Paul von Hindenburg
| Paul von Hindenburg | |
 |
|
| Paul von Hindenburg | |
| Weimari köztársaság és a Harmadik Birodalom elnöke | |
| Hivatali idő 1925. május 12. – 1934. augusztus 2. |
|
| Előd | Friedrich Ebert |
| Utód | Adolf Hitler |
|
|
|
| Született | Posen (ma: Poznań) 1847. október 2. |
| Elhunyt | Neudeck 1934. augusztus 2. (86 évesen) |
|
|
|
| Házastárs | Gertrud von Sperling |
 |
|
| Paul von Hindenburg aláírása | |
Paul Ludwig Hans Anton von Beneckendorff und von Hindenburg (Posen (ma: Poznań), 1847. október 2. – Neudeck, 1934. augusztus 2.) német tábornok és nemzeti hős, az első világháború után a weimari köztársaság birodalmi elnöke. Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert kancellárrá. Az idős államfő nem tudott ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával teljesen megszűnt az alkotmányos kormányzás Németországban, melyet Adolf Hitler korlátlan hatalma követett.
Tartalomjegyzék |
Élete[szerkesztés]
Ifjúkora[szerkesztés]
Paul von Beneckendorff und von Hindenburg 1847. október 2-án született Posenben (ma: Poznań, Lengyelország), apai ágon egy neves arisztokrata család sarjaként. Édesapja, Robert von Hindenburg (1816–1902) porosz katonatiszt, édesanyja, Luise Schwickart (1825–1893) volt. A család három fiúgyermeke közül Paul volt a legidősebb. Tizenegy éves korától már a wahlstatti, majd a berlini kadétiskola hallgatója volt.
Tanulmányai befejezését követően a Porosz Királyság hadseregének fiatal tisztjeként részt vett az 1866-os porosz–osztrák háborúban, majd az 1870–71-es porosz–francia háborúban is. 1878-ban a német vezérkarhoz került. 1879-ben összeházasodott Gertrud von Sperlinggel, akitől három gyermeke született, egy fiú és két lány. 1911-ben tábornoki rendfokozatban, önszántából visszavonult az aktív szolgálattól.[1][2]
Az első világháborúban[szerkesztés]
Az világháború idején, 1914 augusztusában visszahívták katonai szolgálatra és Ludendorff tábornokkal együtt rábízták a kelet-poroszországi haderő vezetését. Ludendorff stratégiai zsenialitásának köszönhetően a nagy orosz túlerővel szemben a Hindenburg vezetése alatt álló német hadsereg briliáns védekezési taktikát mutatott be. A tannenbergi csatában aratott győzelem Hindenburgot nemzeti hőssé tette és megbízták a keleti front főparancsnokságával. Itt erős befolyással rendelkezett az osztrák–magyar csapatok felett is. A II. mazuri tavaki csatában elért győzelemnek köszönhetően már Kelet-Poroszország megmentőjének tartották. A mai történészek szerint azonban a kevésbé méltányolt Erich Ludendorff tevékenységének kiemelkedő szerepe volt Hindenburg győzelmeiben.[1][2]
1916 augusztusában Falkenhayn utódaként a német császári haderő főparancsnoka lett. A keleti front főparancsnokságát Lipót herceg vette át tőle. Hindenburg tábornagy, Ludendorff vezérkari főnökkel együtt a Német Birodalom teljes gazdasági erejét a háború folytatására csoportosította. A nyugati fronton sikerült megakadályoznia az antant előretörését és létrehozta az úgynevezett Hindenburg-vonalat. Románia hadba lépésekor a német és osztrák-magyar hadseregnek sikerült gyors győzelmet aratni a román hadsereg felett. Az Orosz Birodalom 1917-ben ugyancsak fel kellett adja a Német Birodalom elleni küzdelmet. Ennek ellenére a nyugati front szárazföldi hadműveletei során nem sikerült döntést elérnie, ezért meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Célja az volt, hogy elvágja Anglia Amerikából érkező utánpótlását, azonban ennek következtében lépett be az Amerikai Egyesült Államok az első világháborúba.[1][2][3]
Hindenburg személyesen felügyelte az 1918-as tavaszi offenzívát, mely majdnem sikerrel járt. Az amerikai részvétel azonban eldöntötte a háború kimenetelét. Hindenburgnak a nyugati fronton kis ideig sikerült megmentenie a német haderőt a vereségtől, de annak ténye rövidesen biztossá vált. II. Vilmos német császár lemondása után együttműködött a köztársasági kormánnyal. Ő irányította a német csapatok visszavonulását Franciaországból és Belgiumból, valamint vezérkara segített megszervezni szocialista forradalmi megmozdulások leverését. A fenti feladatok befejezése után, 1919 júniusában ismét visszavonult az aktív katonai szolgálattól. A versailles-i békeszerződés alapján háborús bűnökkel akarták megvádolni, népszerűsége miatt azonban erre végül nem került sor.[1][2]
Köztársasági elnökként[szerkesztés]
1925 áprilisában, Friedrich Ebert halála után Hindenburg a weimari köztársaság elnöke lett és ezt a posztot haláláig töltötte be. Saját monarchista beállítottsága ellenére betartotta a köztársaság alkotmányát. Bizalmasai, köztük Kurt von Schleicher vezérőrnagy azonban egy új, tekintélyelvű rendszer megteremtésében reménykedtek és arra biztatták, hogy használja fel a tekintélyét a parlament kormány feletti ellenőrzésének fellazítására. Bár Hindenburg belefáradt a gyakori kormányválságokba, de a weimari alkotmány megsértésétől való félelme és újabb járulékos felelősségei miatt egyre halogatta a döntést.[2]
A nagy gazdasági világválság beköszöntekor olyan kormányt nevezett ki, amely inkább neki, mint a Reichstagnak tartozott felelősséggel. Engedélyezte Heinrich Brüning kancellárnak a Reichstag feloszlatását abban az esetben, ha az nem tanúsít kellő szándékot az együttműködésre. Emellett ígéretet tett, hogy a Reichstag helyett megteszi a kellő szükségintézkedéseket. A Reichstag feloszlatására 1930 júliusában került sor. Az új választások azonban egy még kevésbé kompromisszumkész helyzetet teremtettek. A küzdelmekben a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a második legerősebb párttá vált. Brüning ekkor már kizárólag rendeletek útján kormányzott, azonban a gyakorlatban Hindenburg vétójoggal rendelkezett, mivel a rendeletek érvénybe léptetéséhez az ő aláírására volt szükség.[2]
Hindenburgot azonban elhagyta az ereje és egyre kiszámíthatatlanabb lett. Katona és földbirtokos barátai hatására nyomást gyakorolt a kormányra, mely az alapvető szükségletek helyett a hadseregre és a haditengerészetre költött nagy összegeket. Ugyanakkor Brüning deflációs politikája súlyosbította a gazdasági helyzetet. A nyugtalanságot tovább szították a nemzetiszocialisták is. Mikor Hindenburg elnöki megbízatása 1932 áprilisában lejárt, ő volt az egyetlen jelölt, akinek esélye volt Adolf Hitler legyőzésére. Újbóli megválasztását leginkább Brüning katolikus középpártjának és a szociáldemokratáknak köszönhette. Hindenburg bizalmasai a nemzetiszocialistákat kellemetlenek, de egyben hasznosnak ítélték, akikkel megegyezésre lehet jutni. Mivel ennek a megegyezésnek akadályát Brüningben látták, ezért rávették Hindenburgot, hogy váltsa le a kancellárt.[2]
Az elkövetkező két kormány, melyeket előbb Franz von Papen, majd Kurt von Schleicher vezetett nem nyerte el a nemzetiszocialisták támogatását. Hitler a saját kancellárrá választását szerette volna elérni, de Hindenburg nem bízott benne. Azonban 1932 novemberében, amikor a nemzetiszocialisták elvesztették szavazóik 10%-át a birodalmi gyűlési választások alkalmával, Papen és Hitler megegyezett egy közös kormány megalakításában, Hitler kancellárrá, Papen alkancellárrá való kinevezésében. A többi posztot többségében nem a nemzetiszocialista párt tagjai töltötték volna be. Papen arról biztosította Hindenburgot, hogy Adolf Hitler könnyen irányítható lesz. Mikor Schleicher nem tudta megszerezni a parlament támogatását kormánya megalakításához, a megfáradt Hindenburg le akart mondani. Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Hitlert kancellárrá, azonban az új kormánynak csak két nemzetiszocialista tagja volt Wilhelm Frick és Hermann Göring személyében.[2]
Papen tévedett Hitlert illetően, aki gyorsan szinte korlátlan hatalmat szerzett, melyet hamis ígéretekkel, terrorral és manipuláció útján ért el. Hindenburg, akin a szenilitás jelei voltak felfedezhetőek, nem tudott ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával megszűnt az alkotmányos kormány hatalma Németországban.[1][2]
Galéria[szerkesztés]
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Encyclopedia Britannica:Paul von Hindenburg(angolul)
- Hindenburg életrajza a firstworldwar.com honlapján(angolul)
.png&filetimestamp=20090312101018&){kind=small}
