Poggiomarino
| Poggiomarino | |
 | |
| Közigazgatás | |
| Ország |  Olaszország |
| Régió | Campania |
| Megye | Nápoly (NA) |
| Frazionék | Flocco, Fornillo |
| Védőszent | Páduai Szent Antal |
| Irányítószám | 80040 |
| Körzethívószám | 081 |
| Forgalmi rendszám | NA |
| Népesség | |
| Teljes népesség | 22 216 fő (2023. jan. 1.)[1] |
| Népsűrűség | 1545 fő/km² |
| Földrajzi adatok | |
| Tszf. magasság | 26 m |
| Terület | 13,3 km² |
| Időzóna | CET (UTC+01:00) |
| Elhelyezkedése | |
 | |
 é. sz. 40° 48′, k. h. 14° 33′Koordináták: é. sz. 40° 48′, k. h. 14° 33′ | |
.svg) | |
| Elhelyezkedése Nápoly térképén | |
| Poggiomarino weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Poggiomarino témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Poggiomarino község (comune) Olaszország Campania régiójában, Nápoly megyében.
Fekvése[szerkesztés]
Nápolytól 25 km-re keletre fekszik. Határai: Boscoreale, Palma Campania, San Giuseppe Vesuviano, Scafati, Striano és Terzigno.
Története[szerkesztés]
Poggiomarino története 1592-ben kezdődött, a Conte di Sarno nevű csatorna építésével, ami a Tuttavilla család birtokainak vízellátását szolgálta. A Vezúv 1631-es kitörése után a környező településekről ide, a Sarno folyó partjára menekültek miatt megnőtt a lakosok száma. Ekkorra a csatorna már épülőben volt és a folyó is szabályozva volt, az egykori mocsaras területek pedig eltűntek. Kezdetben egyszerű faházakban éltek és csak évekkel később épültek fel az első kőépületek és jöttek létre az első utcák. A 18. század első felében a település Giacomo de Marinis márki tulajdonába került, aki palotát is építtetett Poggiomarinóban. Neve a latin Podio (padka, amely segített a nemeseknek lóra ülni) és Marino (De Marinis család) szavakból alakult ki. 1742-ben épült fel a város első temploma Páduai Szent Antal tiszteletére. 1810-ben vált önállóvá Joachim Murat adminisztrációs reformjainak köszönhetően. A 20. század elején épült ki a várost Nápollyal összekötő vasút, amely ma a Circumvesuviana hálózat része.
Népessége[szerkesztés]
A népesség számának alakulása:
Fő látnivalói[szerkesztés]
- Régészeti emlékek – a 20. század második felében végzett ásatások a felszínre hozták egy görög eredetű település romjait. Az egykori telepesek jó vízmérnökök voltak, ugyanis az általuk kiépített zsiliprendszer segítségével sikerült szabályozniuk a Sarno folyót, emiatt a történészek gyakran „kis Velencének” nevezik.
- Palazzo Cristallo – 1738-ban épült Don Cristoforo Nunziata nápolyi nemes számára, aki szenvedélyes porcelán és kristálygyűjtő volt. 1831-ben egy földrengés súlyosan megrongálta a palotát és elpusztította a gyűjtemény nagy részét. Az épület akkori tulajdonosa Don Giacinto Nunziata úgy döntött, hogy a cserepeket és porcelándarabokat beépítteti a felújított palota falaiba, ami által egyedi kinézetet kölcsönzött az épületnek. Innen származik megnevezése is: Kristálypalota.
- Palazzo Carotenuto – a 19. század végén épült a De Marinis hercegek helytartói számára.
- Palazzo Giugliano – szintén a 19. században épült
- Trulli Vezuviani – falusi házak sora a település határában. Négyszögletesek, kupolatetővel, amelyeket a Vezúv kitörései elleni védelem figyelembevételével építettek.
- Ss. Rosario di Flocco-templom – a 18. században épült
- San Antonio da Padova-templom – 1753-ban épült
- Santa Maria del Carmelo-templom – a Nunziata család építette a 18. században.
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Blanchard, Paul. Southern Italy (angol nyelven). London: Somerset Books Company (2007). ISBN 9781905131181
- Comuni-Italiani
- Italy World Club
