I. Konrád keleti frank király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából



I. Konrád
Konrad1 iniciala.jpg

Német király
Uralkodási ideje
911. november 10.[1]918. december 23.
Elődje IV. Lajos keleti frank király
Utódja I. Henrik német király
Életrajzi adatok
Született 881 körül
Elhunyt 918. december 23. (37 évesen)
Weilburg
Nyughelye Fulda
Házastársa Sváb Kunigunda
Gyermekei Kunigunda és Herman
Édesapja Thüringiai Konrád herceg
Édesanyja Glismut

I. Konrád vagy Frank Konrád, Ifjabb Konrád (németül Konrad I.), (881. – 918. december 23.[1]) frank herceg 906-tól és keleti frank király 911-től, a királyi trónon a Konrád-ház első és egyetlen uralkodója volt, egyben a Keleti Frank Királyság utolsó királya volt, a Karoling Gyermek Lajos utódaként. Utóda a már Német Királyságnak nevezett állam uralkodójaként I. Madarász Henrik volt a szász dinasztiából.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Konrád Konrád türingiai herceg és Glismut, Karintiai Arnulf német-római császár leányának fiaként látta meg a napvilágot. A Konrádok, a Mosel vidékének grófjai, és a Babenbergek, a Majna vidék grófjai, gyakorolták az abszolút hatalmat Frankföld fölött. 906-ban a két család vívta egymás ellen a fritzlari csatát. A csatában az idősebb Konrád életét vesztette, ahogy a Babenberg gróf három fia közül kettő is. A harmadikat is hamarosan kivégezték, a birodalmi kancellár, I. Hatto, mainzi bíboros védelmi ígérete ellenére. Ezek után az egyetlen jelentős túlélő, Ifjabb Konrád, lett Frankföld hercege.

Trónralpése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Konrádot 911. november 10-én választották keleti frank királlyá[1] Forchheimban[forrás?], nagybátyja, az utolsó Karoling király, Gyermek Lajos, halála után. Az új uralkodó megválasztását azonban a lotharingiai herceg nem ismerte el, fellázadt, és tartományával együtt a Nyugati Frank Királysághoz csatlakozott.[1] Ezzel kezdetét vette a Konrád uralkodását végigkísérő harc a törzshercegségekkel.[1]

Miután nem sikerült adófizetésre kényszeríteniük az új király, a magyarok is megindultak.[1] 912-ben Konrád saját hercegségét, a Frankföldet, valamint Thüringiát dúlták végig.[1]

Az alemann felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

912913 folyamán Konrád Lotaringia visszaszerzésére 3 hadjáratot is indított – sikertelenül.[1] Ugyanakkor azzal, hogy Thüringia északi részeit ki akarta vonni a szász joghatóság alól, az időközben elhunyt Ottó herceg fiát, Henriket is ellenségéve tette.[1]

913-ban Echanger palotagróf és fivére, Berchtold (előzőleg ők ketten győzték le bajor Arnulffal a Burgundiából hazafelé tartó magyarokat) vezetésével kitört az alemann felkelés is.[1] A béke kedvéért Konrád hajlandó volt elvenni a két fivér korosodó nővérét.[2] Sváb Kunigunda, Liutpold özvegye és Arnulf bajor herceg édesanyja, még abban az évben két gyermeket is szül neki, Kunigundát és Hermant.

E házasság ellenére 914-ben újra fellángoltak az alemann harcok.[3] A magyarverő Arnulf herceg is csatlakozott a lázadáshoz.[3] Ám miután Konrád vereséget szenvedett, épp az általa legyőzöttekhez menekült (914), s ezt követően innen intézett folyamatos betöréseket Bajorországba.[3] Alemanniában a szintén a magyarokhoz száműzött Erchanger távozása után sem csillapodott a nyugtalanság.[3] Most Burchard, a 911-ben meggyilkolt hasonnevű Alemann herceg fia támasztott felkelést (915).[3] Ezt a király nem volt képes leverni, mert a szász Henrik ellen kellett vonulnia, aki Eresburgnál vereséget mért Konrád fivérére, Eberhard frank hercegre.[3] A visszatérő Erchanger Burcharddal összefogva szintén győzött, és herceggé kiáltatta ki magát.[3] Ezzel megszületett egy új törzshercegség: a sváb.[3]

A lázadók ezalatt végigdúlták Sváb- és Frankföldet, Szászországot és Thüringiát.[3] Egy seregtestük egészen Brémáig hatolt el, amit fel is gyújtottak.[3]

916-ban hohenaltheimi zsinaton az Egyház ugyan Konrád központosító törekvései mellé állt[4], de ez sem tudta az eseményeket kompenzálni.

Ugyanez évben Arnulf elfoglalta – bár Konrád ellenében megtartani ekkor még nem tudta – a bajor fővárost, Regensburgot; a Svábföldön átvonuló magyarok Lotharingiát dúlták.[3] A király, aki mellett jóformán csak fivére, Eberhard és az egyházi előkelők tartottak ki, 917-ben kivégeztette az időközben elfogott Erchangert és Berchtoldot.[3] Az új sváb herceg, Burchard lett.[3] Arnulf harcát is siker koronázta: még ebben az évben visszafoglalta tartományát.[3]

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szászok és bajorok ellen vívott harcban, úgy tűnt, mintha már sosem akarna vége szakadni.[3] Ám az egyik ütközeben végül Konrád súlyos sebesülést szerzett.[3] A birodalom érdekeit országlása latt végig előtérbe helyező uralkodó még egyszer megmutatta nagyságát: halálos ágyán legnagyobb ellenfelét, Szász Henriket nevezte meg utódjául, és saját fivérét, Eberhardot küldte el hozzá a királyi jelvényekkel.[3] A cél az volt, hogy Henrik hatékonyan vezethessen hadjáratot a betörő magyarok ellen. Konrád 918. december 23-án hunyta le a szemét Weilburgban. Fuldában temették el.

Eberhard követte testvérét a frankföldi trónon. 939-ben felkelést vezetett Nagy Ottó ellen, de a vesztes andernachi csatát követő menekülésben megölték. Frankföld közvetlen császári uralom alá került, mely 939-től 1024-ig tartott.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok, Mæcenas, Budapest, 1998, ISBN 963-9025-66-6, 28. oldal
  2. Weiszhár, 28–29. oldal
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q Weiszhár, 29. oldal
  4. Magyar katolikus lexikon Online hozzáférés

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előd:
Babenbergek
Frankföld hercege

906918

Utód:
III. Eberhard


Előző uralkodó:
IV. Lajos
Frank király
keleten 911918
Trésor de Gourdon 04.JPG
Következő uralkodó:
I. Henrik
mint német király