Német Aranybulla

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Goldene-bulle 1c-480x475.jpg

IV. (Luxemburgi) Károly által 1356-ban, a tartományurak nyomására kiadott okirat. Az irat meghatározta a német-római császár megválasztásának módját, kijelölve hét választófejedelmet - három egyházit és négy világit: (trieri, mainzi, kölni érsekek, szász fejedelem, cseh király, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf).

A császárválasztás rendje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mainzi érsek a császár vagy a rómaiak királyának halálhírére egy hónapon belül az összes választófejedelmet nyílt levélben tájékoztatta. Késedelmeskedés esetén a fejedelmek saját maguktól, három hónapon belül, Frankfurtban gyűltek össze, hogy megválasszák a rómaiak királyát, akiből majd császár lesz. A választás szavazattöbbséggel történt. A császárrá koronázásra a pápa jogosult Rómában. A választók esküje így hangzott:

Esküszöm az előttem levő szent evangeliumra, hogy azon hitem szerint, mely Istenhez és a szent birodalomhoz köt, belátásom és értelmem szerint és Isten segedelmével, azt választom a keresztyén nép világi fejéül, azaz római királyúl, a ki legjobban megfelel ezen hivatalnak értelmem és belátásom igazgatása és parancsa és hitem szerint és hogy neki adom szavamat és szavazatomat, szabadon minden szerződéstől, ártól és bárminemű előző kötelességtől. Ugy segítsenek Isten és minden szentjei".[1]

A fejedelmek jogállása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megválasztás után, de még a megkoronázás előtt az uralkodó kibocsátotta a választási kapitulációját. A választási kapituláció az uralkodó és a rendek közötti megállapodást tartalmazta: az uralkodó ebben biztosítékot adott a rendeknek, hogy a meglévő jogaikat nem csorbítja. Magyarországon ennek az ún. koronázási hitlevél felelt meg. Az Aranybulla rögzíti a világi választófejedelmek kötelezettségeit az újonnan megválasztott uralkodóval szemben:

A birodalmi gyűlés alkalmával a császárnak vagy római királynak kézmosó vízzel a brandenburgi őrgróf szolgál, az első pohár italt a cseh király nyújtja, ki azonban kiváltságai értelmében ezt nem királyi koronával a fején cselekszik hacsak erre magától nem hajlandó; a rajnai palotagróf az ételt szolgálja fel, míg Szászország fejedelme a marsalli tisztet tölti be, mint ahogyan ez régtől fogva szokásos.

Az Aranybulla a nemesek jogait védte. Az újonnan megválasztott uralkodónak azonnal meg kellett erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát. A tartományok nagyobb önállóságot, a választófejedelmek pénzverési, hadsereg felállítási jogot kaptak. Az okirat engedélyezte a fejedelmek számára a független külpolitikát.

Az Aranybulla a 7 választófejedelmet saját birtokukon függetlennek ismerte el, ezzel "szentesítve" Németország széttagoltságát.

Hagyományozódás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német Aranybulla 4 példányban maradt fenn: a mainzi, a heidelbergi, a majna-frankfurti aranypecséttel, a nürnbergi pedig a nagy császári viaszpecséttel. Az 1–23 törvénycikkeket 1356. január 9-én hirdették ki a nürnbergi birodalmi gyűlésben, a 24. cikkelytől végig 1356. december 24-én Metzben. Az utolsó római császárkoronázás III. Frigyesé 1452-ben. Az utolsó német-római császárt, II. Ferencet 1792-ben koronázták meg Frankfurt am Mainban.

Későbbi fejlemények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Christian August Beck (1720-1784) német jogtörténész 1755 és 59 között előadássorozatot tartott a német területek történelméről és alkotmányosságuk fejlődéséről. Az előadássorozatból készült tankönyvek a mai németországi történelem- és jogi tanulmányok során használt referenciamunkák. Beck előadása szerint az idők folyamán a választói kollégium kiegészült még két választófejedelemséggel.

Idővel vita alakult ki a választók között, hogy meg lehet-e változtatni az Aranybulla rendelkezéseit. Végül arra jutottak, hogy igen, mivel eleve sok olyan rendelkezés volt benne, amelyet nem tartottak be, illetve melyek idejétmúlttá váltak.

"Például, hogy a választófejedelmek csak kenyeret és vizet kaphatnak, ha 30 napon belül nem választják meg a császárt, hogy a rajnai palotagróf a császár bírája, hogy a világi választófejedelmek fiainak meg kell tanulniuk a szlavón vagy a vend nyelvet, hogy a császárválasztásra Frankfurtban, a koronázásra ellenben Aachenban kell sort keríteni, hogy a választófejedelmek az esküt latinul teszik le, hogy a választást követő első birodalmi gyűlést Nürnbergben kell tartani stb. Itt említendő a nyolcadik és a kilencedik választói méltóság létrehozása, Mainz és Köln egyezsége a király felkenése és felszentelése körül, és a választási kapitulációnak az a rendelkezése, hogy a jövőben visszaháramló birodalmi hűbéreket a császárnak nem kell tovább adományoznia, hanem azok a császári birtokok részét képezik."[2]

A bajor herceg eredetileg egyben a rajnai őrgrófi méltóságot is birtokolta. A bajor hercegi ház ezt követően azonban kettévált a bajor és a pfalzi ágra, melyek között a választás joga állandó vita tárgya volt, mígnem 1329-ben megegyeztek abban, hogy a választói jogukkal felváltva fognak élni. Az Aranybullában azonban IV.Károly a pfalzi ágnak adta a rajnai őrgrófságot, s ezzel neki juttatta a jogosultságot. A bajor ágnak viszont az 1648-as vesztfáliai békében sikerült kiharcolnia, hogy ez az ág is részt vehessen a választásban. A kilencedik választófejedelem a braunschweig-luneburgi herceg lett 1708-ban.

A francia forradalom ideje alatt az ún. első koalíciós háborúban Poroszország 1795-ben Bázelben, majd Ausztria 1797-ben Campo Formióban békét kötöttek Napóleonnal. E békékben a két vezető német nagyhatalom beleegyezett abba, hogy a Rajnától nyugatra lévő német területek, Ausztria pedig még abba is, hogy maga Mainz és környéke is francia fennhatóság alá kerüljenek - ezzel a két vezető német hatalom lemondott a birodalom integritásának elvéről. 1803 februárjában a német birodalmi küldöttek e helyzetre reagálva úgy döntöttek, hogy kárpótolják az elvesztett területekért a birodalmi rendeket (azon egyházi és világi személyek, vagy testületek, akik részvételi- és szavazati joggal rendelkeznek a birodalmi rendi gyűlésen) illetve átszervezik a birodalom területi beosztását - ezzel a 300 birodalmi rend száma lecsökkent 112-re.

1804 májusában a szenátus határozatával Napóleon bevezette az örökös császárságot - ennek referendum útján történő megerősítésére novemberben, a császárkoronázásra decemberben került sor. A Habsburgok erre augusztusban kikiáltották az Osztrák Császárságot, amely magában foglalta a német birodalmi területek egy részét is. 1805-ben kitört a hatmadik koalíciós háború, melyben Bajorország, Baden és Würtenberg francia oldalra állt. A vesztes austerlitzi csata után a pozsonyi békében Ausztria területeket volt kénytelen átengedni a győzteseknek, Bajorország és Würtenberg pedig királyi rangra emelkedett. 1806 júliusában 16 német uralkodó létrehozta francia védnökség alatt a Rajnai Szövetséget, augusztus 6-án pedig I. Ferenc lemondott a német császári trónról és feloldotta a birodalmi rendeket kötetelezettségeik alól. A Német Nemzet Szent Római Birodalma ezzel megszűnt.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Nagy Képes Világtörténet VII. KÖTET: A REFORMATIO KORA I. RÉSZ: AZ ÚJKORT BEVEZETŐ MOZGALMAK II. FEJEZET. Küzdelem a császári koronáért.
  2. Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, 115. old.
  • Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet IV-XV. század. Szerk.: Sz. Jónás. Osiris Kiadó. Budapest, 1999. Online elérés: [1]
  • Kora-újkori egyetemes történelmi szöveggyűjtemény. Szerk.: Poór János. Osiris Kiadó. Budapest, 2000. ISBN 9633797810 114-124.old.
  • Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I. Osiris Kiadó. Budapest, 2005. ISBN 9633896908

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]