Berber kalózok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Berber kalóz (Pier Francesco Mola képe, 1650)

A berber kalózok a Földközi-tenger a középkorban és kora újkorban Berber-partnak nevezett észak-afrikai partvidékének tengeri rablói voltak. A nemcsak berber és arab, hanem gyakran renegát keresztény kalózok elsősorban Algír, Tunisz és Tripoli városaiból indultak portyáikra. Vadászterületük elsősorban a Földközi-tenger nyugati része volt, de portyáztak az Atlanti-óceán nyugati partvidékén és akár Angliáig, sőt Izlandig vagy Dél-Amerikáig is eljutottak. A hajók elfogásán kívül kirabolták a partmenti falvakat is zsákmány és rabszolgák után kutatva. Spanyolország és Olaszország egyes partvidékei teljesen elnéptelenedtek, mert a berberek a 16. és 19. század között kb. 800 ezer-1,25 millió embert hurcoltak el a rabszolgapiacokra.

A kalózok aktivitása a 17. század második felétől kezdett el visszaesni, amikor az egyre erősebb flottákat építő európai hatalmak kényszerítették a berber államokat, hogy szerződésben garantálják kereskedőhajóik biztonságát. Támadások azonban továbbra is előfordultak , míg a bécsi kongresszuson a nagyhatalmak meg nem állapodtak a kalózkodás visszaszorításáról; Algír 1830-as francia megszállása pedig végképp véget vetett a berber kalózok tevékenységének.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Földközi-tenger mentén élő muszlimok már a 9. század óta foglalkoztak kalózkodással, főleg a rövid életű Krétai Emirátus idején. A keresztes háborúk idején a hadmozdulatok inkább a szárazföldön történtek, és a 13-14. században inkább a katalán kalózok jelentettek veszélyt a kereskedőhajókra. A 14. század végére azonban a mai Tunéziában fekvő Mahdia kalózai olyan hírhedtté váltak, hogy a franciák és genovaiak közös hadjáratot szerveztek a kifüstölésükre (Mahdiai keresztesháború). A spanyol reconquista miatt menekülők jelentősen megnövelték a keresztényellenes észak-afrikai lakosságot, de a berber kalózok csak Kemál Reisz érkezése és az Oszmán Birodalom támogatása után kezdtek komoly veszélyt jelenteni a keresztények kereskedelmi útvonalaira.

16. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajreddin Barbarossa (1535-ös ábrázolás)

A 16. század elejének hírhedt leszboszi születésű kalóza, Arudzs Barbarossa annyira megerősödött, hogy elkergette Algír szultánját és magát kiáltotta ki uralkodónak. 1517-ben felajánlotta Algírt I. Szelim oszmán szultánnak, aki kinevezte Arudzsot az új szandzsák kormányzójává. Arudzs a következő évben meghalt, de szerepét öccse, Hizr vette át, akit az európaiak Hajreddin Barbarossaként ismertek meg.

1529-ben Hizr elfoglalta az Algír kikötőjét addig uraló spanyol erődöt és tengerészeti támaszponttá építette ki a várost. 1518-tól 1587-ig itt volt a Tuniszt és Tripolit is magába foglaló szandzsák központja. 1587-től 1659-ig Konstantinápolyból küldött pasák kormányoztak, de ekkor egy lázadás után a szandzsák gyakorlatilag független városállamokra szakadt szét Formálisan továbbra is a szultán alattvalói maradtak, de saját maguk választották vezetőiket és gazdaságuk jelentős részét a zsákmányolt keresztény hajók és azok rakománya jelentette.

Keresztény rabok kiváltása

Az 1518–1587 közötti periódusban a beglerbégek egyben az oszmán szultán admirálisai is voltak, jelentős hadiflottát irányítottak és Konstantinápoly háborúinak megfelelően válogatták célpontjaikat. A katonai célpontok (erődök, hadihajók) támadása mellett tevékenységük nagy része már ekkor is a zsákmányolásból és rabszolgaszerzésből állt. 1544-ben Hajreddin elfoglalta a Nápolyi-öbölben fekvő Ischia szigetét, ahol 4000 foglyot szerzett, Liparinak pedig szinte a teljes lakosságát, 9000 embert vitt el rabszolgának. 1551-ben Turgut Reisz hurcolta el az észak-afrikai rabszolgapiacokra a Málta melletti Gozo szigetének összes (5-6000) lakosát. 1554-ben a muzulmán kalózok a dél-itáliai Viestéből hurcoltak el 7000 foglyot, a következő évben pedig Turgut Reisz a korzikai Bastiából vitt el 6000 lakost. 1558-ban elfoglalták a menorcai Ciutadella városát, lakosait lemészárolták, a 3000 túlélőt pedig Konstantinápoly rabszolgapiacaira vitték. Turgut Reisz 1563-ban a dél-spanyolországi Granada partvidékén fosztogatott, több települést elfoglalt és 4000 foglyot ejtett. Az állandó kalózveszély miatt a Baleári-szigetek és Korzika partvidékén őrtornyokat emeltek és megerődítették a templomokat, Formentera szigetét pedig elhagyták a lakosok. A gyorsaságra és meglepetésre építő támadás ellen azonban nem találtak ellenszert, bár a Máltai Lovagrendnek és a Szent István Lovagrendnek olykor sikerült legyőznie a muzulmánok flottáit (az egyik ilyennek állít emléket Livornóban a Quattro Mori szoborcsoport).

1587 után a portyák egyedüli célja a zsákmányolás volt. A hajókat kapitányok, reiszek vezették, akik külön társadalmi osztályt képeztek az észak-afrikai városokban. Hajóikat a városok befektetői finanszírozták, akik részt kaptak a zsákmányból. Ezenfelül a város vezetőjének, a dejnek tíz százalék járt a kalózok jövedelméből. A muzulmánok nem rablótevékenységnek, hanem jogos harcnak tartották a hajók elfogását és települések kifosztását. Egyrészt a hitetlenek elleni általános harc, a dzsihád tengeren folyó változatának tekintették, másrészt úgy érezték, hogy minden eszközzel védekezniük kell az európai hatalmak agresszív térhódításával szemben. Spanyolország és Portugália számos erődöt tartott fenn az észak-afrikai partvidék mentén, városokat szálltak meg és helyi muzulmán uralkodókat tartottak vazallusként. Ezenkívül a keresztények is gályarabságba vetették az elfogott mohamedán hajók legénységét.

17. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Spanyol csatahajó küzdelme a berber kalózokkal (Cornelis Vroom festménye, 1615)

A 17. század első fele jelentette a berber kalózok aranykorát. Az észak-európai keresztény renegátok, mint a holland Simon Danseker vagy az angol John Ward megismertették velük az európai keresztvitorlázatú hajók kezelését és navigációját, így hosszabb távra is kimerészkedhettek az Atlanti-óceánra. A berberek által használt latinvitorlás, sekély merülésű, gyors gályák erre nem voltak alkalmasak. A renegátok egy része az iszlámra is áttért, mint Ivan de Venboeer (Szulejman Reisz) aki 1617-ben az algíri flotta parancsnoka lett, vagy Jan Janszoon (Murat Reisz) aki észak-atlanti portyákon szerzett rabszolgákat.

Rendszeresen érték kalóztámadások Portugália déli partjait, Spanyolország déli és keleti vidékét, a Baleári-szigeteket, a Kanári-szigeteket, Szardíniát, Korzikát, Elbát, az Itáliai-félszigetet (és különösen Liguria, Toszkána, Lazio, Campania, Calabria és Apulia tengerpartjait), Szicíliát és Máltát. Ritkábban, de fosztogattak Ibéria északnyugati részén is: 1617-ben kirabolták a galíciai Bouzas, Cangas do Morrazo, Moaña és Darbo településeket.

Egy emlékezetes alkalommal Jan Janszoon (vagy Murat Reisz) 1627-ben Izlandon ejtett 400 foglyot, akik közül 242-t az észak-afrikai rabszolgapiacokon adtak el. A kalózok a fiatal és egészséges izlandiakat válogatták ki , az öregeket a templomba terelték, amit aztán felgyújtottak. Az ellenállókat leölték. A történteket Ólafur Egilsson írta le, aki az elhurcoltak között volt, de a következő évben váltságdíjat fizettek érte.

1631-ben Murat Reisz algíri kalózokkal és török janicsárokkal az írországi Baltimore halászfalut szállta meg. Szinte minden lakosát elvitték rabszolgának; közülük csak ketten kerültek vissza hazájukba.

Francia hajó csatája két berber gályával (Jean Antoine Théodore de Gudin képe)

Egyedül Algírban 20 000-re becsülték a rabszolgák számát. A gazdag foglyokért váltságdíjat kértek, de a szegényekre élethosszig tartó rabszolgamunka várt. Európábn mindennapos volt, hogy adományokat gyűjtöttek a muzulmánok által elhurcolt foglyok kiváltására (különösen az olyan szerzetesrendek, mint a redemptoristák vagy a lazariták).

A kalózokat segítette az európai hatalmak rivalizálása is háborúi is. A franciák fizettek az algíriaknak, hogy spanyol hajókat támadjanak meg, később pedig Anglia és Hollandia a francia kereskedők elfogására buzdította őket. Az 1630-as évektől kezdve Anglia békeszerződéseket kötött a berber államokkal, bár ezeket a szerződéseket gyakran megszegték: a kalózok arra panaszkodtak, hogy az olasz hajók gyakran angol lobogó alatt hajóztak, hogy elkerüljék a kifosztásukat. Az egyre erősödő brit flotta járőrei és blokádjai azonban egyre rontották a kalózmesterség jövedelmezőségét. II. Károly uralkodása idején (1675-ben) Tuniszt sikerült a kikötő ágyúzásával rávenni a békére, majd a következő évben a marokkói Saléi Köztársaság rablóit sikerült egy büntetőexpedícióval szinte teljesen szétkergetni. A legerősebb kalózállam, Algír 1677-ben megszegte hat évvel korábban kötött békét, de 1682-ben a flotta vereséget mért rá és egészen a napóleoni háborúk végéig tartó szerződést kötöttek Nagy-Britanniával. A franciák hasonló megállapodást kényszerítettek ki, miután az akkoriban kifejlesztett bomb ketch hajókról 1682-ben, 1683-ban és 1688-ban mozsárágyúkkal lőtték Algírt, nagy károkat okozva a város épületeiben.

18. és 19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Algír lövetése 1816 augusztusában (Thomas Luny képe, 1820)

1783-ban és 1784-ben a spanyol flotta lőtte Algírt. A második alkalommal olyan nagy károkat okoztak, hogy a dej békét kért és a következő években a spanyol hajókat és partokat nem érte berber kalóztámadás.

Mielőtt az észak-amerikai 13 brit gyarmat kikiáltotta volna függetlenségét, kereskedőhajóikat a Nagy-Britannia által kötött szerződések óvták az afrikai kalózoktól. Bár Marokkó volt az első állam, amely elismerte az amerikai függetlenséget 1777-ben, az első berber kalóz amelyik elfogott egy amerikai hajót 1784-ben, éppen marokkói illetőségű volt. Az újonnan létrehozott amerikai flotta egyik fontos feladata a mediterrán kereskedelem biztosítása volt. Az USA békét kötött a három észak-afrikai városállammal, de cserébe évente jelentős adót fizetett nekik; 1800-ban ez az adó és a váltságdíjak a teljes állami kiadás 20%-át tette ki. A 19. század elejének amerikai elnökei vonakodtak megfizetni a "barbárok" adóját és az algíriak részéről is történtek incidensek, így két fegyveres konfliktus (az első berber háború, 1801-05 és a második berber háború, 1815) után az USA kiharcolta az adómentességet.

A napóleoni háborúkat lezáró 1814-15-ös bécsi kongresszus arról is határozott, hogy meg kell szüntetni a földközi-tengeri kereskedést zavaró kalózkodást. Nagy felháborodást keltett, amikor egy tuniszi flotta kifosztotta Palma városát és 158 lakost elhurcoltak. Nagy-Britannia ekkoriban tiltotta be a rabszolgakereskedelmet és igyekezett erre a többi államot is rávenni, akik azzal védekeztek, hogy a saját polgáraik is rabszolgasorban sínylődnek a berber államokban. Anglia ezért flottával kísért delegációt küldött hozzájuk, hogy az elfogott keresztény tengerészeket ezentúl ne rabszolgáknak, hanem hadifoglyoknak tekintsék. A tárgyalások alatt az algíri dej katonákat küldött az észak-afrikai parton, Bonában megtelepedett szicíliai és szardíniai halászok elfogására. Azok ellenálltak, mire a janicsárok százat lekaszaboltak és sokakat megsebesítettek. Az eset nagy felháborodást keltett Angliában és - holland segítséggel - flottát küldtek Algír ellen. A dej vonakodott elfogadni az ultimátumot, mire a 100 ágyús sorhajók elsüllyesztették az algíri flottát és mintegy 500 tonnányi ágyúgolyót lőttek a városra, aminek 2000-en estek áldozatul. Algír kapitulált.

A rabszolgakereskedelem azonban alapvető volt a berber államok gazdasága számára és kisebb mértékben ugyan, és kis államok hajóit támadva, de folytatódott. 1818-ban az aacheni kongresszuson is felmerült a probléma, majd az angolok 1820-ban újból lőtték Algírt. Ennek ellenére szórványos támadások tovább folytatódtak, egészen addig, míg Franciaország 1830-ben meg nem szállta Algériát.

Hírhedt kalózok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mulaj Ahmad al-Rajszuni, az utolsó berber kalóz

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • British Salves on the Barbary Coast BBC History
  • Linda Colley (2004) Captives: Britain, Empire, and the World, 1600–1850, Anchor Books Edition, New York ISBN 978-0-385-72146-2
  • Roberts, Priscilla H. and Richard S. Roberts, Thomas Barclay (1728–1793: Consul in France, Diplomat in Barbary, Lehigh University Press, 2008
  • Robert Davis (2004) Christian Slaves, Muslim Masters: White Slavery in the Mediterranean, the Barbary Coast and Italy, 1500–1800" ISBN 1-4039-4551-9.
  • Kritzler, Edward (November 3, 2009). Jewish Pirates of the Caribbean. Anchor. ISBN 978-0-7679-1952-4
  • Barbary pirates Encyclopaedia Britannica
  • Alfred S. Bradford (2007), Flying the Black Flag
  • Ekin, Des (2006). The Stolen Village - Baltimore and the Barbary Pirates. OBrien. ISBN 978-0-86278-955-8.
  • Oren, Michael B. (2005-11-03). "The Middle East and the Making of the United States, 1776 to 1815"
  • Adrian Tinniswood, Pirates of Barbary: Corsairs, Conquests and Captivity in the Seventeenth-Century Mediterranean, 343 pp. Riverhead Books, 2010. ISBN 978-1-59448-774-3
  • Forester, C. S. The Barbary Pirates. Random House. 1953

Ez a szócikk részben vagy egészben a Barbary pirates című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.