II. Vilmos szicíliai király
| II. Vilmos | |
 | |
| II. Vilmos felajánlja Szűz Máriának a monreale-i katedrálist. | |
| Szicíliai király | |
| Uralkodási ideje | |
| 1166. május 7. – 1189. november 11. | |
| Elődje | I. Vilmos |
| Utódja | Tankréd |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Hauteville-ház |
| Született | 1155. ismeretlen |
| Elhunyt | 1189. november 11. Palermo |
| Nyughelye | Palermói katedrális |
| Édesapja | I. Vilmos szicíliai király |
| Édesanyja | Navarrai Margit |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Johanna (1177-1189) |
| Gyermekei | Bohemond, Duke of Apulia |
.svg) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz II. Vilmos témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
II. (Jóságos) Vilmos (olaszul: Guglielmo il Buono; 1155. – Palermo, 1189. november 11.) szicíliai király, a normann Szicíliai Királyság harmadik uralkodója. Habár – elődeivel ellentétben – nem volt hadvezéri tehetsége és uralkodása alatt ritkán hagyta el palotáját is, mégis uralkodása alatt folytatta a Szicíliai Királyság a legaktívabb külpolitikát. Vilmos az utókortól a jó melléknevet kapta és két évszázaddal később is, Dante Alighieri Isteni színjátékában a mennybe helyezte alakját.
Élete, uralkodása[szerkesztés]
Vilmos 11 évesen örökölte az apja halála után megürült szicíliai trónt, fiatal kora miatt azonban anyja, Navarrai Margit uralkodott helyette régensként. A fiatal uralkodót 1171-ben nagykorúsították.
Vilmos uralkodását a Szicíliai Királyság külpolitikai pozíciójának a megerősítése motiválta. 1174-ben illetve 1175-ben szövetséget kötött Genovával és Velencével, majd 1177-ben feleségül vette II. Henrik angol király lányát, Johannát. Ugyancsak 1177-ben az ő közvetítésével kötötték meg a lombardiai városok és I. Frigyes német-római császár a velencei békeszerződést, mely a két fél közti ellenségeskedést zárta le huzamosabb időre. A béke biztosítása érdekében nagynénjét, Konstanciát Frigyes fiához, a későbbi VI. Henrik német-római császárhoz adta feleségül.
1174-ben egy katonai expedíciót indított Észak-Afrika elhódítására az Ajjúbidáktól, de az Alexandria ellen küldött normann sereget Szaladin egyiptomi szultán visszavonulásra kényszerítette. Később, I. Manuél bizánci császár 1180-ban bekövetkezett halálát kihasználva megtámadta a belső válságba süllyedt Bizánci Birodalmat is. A normann csapatok 1185-ben elfoglalták Dürrakhiont, majd Szalonikit, mialatt a normann flotta a földközi-tengeri szigeteket szállta meg. A Konstantinápoly ellen vonuló normannokra azonban II. Iszaakiosz bizánci császár Szidirokasztro mellett súlyos vereséget mért. 1189-ben Vilmos kénytelen volt békét kötni a bizánci császárral, lemondva az összes háború alatti hódításáról.
A Bizánccal vívott háború alatt került sor (1187-ben) Jeruzsálem muszlimok általi elfoglalására. A város elestének hírére Vilmos azonnal hajóhadat indított a Szentföldre, megakadályozva, hogy Szaladin szultán elfoglalja Türoszt és Tripolit. A későbbiekben Vilmos vezető szerepet játszott a harmadik keresztes hadjárat megszervezésében, sőt maga is részt akart venni benne, de ebben 1189-ben bekövetkezett halála megakadályozta. Halála után a trónon unokaöccse, Tankréd követte.
Források[szerkesztés]
- Matthew, Donald: The Norman Kingdom of Sicily. Cambridge University Press, 1992.
| Előző uralkodó: I. Vilmos |
|
Következő uralkodó: Tankréd |
