Brit Királyi Haditengerészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Királyi Haditengerészet
Naval Ensign of the United Kingdom.svg
A Királyi Haditengerészet lobogója, a White Ensign

Dátum 9. század
Ország Egyesült Királyság
Típus haditengerészet
Feladat harcra kész haditengerészeti erők fenntartása, kiképzése és felszerelése
Méret 37 500 fő, 89 hajó, (2006.)
Diszlokáció Whitehall palota, London (Admiralitás)
Portsmouth, Clyde, Devonport (flottatámaszpont)
Devonport, Faslane, Rosyth, Portsmouth (dokk)
Dartmouth (Britannia Royal Naval College)
Parancsnokok
Jelenlegi parancsnok John Hutton (honvédelmi miniszter)

A Királyi Haditengerészet (angolul Royal Navy, rövidítve RN) az Egyesült Királyság haderejének legidősebb ágazata. A 18. század közepétől a 20. század közepéig a világ legerősebb haditengerészete, kulcsszerepet játszott a Brit Birodalom kialakulásában és fenntartásában. A második világháború alatt több, mint 900 hajója volt. A hidegháborús évek során a haditengerészet egy nagyrészt tengeralattjáró-elhárító szerepre rendezkedett be, a GIUK-átjárót védte szovjet tengeralattjárók ellen. A Szovjetunió összeomlásával visszatért a világtengereken végrehajtott küldetésekhez.

A Királyi Haditengerészet a hajói vízkiszorítása alapján az amerikai haditengerészet után a NATO második legnagyobb haditengerészete.[1] Jelenleg 89 hajója van, többek között repülőgép-hordozók, egy helikopter-hordozó, partraszálló hajók, ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárók, robotrepülőgép-hordozó rombolók, fregattok, aknaszedő hajók és járőrhajók. A világ minden táján a bevethetőséget a 16 hajót tartalmazó Royal Fleet Auxiliary kisegítőflotta teszi lehetővé.

A Királyi Haditengerészet összlétszáma 37 500 fő, ebből nagyjából 6000 fő a Királyi Tengerészgyalogság tagja.[2]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az angol haditengerészet fejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

900–1500[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Győzelem a sluys-i csatában.

Anglia első haditengerészetét a 9. században Nagy Alfréd hozta létre, és bár jelentős győzelmet aratott a vikingek felett, a győzelem után a haditengerészet lassan széthullott. Æthelstan wessexi király ütőképes haditengerészetet keltett életre, és az 937-es brunanburhi csata idejére az angol flotta nagyjából 400 hajót számlált. A küszöbön álló normann invázió megakadályozására II. Harold angol király abban bízott, hogy a flotta meggátolja Hódító Vilmos seregeit abban, hogy átkeljenek a La Manche-csatornán. A partraszállás előtt azonban a flottát egy vihar kikötőkbe kergette, így a normannok jelentősebb veszteség nélkül jutottak el Hastingsig és győzedelmeskedtek a csatában.

A 12. és 13. században az angol haditengerészet gyarapodásnak indult, és János angol királynak már egy 500 vitorlást számláló flottája volt. A százéves háború elején a francia flotta az angol flottánál erősebb volt, ám az 1340-es sluysi csatában az angolok szinte teljesen elpusztították. A 14. század közepére III. Eduárd angol király flottája 712 hajóból állt. Ezután azonban a hanyatlás évei következtek: 1372-ben és 1419-ben az angolok katasztrofális vereségeket szenvedtek La Rochelle-nél a francia-kasztíliai flottától, az angol kikötőket Jean de Vienne és Fernando Sánchez de Tovar flottái fosztogatták.

1500–1707[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „Legyőzhetetlen Armada” pusztulása.

Az első haditengerészeti reformot és a Navy Royal jelentős bővítését a 16. században VIII. Henrik angol király rendelte el. A kor híres hajói közé tartozik a Henri Grâce à Dieu és a Mary Rose, amelyek 1545-ben szálltak szembe a francia haditengerészettel a solent-i csata alatt. VIII. Henrik 1547-es halála idejére az angol flotta 58 hajóra bővült. 1588-ben a Spanyol Birodalomé volt a legerősebb európai haditengerészet, és a „Győzhetetlen Armadát” küldték Anglia ellen. Az Armada célja a spanyolok ellen harcoló hollandok utánpótlását biztosító angolok letörése, az angol kalózok legyőzése és I. Erzsébet protestáns angol királynő eltávolítása volt. A spanyol flotta kihajózott Lisszabonból, és egy Németalföldről indult inváziós erővel egyesülve szerette volna lerohanni Angliát. A terv azonban adminisztrációs tévedések, logisztikai hibák, angol rajtaütések, holland akadályoztatások és a rossz időjárás miatt meghiúsult. Az elszenvedett vereség súlyos csapás volt az akkoriban a nyugati világ szuperhatalmának számító Spanyol Birodalomra, fordulópontot jelentett a tengeri hadviselés történetében, és jelentősen hozzájárult Anglia, mint tengeri hatalom felemelkedéséhez.

A 17. század közepéig nem létezett állandó jellegű haditengerészet, ám ekkor Robert Blake "tengeri tábornokot" az angol parlament kinevezte a flotta élére. Ebben az időben kezdett feszültség kialakulni Anglia (1707 után Nagy-Britannia Egyesült Királysága) és az újonnan megalakult Holland Köztársaság között az angolok navigációs törvényei miatt. Ezek kimondták, hogy minden Angliába és gyarmataira tartó vagy onnan induló árut csakis angol vagy gyarmati hajók szállíthatnak. A holland kereskedőket ez a lépes ellehetetlenítené, mivel az egész ország gazdasága a tengeri teherszállítástól és kereskedelemtől függött. A hollandoknak több teherszállító hajójuk volt, mint az többi európai országnak összesen. A holland gazdagságot irigylő angolok további olajat öntöttek a tűzre azzal, hogy megkövetelték, a La Manche-csatornán vagy az Északi-tengeren minden idegen hajó angol hajó láttán üdvözlésül húzza fel az angol lobogót. Ez a követelés a Mare Clausum elvet követte, azaz ezeket a területeket gyakorlatilag angol területnek tekintette. A hollandok azonban a Mare Librum elvét vallották, miszerint a tengeren mindenki szabadon hajózhat. Amikor Maarten Tromp altengernagy vezetésével egy holland flotta találkozott a Robert Blake vezette angol flottával, Tromp nem volt hajlandó felhúzni az angol lobogót. Blake az inzultusra válaszként megtámadta a hollandokat, és kezdetét vette az első angol-holland háború. A jobb állapotú angol flotta legyőzte a hollandokat, ám a konfliktus okai ezzel nem számolták fel, és azok hamarosan újabb összetűzésekhez vezettek.

A második és a harmadik angol-holland háborúban a hollandok legyőzték az angol flottát, és Angliától kikényszerítették a kereskedelmet torzító törvények eltörlését. Több emlékezetes tengeri ütközetben kiemelkedő admirálisok jelentek meg mindkét oldalon, így a holland Michiel de Ruyter, az angol Blake és George Monck. A medway-i rajtaütés az angol/brit haditengerészet egyik legteljesebb kudarca volt, és egyben a második angol-holland háborúnak is véget vetett. A veszteségek ellenére a Royal Navy a harmadik angol-holland háború után fokozatosan a világ legerősebb haditengerészetévé vált. A dicsőséges forradalomban a holland Orániai Vilmos partra szállt Angliában, egy katonai puccsal eltávolította II. Jakab angol királyt, majd angol királlyá választották. 1692-ben a holland haditengerészetet a Royal Navy admirálisainak irányítása alá helyezték, bár a flottákat nem vonták össze.

Az Egyesült Királyság haditengerészeti fejlődése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1707-es Egyesülési Törvény szerint a három hajót számláló Skót Királyi Haditengerészet összeolvadt az angol haditengerészettel, és létrejött az Egyesült Királyság haditengerészete, a modern Royal Navy.

1707–1914[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Victory Nelson zászlóshajója volt a trafalgari csatában. A hajó a mai napig a Royal Navy állományába tartozik, bár most már állandó jelleggel szárazdokkban tartják.

A 18. század elejére a Royal Navy-nek több hajója volt, mint bármelyik más haditengerészetnek. Bár a korszak elején számos pénzügyi problémával kellett szembesülnie, időközben kialakultak a kormányfinanszírozás modern eszközei és a haditengerészet további fejlődésnek indulhatott anélkül, hogy államcsődbe taszítaná az országot.[3] A spanyol örökösödési háború tengerészeti hadműveletei először egy földközi-tengeri bázis megszerzésére törekedtek, és egy Portugáliával kialakított szövetséghez, valamint Gibraltár 1704-es és Mahon 1708-as elfoglalásához vezettek. Az 1718–20 között zajlott négyes szövetség háborújában, majd a a 18. század közepén kezdődött osztrák örökösödési háború és a „Jenkins füle” háborúban a brit haditengerészet a spanyol ellen harcolt. A Royal Navy részt vett a hétéves háborúban is, amelyet Winston Churchill később az első világháborúnak nevezett.[4] Az 1778-as francia intervencióig a haditengerészet az amerikai függetlenségi háborúban harcolt a gyerekcipőben járó kontinentális haditengerészet ellen. A függetlenségi háború legfontosabb mozzanata 1781-ben következett, amikor is a chesapeake-öböli csatában a brit haditengerészet nem tudta áttörni a francia blokádot, így a brit szárazföldi csapatok a yorktowni csatában kénytelenek voltak megadni magukat. Ezzel a háború is eldőlt a kontinensen, aminek a következménye lett az amerikai függetlenségi nyilatkozat.

A napóleoni háborúk idejére a brit haditengerészet elérte a legmagasabb hatékonyságát. Bár a francia forradalomban az Egyesült Királyság a kezdetekkor nem vett részt, 1793-ban Franciaország hadat üzent. A következő 12 év során a brit flotta többször is győztesen került ki a francia-spanyol flottával szembeni harcból, például az 1797-es st. vincent-foki csatából vagy az 1798-as nílusi csatából.

A haditengerészet eredményeinek csúcspontját azonban az 1805. október 21-i trafalgari csata jelentette, ahol a szám szerit kisebb, de lényegesen tapasztaltabb brit flotta Lord Nelson vezetésével döntő csapást mért a francia-spanyol flottára. A győzelem eredményeként gyakorlatilag nem maradt a brit haditengerészettel szembeszállni képes flotta a világtengereken, és 1805-től 1914-ig „Britannia uralkodott a habok felett”.

A trafalgari győzelmet követő évek során egyre növekedett a feszültség Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között. Az amerikai kereskedők kihasználták országuk semlegességét, és egyszerre kereskedtek Európa brit és francia irányítás alatti területeivel. Mindkét ország azon volt, hogy megakadályozza a másik tengeri kereskedelmét, de csak a Royal Navy volt olyan helyzetben, hogy tengeri blokádot alakíthasson ki. 1812-ben az USA hadat üzent az Egyesült Királyságnak és elfoglalta Kanadát. Az 1812-es brit–amerikai háborúban a tengeri összecsapások nagyrészt egy-egy hajó harcából, valamint a kereskedelmi hajózás megzavarásából álltak.

1793. és 1815. között a Royal Navy 344 hajót vesztett csatán kívüli okokból: 75 elsüllyedt, 254 hajótörést szenvedett, 15 pedig balesetből eredendően felrobbant vagy leégett. Ugyanebben az időszakban 103 660 tengerésze is meghalt: 84 440 betegségben vagy balesetben, 12 680 hajótörésben vagy elsüllyedésben és 6540 csatában.

A 19. századtól kezdődően a Királyi Haditengerészet aktívan elkezdett a rabszolga-kereskedelem és a kalózkodás ellen fellépni, valamint folytatta a Föld feltérképezését. A haditengerészet földmérési hajóin emellett jelentős tudományos munkát is végeztek. Charles Darwin a HMS Beagle-en utazta körbe a földet, és az utazása során végzett tudományos megfigyelései vezettek később az evolúció elméletéhez.

A század végén a tengerészet első lordja, Jackie Fisher báró több strukturális változást hajtott végre a haditengerészet kötelékében: számos régi hajót leselejtezett, hajóbontóba küldött vagy tartalékos flottába helyezett, hogy az így felszabadított pénzt és embereket újabb hajóknál lehessen használni. Szintén Fisher báró vezetése alatt fejlesztették ki a HMS Dreadnought-ot, a haditengerészeti hagyományokat gyökeresen felrúgó és forradalmian új csatahajót. Ez a hajó egymaga az összes akkori csatahajót egy csapásra elavulttá tette, és Európában fegyverkezési versenyhez vezetett. Percy Scott tengernagy számos új programmal tette a Királyi Haditengerészet hajóit még hatékonyabbá a csatákban, például tüzérségi kiképzéssel és központosított tűzvezetéssel.

1914–1945[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Iron Duke vezetésével a nyílt tenger felé tart a brit első világháborús flotta.

Mindkét világháborúban a Royal Navy létfontosságú szerepet játszott az Egyesült Királyság élelem-, nyersanyag- és fegyver-ellátmányának biztosításában. A korlátlan tengeralattjáró-háborúban kemény áldozatok árán, az első és a második világháborúban is sikeresen megvédte Nagy-Britanniát.

Az első világháborúban a Royal Navy flottájának nagy része, a Grand Fleet a Brit-szigetek körül került bevetésre, elsődleges célja a német nyílt tengeri flottával, a Hochseeflotte-vel való megütközés volt. Döntő győzelem nem született. A Royal Navy és a német császári haditengerészet, a Kaiserliche Marine, számos csatában csapott össze, többiek között az első helgolandi csatában és a jütlandi csatában. Bár a Grand Fleet ellenfelénél nagyobb veszteségeket szenvedett el, a háború későbbi szakaszaiban sikeresen megakadályozta a német haditengerészet nagyobb tengeri mozgásait.

Ebben a korszakban nagyon szoros kapcsolat épült ki a Royal Navy és a Domínium haditengerészetei között: Ausztrál Királyi Haditengerészet (1901-ben alapítva), Kanadai Királyi Haditengerészet (1910), Dél-afrikai Haditengerészet (1922) és Új-Zélandi Királyi Haditengerészet (1941). A Domínium haditengerészetei között gyakran helyeztek át tiszteket, és a hajók számos brit flottában és flottillában vettek részt. A Domínium haditengerészeteit de facto a Royal Navy részének tekintették, és a Domínium kormányai nem is igyekeztek ezt a benyomást megcáfolni.

A két világháború közötti időszakban a Royal Navy erejét jelentősen megnyirbálták. Az 1922-es washingtoni haditengerészeti szerződés, valamint a háborút követő pénzügyi nehézségek, később pedig a nagy gazdasági világválság arra kényszerítették az Admiralitást, hogy leselejtezzen egy pár repülőgép-hordozót és dreadnoughtot, valamint az új hajók építését is felfüggessze. Az 1930-as londoni haditengerészeti egyezmény az új hajók építésének kezdetét 1937-re tolta ki, és határt szabott a cirkálók, rombolók és tengeralattjárók számának is. Az 1930-as évek közepétől egyre növekvő nemzetközi feszültségek miatt az 1935-ös második londoni haditengerészeti egyezmény nem tudta leállítani az újra felpörgő haditengerészeti fegyverkezési versenyt, és 1938-ra a korábbi egyezmények korlátozásait gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Eddigre már a Royal Navy újrafegyverzése is emelt tempóban folyt: megkezdődött a V. György király osztályú csatahajók és több új repülőgép-hordozó, így a HMS Ark Royal építése is. Új fegyverneme is alakult Brit Flottalégierő (Fleet Air Arm) néven, ami 1937-től ténylegesen is aktív szerepet tölt be a flottavédelemben. Az új hajóépítések mellett több régi csatahajót, csatacirkálót és nehézcirkálót újjáépítettek, valamint megerősítették a légelhárító fegyvereiket. Ki- és továbbfejlesztették az ASDIC, HF/DF és hidrofon felderítő rendszereket. Ebben az időszakban azonban a Royal Navy haderejét kezdte meghaladni a Japán Császári Haditengerészet és az amerikai haditengerészet.

A második világháború kezdetén, 1939 szeptemberében a brit haditengerészet méretét tekintve a legnagyobb volt a világon: hajóállománya 15 csatahajóból és csatacirkálóból (további 5 állt építés alatt), 7 repülőgép-hordozóból, 66 cirkálóból (további 23 állt építés alatt), 184 rombolóból (további 52 állt építés alatt), 45 kísérő és partvédelmi őrhajóból (további 9 állt építés alatt és 1 megrendelve) és 60 tengeralattjáróból (további 9 építés alatt) állt.[5] Ez a szervezet fedezte a dunkerque-i csata utáni brit–francia koalíciós erők evakuálását. 1940-ben a világtörténelem első repülőgép-hordozóról indított repülőgépes támadását Cunningham tengernagy indította a tarantoi olasz hadikikötő ellen, melyet a japánok is kielemeztek és később alkalmazták a Pearl Harbor-i támadásuk idején. A háborúban a Royal Navy súlyos veszteségeket szenvedett, többek között a HMS Hood-ot, HMS Glorious-t, HMS Ark Royal-t, HMS Royal Oak-ot, HMS Courageous-t, HMS Barham-ot a HMS Repulse-ot és a HMS Prince of Wales-t. A háború elején 12 csatahajó (HMS Nelson, HMS Rodney, HMS Revenge, HMS Resolution, HMS Ramilles, HMS Royal Oak, HMS Royal Soverign, HMS Queen Elizabeth, HMS Barham, HMS Warspite, HMS Malaya, HMS Valiant), 3 csatacirkáló (HMS Hood, HMS Repulse, HMS Renown és 7 repülőgép-hordozó (HMS Ark Royal, HMS Courageous, HMS Furious, HMS Glorious, HMS Eagle, HMS Hermes, HMS Argus állt a Royal Navy rendelkezésére.

A HMS Hood csatacirkáló

A hadműveletek során nyújtott támogatáson túl a Királyi Haditengerészet nyitva tartotta azokat a tengeri utakat, amelyeken át a világ távoli részén harcoló brit seregek ellátását biztosították. Az Atlanti-óceán uralma elengedhetetlen feltétele volt az észak-afrikai, szicíliai, olaszországi és normandiai partraszállásoknak. A távol-keleti vizeken azonban 1942-re jelentős veszteségeket szenvedett a kirendelt brit, holland flotta a japán ellenféltől a Jáva-tengeri csata idején. Ezt csak évek múltán, 1944-re sikerült ellensúlyozni, mikor is kialakították a többnemzetiségű Brit Csendes-óceáni Flottát (British Pacific Fleet), mely a háború végéig aktív maradt a térségben.

A háború alatt kiderült, hogy a tengerészeti hadviselést a repülőgép-hordozók fogják uralni, és ezért az Egyesült Királyság csatahajók terén szerzett technológiai és haditengerészeti előnye már a múlté. Bár a brit haditengerészet a repülőgép-hordozók és számos más haditengerészeti technológia kifejlesztésében innovatív szerepet játszott, a második világháborút követő időszakban már nem rendelkezett elég forrással az innováció folytatásához.

A II. világháború utáni időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világégés után a Brit Birodalom széthullása és az Egyesült Királyságot sújtó gazdasági válság a Royal Navy méretének és képességeinek zsugorodásához vezetett. Az amerikai haditengerészet átvette korábbi globális szerepét a világtengereken. A Szovjetunió által jelentett fenyegetés és a számos távoli brit elkötelezettség új feladatokra hívta ki a Királyi Haditengerészetet.

A Royal Navy az 1960-as években érte el a háború utáni időszak csúcspontját. A két Audacious-osztályú repülőgép-hordozóval (a HMS Ark Royal-lal és a HMS Eagle-vel), az újraépített HMS Victorious-szal és a négy Centaur-osztályú könnyűhordozóval a Royal Navy az amerikai haditengerészet után a világ második legerősebb repülőgép-hordozó flottájával büszkélkedhetett, a nagyszámú fregatton és rombolón kívül. Szintén az 1960-as években jelentek meg az új, modern hajók, például a County-osztályú rombolók, az Invincible-osztályú fregattok, és a HMS Dreadnought, a Royal Navy első atommeghajtású tengeralattjárója. A Resolution-osztályú tengeralattjárókkal a Royal Navy atomfegyverek bevetésére is képessé vált, majd később az ország nukleáris elrettentő erejének egészét képviselte.

A HMS Invincible a névadó Invincible-osztályú repülőgép-hordozók első tagja.

1966-tól a munkáspárti kormány a katonai kiadások csökkentése mellett döntött, és a haditengerészet ismét lassú hanyatlásnak indult. 1979-ben a HMS Ark Royal-t is leselejtezték, és a csupán három Invincible-osztályú repülőgép-hordozó már nem volt elég a globális feladatok ellátására. A brit haditengerészet ezért a szomszédos tengereken tengeralattjáró-elhárító feladatra kezdett szakosodni.

A HMS Vanguard ballisztikus rakéta hordozó nukleáris tengeralattjáró.

A Királyi Haditengerészet II. világháború utáni legfontosabb fegyverténye az Argentína elleni 1982-es Falkland-szigeteki háború megnyerése volt. A haditengerészet négy hadihajó és több tartalékos hajó elvesztése ellenére is be tudta bizonyítani, hogy egy Nagy-Britanniától 12 800 km-re található hadszíntéren is megállja a helyét. A HMS Conqueror a világ egyetlen atomtengeralattjárója, amely csatában lőtt ki ellenséges hajót, az argentin ARA General Belgrano-t. A háború ismét előtérbe hozta a repülőgép-hordozók és a tengeralattjárók fontosságát.

A Royal Navy napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Állomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Királyi Haditengerészetnek a tengerészgyalogságot is számítva 2006-ban 37 500 fős állománya volt.

A flotta tagjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1960-as évek óta a Royal Navy hajóinak száma az ország igényeinek megváltozása miatt jelentősen csökkent. A számszeri csökkenés azonban nem tükrözi a Royal Navy új technológiák képviselő hajóinak csapásmérő képsségét - ám a kapacitásváltozást jól mutatja.[6] Az alábbi táblázatban az 1960. óta megváltozott flotta mérete látható, hajócsoportos bontásban.[7]

Év[7] Tengeralattjáró Replőgép-hordozó Partraszálló-hordozó Felszíni hajó Aknaszedő Járőrhajó és -csónak Összesen
Összesen SSBN SSN SS és SSK Összesen CV CV(L) Összesen Cirkáló Romboló Fregatt
1960 48 0 0 48 9 6 3 0 145 6 55 84 202
1965 47 0 1 46 6 4 2 0 117 5 36 76 170
1970 42 4 3 35 5 3 2 2 97 4 19 74 146
1975 32 4 8 20 3 1 2 2 72 2 10 60 43 14 166
1980 32 4 11 17 3 0 3 2 67 1 13 53 36 22 162
1985 33 4 14 15 4 0 4 2 56 0 15 41 45 32 172
1990 31 4 17 10 3 0 3 2 49 0 14 35 41 34 160
1995 16 4 12 0 3 0 3 2 35 0 12 23 18 32 106
2000 16 4 12 0 3 0 3 3 32 0 11 21 21 23 98
2005 15 4 11 0 3 0 3 2 28 0 9 19 16 26 90
2006 14 4 10 0 2[8] 0 2 2 25 0 8 17 16 22 82
2007 13 4 9 0 3[8] 0 3 3 25 0 8 17 16 22 83
A HMS Bulwark egy Albion-osztályú partraszálló-hordozó

1982-ben, még a Falkland-szigeteki háború előtt John Nott akkori védelmi miniszter számos haditengerészeti megszorítást vezetett be.[9] A háború azonban bebizonyította, hogy a haditengerészetnek szüksége van expedíciós és partmenti csapásképességre, amely feladatokat az akkori struktúrájában nagyon nehezen tudott ellátni. A hidegháború végére a Royal Navy egy tengeralattjáró-elhárításra összpontosító haderő volt, amely az Atlanti-óceán északi részén vadászott szovjet tengeralattjárókra illetve üzemeltette a saját, nukleáris elrettentést biztosító tengeralattjáróit.

A hidegháború utáni brit külpolitika számos olyan helyzettel szembesült, ahol az Atlanti-óceánon kívüli területekre kellett repülőgép-hordozókat küldeni: az Adriai-tengerbe a boszniai és koszovói háborúk során, Sierra Leonéba vagy az Perzsa-öbölbe. A kalózok megfékezésére rombolókat és fregattokat kellett a Malaka-szorosba és Afrika szarvához küldeni. Az 1990-es években ezért a haditengerészet modernizálásába kezdtek, amely egy tengeralattjáró-elhárító feladatról átállt egy globális expedíciós haderőre. Ez az átállás a flotta nagy részének lecserélésével és több nagyobb beszerzéssel járt.[10]

A flotta nagyjai: repülőgép- és partraszálló-hordozók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Ocean a Royal Navy egyik helikopter-hordozója.

A három Invincible-osztályú repülőgép-hordozó leváltására a Királyi Haditengerészet két Queen Elizabeth-osztályú hordozót rendelt meg. Az egyenként 3,9 milliárd angol fontba kerülő hajó vízkiszorítása 65 000 tonna lesz, és a késésekkel számolva 2015-ben fog hadrendbe állni. A hordozóról STOVL jellegű F–35 Lightning II vadászgépek fognak üzemelni, amelyek a jelenlegi Harriereket váltják majd le. A HMS Ocean helikopter-hordozót az Invincible-osztályú repülőgép-hordozó alapján tervezték.

A Royal Navy partaszállási feladatait négy, 2006-ban és 2007-ben hadrendbe állított Bay-osztályú, valamint két Albion-osztályú patraszálló-hordozóval látja el.

Kísérőhajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Darling a Type 45-osztályú irányított rakétarombolók első tagja

A haditengerészet zömét a fregattokból és rombolókból álló kísérőhajó-flotta teszi ki.[11] A kísérőhajó-flottát is modernizálják - a jelenlegi 5 + 2 tartalékos Type 42-osztájú rombolót a nagyobb Type 45-osztályra fogják lecserélni.

Jelenleg hat darab Type 45 rombolót építenek vagy állítanak hadrendbe. Az eredeti szerződés szerint az osztályból a Royal Navy 12 hajót rendelt volna,[12] de a 2008. júniusi állapot szerint csak hatot fognak építeni.[13][14] A Type 45 fő rendeltetése a légelhárítás, amelyhez Sea Viper légvédelmi rendszerrel szerelik fel: Aster 15 és Aster 30 rakétákkal, valamint Sampson tűzvezető radarral.[13]

Tengeralattjárók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Astute a brit flotta legmondernebb tengeralattjáró-osztályának első tagja.

Jelenleg négy Astute-osztályú tengeralattjárót építenek vagy allítanak hadrendbe, és a költségektől függően még három-négy további tengeralattjáró beszerzését is tervezik.[15] Az osztály névadó hajója, a HMS Astute 2009-ben fog hadrendbe állni.[16] Ezek a tengeralattjárók lényegesen nagyobbak az elődjüknél, a Trafalgar-osztálynál, teljes merülésnél a vízkiszorításuk 7800 tonna.[17] Mind a hét Trafalgar-osztályú tengeralattjáró jelenleg szolgálatban áll, ahogyan az előző Swiftsure-osztály utolsó hajója is. 2006. decemberében bemutatták a Vanguard-osztály utódját: az új ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárót várhatóan 2024-ben állítják hadrendbe.[18]

Egyéb hajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A HMS Endurance a Royal Navy antarktiszi őrhajója

Az 1990-es évek elején a Királyi Haditengerészetnek két típusú mélyvízi őrhajója volt, az Island-osztály és a nagyobb Castle-osztály. 1997-ben azonban mindkét osztály leváltása mellett döntöttek, és 2001-ben három még nagyobb, River-osztályú hajóra adtak le rendelést. A szokatlan konstrukció szerint a hajók tulajdonosa az építő Vosper Thorneycroft marad, és 2013-ig a Royal Navy-nak lízingeli a hajókat. A HMS Clyde River-osztályú hajót 2007 júliusában állították hadrendbe a Falkland-szigetek őrhajójaként. Szintén haditengerészeti hajó a Sandown- és a Hunt-osztályú aknakereső.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Chapter II: REGIONAL OVERVIEW AND CONTRIBUTIONS OF KEY ALLIES: Contributions of Selected NATO Allies. Allied Contributions to the Common Defense: A Report to the United States Congress by the Secretary of Defense. United States Department of Defense, 2001. March. (Hozzáférés: 2006. október 14.)
  2. How many people are there in the Royal Navy?, Royal Navy Website, accessed 25 August 2007.
  3. Rodger, N. A. M., The Command of the Ocean, XIX. fejezet, 291. oldal, ISBN 0-14-028896-1
  4. Bowen, HV. War and British Society 1688-1815. Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press, 7. o (1998). ISBN 0-521-57645-8 
  5. Royal Navy in 1939 and 1945 (angol nyelven). Naval-history.net, 1943. szeptember 8. (Hozzáférés: 2013. december 8.)
  6. Vice-Admiral Sir Jeremy Blackham (2007. március 13.). „The Royal Navy at the Brink” (pdf), Kiadó: Royal United Services Institute. Hozzáférés ideje: 2007. augusztus 10.  
  7. ^ a b UK defence statistics. MOD. (Hozzáférés: 2007. augusztus 3.) és Conways All the World's Fighting Ships 1947–1995 alapján készült
  8. ^ a b http://www.dasa.mod.uk/natstats/ukds/2006/c3/table31.html
  9. We were heading for war...and the Commons blamed me. The Daily Telegraph, 2002. március 1. (Hozzáférés: 2007. augusztus 10.)
  10. Smith, Michael. „Half of Royal Navy’s ships in mothballs as defence cuts bite”, The Times (Hozzáférés ideje: 2007. július 14.) 
  11. Royal Navy information. MOD. (Hozzáférés: 2007. augusztus 10.)
  12. Clyde yard lands new destroyers”, BBC, 1999. november 23. (Hozzáférés ideje: 2007. november 2.) 
  13. ^ a b Type 45 Destroyer. BAE Systems. (Hozzáférés: 2007. november 2.)
  14. Government admits destroyers will never be built”, Portsmouth News, 2008. június 19. (Hozzáférés ideje: 2008. június 19.) 
  15. Ministry of Defence Major Projects Report 2007 (PDF). National Audit Office, 2007. november 26. (Hozzáférés: 2007. november 30.)
  16. Lords Hansard 21 May 2007. www.parliament.uk, 2007. május 21. (Hozzáférés: 2008. október 1.)
  17. Royal Navy to Get New Attack Submarine. Royal Navy, 2007. május 21. (Hozzáférés: 2007. október 10.)
  18. Knight, Will. „UK unveils plans for a new submarine fleet”, New Scientist (Environment), 2006. december 5. (Hozzáférés ideje: 2007. augusztus 10.) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Brit Királyi Haditengerészet témájú médiaállományokat.