I. Henrik német király
| I. Henrik | |
 |
|
| Henrik XIX. századi ábrázolása | |
|
|
|
| Német király | |
| Uralkodási ideje 919. május 12. – 936. július 2. |
|
| Elődje | I. Konrád |
| Utódja | I. Ottó |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Liudolf-ház |
| Teljes neve |    |
| Született | 876 |
| Elhunyt | 936. július 2. (60 évesen) Membleben, Türingia[1] |
| Nyughelye | Quedlinburg[2] |
| Házastársa | Hatheburg (876 k. – 909 u.) Ringelheimi Matild (877 – 968) |
| Gyermekei | Thankmar (908 – 938) Ottó (912 – 973) Szász Gerberga (913 – 984) Szász Hedwig (922 u. – 965) Henrik (922 – 955) Brunó (925 – 965) |
| Édesapja | I. Ottó szász herceg |
| Édesanyja | Babenbergi Hedwig |
I. Henrik vagy Madarász Henrik[3] (németül Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876[4] – 936. július 2.[5][4]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.[4]
Tartalomjegyzék |
Élete [szerkesztés]
Trónralépése [szerkesztés]
I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.
I. Konrád halálos ágyán őt jelölte meg utódjául.[6] 919. május 12-én[5] választották királlyá a szász és frank előkelőségekkel kiegyezve Fritzlarban.[4][a 1]
Az eseményt az egyház is támogatta[1], és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.
Kezdeti harcok [szerkesztés]
Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie[1]: megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására[forrás?].
Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak[5], majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.[5][4] II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.
Lotaringia kérdése [szerkesztés]
921-ben átengedte – ideiglenesen – Lotharingiát III. Károly nyugati frank királynak; ezért cserébe Károly elismerte őt német királynak.[6]
Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.[6]
A magyarok [szerkesztés]
924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.[7][6] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.[7][6] 926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.[7] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.[4]
Harc a szlávok ellen [szerkesztés]
A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.[7] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (elbamenti szláv törzs) földjeit[8] és határőrvidékeket (markokat) alakított[8]. Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette[8], a gyermeket rabszolgának adatta el[8]. 927–929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.[7] 929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését[7], és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.[7] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meissen várát.[4]
Merseburg [szerkesztés]
Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést[7], már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása[7][1], szabadok hadi kötelezettségre fogása[6], fegyverforgató városi polgárság szaporítása[6], a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.[4]
Dánok és burgundok [szerkesztés]
Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.[7] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat[4], és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei és Eder folyók között visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.[7]
935-ben Burgundiát is a birodalom függésébe kényszerítette.[1]
Halála, utódlás [szerkesztés]
Római utazását tervezte[1], de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.[7] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.
Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.[7] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet "német"-nek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette.
A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját[7], utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.
Egyéb [szerkesztés]
- Valószínűleg 935-ben II. Rudolf burgund király megajándékozta Henriket az – 1000 évvel később Adolf Hitlert is megbabonázó – úgynevezett szent lándzsával, amelybe beledolgozták Krisztus keresztjének fáját is.[4]
Jelentősége [szerkesztés]
Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.
Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.
Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.[4]
Családja [szerkesztés]
Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908 – 938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matilddal (877 – 968. március 14.) 909-ben[9] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:
- I. Ottó német-római császár[9] (912. november 23. – 973. május 7.)
- Szász Gerberga[9] (913 – 984. május 5.)
- Szász Hedwig[9] (922 u. – 965. május 10.)
- I. Henrik, "az Ifjú"[9] (922. április 22. – 955. november 1.), bajor herceg
- Brunó[9] (925. májusa – 965. október 11.), Kölni érsek
Megjegyzések [szerkesztés]
- ↑ Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):
[Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999. május 20.)]„ A király [I. Konrád] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott [bajor] Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. [918. december 23.]
26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek [Fritzlar, Hessen]; s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt [mainzi érsek], vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.
” – Widukind: Rerum gestarum Saxonicarum libri III, 967 körül
Jegyzetek [szerkesztés]
- ^ a b c d e f Magyar katolikus lexikon Online hozzáférés
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ Egy későbbi hagyomány szerint madarászás közben nyújtották át a koronázási ékszereket I. Konrád követei. (Európa, 100. o.)
- ^ a b c d e f g h i j k l m n Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1999, fordította Tamáska Péter, ISBN 963 645 053 6, ill. ISBN 963 203 017 6, 100. oldal
- ^ a b c d e Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok, Mæcenas, Budapest, 1998, ISBN 963-9025-66-6, 30. oldal
- ^ a b c d e f g h i j k Bokor József (szerk.). Henrik (34), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. október 4.
- ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár, 31. oldal
- ^ a b c d E. A. Koszminszkij: A középkor története (ИСТОРИЯ СРЕДНИХ ВЕКОВ, fordította Honti Rezső), Szikra, Budapest, 1949, 44. oldal
- ^ a b c d e f Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
Életút [szerkesztés]
Külső hivatkozások [szerkesztés]
Lásd még [szerkesztés]
| Előző uralkodó: I. Ottó |
|
Következő uralkodó: II. Ottó |
.svg){kind=small}
