Spitzbergák
 |
A helyszín szerepel az UNESCO világörökségi javaslati listáján |
| Spitzbergák | |||
| Svalbard | |||
|
|||
| Nemzeti himnusz: Ja, vi elsker dette landet | |||
 |
|||
|
|
|||
| Fővárosa | Longyearbyen | ||
| é. sz. 78° 13′, k. h. 15° 33′ | |||
| Vezetők | |||
| Király | V. Harald norvég király | ||
| Kormányzó | Odd Olsen Ingerø[1] | ||
| Hivatalos nyelv | norvég | ||
| Népesség | |||
| Népszámlálás szerint | ismeretlen +/- | ||
| Rangsorban | 230 | ||
| Becsült | 2756 fő (2004) | ||
| Rangsorban | 230 | ||
| Népsűrűség | 0,04 fő/km² | ||
| Földrajzi adatok | |||
| Terület | 62 049 km² | ||
| Rangsorban | 122 | ||
| Időzóna | CET (UTC+1) CEST (UTC+2) |
||
| Egyéb adatok | |||
| Pénznem | norvég korona (NOK) |
||
| Nemzetközi gépkocsijel | N | ||
| Hívószám | 47 | ||
| Internet TLD | .no | ||
|
|
|||
 |
|||
A Spitzbergák (norvég nevén: Svalbard) a Jeges-tengerben található szigetcsoport, az európai kontinenstől északra, körülbelül félúton Norvégia és az Északi-sarkpont között. Szigetei a 74° és 81° északi szélesség között, a 10° és 34° keleti hosszúság között találhatóak. A Spitzbergák Norvégia része, egyben Norvégia legészakibb területe. A szigetek közül három lakott: a Spitsbergen, a Bjørnøya és a Hopen.
Tartalomjegyzék |
Földrajz[szerkesztés]
A Spitzbergák Norvégia és Európa legészakibb földterülete.
Területe 62 050 km².
3 legnagyobb szigete:
- Spitsbergen (39 000 km²),
- Nordaustlandet (14 600 km²),
- Edgeoy (5000 km²).
A Spitzbergák területének 60%-a gleccserekkel és hómezőkkel borított. Az Észak-atlanti-áramlat kellemesebbé teszi a sarkvidéki éghajlatot, így a környező vizek az év legnagyobb részében hajózhatóak.
A fővárosban, Longyearbyenben április 20-tól augusztus 23-ig süt a Nap, de október 26-tól február 15-ig teljes a sötétség. Az élőhely tundra típusú.
A Spitzbergák rengeteg tengeri madár fészkelőhelye. Négy emlősfaj található a szigeteken: a svalbardi mezei egér (Microtus epiroticus), a sarki róka, a svalbardi rénszarvas és a jegesmedve. Mióta a jegesmedvék egyre gyakrabban járnak a Spitzbergákon, a helyieknek elővigyázatosságból puskát kell maguknál hordaniuk a városokon kívül, de a medvéket törvény védi, így nem szabad ok nélkül megzavarni őket.
Történelem[szerkesztés]
Valószínűleg a vikingek és orosz hajósok fedezték fel a 12. század elején. Korai norvég beszámolók vannak egy szigetről, melyet Svalbarði-nek („hideg perem”) hívtak. Az első vitathatatlan felfedezése Willem Barents holland tengerész nevéhez köthető 1596-ból. 1612 és 1720 között főleg bálnavadászok – dánok, angolok, franciák és norvégok – telepedtek le a Spitzbergák nyugati partján. A dánok egyedül körülbelül 60 000 bálnát vadásztak le az évek folyamán smeerenburgi bázisukról kiindulva. A Spitzbergák szolgált sok sarki expedíció kiindulópontjául is. A legnagyobb sziget neve is Spitzbergák, de az csak néhány nyelvben van még így (pl. orosz, német), más nyelveken az egész szigetcsoport neve Svalbard.
Államszervezet, közigazgatás[szerkesztés]
Norvégia már 1871-ben területi igényt jelentett be a szigetekre, de ezt a többi állam nem ismerte el, különösen Oroszország tiltakozott. Így 1920-ig a terület res nulliusnak minősült. 1909-ben Norvégia azt javasolta, hogy norvég-svéd-orosz közös igazgatás alá helyezzék a területet. Az egyezmény kidolgozására 1916-ban összeült testület a világháború miatt azonban nem tudta munkáját elvégezni. Az 1920. február 9-i, Dánia, Hollandia, Franciaország, Oroszország, Japán, Norvégia, Svédország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok által megkötött, 1924-ben hatályba lépett Svalbardi Egyezmény alapján a Spitzbergák területe Norvégiához tartozik, de a norvég szuverenitás erősen korlátozott.[2] 1925-ben vette át Norvégia a tényleges irányítást. Ezen különleges egyezmény mellett más országok - egészen pontosan a szerződést megkötő, vagy ahhoz csatlakozó országok - is (többek között Magyarország is) jogosultak a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére a teljes egyenlőség elve alapján. Jogosult a többi állam a szigeteket hajózási, halászati célból is használni, hírközlési állomásokat és kereskedelmi vállalkozásokat is létrehozhatnak ott. A szerződés a szigeteket demilitarizálta. A kiaknázási jogot Norvégia több államtól megvásárolta. A Szovjetunió 1935-ben csatlakozott a szerződéshez, és jogutódja, Oroszország két szénbányát is üzemeltet ott. Ezáltal kialakulhatott egy állandó orosz település, Barentsburg. Egy másik orosz település, Pyramiden 2000-ben elnéptelenedett.
Volt olyan időszak, amikor az orosz/szovjet lakosok száma magasabb volt a norvégokénál. Norvég szénbánya is működik, a parti tengerben pedig amerikai cég végez olajkutatásokat, ami vitára ad alapot, mert a szerződés a parti tengerről nem rendelkezik. Norvégia álláspontja szerint a kontinentális talapzatra sem vonatkozik az egyezmény, hanem arra egy 1963-as norvég királyi dekrétum irányadó. Norvégia előbb egy 22 mérföldes gazdasági övezetet is létrehozott, de más államok tiltakozására itt végül idegen állampolgároknak is megengedik a halászatot.
Népesség[szerkesztés]
A Spitzbergákon körülbelül 2800 ember él. 60%-uk norvég, 40%-uk orosz vagy ukrán. A hivatalos nyelv a norvég, oroszul csak az orosz településeken beszélnek.
Települések[szerkesztés]
- Barentsburg (Баренцбург) (orosz település – lakosság: 485 fő)
- Bjørnøya (lakosság: 10 fő)
- Grumant (Грумант) (orosz település, elnéptelenedett 1961-ben, bányászat újrakezdése 2003-ban)
- Hopen (norvég meteorológiai állomás, lakosság: 4 fő)
- Hornsund (lengyel kutatóállomás, lakosság: 11 fő)
- Isfjord radio (lakosság: 4 fő)
- Longyearbyen (Svalbard székhelye, lakosság: 1437 fő)
- Ny-Ålesund (egykori bányásztelepülés, ma nemzetközi kutatóállomás, lakosság: 47 fő)
- Pyramiden (Пирамида) (orosz település, elnéptelenedett 2000-ben)
- Smeerenburg (holland település, elnéptelenedett 1660-ban)
- Sveagruva (norvég bányász település, lakosság: 300 fő)
A szigeteken nincsenek utak, a városok között hajóval, repülővel, helikopterrel vagy hómobillal közlekednek.
Gazdaság[szerkesztés]
A gazdaság központjában a szénbányászat áll, halászattal kiegészítve. A 20. század utolsó évtizedeiben a turizmus, a kutatóbázisok is fontos szerepet kaptak, és néhány műholdátjátszóállomás is megjelent területén. Norvégia fenntartja magának a halászati jogot 200 tengeri mérföldes (370 km) távolságon belül, de Oroszország ezt nem ismeri el.
A Svalbardi Vízalatti Kábelrendszer (Svalbard Undersea Cable System), amely 2004 januárjában kezdte meg működését, két 1440 km-es üvegszálkötegből áll a Spitzbergák és Harstad között. Ez a NASA és a NOAA által üzemeltetett, sarkpontok feletti pályájú műholdakkal való kommunikációhoz szükséges.
A norvég állami szénbánya foglalkoztatja az ott élő norvégok 60%-át, ezenkívül a legtöbb alapszolgáltatást és infrastruktúrát ez biztosítja.
Szénbányászat[szerkesztés]
Az első modern szénbányát az Arctic Coal Company (ACC) hozta létre. A települést, ami a bánya köré épült, a bányatulajdonos John Munroe Longyear után nevezték el. Az ACC 1916-ban eladta a Store Norske Spitsbergen Kull Companinak (SNSK). A következő néhány évben két másik norvég társaság is megkezdte tevékenységét a legdélebbi szigeten, a Bjørnøya és a Kings Bay Kull Compani Ny Ålesund-on nyitott bányát.
A bányászatot a második világháború alatt felfüggesztették, a szigeteket pedig 1941. szeptember 3-án kiürítették. A németek 1943 szeptemberében bombázták Longyearbyent és Barentsburgot, egy évvel később Sveagruvát is.
A Ny Ålesund nevű bányát 1963-ban bezárták, miután bányarobbanás történt 21 halálos áldozattal, azóta tudományos állomásként működik.
A magbank[szerkesztés]
A norvég kormány egy magbankot kíván létrehozni Svalbardon, amely a világ élelmiszernövényeinek magvait tárolja majd, esetleges globális katasztrófák esetére. A bunker építését 2007 márciusában kezdték el, és 2008-ban fejezték be. A 3 millió mag befogadására is alkalmas létesítmény gyűjteményét a Global Crop Diversity Trust gondozza. A magokat -18 °C hőmérsékleten tárolják, többek között a permafrosztnak köszönhetően.[3][4][5]
Ezt nem egyedül a norvég kormány finanszírozza, hanem több alapítvány, szervezet és magánszemély hozzájárulása is segíti a munkálatokat, mint pl. Bill Gates és felesége alapítványa, amely mintegy 30 millió dollárral járult hozzá a létesítmény megépítéséhez.
Források[szerkesztés]
- Nagy Károly: Nemzetközi jog (Püski, 1999) 225-226. o. ISBN 963-9188-19-0
- ↑ Ny sysselmann på Svalbard (norvég nyelven) (HTML). regjeringen.no. Regjeringen, 2009. június 26. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
- ↑ A Svalbard szerződés eredeti szövege (angol és francia)
- ↑ 'Doomsday' seed bank to be built, BBC News, 2006. január 12. (letöltve: 2007. február 11.)
- ↑ Nyilvánosságra hozták a norvég "ítéletnapi" magbunker terveit, Híradó Online, 2007. február 9. (letöltve: 2007. február 11.)
- ↑ Végh Zsófia: Noé bárkája növényeknek – Az Északi-sark közelében nemzetközi magbank épül, Magyar Hírlap, 2006. március 2. (letöltve: 2007. február 11.)
Külső hivatkozások[szerkesztés]
- The Governor of Svalbard (angol, norvég)
- A Svalbard-szerződés szövege (angol, francia, norvég)
- The Svalbard Pages (angolul)
- Spitsbergen Pictured – fényképek (angolul)
- Svalbard Archipelago – fényképek (angolul)
- Svalbard Images – Hírek, fényképek és térképek (angolul)
- The University Centre in Svalbard (angolul)
- Éghajlati adatok (norvégul – bokmål)
- Svalbard Airport (angol, norvég)
- Meteorological operations in the arctic 1940-45 (angolul)
- Island railways north of Europe, Narrow Gauge Heaven (angolul)
