Jean-Paul Marat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean-Paul Marat
Jean-Paul Marat portre.jpg
Jean-Paul Marat, J. Boze festménye (Musée Carnavalet, Párizs)
Született
1743. május 24.
Boudry
Elhunyt
1793. július 13. (50 évesen)
Párizs
Házastársa Simone Évrard
Foglalkozása orvos, természettudós, filozófus és francia forradalmár
Halál oka gyilkosság

Jean-Paul Marat [ejtsd: zsanpól márá] (Svájc, Boudry, 1743. május 24.Párizs, 1793. július 13.) svájci származású orvos, természettudós, filozófus és francia forradalmár, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetője. A girondisták elleni fellépése nyomán meggyilkolták.

Victor Hugo, 1793 című regényében így írt Marat-ról: " A "törpe" egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett."

A forradalom előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután Párizsban jogot és orvosi tudományokat hallgatott, Angliában és Skóciában utazgatott és egy ideig (1774) mint nyelvmester Edinburghban lakott. Ott adta ki első forradalmi szellemű munkáját is: The chains of sclavery (1774, franciául: Párizs, 1792). Ezt követte a De l'homme, ou des principes et des lois de l'intluence de l'âme sur le corps et du corps sur l'âme című filozofiai mű (Amsterdam, 1775, 3 kötet), melynek következtében Voltaire-rel polémiába keveredett. Azután számos paradox állításokkal telt természettudományi munkákat írt, ilyen a Découvertes sur le feu, l'électricité et la lumiere (1779); Recherches physiques sur le feu (1780); Découvertes sur la lumiere (1792); Recherches physiques sur l'électricité (1782) stb., melyekben különösen Newton ellen kelt ki. 1773-ban publikálta az Esszé az emberről c. művét, melyben támadta Helvétius nézetét, miszerint az embernek nincs szüksége a természettudományra.

Miután visszatért Párizsba, 1777-ben Artois grófja, a későbbi X. Károly testőrségének háziorvosa. Filozófiai, politikai munkákat publikált.

A forradalom előtt magát nem kímélve dolgozott. 1782-ben a teljes idegi kimerültségtől esett ágynak, majd 1788-ban is súlyos beteg volt. Idegeit komolyan megterhelték a Francia Akadémia visszautasításai, mikor kérelmezte, hogy önálló kutatásai által vegyék be a tagok közé. Ez nem kis részben Lavoisier nevéhez köthető, így Marat gyűlölte őt élete hátralévő részében, s a forradalom alatt arra használta befolyását, hogy megkeserítse ellenlábasa életét. Elutasítását több neves értelmiségi és tudós, mint pl. Benjamin Franklin és Goethe is a tudományos világ despotizmusának nevezte.

1788-as betegsége után, 1789-től az újságírás felé fordult. Megalapította a l' Ami du peuple című lapot, amelyben a sans-culotte-ok heves védelmezője volt a konzervatív erőkkel szemben.

A forradalom alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint a Cordelier Klub elszánt tagjának, tevékenysége a varenne-i események (1791 júniusa) és a champ-de-mars-i tűzharc (1791. július 17.) után kiszélesedett. Kétszer száműzték, újságját betilitották. Ez idő alatt Marat a Párizs alatti katakombákban húzta meg magát. Itt szerezte súlyos bőrbetegségét (dermatitis herpetiformis). 1792. augusztus 10-e után, a királyság bukásának pillanatában tért vissza és azonnal ismét kiadta a l' Ami du peuple-t (A nép barátja), majd ezt szeptemberben felváltotta a le Journal de la République-kel (A köztársaság publicistája).

Danton, Marat, Robespierre

1792 szeptemberében a Konvent tagjává választották. Szeptember végén a diktatúra és egy Robespierre-rel és Dantonnal közösen tervezett triumvirátusság gondolataival vádolták meg. Marat két társához hasonlóan elzárkózott a triumvírségtől, ám a diktatúra szükségességének gondolatát fölvállalta. Bár a Konvent végül nem helyezte vád alá, Marat megfenyegette, hogyha az ellenkezője történt volna, a szószéken szétlőtte volna a fejét (a pillanatot több ábrázolás is megörökítette).

1793 januárjában társaival elérte, hogy név szerinti szavazással XVI. Lajost halálra ítéljék, majd kivégezzék. A girondisták legfőbb céltáblája volt. 1793 áprilisában a Jakobinus Klub elnökeként aláírta azt a köriratot, mely a király ügyében népszavazást követelő girondiak visszahívására hívta fel a figyelmet. Letartóztatták, de április 24-én a Forradalmi Törvényszék felmentette. Marat úgy tüntette fel magát, mint a forradalom mártírja. Felmentése után a sans-culotte- ok fáklyásmenete vitte vissza a Konventbe. Fontos szerepet játszott a május 31-i népfelkelésben és a június 2-i jakobinus hatalomátvételben is.

A jakobinus diktatúra indulása után a háttérbe húzódott, semmilyen hivatalt nem vállalt. A jakobinusok közül nem sokan szerették. Robespierre egyenesen elzárkózott tőle, és 1793-ra a régi harcostársa, Danton sem állt már mellette. Jacques Hébert az ultraforradalmárok, ill. Jacques Roux, a veszettek vezetője, viszont felnéztek rá, és halála után heves harcot kezdtek Marat "örökségéért".

Utolsó hónapja és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marat halála (Jacques-Louis David, 1793, Musées Royaux des Beaux-Arts)

A forradalmi kormányzat győzelme után Marat romló egészségi állapota miatt kénytelen volt háttérbe szorulni. Egyre súlyosbodó bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető betegsége egy ócska kádba száműzte a forradalom élvonalán járó, 50 éves jakobinust. Marat kádjában ülve dolgozott újságján és leveleiben üzent a Konventnek, befolyásolni igyekezett annak munkáját. A Konvent ülésén utoljára 1793. június 17-én és 18-án vett részt, de mivel nagyon megviselte, így kénytelen volt végleg visszavonulni az aktív ülésezéstől. Életének utolsó heteiben heves kampányba kezdett annak érdekében, hogy a nemeseket távolítsák el minden polgári és katonai állásból. A belső polgárháborúk és a külső fenyegetés, ami a forradalmat 1793 nyarán veszélyeztette rendkívül zaklatottá tették Marat-t. Egyik utolsó neves cselekedete a veszettek vezetője, Jacques Roux elleni támadás volt újságja hasábjain 1793. július 4-én. Ám mire Roux válasza kikerült a nyomdából a nép barátja már halott volt.

1793. július 13-án napközben két levelet is kapott egy ismeretlen caen-i nőtől, aki egy girondi összeesküvésről írt leveleiben, illetve segítséget kért Marat-tól, személyes biztonsága érdekében.

Marat felesége, Simone Évrard végül csak napnyugtakor, Marat kérésére engedte be a már másodszor megjelenő Charlotte Corday-t. Corday végre találkozhatott leggyűlöltebb ellenségével, akiről a caen-i szónokok oly sokat beszéltek. Mialatt Marat az általa írt levélből a rajta szereplő neveket másolta, Charlotte Corday egy konyhakéssel szíven szúrta.

Marat szinte azonnal meghalt. Charlotte Corday nem tagadta le tettét, sőt dicsekedett is vele. Elhamarkodott lépése azonban csak a forradalmi terror előbbi bevezetését és a girondiak halálos ítéletét vonta maga után. Elhamarkodott volt, hisz Marat orvosai szerint a férfi egészsége 1793 nyarára már olyan mértékben leromlott, hogy csupán pár hónappal élte volna túl meggyilkolását.

Temetésekor mély gyászba borultak hívei, a sans-culotte-ok, és barátai is. Charlotte Corday-t egy nappal a temetés után, 1793. július 17-én kivégeztették.

1793. november 4-én a konvent Marat tetemét a Pantheonba vitette át, ahonnan azonban 1795 februárjában kirakták és ugyanekkor arcképét is eltávolították a konvent terméből.

Halálát számtalan metszet, rajz és festmény megörökítette, melyek közül a jakobinus Louis David 1793 novemberére elkészült festménye lett a leghíresebb. Marat halála után a forradalom második mártírjaként vonult be a történelembe (az első volt Le Peletier, akit egy nappal a király kivégzése előtt gyilkoltak meg, a harmadik pedig Chalier, Lyon polgármestere, akit lázadók öltek meg néhány nappal Marat halála után). 1794 végéig hívei vallásos áhítattal övezték személyét.

Megítélése meglehetősen érdekes és ellentmondásos volt a múltban és az ma is. A forradalom alatt a Gironde, ill. a mérsékeltebb jakobinusok és a nemesek elzárkóztak tőle. A sans- culotte-ok viszont valósággal rajongtak érte.

Marat-ra sokáig egy vérszomjas gyilkosként tekintettek. Ezzel párhuzamosan, azonban figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények között élte le az életét és, hogy a válságos időkben szerzett bőrbetegsége komolyan befolyásolta személyiségét.

Érdekesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peter Weiss, német drámaíró világsikert aratott színműve: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában. – (1963)

A színműből 1966-ban készült angol filmdráma Jean Paul Marat üldöztetése és halála… címmel. A filmes átiratot - a Royal Shakespeare Company előadásában - Peter Brook rendezte.[1][2]

Marat és de Sade kapcsolata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

De Sade márki az, akiről a szadizmust elnevezték. Nem véletlen, hisz korának befogadóképességét jócskán megelőző szexuális fantáziával és obszcénizmussal rendelkezett. Tudta ezt Marat is. Épp ezért nem sokkal halála előtt javasolta a márki kivégzését. De Sade ennek ellenére még Marat életében egy dicshimnuszt írt a jakobinus vezérnek. Sokat nem ért vele, hisz a jakobinus diktatúra alatt bebörtönözték, majd a charentoni elmegyógyintézetbe került haláláig (1814).

Képtár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 
  • Clifford, Conner D.: Jean-Paul Marat. London. Pluto Press. 2012
  • Hahner P.: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája, Minerva, Bp. (1989).
  • Hahner Péter: Franciaország története. Bp. Műszaki Könyvkiadó. 2002.
  • Furet F.: A francia forradalom története, Osiris, Bp. (1999).
  • Shearing, J.: A bosszú angyala Charlotte de Corday élete, Szöllősy Könyvkiadó, Bp. (1942).
  • Gottschalk, L. R.: Jean Paul Marat: a study in radicalism, University of Chicago Press, Chicago (1967).
  • Soboul, A.: A francia forradalom története, Kossuth, Bp. (1974).
  • Soboul, Albert: Népi mozgalom és forradalmi kormány Franciaországban 1793-1794. Bp. Kossuth Kiadó. 1983.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean-Paul Marat témájú médiaállományokat.