Németország történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Németország történelme alatt tárgyaljuk egyrészt a mai Németország területén élő népesség történelmét a kezdetektől máig, másrészt a német állam történelmét a megalakulásától, 1871-től máig (a kettéosztott Németország történelmét is beleértve 1949-1990 között).

A történelem előtti idők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legkorábbi régészeti emlékek Németország területéről mintegy 700 000 évesek. A kutatók feltételezik, hogy 500.000 évvel ezelőtt már letelepült törzseket találhatunk. A neandervölgyi Mettmann városa mellett talált leletek, melyek a neandervölgyiek (Homo sapiens neanderthalensis) jelenlétéről tanúskodnak, körülbelül 30-40 000 évesek. Feltételezhető, hogy éghajlati változásoktól vezérelve ezek a törzsek délre vándoroltak, de elterjedt az az elképzelés is, hogy a modern ember, a homo sapiens szorította ki a neandervölgyieket. Németország területe az utolsó jégkorszak végső fázisában tundravidék volt, a jég pedig a mai Alsó-Szászország területéig visszahúzódott, ezért a terület feltehetőleg a korai paleolitikum (Aurignacien) és a paleolitikum középső szakasza között (Mittelpaläolithikum) jóformán lakatlan volt, azaz a kb. 30 000 évvel ezelőtti időszaktól kezdve egy hosszabb időszakon keresztül mindennemű emberi jelenlétre utaló lelet hiányzik. A kora kőkorban azonban kifejlődött a területen a földművelés, állattenyésztés és települések jelentek meg. Ebből az időszakból maradt ránk például a Szász-Anhalt tartományban talált „Himmelscheibe von Nebra”, mely egy aranybetétes fémlemez a bronzkorból. Ez a lelet arra utal, hogy ezen a területen már Kr. e. 2000 környékén jelen voltak asztronómiai ismeretek. Ez a lelet a legkorábbi olyan régészeti lelet, mely az égboltot jeleníti meg.

Németország területe az ókorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Germán törzsek Kr. u. 100 körül - a skandináviai lakóhelyek jelölése nélkül

A germán törzsek etnogenezise a bronzkor idején történt, vagy legkésőbb a rómaiak előtti vaskorban. Ezek a törzsek az i.e. I. században Dél-Skandináviából és Észak-Németországból kiindulva dél, kelet és nyugat felé terjeszkedtek. Galliában a kelta törzsekkel, Kelet-Európában iráni, balti és szláv törzsekkel kerültek kapcsolatba. A korai germán történelem kevéssé ismert, kivéve a Római Birodalommal történt feljegyzett kapcsolataikat. Ezen kívül névtani kutatásokra és régészeti leletekre lehet támaszkodni.

Kelta és germán törzsek először a görög és római írásokban tűnnek fel. A germánokról részletesen Julius Caesar és Tacitus tudósít. Kr.e. 500 körül a mai Németország déli vidékeit kelták, míg az északit germánok lakták. Az évszázadok során a germánok déli irányba vándoroltak és Krisztus születésének idejére elérték a Duna vonalát, mely körülbelül a germán-kelta törzsek lakhelyének határvonalává vált. Kelta szavak már ebben az időben gazdagították a germán szókincset.

Kb. Kr.e. 58 és Kr.u. 455 között a Rajnától balra és a Dunától délre eső vidékek a Római Birodalom részévé váltak. Ez a vidék magában foglalta a mai Baden-Württemberg tartomány nagy részét is. Ebben az időben a terület római provinciái Germania Superior (azaz Felső-Germánia), Germania Inferior (azaz Alsó-Germánia), valamint Raetia voltak. A rómaiak településeket hoztak létre a mai Köln (Cologne), Bonn, Worms, Trier és Augsburg területein is, mely helyszíneken a mai napig megtalálhatók a római jelenlét emlékei. A rómaiak számos építészeti újítást is hoztak a vidékre, melyek hatásai részben még ma is érezhetők.

A határvédelem érdekében a rómaiak baráti germán törzseket telepítettek a limes mentén.

Augustus római császár idejében Publius Quinctilius Varus kezdte meg Germania meghódítását. Ebben az időszakban ismerték meg a germánok a római hadviselést és alakították ki saját törzsi tudatukat. I.sz. 9-ben Varus három légiója szenvedett vereséget az Arminius által vezetett heruszkoktól a teutoburgi erdőben. A mai Németország Rajnától Dunáig terjedő területe kívül maradt a Római Birodalmon. A III. században megnőtt a nyugati germán törzsek ereje: az alemannoké, a frankoké, a szászoké, a frízeké, a türingeké. 260 körül a germán népek áttörték a római limest és a dunai fronton behatoltak a birodalom belsejébe.

Németország területe a kora középkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németország és elődállamainak területi változásai - főbb pontok

A germán népek beözönlése után a mai Németország területén számos kisebb-nagyobb területű, ám rövid életű királyság alakult. A türingiai királyság a Duna vidékétől az Elba folyó folyásának vidékéig terjedt legnagyobb kiterjedése idején, azonban az egyébként szervezetlen birodalom hamarosan összeomlott, és Türingia az egyik legtagoltabb, legtöredezettebb terület volt a német történelem folyamán. Töredezettségét a német egységig megőrizte.

A szászok, kiknek a kora középkorban az Elba folyása mentén, ill. a mai Szászország területén volt központjuk, a frank hódoltságig megőrizték pogány életmódjukat, és törzsi szervezettségüket. Az északi területeket, a későbbi Brandenburg, Mecklenburg és Pomeránia területeit csak a későbbi évszázadok során népesítették be német nyelvet beszélő népcsoportok. Az ezredforduló környékéig ezek a területek határőrgrófságok voltak, melyek határvédelmi feladatokat láttak el.

A birodalom déli része, főleg Bajorország a IX. és X. század folyamán a magyar kalandozásoktól szenvedett, míg a Rajna menti kereskedővárosok ugyanezen időszak alatt a viking támadások elhárításán fáradoztak.

Nagy Károly császárrá választása után a megszervezett Frank Birodalom központját Aachen városában rendezte be. Károly halála után a birodalom felbomlott, testvérei azt három részre osztották, a középső, lotaringiai részt azonban a következő évszázadokban elnyelte a nyugati és keleti államalakulat. A keleti államalakulat, a Keleti Frank Birodalom képezte alapját a későbbi Németországnak.

A Német-római Birodalmat (Heiliges Römisches Reich, később, az itáliai területek elvesztése után Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation) I. Nagy Ottó szervezte meg 982-ben.

Német-római Birodalom (962-1806)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori német birodalom a Nagy Károly által 800. december 25-én alapított Frank Birodalom 843-as megosztásából származik, és különböző formákban 1806-ig állt fenn. Területe Dániától a mediterrán partvidékig terjedt. Ezt gyakran említik Német-római Birodalom néven, hivatalos neve 1448-tól a Német Nemzet Szent Római Birodalma (Sacrum Romanum Imperium Nationis Germanicae). Ez a cím nem vonatkozott a fentebb írt teljes területre.

Az Ottók császársága alatt (919-1024) Lotaringia, Szászország, Frankföld, Svábföld, Türingia és Bajorország hercege állandósította hatalmát, és ezen régiók német királyát koronázták császárrá 962-től. A száli dinasztia alatt (1024-1125) a Német-római Birodalom kiterjedt Észak-Itáliára és Burgundiára, de ezek a területek elvesztek az invesztitúraharc alatt. A Hohenstaufen császárok alatt (1138-1254) a német fejedelmek kiterjesztették befolyásukat dél és kelet felé szlávok lakta területekre. Az északnémet városok a virágzó Hanza-szövetség tagjai lettek.

Az 1356-os Aranybulla volt a császárság alkotmánya feloszlásáig. Eszerint a császárt a császárság hét leghatalmasabb fejedelme és érseke választotta, a választófejedelmek. A XV. század elejétől kezdve a császárokat csaknem kivétel nélkül az osztrák Habsburgok közül választották.

Luther Márton szerzetes 1517-ben írta meg 95 pontját a búcsúcédulák árusításáról és a hit általi megigazulásról. Ezzel kezdődött a reformáció, melynek néhány év alatt a birodalomban is számos híve lett. 1530-ra, az augsburgi birodalmi gyűlésre a lutheri irány hívei összeállították az Ágostai hitvallást, és a császár előtt fel is olvasták. Ezt követően sok német államban megszervezték az e hitvalláson alapuló evangélikus egyházat. A vallási viták viszont belháborúhoz vezettek, melyeknek első szakaszát az 1555-ben megkötött augsburgi vallásbéke zárta le. A felekezetközi harcok a harmincéves háborúban (1618-1648) újultak ki, ami súlyos pusztítást okozott német földön. A német államok lakossága egyharmaddal csökkent. A vesztfáliai béke (1648) véget vetett a német államok vallásháborúinak, de a birodalom a gyakorlatban számos független fejedelemségre esett szét. 1740-től kezdődően az osztrák Habsburg-dinasztia és a Porosz Királyság vetélkedése nyomta rá bélyegét a német történetre. 1806-ban a napóleoni háborúk következtében a birodalmat feloszlatták.

Az első és második császárság között (1814-1871)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Napóleon francia császár bukása után 1814-ben összehívták a bécsi kongresszust és megalapították a Német Szövetséget (Deutscher Bund) 39 független állam részvételével. A felemelkedőben lévő liberális mozgalom tagjai a birodalom egységének helyreállítását és szabadságot követeltek. Erre a válasz az elnyomás új hulláma volt Metternich osztrák államférfi vezetésével. A német vámunió, a Zollverein a német államok gazdasági egysége felé vezetett. Ekkoriban sok német számára a francia forradalom eszméi voltak a mérvadók, a nacionalizmus egyre erősebb lett, különösen a fiatal értelmiségiek körében. Ezt a mozgalmat jelképezték a fekete, vörös, arany színek, amelyek ma a nemzeti színek.

Az Európán végigsöprő forradalmi hullám hatására 1848-ban a német államokban is forradalmak törtek ki értelmiségiek és közéleti személyiségek vezetésével. Az uralkodók kezdetben engedtek a forradalmi liberális követeléseknek. IV. Frigyes Vilmos porosz királyt császárrá választották, de valóságos hatalom nélkül. Ő visszautasította a koronát és az alkotmányjavaslatot, ami a liberális mozgalom átmeneti hanyatlását váltotta ki.

1862-ben Poroszországban katonai reformot hajtottak végre. Ekkor nyílt konfliktus tört ki I. Vilmos porosz király és az egyre liberálisabb parlament között. A király porosz miniszterelnökké Otto von Bismarck herceget nevezte ki. Bismarck miniszterelnöksége alatt 1864-ben Poroszország és a Német Szövetség államai (ekkor még Ausztriával szövetségben) győzelmes háborút vívtak Dánia ellen, megszerezték Schleswig és Holstein tartományokat. Ezután azonban a német államok fölötti vezető szerepért folyó vetélkedés konfliktushoz vezetett Ausztriával. Poroszország győzött az 1866-os osztrák–porosz háborúban is, ezután Bismarck létrehozta az Északnémet Szövetséget, az Osztrák Császárság kizárásával. Ezzel a korábbi vezető német állam kiszorult a többi német állam ügyeiből.

Map-deutsches-kaiserreich.png

Német Császárság (1871-1918)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Németországnak nevezett modern nemzetállam 1871-ben alakult a korábbi német államok egyesítésével. A Német Császárság legnagyobb alkotórésze a Porosz Királyság volt.

Miután Franciaország vereséget szenvedett a porosz–francia háborúban, a Német Császárságot 1871. január 18-án Versailles-ben kiáltották ki. A porosz Hohenzollern-dinasztiából került ki a császár, akinek a fővárosa Berlin lett. A császárság egyesítette az összes korábbi német államot Ausztria kivételével („kisnémet” megoldás). 1884-től kezdődően Németország Európán kívüli gyarmatokat is szerzett.

Az alapítás korát Németország egységesítése követte. I. Vilmos császár külpolitikai célja Németország nagyhatalmi helyzetének biztosítása volt szövetségek kötésével, Franciaország diplomáciai elszigetelésével és háborúra való készülődéssel. II. Vilmos uralma alatt Németország az európai nagyhatalmak egyike volt, imperialista külpolitikát folytatott, ami a szomszédos országokkal megrontotta a viszonyt. Németország korábbi szövetségesei elhidegültek tőle, új szövetségeseket meg nem talált. Közben Franciaország és Nagy-Britannia egymás közti kapcsolatait új alapokra helyezte az antant-szerződéssel, Franciaország Oroszországhoz fűződő kapcsolatai erősödtek. Ausztria-Magyarországtól eltekintve, Németország egyre jobban elszigetelődött.

A német imperializmus Európán kívül is megjelent és a többi európai hatalommal együtt részt vett Afrika felosztásában. A berlini konferencián osztották fel Afrikát az európai hatalmak. Németországnak jutott Német Kelet-Afrika, Német Délnyugat-Afrika, Togo és Kamerun. Az Afrikáért történő versenyfutás fokozta a feszültséget az európai nagyhatalmak között és az egyik oka volt a I. világháborúnak.

1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és kirobbant az első világháború. Minden idők legvéresebb háborújában Németország a központi hatalmak egyikeként vereséget szenvedett az antanttól. 1918 novemberében forradalom tört ki Németországban, II. Vilmos császárt és az összes fejedelmet lemondatták. A háború végén a fegyverszünetet november 11-én, a békét Versailles-ben 1919 júniusában írták alá. A béketárgyalásokról kizárták a központi hatalmakat. Korábbi háborúk végén nem volt szokás a vesztes kizárása a béketárgyalásról. A béke megalázó feltételeket is tartalmazott, ezeket gyakran felemlegették, amikor később a nácizmus terjedt az országban.

Weimari köztársaság (1919-1933)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1918 novemberi német forradalom győzelme után kikiáltották a köztársaságot. A Weimar városába összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés fogadta el a weimari alkotmányt, melyet 1919. augusztus 11-én írta alá Friedrich Ebert köztársasági elnök, a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) tagja. A Németország Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Deutschlands – KPD) 1918. december 30-án alakult meg Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezetésével. 1919 januárjában alapították a Német Munkáspártot (Deutsche Arbeiterpartei – DAP), ebből lett később a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP), közismert nevén a náci párt, mely 1923. november 8–9-én a müncheni sörpuccs révén megkísérelte megdönteni a köztársaságot.

A nagy gazdasági világválság hatásai következtében, valamint a megalázó versailles-i békerendszer, a gyors egymásutánban egymást váltó gyenge kormányok miatt a német tömegek szemében a parlamentáris demokrácia tekintélye megrendült. Ehhez hozzájárult a különböző jobboldali csoportok (monarchisták, népiesek és nácik) által széles körben terjesztett hátbadöfés-legenda, amely szerint Németország az I. világháborút nem a harctereken vesztette el, hanem a forradalom miatt. Másik oldalról a radikális baloldaliak, kommunisták, a Spartakus Szövetség tagjai elvetették a tőkések uralmát és tanácsköztársaság kikiáltására törekedtek. Különböző pártmilíciák alakultak, politikai gyilkosságok ezreit követték el. Ezek a milíciák nyilvánosan megfélemlítették a szavazókat, akiket egyébként és félelemben tartott a magas munkanélküliség és a szegénység. Sikertelen kormányok sora után Paul von Hindenburg elnök alternatívát keresett, és jobboldali tanácsadói javaslatára 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert Németország kancellárjává.

Harmadik Birodalom (1933-1945)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1933. február 27-én leégett a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) épülete. Ekkor rendkívüli állapotot hirdettek és hamarosan felszámolták az alapvető demokratikus jogokat. A felhatalmazási törvény nyomán Hitler kormánya kezébe került a teljes törvényhozó hatalom is. Ezellen csak a Szociáldemokrata Párt szavazott; a kommunisták már nem voltak képesek az ellenzésre, mert képviselőiket addigra már meggyilkolták vagy bebörtönözték. Németország centralizált totalitárius egypárti állammá alakult. Az ipart kvótákkal és előírásokkal szigorúan szabályozták, a gazdaságot felkészítették a háborúra. 1936-ban német csapatok szállták meg a demilitarizált Rajnavidéket, Neville Chamberlain brit miniszterelnök megbékítési politikája hatástalannak bizonyult. 1938-tól Hitler Nagy Németország létrehozására törekedett. A kétfrontos háború megelőzésére megkötötte a Molotov–Ribbentrop-paktumot a Szovjetunióval, de ezt a paktumot később Németország felrúgta.

A nacionalizmus, militarizmus és területi viták fokozták a feszültséget. 1939. szeptember 1-jén Németország villámháborút indított Lengyelország ellen, két nappal később hadat üzent Németországnak Nagy-Britannia és Franciaország. Ezzel megkezdődött a második világháború, amelynek kezdetén Németország gyorsan uralma alá hajtotta Európa nagyobbik részét.

1941. június 22-én Hitler megszegte a Szovjetunióval kötött szerződését, a keleti frontot megnyitva megtámadta Szovjetuniót. A Pearl Harbor-i amerikai támaszpont elleni japán támadás után nem sokkal Németország hadat üzent az Amerikai Egyesült Államoknak. Bár kezdetben a német csapatok gyorsan nyomultak előre Szovjetunióban, a sztálingrádi csata a háború fordulópontja lett. Ettől kezdve a német csapatok visszavonultak a keleti fronton. A nyugati fronton a szövetséges csapatok normandiai partraszállása jelentette a háború fordulatát. Ettől kezdve a szövetségesek gyors iramban nyomultak Németország felé. Végül Németország vereséget szenvedett. Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Berlint, 1945. május 8-án a német csapatok feltétel nélkül kapituláltak.

Holokausztnak nevezik azt, hogy a Harmadik Birodalom rezsimje kormánypolitikává tette a társadalom különböző csoportjainak kiirtását: zsidók, kommunisták, papok, prédikátorok, rokkantak és mások. A náci időszakban a Holokauszt során 11 millió embert gyilkoltak meg. A II. világháború és a náci népirtás 35 millió ember halálát okozta Európában.

Kettéosztottság és egyesítés (1945-1990)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború következtében meghalt közel tízmillió német katona és civil; jelentős területek elvesztek; 15 millió németet űztek el a korábbi keleti területekről és más országokból; a nagyvárosokat súlyos rombolások érték. Az ország területét és Berlint a szövetségesek négy megszállási övezetre osztották. Franciaország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok által ellenőrzött övezet 1949. május 23-án egyesült és létrehozta a Német Szövetségi Köztársaságot; 1949. október 7-én a szovjet megszállási övezetben megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. Ezek nevei a köznyelvben "Nyugat-Németország" és "Kelet-Németország" volt, Berlin részei pedig "Nyugat-Berlin" és "Kelet-Berlin". A keleti országrész fővárosa Kelet-Berlin lett, a nyugatié Bonn. Nyugat-Németország kijelentette, hogy Bonn csak ideiglenes főváros, egyszer megszűnik a mesterséges fennálló helyzet, a két államra osztottság.

Nyugat-Németországban parlamentáris demokrácia épült ki szociális piacgazdasággal, az Amerikai Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal szövetkezett. Az 1950-es évek elejétől tartós gazdasági növekedés indult (német gazdasági csoda). 1955-ben csatlakozott a NATO-hoz és 1958-ban az Európai Gazdasági Közösség alapító tagja lett. A határ túloldalán Kelet-Németországot kezdetben megszállva tartotta a Szovjetunió, majd 1955 májusától, a Varsói Szerződés megalakulásától, szövetségesként volt jelen. Autoriter ország volt szovjet típusú gazdasággal. Sok polgára a Nyugatban látta a politikai szabadság és a gazdasági virágzás hazáját. 1961-ben felépítették a berlini falat, hogy megakadályozzák a szökést Kelet-Németországból Nyugat-Németországba. Ez a lépés lett a hidegháború szimbóluma. A két Németország közötti feszültség jelentősen enyhült az 1970-es évek elejétől Willy Brandt nyugatnémet kancellár keleti politikája következtében, amely magában foglalta Németország II. világháborús területi veszteségeinek tényleges elismerését.

Miután a keletnémet kormány kénytelen volt szembesülni azzal, hogy egyre több keletnémet szökik nyugatra Magyarországon át, az 1989. nyári tömegdemonstrációk után novemberben a keletnémet hatóságok feloldották a lakosságot sújtó utazási korlátozásokat. Bár az eredeti szándék a keletnémet államra nehezedő nyomás csökkentése volt, a határok megnyitása felgyorsította a keletnémet reformfolyamatot. Egy évvel később, 1990. szeptember 12-én megkötötték a "kettő plusz négy szerződést" a két német állam a a megszálló hatalmak között. A szerződés értelmében a négy megszálló hatalom lemondott minden, a győzteseket megillető jogról, és Németország visszanyerte teljes függetlenségét. 1990. október 3-án Németországot ismét egyesítették. Az 1994. március 10-én elfogadott Bonn-Berlin törvény értelmében az egyesített állam fővárosa Berlin lett, Bonn pedig, részben megőrizve különleges helyzetét, továbbra is székhelye maradt néhány szövetségi minisztériumnak. A kormány költözése 1999-ben fejeződött be.

Az egyesítés óta Németország vezető szerepet tölt be az Európai Unióban és a NATO-ban. Békefenntartó csapatokat küldött a stabilitás biztosítására a Balkánra és Afganisztánba. Ezek a katonai szerepvállalások vitatottak, mert Németországban törvény írja elő, hogy csapatai csak védelmi szerepet láthatnak el. A külföldre küldött csapatok tevékenységét nehéz védelminek beállítani; de parlamenti szavazásokkal legalizálták a részvételt békefenntartó küldetésekben.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a History of Germany című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.