Villámháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Villámháború Lengyelországban (1939. szeptember 1–14.)

A Blitzkrieg német kifejezés, magyar megfelelője: villámháború, amely főként a II. világháborúban a német Wehrmacht által indított különböző hadműveletek stratégiáját és taktikáját jelenti. A „Blitzkrieg” kifejezés leírva először a Time magazin 1939. szeptember 25-i számában[forrás?] egy, a lengyel hadjárattal foglalkozó angol nyelvű publikációban jelent meg és innen terjedt el. A németek a szót sohasem használták hivatalosan.

Első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi hadászati elvekkel szembeforduló, újszerű hadviselési formát az első világháború tapasztalatai alapján kívánták alkalmazni, ahol a Schlieffen-terv lényege az volt, hogy kihasználva Németország jobb felkészültségét, az ellenséget (Franciaországot és szövetségeseit, illetve Oroszországot) még azelőtt megadásra kényszerítse, hogy maguk kellően fel tudtak készülni a harcra. Schlieffen tervében nagy szerepet játszottak a gyors csapatmozgások. A terv papíron jól festett, azonban nem állta ki a valóság próbáját. Például napi 30-40 km-es menettávokat írtak elő, amit egy hivatásos katona teljesít, de a német sereg nagy része sorozott polgárokból, kereskedőkből, iparosokból állt, akik nem voltak hozzászokva a nagy fizikai megterheléshez és a menet során is szinte harctéri körülményekhez. Továbbá a Németország által felvonulási terepként használt országokban (Belgium, Luxemburg) több helyen ellenállásba ütköztek, amit a tervet mindenáron teljesíteni akaró tisztek és altisztek keményen letörtek. Az itt elkövetett kegyetlenkedésekkel az antant sajtója eltúlzó módon foglalkozott, hogy országai közvéleményét gyorsan a németek ellen hangolja. A valós körülmények miatt lényegesen lassabban előrehaladó német sereget végül sikerült állóháborúra kényszeríteni, amit már nem nyerhetett meg.

A katonai doktrínában és a taktikában a 19. század végéhez képest nem került sor jelentős változtatásokra (a porosz–francia háború során szintén fontos szerep jutott a gyorsaságnak és a vasúti szállításnak, továbbá az első világháború előestéjén valamennyi nagyhatalom vezérkara támadó haditervet készített). Az első világháború során műszaki szempontból az ekkor még nagyon lassú, gyalogossebességű tankok alkalmazása, katonai szempontból a helyi erőfölény létrehozása és az áttörést megvalósító rohamcsapatok megjelenése volt az, ami előkészítette a talajt második világháborús német hadviselést. Ehhez azonban sokkal gyorsabb járművekre, tankokra volt szükség.

Második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború idejére a németek már felmérték az első világháborús tervek bukásának hadászati okait, és módosítottak kiképzési rendszerükön is, hogy a tervezettől eltérő körülmények esetén is képesek legyenek sikerre vinni a hadműveletet. A Franciaország lerohanását célzó haditervükben nagy szerepet szántak a villámháborús taktikának, ami az ekkor már a 40 km/h-t elérő sebességű tankokon alapult. A huszonhat évvel korábbi tapasztalatokat kamatoztatták, taktikájuk legfőbb célja az lett, hogy az ellenségnek semmiképpen sem szabad időt hagyni statikus védelem kiépítésére, állandóan mozgásban tartva, űzve kell szétforgácsolni erőit, illetve bekeríteni az erősen védett állásokat (tapasztalatok bizonyítják, hogy a védekező harcok lelkileg sokkal megterhelőbbek a támadóknál, és az állandó menekülés-állásfoglalás-bekerítés-kitörés-menekülés gyorsan aláássa a legénység morálját). A német taktika a páncélos ékek gyors előretörésén, illetve a különféle egységek és fegyvernemek (gyalogság, harckocsizók, repülők) együttműködésén alapult. Paradox módon a francia hadvezetés éppen ellenkező következtetést vont le az első világháborús tapasztalatokból, és a passzív védekezésben, statikus harcállásokban látta a hatásos védelem eszközét. Erődrendszerüket a németek megkerülték, és a tétova francia hadvezetés, a gyors harckocsik és a jól szervezett német utánpótlás miatt Franciaország 6 hét alatt vereséget szenvedett.

A Szovjetunió elleni, 1941 júniusában indított támadás során is a gyors lerohanás eszközével akartak élni, de számításaikat keresztülhúzták az Európában nem tapasztalt távolságok, a rossz közutak és az ezzel kapcsolatos problémák: nehezített utánpótlás, kommunikáció, közlekedés és az addig nem tapasztalt partizántevékenység is. Ahogy hátráltak is oroszok, utánpótlásuk egyre rövidebb, a németeké egyre hosszabb utat tett meg a csapatokig. A logisztikai problémákat tovább nehezítette a korán beköszöntő tél, ugyanis a német hadsereg téli felszerelése elégtelen volt. 1941 decemberére, öt hónap előretörés után a németek már Moszkva alatt álltak, de a keletről átcsoportosított szovjet haderők visszavetették őket. A következő év tavaszán a keleti front déli szakaszán, a Don és a Volga, illetve a Kaukázus felé támadtak a német csapatok, ám Sztálingrádnál hosszas városi harc kezdődött, majd a sztálingrádi csata a 6. hadsereg felmorzsolódásával végződött.

A németek 1942 előtti sikereit látva a szovjetek nem egy offenzíva során felhagytak a mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal és egyfajta szovjet villámháborút szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési elveik, tisztjeik képzettségi és kezdeményezőkészsége, valamint csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. Az egyébként is offenzív hadműveleteket kedvelő szovjet vezetés a gyors előrenyomulás erőltetésével, az átcsoportosítás és a csapatfeltöltés mellőzésével rendkívül nagy ember- és hadianyag-veszteséget okozott a saját erőinek.

Hatása a mai harcászatra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai harcászat is sokat köszönhet a villámháborús taktikának. A mozgékonyság ma már alapkövetelménye egy hatékony hadseregnek. A könnyű, gyors harcjárművek, jó tájékozódás, a csapatok gyors mozgatása nagy szerepet játszik a modern hadseregek stratégiájában is. Az amerikai hadsereg végig alkalmazta az öbölháborúban, majd a Szaddám Huszein megdöntésére indított iraki háborúban is.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Len Deighton: Blitzkrieg triad grafton books, 1987
  • Gilbert, Adrian: A német villámháború 1939-1943 Hajja és Fiai, 2001 ISBN 963-9329-25-8
  • Edwin P. Hoyt: Villámháború - A második világháború hadszínterei Agóra Kft., 1999 ISBN 963-9150-30-4

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]