II. Ottó német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Ottó
Otto II. (HRR).jpg
II. (más források szerint III.) Ottó
ábrázolása 983 körül

Német király
Uralkodási ideje
973983. december 7.
Koronázása
961. május 26.[1]
Elődje I. Ottó
Utódja III. Ottó
Német-római császár
Uralkodási ideje
967983. december 7.
Koronázása
967. december 25.[1]
Elődje nem öröklődik
Utódja nem öröklődik
Életrajzi adatok
Uralkodóház Liudolf-ház
Született 955. vége
Szászország
Elhunyt 983. december 7. (28 évesen)
Róma[1][2]
Nyughelye Szent Péter-bazilika, Róma
Édesapja I. Ottó
Édesanyja Itáliai Adelheid
II. Ottó és Theophanu Krisztus áldó keze alatt

II. Ottó vagy Vörös Ottó (németül Otto II. der Zweite), (955.[1][2]Róma, 983. december 7.[1][2]), német társkirály 961-től, egyeduralkodó 973-tól, a Német-római Birodalom második császára 967-től haláláig.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. (Nagy) Ottó császár (912–973) harmadik fiaként született édesapjának második házasságából, Adelheid felső-burgundiai hercegnőtől. 961-ben hat évesen koronázták német királlyá. 973-ban édesapja halála után a birodalom nemessége felől érkező mindennemű ellenállás nélkül követte apját a császári trónon. A súrlódás nélküli hatalmi folytonosság apjának sikeres politikájának következménye volt, aki már 967-ben társcsászárrá emeltette fiát. (A ceremóniát XIII. János pápa végezte.)

II. Ottónak nem sikerült „bíborbanszületett” császárnét találni, de az unokahúgát feleségül adta hozzá a bizánci császár, ezzel jelezve, hogy elismeri a nyugati császár hatalmát.

Ottó udvarában – javarészt felesége, a művelt Theophanu hatására – virágzó szellemi életet alakított ki, melynek során itáliai gondolkodókat is udvarába hivatott. Ottó elképzelései az itáliai politika kérdésében részben ennek eredményeképpen formálódtak ki.

A hatalom megszilárdítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottó uralmának első hét évét hatalmának megszilárdításával töltötte. Lotharingiával szembe kellett néznie francia támogatással a 939-es felkelés során elesett Giselbert unokaöccsei kezdtek mozgolódni, a titokban a trónra igyekvő Civakodó Henrik bajor herceg pedig II. Boleszláv cseh fejedelemmel lépett szövetségre ellene.[1] Ottó Henriket fogságba vetette, majd Boleszláv ellen fordult volna[1], de ekkor I. Harald dán király tört be az Északi-Markba.[2] Miután visszaszorította őket, hadserege élén benyomult Jütlandba, és Harald kénytelen volt elismerni hűbérurának.[1] Ottó így a Schlei folyóig biztosította birodalmának határát (974).

Csak ezt követően tudott Boleszláv ellen vonulni, ám a csehországi hadjárat 975-ben sikertelenül végződött.[1] Ennek következményeképp a fogságából kiszabaduló Henrik 976-ban felkelt ellene, amit Ottó levert.[1] Henriket megfosztotta trónjától, a túl nagy és ezért mindenkori hercegének túlságosan is sok hatalmat biztosító Bajorországról pedig leválasztotta az Osztrák Őrgrófságot, Karintiát és Veronát, melyeket önálló grófságokká alakított át.[3] Minthogy lépéseivel jelentősen gyengítette a Liudolfing család hatalmát, édesanyja befolyása is csökkent az udvarban.

Miután Giselbert unokaöccsei megkapták örökségüket, Lothár franciai király fivére, Károly pedig megkapta Alsó-Lotaringia hercegségét, Lotaringia is elcsendesedett.[4] 977-ben sikerrel hódoltatta meg Boleszlávot is, úgy tűnt, vége szakad a belháborúnak.[4] Ám ekkor három Henrik: az elűzött bajor herceg, az újonnan kinevezett karintiai, valamint a passaui püspök szított ellene felkelést.[4] Ezt I. Ottó sváb herceg segítségével hamarosan leverte, Karintiát pedig 978-ban a néhai Vörös Konrád fiának, Ottónak adományozta.[4]

Franciaországi harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottó lotharingia adományozásával kiváltotta Károly bátyja, Lothár király haragját, aki hadba vonult ellene. Az akció olyan hirtelen váratlanul érte az Aachenben időző császárt, hogy várandós feleségével együtt kis híján foglyul ejtették.[4] Ez 978 júniusában történt. A megtorló hadjáratban Ottó egészen Párizsig jutott, Montmartre magaslatán ütött tábort onnan fenyegetvén a franciákat[2]. Lothár kísérlete Lotaringia visszaszerzésére ezzel kudarcot vallott, 980-ban Chiersben aztán végleg le is mondott a tartományra támasztott igényéről.[4]

II. Ottó romantikus ábrázolása

Itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottó fő külpolitikai céljai között szerepelt Dél-Itália meghódítása. 980-ban tehát Itáliára tört, és visszahelyezte Rómába az elűzött VII. Benedek pápát, majd az arab és bizánci befolyás visszaszorítására délnek indult.[4] A bizánciaktól sikerült ugyan elvennie Bari és Tarentum városát, de Squillace mellett 982-ben vereséget szenvedett – az előzetes, contronei ütközetben elesett – Abul-Hasem palermói emír csapataitól.[4] Az ütközetet követően maga a császár is csak a csodával határos módon menekült meg a fogságtól.[4]

Belpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottó hatalma megszilárdítása után sikeres belpolitikát folytatott. A 983. májusi veronai birodalmi gyűlésen a német nemesség biztosította támogatásáról a dél-német hercegségek megszállása során. Ottó fiának, III. Ottónak utódlását is el tudta fogadtatni, akit 3 évesen már királlyá választottak. Ezután Rómába ment az új pápa, XIV. János pápa beiktatásának ürügyén.[4] Itt is lelte halálát, melyet malária (más források szerint egyfajta lázas bélelégtelenség) okozott.

Ottó itáliai veresége a szláv területekre is eljutott.[2] Hatalmas szláv felkelés robbant ki: liuticsok, obodritok és más törzsek rohama az Elba vonaláig szorította vissza a német uralmat[4], de a csehek és a dánok is mozgásba jöttek.[2] A 983 nyarán történt eseményekről azonban Ottó már nem kaphatott hírt.

Földi maradványai a római Szent Péter-bazilikában előcsarnokában nyugszanak.[2] Ő az egyetlen itt eltemetett német császár.

Megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ottót a kortársak önfejű, kiegyensúlyozatlan uralkodónak ítélték meg, azonban az utókor eltérő véleménnyel van róla. Minden kritika ellenére fontos megemlíteni a legnagyobb eredmények között, hogy II. Ottó az apja által összekovácsolt birodalmat képes volt összetartani.

II. Ottó

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Ottó 972. április 14-én[1] kötött házasságot Theophanu bizánci hercegnővel (958991. június 15.), I. Jóannész bizánci császár (969–976) leányával[5], akitől négy gyermeke született:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   36. oldal
  2. ^ a b c d e f g h Bokor József (szerk.). Ottó (15), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. október 4. 
  3. Weiszhár, 36–37. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k Weiszhár, 37. oldal
  5. ^ a b c d e Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
I. Ottó
Német király
961983
973-ig társkirály
Német-római császár
967983
973-ig társcsászár
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
III. Ottó
Előző uralkodó:
I. Ottó
Itália királya
980983
Corona ferrea monza (heraldry).svg
Következő uralkodó:
III. Ottó