Villámháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Villámháború Lengyelországban (1939. szeptember 1–14.)

A Blitzkrieg német kifejezés, magyar megfelelője: villámháború, amely főként a II. világháborúban a német Wehrmacht által indított különböző hadműveletek stratégiáját és taktikáját jelenti. A „Blitzkrieg” kifejezés leírva először a Time magazin 1939. szeptember 25-i számában, egy, a lengyel hadjárattal foglalkozó angol nyelvű publikációban jelent meg és innen terjedt el. A németek a szót sohasem használták hivatalosan.

Első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi hadászati elvekkel szembeforduló, újszerű hadviselési formát először az első világháborúban kívánták alkalmazni, a Schlieffen-terv alapján. Lényege az volt, hogy kihasználva Németország jobb felkészültségét, az ellenséget (Franciaországot és szövetségeseit, illetve Oroszországot még azelőtt megadásra kényszerítse, hogy maguk kellően fel tudtak készülni a harcra. Schlieffen tervében nagy szerepet játszottak a gyors csapatmozgások. A terv papíron jól festett, azonban nem állta ki a valóság próbáját. Például napi 30-40 km-es menettávokat írtak elő, amit egy hivatásos katona teljesít, de a német sereg nagy része sorozott polgárokból, kereskedőkből, iparosokból állt, akik nem voltak hozzászokva a nagy fizikai megterheléshez és a menet során is szinte harctéri körülményekhez. Továbbá a Németország által felvonulási terepként használt országokban (Belgium, Luxemburg) több helyen ellenállásba ütköztek, amit a tervet mindenáron teljesíteni akaró tisztek és altisztek keményen letörtek. Az itt elkövetett kegyetlenkedésekkel az antant sajtója eltúlzó módon foglalkozott, hogy országai közvéleményét gyorsan a németek ellen hangolja. A valós körülmények miatt lényegesen lassabban előrehaladó német sereget végül sikerült állóháborúra kényszeríteni, amit már nem nyerhetett meg.

Ugyanakkor egyes történészek vitatják az első világháború előtti német haditervek és az 1914-es csapatmozgások villámháborúként való megítélését, rámutatva arra, hogy a katonai doktrínában és a taktikában a 19. század végéhez képest nem került sor jelentős változtatásokra (a porosz–francia háború során szintén fontos szerep jutott a gyorsaságnak és a vasúti szállításnak, továbbá az első világháború előestéjén valamennyi nagyhatalom vezérkara támadó haditervet készített). Az első világháború során műszaki szempontból a tankok alkalmazása, katonai szempontból a helyi erőfölény létrehozása és az áttörést megvalósító rohamcsapatok megjelenése volt az, ami előkészítette a második világháborús német hadviselést.

Második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború idejére a németek már felmérték az első világháborús tervek bukásának hadászati okait, és módosítottak kiképzési rendszerükön is, hogy a tervezettől eltérő körülmények esetén is képesek legyenek sikerre vinni a hadműveletet. A Franciaország lerohanását célzó haditervükben ismét nagy szerepet szántak a villámháborús taktikának. A huszonhat évvel korábbi tapasztalatokat kamatoztatták, taktikájuk legfőbb célja az lett, hogy az ellenségnek semmiképpen sem szabad időt hagyni statikus védelem kiépítésére, állandóan mozgásban tartva, űzve kell szétforgácsolni erőit, illetve bekeríteni az erősen védett állásokat (tapasztalatok bizonyítják, hogy a védekező harcok lelkileg sokkal megterhelőbbek a támadóknál, és az állandó menekülés-állásfoglalás-bekerítés-kitörés-menekülés gyorsan aláássa a legénység morálját). A német taktika a páncélos ékek gyors előretörésén, illetve a különféle egységek és fegyvernemek (gyalogság, harckocsizók, repülők) együttműködésén alapult. Paradox módon a francia hadvezetés éppen ellenkező következtetést vont le az első világháborús tapasztalatokból, és a passzív védekezésben látta a hatásos védelem eszközét. Erődrendszerüket a németek megkerülték, és a tétova francia hadvezetés, a gyors harckocsik és a jól szervezett német utánpótlás miatt Franciaország 6 hét alatt vereséget szenvedett.

A Szovjetunió elleni, 1941 júniusában indított támadás során is a gyors lerohanás eszközével akartak élni, de számításaikat keresztülhúzták az Európában nem tapasztalt távolságok, és az ezzel kapcsolatos problémák: nehezített utánpótlás, kommunikáció, közlekedés, és az addig nem tapasztalt partizántevékenység is, illetve az, hogy pár hetes háborút tervezvén, nem gondoskodtak a német hadsereg téli felszereléséről. Ahogy hátráltak is oroszok, utánpótlásuk egyre rövidebb, a németeké egyre hosszabb utat tett meg a csapatokig. Mindezek mellett további problémát okozott, hogy a front télire mindig befagyott. 1941 decemberére, öt hónap előretörés után a németek már Moszkva alatt álltak, de nem tudtak tovább jutni. A következő év tavaszán inkább délen, Sztálingrád felé támadtak a német csapatok, ám a várost elérve megtorpantak, és a csatában végül a teljes 6. hadsereg odaveszett.

Hatása a mai harcászatra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai harcászat is sokat köszönhet a villámháborús taktikának. A mozgékonyság ma már alapkövetelménye egy hatékony hadseregnek. A könnyű, gyors harcjárművek, jó tájékozódás, a csapatok gyors mozgatása nagy szerepet játszik a modern hadseregek stratégiájában is. Az amerikai hadsereg végig alkalmazta az öbölháborúban, majd a Szaddám Huszein megdöntésére indított iraki háborúban is.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Len Deighton: Blitzkrieg triad grafton books, 1987
  • Gilbert, Adrian: A német villámháború 1939-1943 Hajja és Fiai, 2001 ISBN 963-9329-25-8
  • Edwin P. Hoyt: Villámháború - A második világháború hadszínterei Agóra Kft., 1999 ISBN 963-9150-30-4

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]