I. Henrik német király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Henrik
Henry I the Fowler.JPG
Henrik XIX. századi ábrázolása

Német király
Uralkodási ideje
919. május 12.936. július 2.
Elődje I. Konrád
Utódja I. Ottó
Életrajzi adatok
Uralkodóház Liudolf-ház
Teljes neve \mathfrak{Heinrich} \mathfrak{der} \mathfrak{Vogler}
Született 876
Elhunyt 936. július 2. (60 évesen)
Membleben, Türingia[1]
Nyughelye Quedlinburg[2]
Házastársa Hatheburg (876 k. – 909 u.)
Ringelheimi Matild (877968)
Gyermekei Thankmar (908938)

Ottó (912973)
Szász Gerberga (913984)
Szász Hedwig (922 u. – 965)
Henrik (922955)
Brunó (925965)
Édesapja I. Ottó szász herceg
Édesanyja Babenbergi Hedwig

I. Henrik vagy Madarász Henrik[3] (németül Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876[4]936. július 2.[5][4]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.[4]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trónralépése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.

I. Konrád halálos ágyán őt jelölte meg utódjául.[6] 919. május 12-én[5] választották királlyá a szász és frank előkelőségekkel kiegyezve Fritzlarban.[4][a 1]

Az eseményt az egyház is támogatta[1], és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.

Kezdeti harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie[1]: megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására[forrás?].

Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak[5], majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.[5][4] II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.

Lotaringia kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

921-ben átengedte – ideiglenesen – Lotharingiát III. Károly nyugati frank királynak; ezért cserébe Károly elismerte őt német királynak.[6]

Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.[6]

A magyarok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.[7][6] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.[7][6] 926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.[7] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.[4]

Harc a szlávok ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik megkapja a német koronát madarászás közben.
(Hermann Vogel festménye 1900 körül)

A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.[7] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (elbamenti szláv törzs) földjeit[8] és határőrvidékeket (markokat) alakított[8]. Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette[8], a gyermeket rabszolgának adatta el[8]. 927929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.[7] 929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését[7], és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.[7] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meissen várát.[4]

Merseburg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést[7], már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása[7][1], szabadok hadi kötelezettségre fogása[6], fegyverforgató városi polgárság szaporítása[6], a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.[4]

Dánok és burgundok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.[7] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat[4], és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei és Eder folyók között visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.[7]

935-ben Burgundiát is a birodalom függésébe kényszerítette.[1]

Halála, utódlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Római utazását tervezte[1], de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.[7] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.

Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.[7] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját[7], utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik XII. századi ábrázolása

Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.

Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.

Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.[4]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matildával (895 k. – 968. március 14.) 909-ben[9] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):
    [Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999. augusztus 23.)]
    A király [I. Konrád] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott [bajor] Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. [918. december 23.]

    26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek [Fritzlar, Hessen]; s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt [mainzi érsek], vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.

    – Widukind: Rerum gestarum Saxonicarum libri III, 967 körül

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f Magyar katolikus lexikon Online hozzáférés
  2. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  3. Egy későbbi hagyomány szerint madarászás közben nyújtották át a koronázási ékszereket I. Konrád követei. (Európa, 100. o.)
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1999, fordította Tamáska Péter, ISBN 963 645 053 6, ill. ISBN 963 203 017 6, 100. oldal
  5. ^ a b c d e Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   30. oldal
  6. ^ a b c d e f g h i j k Bokor József (szerk.). Henrik (34), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. október 4. 
  7. ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár, 31. oldal
  8. ^ a b c d E. A. Koszminszkij: A középkor története (ИСТОРИЯ СРЕДНИХ ВЕКОВ, fordította Honti Rezső), Szikra, Budapest, 1949, 44. oldal
  9. ^ a b c d e f Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

Életút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Henrik német király témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
I. Ottó
Szászország hercege
912936
Armoiries Saxe.svg
Következő uralkodó:
II. Ottó
Előző uralkodó:
I. Konrád
mint keleti frank király
Német király
919936
Német-római császár

A német-római császári korona
Következő uralkodó:
I. Ottó