Bécsi kongresszus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A bécsi kongresszus jegyzőkönyvének első lapja
Az Udvari Kancellária palotája a Ballhausplatzon, a kongresszus üléseinek színhelye.

A bécsi kongresszus 18141815-ben Bécsben az osztrák államkancellár, Metternich vezetésével, valamennyi európai állam (a Török Birodalom kivételével) részvételével megtartott nemzetközi kongresszus, amelynek célja Európának a napóleoni háborúk utáni rendezése volt.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első (1814. május 30-án kötött) párizsi békeszerződés utolsó cikkének értelmében mindazon hatalmak, melyek az I. Napóleon császár ellen folytatott háborúkban részt vettek, a politikai és területi viszonyok rendezése végett Bécsbe küldték követeiket a kongresszusra, mely 1814 szeptemberében nyílt meg. Személyesen megjelentek Oroszország, Poroszország, Bajorország és Württemberg uralkodói.

Ausztriát Metternich herceg és Friedrich von Gentz főtanácsadó képviselték; az Orosz Birodalmat Nesselrode gróf és Andrej Razumovszkij herceg; Nagy-Britanniát Castlereagh lord, külügyminiszter, később Wellington hercege; a Porosz Királyságot Karl August von Hardenberg herceg, államminiszter és Wilhelm von Humboldt; Franciaországot pedig Talleyrand képviselte.

A kongresszus célja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két fő feladat várt megoldásra: az európai államrendszer és a politika egyensúly helyreállítása, valamint Németország belső viszonyainak rendezése.

Nehézséget főképp a lengyel kérdés okozott: a Porosz Királyság lengyel birtokrészeiről csak Szászország birtokáért akart lemondani, s ezzel a szász, illetőleg a német kérdés állt összefüggésben; Sándor cár pedig magának követelte a Varsói Hercegséget, hogy abból orosz cári védnökség alatt álló Lengyel Királyságot alakíthasson. Ezt a tervet Anglia és Ausztria ellenezte. A pártok a lengyel–szász kérdésben oly mereven álltak egymással szemben hogy 1814 decemberében úgy tűnt, újabb európai háború törhet ki. Talleyrand csodált ügyességével egymásnak uszította az ellenfeleket, s 1815. január 3-án titkos szövetséget hozott létre Anglia, Ausztria és Franciaország között, mely szövetség Poroszország és Oroszország lengyel–szász tervei ellen irányult. Már a haditerveken is dolgoztak. Azonban Metternich minden lehetségest megtett, hogy az ellentéteket kiegyenlítse, és a békét fenntartsa.

A VII. franciaellenes koalíciót végül csak Bonaparte Napóleon száz napos visszatérése mentette meg a teljes széteséstől és egymás elleni háborútól. Poroszország megelégedett Szászországnak kevésbé népes (közel 1 millió lakossal bíró) északi részével, és hozzájárult, hogy a Szászország többi része, mint Szász Királyság továbbra is a Wettin-dinasztia jogara alatt maradjon. Természetesen I. Frigyes Ágost szász király e megoldást sem helyeselte, és csak kemény ellenállás után egyezett bele (1815. május 18.). A Varsói Hercegséget is több részre osztották: a nyugati részt (Nagy-Lengyelországot) Thorn városával együtt a Porosz Királyságnak engedték át (Poseni Nagyhercegség); a többi pedig a lengyel királyi címmel együtt az Orosz Birodalomra szállt (Kongresszusi Lengyelország).

Az erről szóló szerződéseket, valamint a parányi Krakkói Köztársaság semleges jogállását meghatározó szerződést, 1815. május 3-án írták alá a nagyhatalmak.

Ausztria és Poroszország területét a következőkben határozták meg: A Poroszországnak jutott: Kléve, Berg, a Rajna bal partjának legnagyobb része a Saar folyóig, a Varsói Hercegség fele, Danzig, a svéd Pomeránia a Rügen-szigettel, és Neuchâtel (Neuburg); ezek fejében Hannovernek, Bajorországnak és Dániának is átengedtek egy-egy kisebb területet. Poroszország egészben véve az 1805-ös állapotához képest 30 000 km²-t veszített, s kb. fél millió lakost nyert. Anglia Hollandiának és (a korábban osztrák birtokban volt) Belgiumnak egy királysággá való egyesítését eszközölte ki, mégpedig az Orániai-ház jogara alatt, magának pedig a holland gyarmatok jó részét követelte. Azonfelül még Máltát és Helgolandot és a Jón-szigetek fölötti védnöki hatalmat is kapta. Németalföld új királya, I. Vilmos Nassau helyett a Luxemburgi Nagyhercegséget kapta kárpótlásul, így a német szövetség tagja lett. Dánia, mely 1813-ban Angliának Helgolandot, Svédországnak pedig a Svéd-Pomeránia fejében Norvégiát engedte át, most ugyanazt a svéd Pomerániát, valamint Rügent is Poroszországnak volt kénytelen átengedni; cserébe megkapta Lauenburgot és két millió tallért. Svédország megtartotta a kieli béke értelmében Norvégiát, de lemondott Finnországról és a volt svéd pomerániai birtokról. Svájcot 22 kantonból álló szövetséggé nyilvánították, és semlegességét újra biztosították.

Itáliára nézve a kongresszus azt az elvet követte, hogy a forradalom előtti állapotot állítsák helyre, és a legitim uralkodócsaládok ismét kapják vissza trónjaikat.

Ferdinánd főherceg visszakapta Toszkánát, Piombinót és Elbát; Luccát pedig Károly Lajos Bourbon–pármai hercegnek kellett átengedni addig, míg az ő apai öröksége, a pármai trón meg nem üresedik. Parma, Piacenza és Guastalla ugyanis a szövetségesek még 1814. április 11-án Mária Lujza főhercegnőnek, Napóleon feleségének adták, életfogytig tartó (en viager) birtokul. Modenát a Habsburg–Estei házból való IV. Ferenc herceg kapta vissza; Genovát pedig a helyreállított Szárd–Piemonti Királysághoz csatolták.

Talleyrand azon volt, hogy Murat-t elűzzék Nápoly trónjáról, és helyébe a Bourbon-házból való IV. Ferdinánd szicíliai királyt helyezze. Ausztria és Anglia először idegenkedtek a tervtől, mivelhogy ők a nápolyi koronát még Napóleon bukása előtt Murat-nak ígérték. De Murat 1815-ben a száz nap idején fegyveres akcióval kísérelte meg trónját visszafoglalni, s támadásával Ausztriát is fenyegette, ezért a bécsi kongresszus Nápolyt és Szicíliát visszaítélte a Bourbonoknak.

A Pápai Államot nagyjából előző terjedelmében állították helyre, de Ausztria megtartotta Ferrarának a folyó bal partján fekvő területét, és katonai helyőrségeket hagyott Ferrarában és Comacchióban. Ausztria megkapta továbbá Lombardiát és a volt Velencei Köztársaság területeit, Friulit, Isztriát és Dalmáciát. Megjegyzendő, hogy Dalmácia befolyásos körei arra törekedtek, hogy országukat a Magyar Királysághoz csatolják, de Metternich ezt meghiúsította. Ezeken kívül Tirol és Vorarlberg, Salzburg és Galícia is visszakerült az Osztrák Császársághoz.

Megjegyzendő még, hogy bár minden kis nemzetiség igyekezett magának a kongresszuson érvényt szerezni, a Magyar Királyság önálló jogállása mellett senki sem szólalt fel. Nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetközi diplomácia Magyarországot a Habsburg Birodalom részének, az osztrák főherceg tartományának tekinti.

Jóllehet, a nagyhatalmak 1814. április 11-én Elba szigetét Napóleonnak engedték át, az olasz fejedelmek, Ausztria, Franciaország és Anglia mégis azt kívánták, hogy a császárt még távolabbi vidékre száműzzék.

A tárgyalások még javában folytak, amikor 1815. március 7-én az a hír érkezett Bécsbe, hogy Napóleon Elbát titokban elhagyta; nemsokára pedig a meghökkent kongresszus arról értesült, hogy Provence partjainál kikötött és Párizsba vonult. E válságos pillanatban az eddigi ellenfelek átmenetileg kibékültek, sérelmeiket félretették. A kongresszus egyértelműen úgy határozott, hogy a tanácskozásokat folytatja, Metternich javaslatára pedig kimondta (március 13.), hogy az 1814. április 11-én Napóleonnal kötött szerződés semmis, mivel Napóleon az európai békét újból megzavarta. Március 25-én pedig Ausztria, Anglia, Orosz- és Poroszország újabb katonai szövetséget kötöttek Napóleon császár ellen, amelyhez a Bourbonok és a többi államok is csatlakoztak. A hadi ügyeket és előkészületeket külön bizottságra bízták, a diplomácia pedig a tárgyalások gyors befejezésére törekedett. A helyzet komolysága miatt még a német ügyeket is rövid idő alatt sikerült rendezni, bár a királyság rangjára emelt Hannover, Bajorország, Württemberg, a Badeni Nagyhercegség és más kisebb államok kárpótlási igényeinek végleges elintézését későbbre halasztották. Ezeket az ügyeket a frankfurti területi bizottságra bízták, amely csak 1819. július 20-án készült el azokkal. A kongresszus még az európai folyókon való nemzetközi közlekedésről tanácskozott, és a német hadügy újjászervezését javasolta. Említésre méltó még az is, hogy Anglia sürgetésére a nyolc hatalom 1815. február 8-án egyhangúlag a rabszolgaság és rabszolga-kereskedelem ellen nyilatkozott.

1815. június 9-én a kongresszus még egy úgynevezett záróokiratot adott ki, mely a kongresszus eredményét összegezte. A Spanyol Királyság és a Pápai állam, akik a kongresszus határozatait a maguk számára sérelmesnek ítélték, tiltakoztak az okirat ellen. Az orosz, osztrák és porosz fejedelmek ellenben szeptember 26-án megkötötték egymással a Szent Szövetséget. A bécsi kongresszus határozatait a szövetségesek waterlooi győzelme és a második párizsi béke (1815. november 20.) erősítette meg. A záradék csak annyiban változott, hogy Franciaország a párizsi békében kénytelen volt Savoyát, Landaut, és a Saar-vidéket ellenségeinek átengedni.

A bécsi kongresszus résztvevői, Jean Godefroy korabeli rézkarcán

Jelenlévő államok és képviselőik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bécsi kongresszuson jelenlévő államok céljai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyhatalmak két blokkba tömörültek:

  1. Ausztria, Franciaország, Nagy-Britannia
  2. Poroszország, Oroszország

Nagy-Britannia meg akarta fékezni Oroszországot. Javasolta, hogy ne vegyenek el túl sok területet a franciáktól. A britek által javasolt új francia határok: Németalföld, Rajnai tartományok, Svájc, Piemont. A britek igényt formáltak Franciaország Európán kívüli gyarmataira (Ceylon, Fokföld, Helgoland). Ellenezték az egységes Németország létrejöttét.

Az Oroszország egész Lengyelországot akarta, egy részt Finnországból és a mai Moldova (Besszarábia) területét. Ő akarta „rendbe hozni” Nyugat-Európát. Az oroszok hegemóniát akartak szárazföldön (Angliáé volt a tengeri hegemónia).

Európa a bécsi kongresszus után

Végső megegyezés (június 9.)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A schönbrunni kastélyban (1815. március 1-jén) bejelentették Napóleon visszatérését, amivel megkezdődött 100 napos uralkodás (Elba szigete nem volt messze a francia partoktól). Ennek következtében hirtelen megszülethetett a megállapodás.

Nagy-Britannia megtarthatta gyarmatait. Oroszország megkapta a Varsói Hercegség egy részét, Lengyelország nyugati részét, Nyugat-Ukrajnát, Nyugat-Fehéroroszországot (így alakult ki a Kongresszusi Lengyelország), továbbá Besszarábiát. A finnek autonómiát kaptak Oroszországon belül.

Habsburg Birodalom elveszítette Belgiumot, viszont Közép-Európában stabilizálta helyzetét. Visszakapta Tirolt, Vorarlberget, Salzburgot, megkapta Isztriát és Dalmáciát, Triesztet, Krakkó egy részét, Galíciát és Lodomériát. Poroszország megtarthatta a Varsói Hercegség nyugati részét (Poseni Nagyhercegség), megkapta Szászország egy részét, Észek-Pomerániát, Rajnai tartományokat, Vesztfália egy részét.

Franciaország területeket vesztett: Rajna bal partjánál. Elvették tőle Nizzát, Savoyát. Hadisarcot kellett fizetnie (2 év alatt sikerült). 1817-ig orosz csapatok voltak a területén, Európától elszigetelték.

Egyéb döntések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A rabszolgatartás bűn
  • Elismerik a zsidók egyenjogúságát a többi kereszténnyel
  • Svájc örökre semleges
  • Hollandia megkapja Belgiumot
  • Svédország megkapja Norvégiát
  • Dunai hajózás szabaddá tétele (Duna szabályozása)