Spitzbergák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
World Heritage Emblem.jpg A helyszín szerepel az UNESCO világörökségi javaslati listáján
Spitzbergák
Svalbard
 Spitzbergák zászlaja
Spitzbergák zászlaja
 Spitzbergák címere
Spitzbergák címere
Nemzeti himnusz: Ja, vi elsker dette landet
LocationSvalbard.png

Fővárosa Longyearbyen
é. sz. 78° 13′, k. h. 15° 33′
Vezetők
Király V. Harald norvég király
Kormányzó Odd Olsen Ingerø[1]
Hivatalos nyelv norvég
Népesség
Népszámlálás szerint ismeretlen +/-
Rangsorban 230
Becsült 2756 fő (2004)
Rangsorban 230
Népsűrűség 0,04 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület 62 049 km²
Rangsorban 122
Időzóna CET (UTC+1)
CEST (UTC+2)
Egyéb adatok
Pénznem norvég korona (NOK)
Nemzetközi gépkocsijel N
Hívószám 47
Internet TLD .no

A Spitzbergák térképe

A Spitzbergák (norvég nevén: Svalbard) a Jeges-tengerben található szigetcsoport, az európai kontinenstől északra, körülbelül félúton Norvégia és az Északi-sarkpont között. Szigetei a 74° és 81° északi szélesség között, a 10° és 34° keleti hosszúság között találhatóak. A Spitzbergák Norvégia része, egyben Norvégia legészakibb területe. A szigetek közül három lakott: a Spitsbergen, a Bjørnøya és a Hopen.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Spitzbergák domborzati térképe
A Spitzbergák éghajlati diagramja
Svalbardi táj

A Spitzbergák Norvégia és Európa legészakibb földterülete.

Területe 62 050 km².

3 legnagyobb szigete:

A Spitzbergák területének 60%-a gleccserekkel és hómezőkkel borított. Az Észak-atlanti-áramlat kellemesebbé teszi a sarkvidéki éghajlatot, így a környező vizek az év legnagyobb részében hajózhatóak.

A fővárosban, Longyearbyenben április 20-tól augusztus 23-ig süt a Nap, de október 26-tól február 15-ig teljes a sötétség. Az élőhely tundra típusú.

A Spitzbergák rengeteg tengeri madár fészkelőhelye. Négy emlősfaj található a szigeteken: a svalbardi mezei egér (Microtus epiroticus), a sarki róka, a svalbardi rénszarvas és a jegesmedve. Mióta a jegesmedvék egyre gyakrabban járnak a Spitzbergákon, a helyieknek elővigyázatosságból puskát kell maguknál hordaniuk a városokon kívül, de a medvéket törvény védi, így nem szabad ok nélkül megzavarni őket.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Valószínűleg a vikingek és orosz hajósok fedezték fel a 12. század elején. Korai norvég beszámolók vannak egy szigetről, melyet Svalbarði-nek („hideg perem”) hívtak. Az első vitathatatlan felfedezése Willem Barents holland tengerész nevéhez köthető 1596-ból. 1612 és 1720 között főleg bálnavadászokdánok, angolok, franciák és norvégok – telepedtek le a Spitzbergák nyugati partján. A dánok egyedül körülbelül 60 000 bálnát vadásztak le az évek folyamán smeerenburgi bázisukról kiindulva. A Spitzbergák szolgált sok sarki expedíció kiindulópontjául is. A legnagyobb sziget neve is Spitzbergák, de az csak néhány nyelvben van még így (pl. orosz, német), más nyelveken az egész szigetcsoport neve Svalbard.

Államszervezet, közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Norvégia már 1871-ben területi igényt jelentett be a szigetekre, de ezt a többi állam nem ismerte el, különösen Oroszország tiltakozott. Így 1920-ig a terület res nulliusnak minősült. 1909-ben Norvégia azt javasolta, hogy norvég-svéd-orosz közös igazgatás alá helyezzék a területet. Az egyezmény kidolgozására 1916-ban összeült testület a világháború miatt azonban nem tudta munkáját elvégezni. Az 1920. február 9-i, Dánia, Hollandia, Franciaország, Oroszország, Japán, Norvégia, Svédország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok által megkötött, 1924-ben hatályba lépett Svalbardi Egyezmény alapján a Spitzbergák területe Norvégiához tartozik, de a norvég szuverenitás erősen korlátozott.[2] 1925-ben vette át Norvégia a tényleges irányítást. Ezen különleges egyezmény mellett más országok – egészen pontosan a szerződést megkötő, vagy ahhoz csatlakozó országok – is (többek között Magyarország is) jogosultak a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére a teljes egyenlőség elve alapján. Jogosult a többi állam a szigeteket hajózási, halászati célból is használni, hírközlési állomásokat és kereskedelmi vállalkozásokat is létrehozhatnak ott. A szerződés a szigeteket demilitarizálta. A kiaknázási jogot Norvégia több államtól megvásárolta. A Szovjetunió 1935-ben csatlakozott a szerződéshez, és jogutódja, Oroszország két szénbányát is üzemeltet ott. Ezáltal kialakulhatott egy állandó orosz település, Barentsburg. Egy másik orosz település, Pyramiden 2000-ben elnéptelenedett.

Volt olyan időszak, amikor az orosz/szovjet lakosok száma magasabb volt a norvégokénál. Norvég szénbánya is működik, a parti tengerben pedig amerikai cég végez olajkutatásokat, ami vitára ad alapot, mert a szerződés a parti tengerről nem rendelkezik. Norvégia álláspontja szerint a kontinentális talapzatra sem vonatkozik az egyezmény, hanem arra egy 1963-as norvég királyi dekrétum irányadó. Norvégia előbb egy 22 mérföldes gazdasági övezetet is létrehozott, de más államok tiltakozására itt végül idegen állampolgároknak is megengedik a halászatot.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Spitzbergákon körülbelül 2800 ember él. 60%-uk norvég, 40%-uk orosz vagy ukrán. A hivatalos nyelv a norvég, oroszul csak az orosz településeken beszélnek.

Települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Longyearbyen
  • Barentsburg (Баренцбург) (orosz település – lakosság: 485 fő)
  • Bjørnøya (lakosság: 10 fő)
  • Grumant (Грумант) (orosz település, elnéptelenedett 1961-ben, bányászat újrakezdése 2003-ban)
  • Hopen (norvég meteorológiai állomás, lakosság: 4 fő)
  • Hornsund (lengyel kutatóállomás, lakosság: 11 fő)
  • Isfjord radio (lakosság: 4 fő)
  • Longyearbyen (Svalbard székhelye, lakosság: 1437 fő)
  • Ny-Ålesund (egykori bányásztelepülés, ma nemzetközi kutatóállomás, lakosság: 47 fő)
  • Pyramiden (Пирамида) (orosz település, elnéptelenedett 2000-ben)
  • Smeerenburg (holland település, elnéptelenedett 1660-ban)
  • Sveagruva (norvég bányász település, lakosság: 300 fő)

A szigeteken nincsenek utak, a városok között hajóval, repülővel, helikopterrel vagy hómobillal közlekednek.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gazdaság központjában a szénbányászat áll, halászattal kiegészítve. A 20. század utolsó évtizedeiben a turizmus, a kutatóbázisok is fontos szerepet kaptak, és néhány műholdátjátszóállomás is megjelent területén. Norvégia fenntartja magának a halászati jogot 200 tengeri mérföldes (370 km) távolságon belül, de Oroszország ezt nem ismeri el.

A Svalbardi Vízalatti Kábelrendszer (Svalbard Undersea Cable System), amely 2004 januárjában kezdte meg működését, két 1440 km-es üvegszálkötegből áll a Spitzbergák és Harstad között. Ez a NASA és a NOAA által üzemeltetett, sarkpontok feletti pályájú műholdakkal való kommunikációhoz szükséges.

A norvég állami szénbánya foglalkoztatja az ott élő norvégok 60%-át, ezenkívül a legtöbb alapszolgáltatást és infrastruktúrát ez biztosítja.

Szénbányászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elhagyott szénbánya Longyearbyentől délre

Az első modern szénbányát az Arctic Coal Company (ACC) hozta létre. A települést, ami a bánya köré épült, a bányatulajdonos John Munroe Longyear után nevezték el. Az ACC 1916-ban eladta a Store Norske Spitsbergen Kull Companinak (SNSK). A következő néhány évben két másik norvég társaság is megkezdte tevékenységét a legdélebbi szigeten, a Bjørnøya és a Kings Bay Kull Compani Ny Ålesund-on nyitott bányát.

A bányászatot a második világháború alatt felfüggesztették, a szigeteket pedig 1941. szeptember 3-án kiürítették. A németek 1943 szeptemberében bombázták Longyearbyent és Barentsburgot, egy évvel később Sveagruvát is.

A Ny Ålesund nevű bányát 1963-ban bezárták, miután bányarobbanás történt 21 halálos áldozattal, azóta tudományos állomásként működik.

A magbank[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A norvég kormány egy magbankot kíván létrehozni Svalbardon, amely a világ élelmiszernövényeinek magvait tárolja majd, esetleges globális katasztrófák esetére. A bunker építését 2007 márciusában kezdték el, és 2008-ban fejezték be. A 3 millió mag befogadására is alkalmas létesítmény gyűjteményét a Global Crop Diversity Trust gondozza. A magokat -18 °C hőmérsékleten tárolják, többek között a permafrosztnak köszönhetően.[3][4][5]

Ezt nem egyedül a norvég kormány finanszírozza, hanem több alapítvány, szervezet és magánszemély hozzájárulása is segíti a munkálatokat, mint pl. Bill Gates és felesége alapítványa, amely mintegy 30 millió dollárral járult hozzá a létesítmény megépítéséhez.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ny sysselmann på Svalbard (norvég nyelven) (HTML). regjeringen.no. Regjeringen, 2009. június 26. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  2. A Svalbard szerződés eredeti szövege (angol és francia)
  3. 'Doomsday' seed bank to be built, BBC News, 2006. január 12. (letöltve: 2007. február 11.)
  4. Nyilvánosságra hozták a norvég "ítéletnapi" magbunker terveit, Híradó Online, 2007. február 9. (letöltve: 2007. február 11.)
  5. Végh Zsófia: Noé bárkája növényeknek – Az Északi-sark közelében nemzetközi magbank épül, Magyar Hírlap, 2006. március 2. (letöltve: 2007. február 11.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Spitzbergák témájú médiaállományokat.