Maximilien de Robespierre

Maximilien de Robespierre

Maximilien François Marie Isidore de Robespierre (IPA: [maksimiljɛ̃ fʁɑ̃swa maʁi izidɔʁ də ʁɔbəspjɛʁ]) (Arras, 1758. május 6. – Párizs, 1794. július 28.), francia ügyvéd, politikus, forradalmár, a jakobinus diktatúra vezéralakja.

Élete

Ifjúsága

Árvaként nőtt fel, Conzié arrasi püspök segélyezése folytán került a Párizsi Egyetemre, a XIV. Lajos Kollégiumba (Collège Louis-le-Grand), ahol jogot tanult. Szülővárosában ügyvédi irodát nyitott, emellett az irodalom iránt is érdeklődést tanúsított, és elnöke lett az arrasi akadémiának.

A francia forradalomban

A francia forradalom kitörése után 1789-ben Arrasban a rendi gyűlés képviselőjévé választották, ahol kezdetben keveset szerepelt, doktriner elveivel gyakran nevetség tárgyául szolgált, ezzel azonban keveset törődött. A jakobinus klub tagja volt, 1790-től elnöke. Rettenthetetlen, megvesztegethetetlen és szívós politikus hírében állt, beszédei gyakran nagy nyilvánosságot kaptak. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1791. szeptember 30-i bezárásakor már az egyik legnépszerűbb forradalmár volt. Duplay asztalos szerény házában lakást bérelt, leányával, Elonórával szerelmi viszonyba került. Nemsokára a párizsi törvényszéken közvádló lett, erről a posztról azonban 1792 májusában lemondott. Rövid ideig szerkesztette a „Défenseur de la Constitution” című lapot. Az újonnan megválasztott konventben egyik vezetője lett a radikális jakobinusoknak, akik XVI. Lajos király elítélését és kivégzését követelték. 1793 május–júniusában a Közjóléti Bizottság tagja, majd vezetője.

A jakobinus diktatúra vezetője

Vezetésével 1793. június elején megbuktatták az addig kormányzó girondista erőket. Robespierre a Közjóléti Bizottság (Comité de salut public) elnökévé választatta magát, így tulajdonképpen diktátor lett. Elkezdődött a jakobinus terror időszaka, amelynek ő volt egyik szellemi vezetője. Kezében összpontosult a jakobinus diktatúra legfőbb hatalma.

Az új alkotmányt hatályon kívül helyezte és mint a Közjóléti Bizottság lelke és szervezője, vérbefojtott minden ellenállást. Még javában folyt a vérengzés és üldözés, mikor Robespierre, az egyedüli hideg fő az általános rémület közepette, azt vette észre, hogy az őrjöngési mámor kezdte elveszíteni tömegtámogatását és ez okból időszerűnek találta a mozgalmat megfékezni. Szakított tehát az eddigi iránnyal és a túlzóktól meg esetleges versenytársaitól szabadulni kívánván, saját párthívei ellen fordult. Ezek közül a legvérengzőbbeket és legtekintélyesebbeket egymás után a vérpadra küldte.

1794 márciusában leszámolt az 1793 végének folyamán a jakobinusok szélsőbaloldali belső ellenzékévé szerveződő veszettekkel, s Marat halála utáni vezetőjükkel Hébert-rel. Még Danton, Desmoulins és csoportjuk sem kerülhette el ezt a sorsot (1794 április). Azután megszervezte az eltörölt istenhit helyett a „Legfőbb Lény” kultuszát, melynek főpapként maga rendezte szenteskedő modorában az első istentiszteletét és maga mutatta be az áldozatot.

1794. június 10-én beterjesztették a prairiali törvényeket, melyek a forradalmi terror további kiterjesztését célozták. A Forradalmi Törvényszéknek júniusban eszközölt újjászervezése után 1285 embert hurcoltatott a vérpadra, maguk a konvent tagjai, köztük Tallien, Fouché, Collot d’Herbois, Billaud-Varennes, Fréron és mások, életüket féltvén, a Közjóléti Bizottságban Robespierre ellen titkon összeesküdtek.

Bukása, halála

Robespierre, hogy ellenfeleire halálos csapást mérjen, 1794. július 26-án (thermidor 8.) a konventhez intézett fényes beszédében lerántotta a leplet erről az összeesküvésről, mely állítólag a konvent megbuktatására tört. Azonban a beszéd hatás nélkül maradt. A konvent egyik tagja Robespierre-nek elfogatása iránt tett javaslatot, amelyet a többség Couthon és Saint-Just tiltakozása dacára el is fogadott. Robespierre-t nyomban elfogták és a Luxembourg-palotába szállították, de a külvárosok csőcseléke kiszabadította bálványát s a városházára vezette, ahol Robespierre találkozott az időközben szintén kiszabadított párthíveivel. Tétlensége és habozása azonban megbénította híveinek akcióját, a konvent ellenben szokatlan erélyt tanúsított, és Barras tábornoknak parancsot adott a támadásra. Miközben Barras megostromolta a városházát, Robespierre, állítólag saját kezével, pisztollyal próbált életének véget vetni; hihetőbb azonban, hogy egy nemzetőr röpítette a golyót a zsarnok fejébe, mely azonban csak Robespierre állát zúzta össze. A sebesült Robespierre-t ezután a Conciergerie-be vitték, innen július 28-án délután 6 óra tájban 20 társával egyetemben a vérpadra szállították. Lefejeztetését a nép örömrivalgással és tapssal fogadta. Bukása a rémuralom végét jelentette, az emberek követelték a forradalom lezárását és a terror végét. Ennek jegyében sor került a gyilkológép, a guillotine szétszedésére.

Robespierre munkái 1832-42-ben jelentek meg Párizsban Oeuvres choisies de M. Robespierre címmel, Laponneraye és Carrel szerkesztése mellett; más kiadás Vermoreltől való (u. o. 1865).

A kivégzettek testét közös sírba vetették a párizsi Cimetière des Errancis temetőben. 1840-ben hívei feltúrták az akkor már nem működő temetőt, de nem találták meg Robespierre-t. 1853-ban, a Boulevard de Malesherbes építése körüli tereprendezések során a maradványokat kiásták, és egybegyűjtve a párizsi Katakombákba öntötték.

Művei

• Beszédei (francia nyelven)
• Elveim kifejtése - Beszédek és cikkek, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-282-074-6

Forrás

• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Irodalom

• Ludassy Mária: Robespierre, az erényes forradalmár
• Családfa (18. generációig visszamenőleg) (másolat itt)
• Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet, X. kötet: A forradalom és Napoleon kora, II. rész: A franczia forradalom, IX. fejezet: A rémuralom
• A.M.R.I.D (Association Maximilien Robespierre pour l'Idéal Démocratique)