Waterlooi csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Waterlooi csata
Sadler, Battle of Waterloo.jpg
A waterlooi csata, Sadler festményén

Konfliktus Napóleoni háborúk
Időpont 1815. június 18.
Helyszín Waterloo, Belgium
Eredmény döntő szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Franciaország Nagy-Britannia, Hannover, Nassau, Hollandia, Brunswick és Poroszország
Parancsnokok
I. Napóleon Arthur Wellesley, Wellington hercege
Gebhard Leberecht von Blücher
Szemben álló erők
73 000 francia katona 67 000 brit és szövetséges katona, 60 000 porosz (de csak 25 000 került bevetésre)
Veszteségek
34 000 23 000
é. sz. 50° 41′, k. h. 4° 24′Koordináták: é. sz. 50° 41′, k. h. 4° 24′

Az 1815. június 18-án lezajlott waterlooi csata Bonaparte Napoléon utolsó összecsapása volt. Elbai száműzetéséből nemrégen hazatért Napóleon ismét elfoglalta Franciaország császári trónját. Száznapos uralma idején az európai hatalmak egyesített erővel támadtak rá a brit Wellington herceg és a porosz Blücher tábornagy vezetésével.

Az elképzelhető legkockázatosabb helyzet.

– Wellington hercege a waterlooi csatáról

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A brit–németalföldinémet szövetségeseket és porosz haderőt az 1815. június 16-án történő összecsapások (a döntetlen Quatre Bras-i csata és a Ligny-i porosz vereség) elválasztották egymástól. Ez Napóleon stratégiájának szerves részét képezte: szét akarta darabolni a császári hadaknál jóval nagyobb létszámú szövetségesek arcvonalát, hogy külön-külön vereséget mérhessen rájuk. A haditerv arra a feltételezésre épített, hogy a szövetséges erők középtájon történő megtámadása a két fősereget visszavonulásra késztetné a bázisaik felé, amelyek homlokegyenest ellenkező irányban voltak.

A csatát megelőző hadműveletek térképe

A haditerv működött, de Napóleon Emmanuel de Grouchy marsallnak adott félreérthető parancsai értelmében június 17-én 30000 katona a poroszok nyomába indult, és ez hozzájárult a császár végső vereségéhez. Grouchy túl későn kezdte meg az üldözést mind 17-én, mind 18-án. Végül a második napon a francia Északi Hadsereg jobb szárnyát megerősítették lovashadtestekkel, és az elbizakodott marsall ahelyett, hogy Étienne Maurice Gérard tanácsára a puskaropogás (azaz a fő ütközet) felé menetelt volna, összecsapott a báró Johann von Thielmann altábornagy vezette hátvéddel a wavre-i csatában.

A június 17-18. közötti éjjelen a porosz hadsereg erősítést kapott: gróf Friedrich Wilhelm Bülow von Dennewitz tábornok vezetésével megérkezett a IV. hadtest, amely Ligny-nél még nem harcolt.

Wellington helyzete a poroszok ligny-i kudarca után tarthatatlanná vált Quatre Bras-nál. Az esős időt kihasználva 17-én a brit parancsnok visszavonta hadait a korábban már felderített harcállásokba Waterloo-nál. A francia Északi Hadsereg Ney marsall vezette bal szárnya követte őket, és a császár a tartalék hadsereg nagy részével csatlakozott hozzá. (Korábban a jobb szárny és a tartalékosok verték meg a poroszokat Ligny mellett.)

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csatában leginkább Wellington serege volt nemzetiségét tekintve összetettebb, ám Napóleonnál is akadt jó néhány nem francia nemzetiségű: a Császári Gárda katonái között még mindig ott voltak az Egyiptomból származó mamelulok, továbbá veterán holland és lengyel katonák is. Az angolok német szövetséges csapatain kívül szintén volt egy kizárólag alájuk tartozó veteránokat tömörítő német légiójuk, amely főleg hannoveriekből verődött össze. A poroszoknak négy orosz-német légiójuk volt, illetve a sziléziai kiegészítésű ezredeik között lengyel és csehek is szolgáltak.

Waterloonál Wellington jobb szárnyát a megerősített Hougomont farm biztosította, középen La Haye Sainte-et erősítették meg, a bal szárnyat pedig több kisebb tanya (például La Haie és Papelotte) védte. Napóleon már a támadás megkezdése előtt szembesült az egyik legnagyobb gondjával. Egyrészt nem ismerte a porosz hadsereg helyzetét, mióta az visszavonult Ligny-től, és azzal is tisztában volt, hogy Wellington állásai ellen a korszak legfélelmetesebb erejével, a francia tüzérséggel kell kezdenie a támadást, erre azonban órákon át nem adódott lehetőség, mivel az előző esti viharban felázott talajnak ki kellett száradnia, hogy elbírja az ágyúkat. A sár is hátráltatta a gyalogságot és a lovasságot, miközben azok állásaikba evickéltek. Amikor a francia tüzérség végül tüzet nyitott a brit állásokra 11:35 körül, az ellenségre gyakorolt hatást erősen csökkentette, hogy a felpuhult föld elnyelte a becsapódó lövedékeket. Ráadásul Wellington a szövetségesek zömét a dombtető mögött helyezte el, így védve azt a várható ágyúzástól.

A francia haditerv egyik sarkalatos pontja volt, hogy a szövetségesek tartalékos erőit a jobb szárnyhoz kelljen vezényelnie Wellingtonnak, Hougomont-hoz. A francia támadások azonban sorozatosan megtörtek, noha a francia csapatok egy alkalommal már a tanyaépület udvarába is behatoltak, de még innen is visszaverték őket. Hougomont külön csata lett a csatában az egész nap folyamán, kitartó védelme pedig ezernyi értékes francia katonát kötött le a sikertelen rohamokban, míg a szövetségesek tartalékosai zömmel helyben maradtak.

A csata térképe

13:30-kor a császár Ney marsallnak megparancsolta, hogy küldje Jean-Baptiste Drouet d'Erlon gyalogságát Wellington arcvonalának középső része ellen La Haye Sainte-et nyugat felől kerülve. A támadás a Willem Frederik van Bylandt vezérőrnagy vezette belga-holland 1. dandárra összpontosított, ami azon kevés egységek egyike volt, melyeket az arcvonal lejtős részén helyeztek el. Intenzív bombázás és d'Erlon csapatainak tüzelése nyomán nem egészen tíz perc után a túlerőben levő franciák visszavonulásra kényszerítették Bylandt hadait Thomas Picton tábornok hadosztályának vonalain keresztül. Picton seregében sok Portugáliát és Spanyolországot megjárt veterán harcolt, köztük a skót felföldi ezredek, néhány azon kevés harcedzett brit alakulat közül, amelyek Waterloonál a brit kontingensbe tartoztak.

Picton hadosztálya ellentámadásba ment át lefelé a lejtőn, hogy feltartóztassa d'Erlon előretörő gyalogságát. A britek szintén sokat szenvedtek a sortüzektől és a heves közelharcoktól, de Picton katonái kitartottak, és lassanként felőrölték a támadást. A francia támadást végül a Henry William Paget Uxbridge, Anglesey márkija vezette brit nehézlovasság és a hírhedt Skót Szürkék rohama verte vissza. Ezt azonban annyira megsínylette a nehézlovasság, hogy a csatában már nem játszhatott jelentős szerepet.

Mindeközben a csatamező keleti részén felbukkantak a poroszok. Napóleon a tartalékát, Lobau két lovashadosztállyal megerősített VI. hadtestét küldte ellenük (kb. 15 000 embert), így gyakorlatilag minden gyalogsági tartalékát felélte – kivéve a Császári Gárdát.

Amikor a császár váratlanul elhagyta a csatamezőt kora délután, a heves Ney félreértelmezett egy szövetséges átcsoportosítási manővert: azt hitte, hogy Wellington megkezdte az általános visszavonulást, ezért meggondolatlanul lovasezredeket küldött előre gyalogsági fedezet nélkül. Vagy 5000 lovaskatona indított rohamot felfelé a meredek lejtőn, ám a nagyerejű támadásokat visszaverték a kitartó szövetségesek. 4 sor mélyen, négyzet alakban álltak fel a gyalogosok bajonettekkel felszerelkezve, melyekkel rengeteg francia támadót pusztítottak el. A visszavonuló, újracsoportosító lovasságot a britek a tüzérséggel is kitartóan lövették, közben pedig a szövetséges könnyűlovassági ezredek és a holland nehézlovas dandár ellentámadásokat indított. Hosszas csatározás után a francia lovasság kimerült.

A poroszok már harcoltak a császári haderő jobb szárnyával, amikor a kora esti órákban La Haye Sainte-et elfoglalták a franciák. A németek kiűzték Lobau-t Plancenoit-ból, a csatamező egyik legmesszebbi pontjáról. Ekkor Napóleon a 10 zászlóaljból álló Ifjú Gárdát küldte a poroszok ellen, amit azok kemény harcok árán visszavertek. A császár ekkor a Régi Gárda 2 zászlóalját indította Plancenoit-ba, akik félelmetes harcok árán visszaszorították a poroszokat. De nem elég messzire sikerült őket visszavetni: kb. 30 000 német katona ismét megrohanta a falut. A 20 000 francia védő (főleg a Régi Gárda egységei) kb. egy órán át tartották Plancenoit-t, mielőtt a masszív porosz ellentámadás félórányi véres utcai csatározás után kiverte őket állásaikból. Utolsóként a temetőt és a templomot védő Régi Gárda futamodott meg. A nap végére a francia veszteségek hatalmasra nőttek: volt olyan alakulat, ami 92%-os veszteséget szenvedett.

Stanley Berkley: A bemélyedt út Waterloonál

Miközben Wellington arcvonalának középső részét a La Haye Sainte-et elfoglaló franciák veszélyeztették, Napóleon az utolsó tartalékát is mozgósította: a mindezidáig veretlen Császári Gárdát. Lövedék- és repeszviharon keresztül indítottak rohamot, és a gárdisták 5 zászlóalja legyőzte a számbeli fölényben levő szövetségesek első vonalainak brit és német (Brunswick, Nassau) alakulatait. A gárdisták tovább törtek előre, a helyzet pedig kezdett kritikussá válni. Chassé holland hadosztályát küldték a császáriak feltartóztatására, aki a tüzérséggel oldalba kapta a dicsőséges gránátosokat, de a franciák ennek ellenére nem hátráltak meg. Chassé kénytelen volt katonáival rárontani a gárdistákra, akik azonban még mindig tartották magukat.

Mindeddig tőlük nem messze nyugatra 1500 brit gárdista – vezetőjük Peregrine Maitland – fedezékben védekezett a francia tüzérségi tűz ellen. Ekkor azonban egy emberként felemelkedtek fedezékeikből, és szétzúzták a rémült Császári Gárdát közvetlen közelről leadott sortüzeikkel. A francia vadászhadosztályok megpróbáltak felfejlődni, hogy viszonozzák a tüzet – ekkor indult meg a szövetséges bajonett-roham, amit egy újonnan érkezett francia vadászzászlóalj még megfutamított, ám a siker csak ideiglenes volt. A brit gárdistákat üldöző franciákat Frederick Adam tábornok friss brit dandárja végül megfutamította.

A történelem folyamán először a Császári Gárdát szétverték, és katonái fejetlenül menekültek vissza a francia vonalak felé. Wellington, aki úgy ítélte meg, hogy a gárdisták visszavonulása elbátortalanította a többi ellenséges alakulatot, felállt Copenhagen nevű kedvenc lova nyergében, és kalaplengetve jelt adott az általános rohamra.

A Császári Gárda maradéka a sikertelen támadás után a három (egyes források szerint négy) francia tartalékzászlóalj mellett gyülekezett, és délre La Haye Sainte-től kiépítették az utolsó állásukat. Adam dandárja és az ötödik brigád egy része (a hannoveri Landwehr (Hadsereg) Osnabrück Zászlóalja) – mindkét alakulat a Sir Henry Clinton altábornagy vezette 2. közös hadosztály része – támadásával teljesen összezavarta a franciákat; a félig-meddig megmaradt egységek a főhadiszállás, La Belle Alliance (Szép Szövetség) felé menekültek. Ekkor fogadta Hugh Halkett őrnagy Pierre Cambronne tábornok megadását, és a legenda szerint ekkor hangozhatott el a Cambronne-nak tulajdonított híres mondás: „La Garde meurt, elle ne se rend pas!”, azaz „A Gárda meghal, de nem adja meg magát!”.

A waterlooi csata színhelye, 1851-es ábrázolás

Körülbelül ugyanekkor verték ki a poroszok a franciákat Plancenoit-ból.

A brit és szövetséges erők előretörése és Plancenoit elvesztése hatására a teljes francia front felbomlott. Az utolsó egységek, amelyek szervezett hadrendben maradtak, a Régi Gárda két, a főhadiszállás körül állomásozó zászlóalja volt. Ez volt a legvégső tartalék, egyúttal a császár személyes testőrsége. Egy ideig Napóleon abban reménykedett, hogy ha a két zászlóalj kitart, a francia haderő maradéka felfejlődhet mögötte, ám a visszavonulás fejvesztett meneküléssé vált, így erre már nem kerülhetett sor. A két egység négyzetalakba fejlődött fel La Belle Alliance két oldalán, hogy felfogják az ellenfél előretörő lovasságának támadásait.

A császár – amíg nem tudták meggyőzni, hogy a csata elveszett és távoznia kell – ellenállásra utasította a két zászlóaljat (személyesen a bázistól nyugatra esőt vezette). A poroszok a keleti zászlóaljat támadták meg, Adam hadai pedig a nyugatit kényszerítették visszavonulásra. Az alkony leszálltával mindkét francia egység viszonylag szervezett rendben visszavonult Franciaország felé. A francia tüzérség a britek és poroszok kezébe került sok megfutamodó franciával együtt, akik miatt az ágyúk visszavonása is lehetetlenné vált. A szövetséges lovasság kb. 23 óráig üldözte a megfutamodókat, a poroszok pedig egész éjjel követték őket.

A francia vereség okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia haderő vereségéhez több szarvashiba járult hozzá. Ezeket elsősorban Napóleon követte el: a császár a poroszok üldözését sokáig halogatta, majd homályos parancsokat osztott ki, hol ide, hol oda rendelte az alakulatokat. A császár helyettese, a korábban legendás bátorságáról ismert Ney marsall ide-oda vetette a francia csapatokat, majd mikor a zűrzavar kialakult, önkontrollját vesztve, kapkodva és dühösen próbált rendet teremteni, hozzájárulva a katasztrófához. Maga Napóleon a csata előtt már beteg volt, megfázott és aranyere kínozta. Az 1812-es oroszországi események mind a császárt, mind Neyt alaposan kikezdték idegileg és mentálisan, ez pedig rányomta bélyegét korábbi képességeikre, és hozzájárult a csúfos bukáshoz.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Este kilenc óra körül Wellington és Blücher találkozott Napóleon korábbi főhadiszállásán, La Belle Alliance-ban, ezzel jelezve a csata végét.

A Waterloonál elszenvedett francia vereség és a napóleoni háborúkat záró wavre-i csata után Napóleon visszatért Párizsba és bár a nép támogatta, de a kamarák nem, ezért lemondott, és még egy ideig Franciaországban maradt, majd megadta magát a briteknek. Az uralkodót végül Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben meghalt. Noha ezután Franciaországban restaurálták a királyságot, a bonapartizmus továbbra is jelentékeny politikai tényező maradt.

Waterloo a köztudatban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A waterlooi csatában elesett holland és belga katonák emlékműve: a domb korábban nem állt itt, a belgák a domb emeléséhez hatalmas mennyiségű földet hordtak le a csatatérről, ami miatt utóbb Wellington hercege szörnyű dühbe gurult, mivel így elcsúfították a csatateret és egyúttal karrierje csúcspontjának helyszínét.
  • A Waterloo kifejezés az angol nyelvben a döntő végkimenetel szinonímájaként honosodott meg. Más nyelvekben a megsemmisítő vereség kifejezésévé lett.
  • Sir Arthur Conan Doyle: Gerard kalandjai (The Adventures of Gerard, 1903) című, kitalált hőséről, Etienne Gerard brigadérosról szóló művének egyik fejezete az „Amelyben a brigadéros unatkozott Waterloo-nál” alcímet viseli. Project Gutenberg:The Adventures of Gerard (Hangoskönyv (angol))
  • Bernard Cornwell „Waterloo: Sharpe's Final Adventure Campaign” (Sharpe utolsó kalandorútja) című regényének kitalált hőse, Richard Sharpe az orániai herceg vezérkarának tagja. Később tévéfilmváltozata is elkészült a BBC égisze alatt Sean Bean főszereplésével.
  • 1970-ben készült el Szergej Bondarcsuk Waterloo című filmje, mely a csata főbb eseményeit dolgozta fel, és monumentális csatajelenteiről híres.
  • Az ABBA együttes „Waterloo” címet viselő dalával 1974-ben megnyerte az Eurovíziós Dalversenyt.
  • Az Iced Earth együttes „Waterloo” címmel megénekelte a csatát a „The Glorious Burden” (A dicsőséges teher) című albumán (2004).

Külső hivatkozások, referenciák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]