Abesszíniai háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Abesszíniai háború
Soldatietiopia.jpg
Olasz katonák Abesszínia felé indulnak
Dátum 1935. október – 1936. május
(a megszállás 1941-ig tart)
Helyszín Etiópia
Eredmény Olasz győzelem
Területváltozások Etiópia olasz megszállása
Harcoló felek
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olasz Királyság Flag of Ethiopia (1897-1936; 1941-1974).svg Etióp Birodalom
Parancsnokok
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Benito Mussolini
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Emilio de Bono
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Pietro Badoglio
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Rodolfo Graziani
Flag of Ethiopia (1897-1936; 1941-1974).svg Hailé Szelasszié
Flag of Ethiopia (1897-1936; 1941-1974).svg Ras Imru
Haderő
800 000 katona (~330 000 gépesített) ~250 000 katona
Veszteségek
1000-1500 halott (1936 májusa körül)
44 000 sebesült (1936 májusa körül)
950 halott (1936-1940 körül)
144 000 beteg vagy sebesült (1936-1940 körül)
~760 000 halott katona és civil (közülük 300 000 fő éhen halt)
Olasz tüzérség Abesszínában 1936-ban

Az abesszíniai háborút Olaszország és Etiópia (Abesszínia) csapatai vívták 1935 októberétől 1936 májusáig.

A háború előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abesszíniát először 1895-ben, az első olasz–etióp háború során próbálta először elfoglalni az olasz hadsereg, a támadás azonban súlyos vereséggel végződött Adua mellett. Benito Mussolini 1934-ben úgy döntött, hogy a kiépítendő olasz gyarmatbirodalom számára megszerzi az országot. Tervét még 1935 januárjában jóváhagyták a franciák. A brit külpolitika – arra számítva, hogy az olaszok csak az ország egy részét kívánják megszállni – eleinte nem kifogásolta a támadási szándékot, Abesszínia egészének olasz kézre jutását azonban fenyegetőnek ítélte meg. Brit elemzések szerint a francia–olasz együttműködés földközi-tengeri, az olasz térnyerés egyiptomi pozíciójukat és a Vörös-tengeren át Indiába vezető út biztonságát veszélyeztette. Figyelmeztetésül a Földközi-tengerre vezényelték a brit flottát, ez az akció azonban hatástalan maradt.

A Val Val incidens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború kiváltó okát az ún. Val Val incidens jelentette. A Val Val oázist a térképek Etiópia részéként tüntették fel, de az olasz hadsereg helyi bennszülöttekből toborzott katonái állomásoztak a környékén. 1934. december 5-jén egy körülbelül ezer fős etióp hadoszlop megtámadta az oázisnál állomásozó olasz katonákat, akik ellenálltak, majd a segítségükre érkező reguláris olasz katonák néhány repülőgéppel és tankkal kiegészülve elkergették a támadókat. Bár hasonló incidensek ekkoriban mindennaposak voltak, de ezt az esetet kürtölte szét Mussolini és az olasz sajtó. Mindkét fél a Népszövetséghez fordult. Ott a viták elhúzódtak egészen 1935 októberéig, a háború kitöréséig.

A háború menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz támadás és a Népszövetség reakciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mussolini 1935. október 2-án éjjel adta ki a parancsot a támadásra. Az időpontot elsősorban az indokolta, hogy ekkorra ért véget az esős évszak. A két olasz gyarmaton, Eritreában és Olasz Szomáliföldön addigra mintegy kétszázezer katona (részben olaszok, részben afrikaiak, főként szomálik és líbiaiak) gyűlt össze. Az olasz gyarmati hadsereg parancsnoka Emilio de Bono tábornok, Mussolini régi fasiszta harcostársa volt. Etiópiát két irányból támadták: északon de Bono vezetésével (Eritrea felől), míg délről, Olasz Szomália felől Rodolfo Graziani tábornok parancsnoklata alatt. A háború ténylegesen 1935. október 3-án, hajnali öt órakor kezdődött, amikor de Bono százezer katonája átlépte a Mareb-folyót, Etiópia és Eritrea határát. Néhány óra múlva bombatámadás érte Aduát és Adigratot.

Október 7-én a Népszövetség agresszornak minősítette Olaszországot, és gazdasági szankciókat vezetett be ellene. Az embargó azonban – elsősorban a brit kereskedelmi érdekek miatt – nem vonatkozott a háborúhoz elengedhetetlen szénre, vasra és kőolajra. Ráadásul a szankciókat megszavazó negyvenkilenc állam közül hiányzott az Amerikai Egyesült Államok, míg az olaszoknak szintén szállító Németország már korábban kilépett a Népszövetségből.

Az esemény első szakasza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az északi fronton az olaszok eleinte nem ütköztek heves ellenállásba, mert Hailé Szelasszié etióp császár felmérte a helyzetet, és a védekezés lehetőségét a tengerparttól távoli, döntő ütközetben vélte, amikorra az olaszok utánpótlási útvonala meglehetősen hosszúra nyúlik. A fasiszta csapatok így október 15-én könnyedén vonultak be Etiópia ősi egyházi székhelyére, Akszúmba. Délen Graziani ennél hevesebb ellenállásba ütközött, amelyet csak november elejére sikerült megtörnie, de ezután is súlyos veszteségeket szenvedett.

Északon Akszúm elfoglalása után az olasz előrenyomulás lendülete megtört. Ennek több oka volt. Egyrészt a vártnál több időbe telt az utánpótlási útvonalak kiépítése, másrészt az olaszok rájöttek, hogy az etiópok nem vállalnak fel nyílt ütközeteket, s ez óvatosságra intette de Bono tábornokot. Mussolini azonban elsősorban de Bonót hibáztatta a lassúságért, s arra próbálta rávenni, hogy harci gázok bevetésével próbálja megtörni a gerilla harcmodorra berendezkedett etiópokat. Mivel de Bono erre nem volt hajlandó (a harci gázok használatát már akkor is tiltották a nemzetközi egyezmények), de Bonót leváltották, és helyére Pietro Badoglio tábornokot nevezték ki.

Az esemény második szakasza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az etióp uralkodó, aki Dessziében alakította ki főhadiszállását, 1935. december közepén döntött a Tembien-hegység körzetében megindítandó ellentámadásról. A támadás eleinte sikeres volt, azonban Badoglio harci gázok bevetésével szétzilálta az etióp harcvonalat. Nem sokkal később, 1936. január elején a déli fronton Graziani tábornok (ugyancsak mérges gázok segítségével) döntő ütközetet nyert. A legsúlyosabb harcok 1936. február 10. és április 4. között zajlottak az északi fronton. Ezekből Hailé Szelasszié tevőlegesen is kivette a részét egy légvédelmi gépágyú kezelésével, sőt meg is sérült a harci gázok következtében.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814–1945. Budapest, 1998, Osiris.