rövid első szótag után, mint hosszú első szótag után, pl; a finn muta 'iszap' szó a hangja hosszabb, mint muuta 'mást', mutta 'de', vagy musta 'fekete' szavak a hangja. Ugyanez szintén megvan a lappban, de vannak erre utaló jelek a mordovinban is. Nem tudjuk, hogy a korai germánban előfordult-e az izokrónia, de a germán nyelv nyugati és északi nyelvjárásában már előfordult, amikor a szóvégi és szóbelseji hangok kiesése a hangsúlytalan hagánhangzókra hatni kezdett: a hangzókiesések először csak a hosszú első szótag utáni hangsúlytalan magánhangzókat érintették, és csak utána a rövid első szőtag utániakat. Például: a gót sunus és handus etimológiai megfelelője az ősfélnémetben sunu_ és hant__.

Grimm törvénye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

zöngésből zöngétlenné hehezetesből
hehezet nélkülivé
zöngétlenből réshanggá
labiális b > p > b p > f
dentális d > t > d t > θ
veláris ɡ > k ɡʱ > ɡ k > x

Zöngétlen felpattanó zárhangok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai b a germánban p-vé, a d t-vé, és a g k-vá vált. Abszolút értelmezhető ez a változás a finnugor nyelvek szubsztrátumával, a finnugorban ugyanis zöngés felpattanó zárhangok (b, d, g) nem léteztek, csakis zöngétlenek (p, t, k). Például:IE *g'enw-, *g'new- > GE *kniwa-n, *kniwō, IE *bait-ā- > GE *paidō, IE *dema- > GE *timra-n; *timrian-, IE *aweg- > GE *aukan- , *aukian- vb., *aukēn, IE *ag'r-o- > GE *akra-z, *akrōn, IE *(s)nēg-o- > GE *snēka-z, *snakēn,

A Magyar -b-/-b finnugor -mp--ből, a -d-/-d F.u. -nt--ből és a -g-/-g f.u. -nk--ból alakult ki. Bizonyos vélemények szerint a szóeleji magyar b kialakulhatótt finnugor p-ból, d pedig finnugor t-ből alakulhatott ki.

Hehezet megszűnése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Réshangúasodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]