Bécsi kongresszus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát.
Részletek a cikk vitalapján.
Az ezen a lapon látható jelölés 2007 januárjából származik.

A bécsi kongresszus 1814–1815-ben Bécsben az osztrák államkancellár, Metternich vezetésével, valamennyi európai állam (a Török Birodalom kivételével) részvételével megtartott nemzetközi kongresszus, amelynek célja Európának a napóleoni háborúk utáni rendezése volt.

Tartalomjegyzék

1 Előzmények
2 A kongresszus célja
3 Jelenlévő államok
4 A bécsi kongresszuson jelenlévő államok céljai
5 Végső megegyezés (június 9.)
- 5.1 Egyéb döntések

[szerkesztés] Előzmények

Az első (1814. május 30-án kötött) párizsi békeszerződés utolsó cikkének értelmében mindazon hatalmak, melyek az I. Napóleon ellen folytatott háborúkban részt vettek, a politikai és területi viszonyok rendezése végett Bécsbe küldték követeiket a kongresszusra, mely 1814 szeptemberében nyílt meg. Személyesen megjelentek Oroszország, Poroszország, Bajorország és Württemberg uralkodói. Ausztriát Metternich herceg és Gentz képviselték, Oroszországot Nesselrode gr. és Razumovszky, Angliát Castlereagh lord s utóbb Wellington, Poroszországot Hardenberg herceg és Wilhelm von Humboldt, Franciaországot pedig Talleyrand képviselte.

[szerkesztés] A kongresszus célja

Két főfeladat várt megoldásra: az európai államrendszer és a politika egyensúly helyreállítása, és Németország belső viszonyainak rendezése.

Nehézséget főképen a lengyel kérdés okozott: Poroszország lengyel birtokrészeiről csak Szászország birtokáért akart lemondani, s ezzel a szász, illetőleg a német kérdés állott összefüggésben; Sándor cár pedig magának követelte a varsói hercegséget, hogy abból orosz protektorátus alatt lengyel királyságot alakíthasson. E tervnek Anglia és Ausztria szegült ellen. A pártok a lengyel-szász kérdésben oly mereven álltak egymással szemben hogy Európa 1814 decemberében úgy tűnt, újabb háború közeleg. Talleyrand csodált ügyességével egymásnak uszította az ellenfeleket, s 1815. január 3-án titkos szövetséget hozott létre Anglia, Ausztria és Franciaország között, mely szövetség Poroszország és Oroszország lengyel-szász tervei ellen irányult. Már a haditerveken is dolgoztak. Azonban Metternich minden lehetőt megtett, hogy az ellentéteket kiegyenlítse és a békét fenntartsa. Poroszország megelégedett végre Szászországnak kevésbbé népes (közel 1 millió lakossal biró) északi részével s hozzájárult, hogy Szászország többi része mint királyság továbbra is a Wettini dinasztia jogara alatt maradjon. Természetes, hogy Frigyes Ágost király e megoldást sem helyeselte s csak nyakas ellenállás után egyezett bele (1815. május 18.) ebbe. A varsói hercegséget is két részre osztották: a nyugati részt (Nagy-Lengyelországot) Thorn városával együtt Poroszországnak engedték át; a többi pedig a lengyel királyi címmel együtt a cárra szállott.

Az erről szóló szerződéseket, valamint a parányi krakkói köztársaság viszonyát meghatározó szerződést, 1815. május 3-án írták alá a nagyhatalmak.

Ausztria és Poroszország területét a következőkben határozták meg; Poroszországnak jutott: Kléve, Berg, a Rajna bal partjának legnagyobb része a Saar folyóig, a Varsói Hercegség fele és Danzig, a svéd Pommeránia Rügen-szigettel, és Neuchatel; ezek fejében Hannovernek, Bajorországnak és Dániának is átengedtek egy-egy kisebb területet. Poroszország egészben véve az 1805-ös állapotához viszonyítva, 30 000 km²-t vesztett s kb. fél millió lakost nyert. Anglia, Hollandiának és (az osztrák birtokban volt) Belgiumnak egy királysággá való egyesítését eszközölte ki, mégpedig az orániai ház jogara alatt, magának pedig a holland gyarmatok jó részét követelte. Azonfelül még Máltát és Helgolandot és a jóni szigetek fölötti védnöki hatalmat is kapta. Németalföld új királya, I. Vilmos Nassau helyett a luxemburgi nagyhercegséget kapta kárpótlásul, így a német szövetség tagja lett. Dánia, mely 1813-ban Angliának Helgolandot, Svédországnak pedig a svéd Pommeránia fejében Norvégiát engedte volt által most ugyancsak azt a svéd Pommerániát és még Rügent is, Poroszországnak volt kénytelen átengedni; amit érte kapott: Lauenburg és két millió tallér. Svédország megtartotta a kieli béke értelmében Norvégiát, de lemondott Finnországról és a volt svéd pommerániai birtokról. Svájcot 22 kantonból álló szövetségnek nyilvánították s semlegességét újra biztosították.

Olaszországra nézve a kongresszus azt az elvet követte, hogy a forradalom előtti állapotok helyreállítsák és a legitim uralkodó családok trónjaikat megint visszakapják. Ferdinánd főherceg megkapta Toscanát, Piombinót és Elbát; Luccát pedig Károly Lajos spanyol hercegnek kellett átengedni, addig míg a pármai trón megüresedik. Pármát ugyanis a szövetségesek még 1814. április 11-ig Mária Lujza főhercegnőnek, Napóleon nejének adták. Modenát estei Ferenc herceg kapta; Genovát pedig a helyreállított Szárd Királysághoz csatolták. – Talleyrand azon volt, hogy Murat Nápolyból elűzessék, s helyébe IV. (szicíliai) Bourbon Ferdinánd helyeztessék: Ausztria és Anglia eleintén idegenkedtek e tervtől, mivelhogy ők a nápolyi koronát még Napóleon bukása előtt, Muratnak biztosították. De Murat 1815-ben a száz nap idején, fegyveres kézzel kisértette meg trónját visszafoglalni, s támadásával Ausztriát is fenyegette, a kongresszus Nápolyt a Bourbonoknak itélte oda. Az egyházi államot nagyjából előbbi terjedelmében állították helyre, csakhogy Ausztria Ferrarának a Pó balpartján fekvő területét tartotta meg s Ferrarában meg Comacchióban őrséget helyezett el. Ausztria megkapta továbbá Lombardiát, a velencei királyságot Friault, Isztriát és Dalmáciát. Megjegyzendő, hogy Dalmácia befolyásos körei arra törekedtek hogy országuk Magyarországhoz csatoljál, de Metternich ezt meghiusította. Ezeken kivül Tirol és Vorarlberg, Salzburg és Galícia is visszakerült Ausztriához.

Megjegyzendő még, hogy minden kis nemzetiség iparkodott a kongresszuson érvényt szerezni, ami hazánk önállása mellett senki sem szólalt fel. Ezúton kezdte a külföld Magyarországot Ausztria kiegészítő részének tekinteni.

Jóllehet, hogy a nagyhatalmak 1814. április 11-én Elba szigetét Napóleonnak engedték át, az olasz fejedelmek, Ausztria, Franciaország és Anglia mégis azt kivánták, hogy a császár távolabbi vidékre számkűzetessék.

A tárgyalások még javában folytak, amikor 1815. március 7-én hír érkezett Bécsbe, hogy Napóleon Elbát titkon elhagyta; nemsokára pedig a meghökkent kongresszus arról értesült, hogy a Provence partján kikötött és Párizsba ment. E válságos pillanatban az eddigi ellenfelek kibékültek és sérelmeikkel felhagytak. A kongresszus egyértelműleg azt határozta, hogy a tanácskozásokat folytatja, Metternich javaslatára pedig kimondta (március 13.), hogy az 1814. április 11-én Napóleonnal kötött szerződés semmis, mivelhogy Napóleon az európai békét újból megzavarta; március 25-én pedig Ausztria, Anglia, Orosz- és Poroszország Napóleon ellen szövetséget kötöttek, melyhez a Bourbonok és a többi államok is hozzájárultak. A hadi ügyeket és előkészületeket külön bizottságra bizták, – a diplomácia pedig a tárgyalások gyors befejezésére törekedett. A helyzet komolysága azt hozta magával, hogy még a német ügyek rendezése is váratlan gyorsan sikerült, csakhogy a királyság rangjára emelt Hannovera, továbbá Bajorország, Württemberg, Baden, s a kisebb államok kárpótlási igényei végleges elintézését későbbre halasztották. Ezeket az ügyeket a frankfurti területi bizottságra bízták, mely csak 1819. július 20-án készült el azokkal. A kongresszus még az európai folyókon való nemzetközi közlekedésről tanácskozott, és a német katonaügy ujjászervezését hozta javaslatba. Emlékezetes még az a körülmény, hogy a nyolc hatalom Anglia sürgetésére 1815. február 8-án egyhangúlag a rabszolgaság és rabszolgakereskedés ellen nyilatkozott.

1815. január 9-én még egy ugynevezett záróokiratot adott ki, mely a kongresszus eredményét összegezte. Spanyolország és a pápa, akik a kongresszus határozatai által megkárosítva érezték magukat, ez okirat ellen tiltakoztak. Az orosz, osztrák és porosz fejedelmek ellenben szeptember 26: a Szent szövetséget kötötték meg egymás között. A bécsi kongresszus határozatait a szövetségesek waterlooi győzedelme és a második párizsi béke (1815. november 20.) erősítette meg. A záradék csak annyiban szenvedett változást, amennyiben Franciaország kénytelen volt a párizsi békében Savoyát, Landaut s a Saar-vidéket ellenségeinek átengedni.

[szerkesztés] Jelenlévő államok

A kongresszuson az 5 nagyhatalom és Spanyolország, Svédország, Portugália vettek részt. Franciaországot Talleyrand diplomata, a Habsburg Birodalmat Metternich kancellár, Oroszországot I. Sándor, Nagy-Britanniát Castlereagh miniszterelnök (ő a kongresszus vezetője), Poroszországot Hardenberg herceg képviselte.

[szerkesztés] A bécsi kongresszuson jelenlévő államok céljai

A nagyhatalmak 2 blokkba tömörültek:

Nagy-Britannia meg akarta fékezni Oroszországot. Javasolta, hogy ne vegyenek el túl sok területet a franciáktól. Új francia határok: Németalföld, Rajnai tartományok, Svájc, Piemont. Európán kívüli gyarmataikra igényt tartottak (Ceylon, Fokföld, Helgoland). Ne legyen egységes Németország.

Oroszország egész Lengyelországot akarta, egy részt Finnországból és a mai Moldova (Besszarábia) területét. Ő akarta rendbehozni Nyugat-Európát. Hegemóniát akartak szárazföldön (Angliáé volt a tengeri hegemónia).

[szerkesztés] Végső megegyezés (június 9.)

A Schönbrunni kastélyban (1815. március 1-jén) bejelentették Napóleon visszatérését, megkezdődött 100 napos uralkodás (Elba szigete nem volt messze a francia partoktól). Ennek következtében hirtelen megszülethetett a megállapodás.

Nagy-Britannia megtarthatta gyarmatait. Oroszország megkapta Varsó egy részét, Lengyelország nyugati részét, Nyugat-Ukrajnát, Nyugat-Fehéroroszországot, Besszarábiát. Finnek autonómiát kaptak.

Habsburg Birodalom elveszíti Belgiumot. Stabilizálódott a helyzete Közép-Európában. Visszakapta Tirolt, Voralberget, Salzburgot, megkapta Isztriát és Dalmáciát, Triesztet, Krakkó egy részét, Galiciát és Ladomériát. Poroszország megtarthatta a Varsói Hercegség nyugati részét, megkapta Szászország egy részét, Észek-Pomerániát, Rajnai tartományokat, Vesztfália egy részét.

Franciaország területeket vesztett: Rajna bal partjánál. Elvették tőle Nizzát, Savoyát. Hadisarcot kellett fizetnie (2 év alatt sikerült). 1817-ig orosz csapatok voltak a területén, Európától elszigetelték.