Nemes vadember

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nemes vadember (franciául: bon sauvage) idea több kulturális korszakon átívelő szentimentális, romantikus nézet amely egyfajta kiútkeresés a civilizációtól meghasonult emberek számára a boldogság újra megtalálása felé. Alapja a modern társadalom által még érintetlen romlatlan vadember ideaképe. Virágkora a 18.-19. században volt, de hatása és filozófiája mai napig újra felbukkan. A civilizációval való szembenállás és a modern társadalom problémáira a megoldás keresése továbbra is táplálhatja az újabb korok emberének ezt a szentimentalista elgondolást.

Jellemzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „nemes vadember” idea az irodalomban és filozófia eszmékben testesül meg leginkább. Habár a „nemes vadember” filozófiájának megjelenési formája sokféle lehet az alapelve mindegyik esetben ugyanaz. Az idea elképzelése szerint az ember eredendően jónak és lelkileg tisztának születik - mentes gyűlölettől, önzéstől és irigységtől - azonban a civilizáció és modern társadalom megront minket és ez boldogtalansághoz vezet.[1] Erre pedig a válasz az ősi gyökerek megtalálása és ahhoz való visszatérés. A „nemes vadember” megfogalmazás egy komplex idea fogalomkört ír le és szimbolizál.

A nemes vadember idea gyökerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Habár a „nemes vadember” idea fénykora a 18.-19. századra tehető, de ettől sokkal régebbi gyökerei vannak, amely megalapozta a későbbi kialakulását. A saját kultúra összevetése a primitívebb társadalommal egészen az ókorig nyúlik vissza, amikor például a görögök a szkítákkal, a rómaiak a germánokkal vetették össze magukat,[2]de a pozitív megközelítés alapvetően feltételezi az emberközpontú reneszánsz gondolkodást. A „vadember” és az akkori modern társadalom találkozásai a nagy földrajzi felfedezések korába tehetőek. Kolumbusz Kristóf és más felfedezők őslakosokat, hoznak a királyi udvarokba, - mint egyfajta érdekesség -, de kezdetben még a kor embere nem tud mit kezdeni a kulturális mássággal. Ekkor még a kalandor felfedezők beszámolói is túlzóak és meseszerűek. Az új tapasztalatok azonban kikezdik a kor világképét és az irodalomban megjelenik a relativista megközelítés csírái. Michel E. de Montaigne a kannibálokról írt 1579-es értekezésében felveti miszerint az európaitól különböző szokás nem feltétlen jelenti azt, hogy az rossz. Így ír erről "...Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak szülőhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni..."[3] Majd felteszi a kérdést: "Vajon, ha elfogulatlanul szemléljük, nem civilizáltabbak-e a kannibálok a franciáknál?"[2]

Idővel megindul az érdeklődés az idegen kultúrák iránt, amit már tudományos munka is követ (kulturális antropológia). Igaz például a viktoriánus korban a tudósok csupán leírások alapján dolgoznak, amit utólag a „karosszék-antropológia” jelzővel illetnek. A felfedező utazások, egzotikus leírások hatására és a romantikára való igénnyel megjelenik az idegen kultúra gyümölcsinek magasztalása (xenocentrizmus).

Jelenléte az irodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Winnetou könyv borítója (1893)

A „nemes vadember” idea első kiforrottabb formái a felvilágosodás idején jelenik meg. Habár a kifejezést Rousseau nem használja, de értekezik arról, hogy szerinte alapvető különbség van a társadalom és az emberi természet között. Az ember alapvetően, születésétől fogva jó, azonban a civilizált társadalom elronthatja: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt. A földet emitt arra kényszeríti, hogy egy másik föld terményeit táplálja, egy fát arra, hogy egy másiknak a gyümölcseit hordja; vegyíti és összezavarja az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat, megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; felforgat mindent, eltorzít mindent, szereti az idomtalant, a szörnyszülötteket. Semmit sem akar olyannak, amilyennek a természet alkotta, még az embert sem".” (Emil, vagy a nevelésről). Feleslegesnek ítéli a művészeteket, amely meglátása szerint az emberi hiúság és büszkeség eszköze. Az „Értekezés az egyenlőtlenségről” művében elismerően beszél az ősközösségről, ahol elgondolása szerint még jelen volt a szánalom és könyörület.

Kortársa Voltaire kisregényében a Vademberben (1767) már megszemélyesül a „nemes vadember”. E könyvében egy kiemelkedően értelmes vadember kerül a francia társadalomba, ahova megpróbál beilleszkedni kisebb nagyobb nehézségekkel. A történet görbetükröt tart a kor társadalmi paradoxonai elé, különösképp az egyház felé él kritikával.

A 19. században népszerűvé válnak a „nemes vadember” motívumaira épülő romantikus történetek, mint például a néger rabszolga és az indián főszereplővel írt regények. Az indiántörténetek két ismert írója James Fenimore Cooper és Karl May regényeit ezen ideákra építették. Habár történeteiknek árnyalták az által, hogy létezik gonosz indián is, de erre legtöbbször az a magyarázatuk, hogy a fehér telepesek rontották meg őket (ha egy indián rosszat tesz, amögött mindig fehér ember áll - May: Winnettou). Az is érdekes, hogy általánosságban véve nem egyes személyeknek hanem az egész törzseknek van jelleme.[4] Például Kar Maynál az apacsok jók és a sziúk rosszak. A két író által megalkotott főszereplők; Winnetou, Csingacsguk és Unkasz az egyik legjobb példája a „nemes vadember” szimbólumának.

Kritikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két képkocka a 2001: Űrodüsszeia filmből. Híres vágás két kockája, amikor a történet az őskorból az űrkorszakba vált.

Az idealizált modern civilizáció mentes kultúrák esetén a „nemes vadember” motívum vagy kultúrájának felvázolása egyoldalúan csak a pozitívumok bemutatására és a negatívumok mellőzésére épül. A valóság viszont ettől sokkal negatívabb és árnyaltabb.[5] Habár civilizációs problémáktól többnyire mentesek ezen idealizált népek, de az alacsonyabb fejlettségi szintnek negatív hatásai is vannak. Ezek között nem egy olyan, ami az modern ismeretek hiánya következménye és a legtöbb embernél túllépi a kulturális tolerancia elfoghatósági határait.[6][7]

Irodalmi ellenpéldák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az irodalomban is számos ellenpélda van, ami szembe helyezkedik a „nemes vadember” ideaképével. Az egyik legismertebb ilyen mű William Golding A Legyek Ura (1954) regénye. A történet szerint egy csoport angol kisfiú magára marad egy lakatlan szigeten és miután a civilizációs és társadalmi kontroll megszűnik, a korábbi jól nevelt fiúk egy része megvadul és elaljasodik.

Másik példa Arthur C. Clarke sci-fi regénye a 2001. Űrodisszeia, amiben az ősi közösség kiszolgáltatott és gyenge és túlélést csak a civilizációs fejlődés adhatja.

Megjelenése a mai kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Manapság is újra és újra felbukkannak olyan művek, amelyek a „nemes vadember” motívumaira épülnek. Habár filozófiája nem mindig domináns és néha szabadabban kezelik a meghatározást a vademberre, de az alap motívum ugyanaz maradt évszázadok óta. A modern társadalom és civilizációtól mentes romlatlan hős(ök) és kultúrájuk idealizálása.

Az idea különös fordított megjelenése a sci-fi műfajban, amikor földi lények fejlettebb fajjal találkoznak és e magasabb szintű társadalom - egyes tagjai vagy egésze - végül csodálattal szemlél az ember nyerseségére és tökéletlenségére. Ez esetben a kitalált fejlett társadalomhoz képest, mi emberek vagyunk a „nemes vadember”. Ilyen például a Star Trek-ben a „Q” viszonya az emberekhez.

Néhány filmes „nemes vadember” példa:

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]