II. Frigyes német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Frigyes
Frederick II and eagle.jpg
II. Frigyes a sólymával
(Frigyes De arte venandi cum avibus című könyvéből, Biblioteca Vaticana, Pal. lat 1071)

Német király
Uralkodási ideje
1212. december 9. – 1250. december 13.
Koronázása Aacheni dóm
1215. július 23.
Elődje IV. Ottó
Utódja IV. Konrád
Német-római császár
Uralkodási ideje
1220 – 1250. december 13.
Koronázása Szent Péter-bazilika, Róma
1220. november 26.
Elődje nem öröklődik
Utódja nem öröklődik
Életrajzi adatok
Uralkodóház Stauf-ház
Született
1194. december 26.
Jesi
Elhunyt
1250. december 13. (55 évesen)
Castel Fiorentino
Nyughelye Palermo[1]
Gyermekei (VII.) Henrik német király
IV. Konrád német király
Manfréd szicíliai király
Édesapja VI. Henrik német-római császár
Édesanyja Szicíliai Konstancia

II. Frigyes Roger (németül Friedrich II.), (Jesi, 1194. december 26.Castel Fiorentino, 1250. december 13.) német-római császár és szicíliai király, korának egyik legjelentősebb uralkodója volt. Idejének nagy részét a virágzó kulturális központtá fejlesztett, centralizált Szicíliában töltötte, német földön csak 12141220 és 12401246 között tartózkodott megszakításokkal.

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Stauf-házba tartozott, atyja VI. Henrik, Barbarossa Frigyes és Burgundi Beatrix fia 1186-ban vette feleségül a szicíliai normann királyság utószülött örökösnőjét, II. Roger szicíliai király lányát, Szicíliai Konstanciát. Gyermekük, a két nagyapjáról Frigyes Rogernak nevezett királyfi 1194-ben született meg, amikorra Henrik sikeresen pacifikálta felesége hozományát.

Öröklési problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik már 1196-ban, a würzburgi birodalmi gyűlésen javasolta az egybegyűlt rendeknek, hogy a Szicíliai Királyságot (ami ebben az időben a Pápai állam hűbérese volt) kapcsolják a Szent Római Birodalomhoz, és ezzel együtt ismerjék el a császári trón örökletességét. A gyűlés elvetette a gondolatot, de Frigyest elismerték örökösnek. Henrik számításait korai halála húzta keresztül 1197-ben.

A kisgyermek Szicíliát gond nélkül örökölte (itt I. Frigyes néven uralkodott). Gyámja először anyja, Konstancia, majd annak 1198-as halálát követően III. Ince pápa lett 1212-es felnőtté válásáig. A német választók ezzel szemben korábbi határozatukat megtagadva nem tették trónra, helyette 1198-ban két uralkodót is sikerült megválasztaniuk. Az egyikük a II. Fülöp Ágost francia uralkodó által támogatott Sváb Fülöp, Frigyes nagybátyja, a másikuk Oroszlánszívű Richárd angol király szövetségese, IV. Ottó bajor herceg, Oroszlán Henrik fia volt. 1208-ban Fülöp magánbosszú áldozatául esett, 1209-ben pedig Ince császárrá koronázta Ottót.

Régensség és trónharc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amilyen nagy szolgálatot tett III. Ince pontifikátusa során a római katolikus egyháznak, olyannyira alkalmatlan régensnek bizonyult a rábízott országrészben. Uralma során egymást érték a szicíliai lázadások, viszont siker koronázta a Patrimonium Sancti Petri (Szent Péter öröksége) „kiegészítésére” (recuperationes) tett kísérleteit: nagyrészt az ő érdeme az egységes Pápai Állam megszületése.

1210-ben IV. Ottó korábbi ígéretét megszegve megindult, hogy hadai élén egyesítse Szicíliát a Birodalommal. Ez a bekerítéstől félő Ince részéről 1211-ben kiközösítést vont maga után, ami a hercegek lázongásához vezetett német földön. Távollétében a pápa támogatásával egy csoportjuk Frigyest választotta uralkodóvá, mire Ottó kénytelen volt visszavonulni.

1212-ben a nagykorúvá váló Frigyes Rogert ismét német királlyá választották, és december 9-én Mainzban megkoronázták. Ottó azonban továbbra is gondot jelentett, mivel északi területein kiátkozása ellenére megőrizte hatalmát. Végül az 1214-es bouvines-i ütközetben francia segítséggel sikerült legyőzni Ottó csapatait, aki családi birtokára menekült vissza, és 1218-ban itt halt meg támogatók nélkül.

Német–római ügyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1215-ben a választófejedelmek ismét királlyá választották Frigyest, akit július 23-án Aachenben maga III. Ince kent fel annak fejében, hogy megtiltotta neki Szicília és a Birodalom egyesítését. Császárrá koronázására csak hosszas tárgyalásokat követően került sor: 1220. november 20-án III. Honoriusz pápa Rómában illesztette fejére a koronát. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés) adományozott egyházi nagyhűbéreseinek (Confoederatio cum principibus ecclesiasticisSzövetség az egyházi hercegekkel), amit 1232-ben kiterjesztett a világiakra is. Ezzel véglegesedett az ország széttagolódása. 1226-ban adományozott aranybullát a teuton lovagoknak, amiért a magiszterük Salzai Hermann nehéz diplomáciai ügyek elsimításában segített neki. A kiváltság értelmében a lovagok nyugodtan saját birtokukként kezelték a Balti-tenger melletti területeket, amik meghódítására feljogosították őket.

Egy újabb viszály a pápasággal ismét békével zárult a német lovagrend békeközvetítőként való fellépésének köszönhetően.

II. Frigyes igyekezett minél kevesebb időt tölteni Németországban, ezért képviselőként fiait küldte északi országába. Először Henrik nevű fia vigyázta apja érdekeit szicíliai, római, később német királyi minőségben. 1231-től kezdve viszonyuk megromlott, mivel a fejedelmek ellene hangolták Frigyest, aki 1234-ben birodalmi átok alá helyezte fiát. Henrik erre fellázadt, és szövetkezett a lombardokkal, ám sikertelenül: 1235-ben legyőzték, letették a trónról és bebörtönözték. Rövidesen kibékült fiával, ez megint csak Salzai érdeme volt. Ekkor a császár kisebbik fia, az ekkor még kiskorú Konrád vette át a helyét: 1237-ben királlyá választották. 1242-ig II. Siegfried mainzi érsek irányította Németország ügyeit, onnantól kezdve pedig Raspe Henrik, Türingia tartománygrófja, és I. Vencel cseh király felügyelték az ifjú királyt. Frigyes 1245-ös kiátkozása után Raspe fellázadt, és 1246-ban ellenkirálynak kiáltották ki, de már a következő évben meghalt. Ekkor Holland Vilmos lépett fel trónkövetelőként, és meg is választották, de németalföldi elfoglaltságai miatt tevékenyen sosem vett részt a császárság ügyeiben.

II. Frigyes császár
II. Frigyes pénzérméje
Frigyes és al-Malik szultán (1229)

A szicíliai mintaállam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szenvedélyei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A császár szenvedélyes vadász és solymász volt. A madarak életét tanulmányozva az ornitológia alapjait teremtette meg, és egy értekezést is írt a madarakról Tractatus de avibus címmel, amely tudományos szempontból is egyedülálló mű a maga korában.

Nyelvtudás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saját korában a világ csodájának számított (Stupor mundi), és állítólag hat nyelven beszélt: latinul, szicíliaiul, németül, franciául, görögül és arabul.[2]

Házasságai és egyéb kapcsolatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Frigyes háromszor nősült, mindhárom házassága pusztán politikai okokból köttetett meg, és hogy törvényes gyermekei is születhessenek, amely kötelezettség két feleségének az életébe is került. "Ellentmondásos jellemére utal, hogy míg Szicíliában muzulmánokkal vette körül magát, s azok erkölcseit is átvette (állítólag háremet is tartott, de erről megoszlanak a vélemények),[…]"[3] "Luceriában valóságos háremet rendezett be s ágyasoknak és odaliszkoknak csapatja követte őt még hadjárataiban is."[4] "1248 februárban a parmaiak egy szerencsés kirohanással tönkre tették Frigyes seregét, táborát, kincstárát, koronáját s még háremét is zsákmányul ejtették, megölték hű tanácsadóját, Suessai Tadét, Vittoriát porrá égették."[4]

Gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A három házasságából: 1. Aragóniai Konstancia, 2. II. Izabella jeruzsálemi királynő, 3. Plantagenêt Izabella, János angol király lánya és a házasságon kívüli kapcsolataiból összesen 21 gyermeke született, akik közül 17-en érték meg a nagykorúságot, és mindössze 12-en élték túl.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • II. Frigyes: Tractatus de avibus (Értekezés a madarakról), XIII. század.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ács Zoltán: Az antikrisztus. II. Frigyes (1194-1250) in Szvák Gyula szerk.: Koronás portrék, Budapest, Kozmosz Könyvek, 1987.
  • Fernandez, Dominique: Ganümédész elrablása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  2. Cronica, Giovanni Villani Book VI e. 1. – 2014. június 16. (Rose E. Selfe angol fordítása)
  3. Lásd Ács (1987: 42).
  4. ^ a b Nagy képes világtörténet (1898-1905, főszerkesztő: Marczali Henrik, elektronikus változat) - {{{1}}} – 2014. június 16.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Frigyes német-római császár témájú médiaállományokat.


Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előző
I. (Hohenstaufen) Henrik
Szicília királya Armoiries Manfred de Sicile.svg
1197 – 1250
Következő
I. (Hohenstaufen) Konrád
Előző uralkodó:
IV. Ottó
Svábföld hercege
12121216
Coat of arms of Baden-Württemberg (lesser).svg
Következő uralkodó:
II. Henrik
Előző uralkodó:
IV. Ottó
Német király
12121250
(VII.) Henrik társkirály, Raspe Henrik ellenkirály
Német-római császár
12201250
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
IV. Konrád