Itáliai forradalmak 1848–49-ben

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itália a középkor eleje óta számos kisebb-nagyobb államra tagolódott. A városállamok erre a korra eltűntek, beolvadtak a nagyobb egységekbe. A bécsi kongresszus után visszakerültek a Nápoly-Szicíliai Királyság trónjára a Napóleon csapatai által elűzött Bourbonok. Uralkodásuk ellen már 1847–48 telét megelőzően is több felkelés robbant ki, különösen Szicíliában tápláltak erős ellenérzéseket régi-új uralkodóikkal szemben a függetlenségre vágyó lakosok.[1]

Észak-Itálián Napóleon legyőzése után két hatalom, a Habsburg Birodalom és a Szárd–Piemonti Királyság osztozott. A Szárd Királyság ellenőrizte a piemonti Torino és Genova környékét, Ausztria közvetlenül ellenőrizte Lombardiát és Velencét, ráadásul osztrák főhercegek kormányozták Toszkánát és Modenát.[1] Ezen felül osztrák csapatok állomásoztak a Pápai Államhoz tartozó Ferrara erődjében, valamint Parma és Modena nyugati határánál, Piemont közvetlen szomszédságában.[2] Többször be is avatkoztak a félsziget más államainak belügyeibe, 1821-ben egy puccsot szereltek le Piemontban, 1831-ben a carbonarik felkelését verték le a Pápai Államban,[2] és II. Ferdinánd nápoly–szicíliai királynak is segítséget nyújtottak hatalma megtartásához.[1] Nem csoda, hogy az olasz egység hívei Ausztriában látták legfőbb elnyomójukat, törekvéseik elsősorban ellene irányultak.[2]

A 19. század nacionalista szelleme az olaszokat sem hagyta érintetlenül, sokan álmodoztak egy egységes Olaszország létrehozásáról. A monarchista hazafiak általában általában két lehetőségben gondolkodtak, az egyik a pápa fősége alatt létrejövő laza szövetség lett volna, a másik szerint az egyetlen olasz nemzetiségű monarchia, a Szárd-Piemonti Királyság koronája alatt jöhetne létre egy központosított Olasz Királyság.[3] Akadtak köztársaságpárti nacionalisták is. Egyesek, mint a carbonarik, illetve azok egyik szervezete, az Ifjú Itália tagjai tettekkel is változtatni akartak ezen a helyzeten, merényleteket követtek el, titkos összejöveteleiken puccsokat szerveztek. A nemzeti érzelmű értelmiség legfőbb ellenségét az Osztrák Császárságban látta.[1]

Emellett Itáliában is napirenden volt a polgárosodással összefüggő, liberális és demokratikus reformok iránti igény.

Felkelés Palermóban, 1848. január 12.

Forradalom Szicíliában és Nápolyban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1848 január 12-én[1] Palermóban egy békés tüntetés felkelésbe csapott át, a felkelők súlyos harcok árán hamarosan kiűzték a városból a királyi csapatokat. Bár a királyi flotta január 16-án még lőtte Palermót, a katonaság hamarosan elhagyta a szigetet. Az események hatására II. Ferdinánd király január 18-án amnesztiát hirdetett, és eltörölte a cenzúrát,[4] és a január 27-én Nápoly városába is megérkező forradalom hatására alkotmányt adott népének.[5] Február másodikán Ruggiero Settimo vezetésével ideiglenes kormány alakult Szicíliában[6]

Márciusban II. Ferdinánd király még csapatokat küldött az Észak-Itáliában kitört Habsburg-ellenes felkelések megsegítésére, a pápa elhatárolódását követően azonban visszavonta, és a nápolyi felkelők ellen vetette be őket. Május 15-én estére Ferdinánd ismét uralta Nápolyt.[4] Szicíliával nem volt ilyen egyszerű dolga. A sziget státuszáról Nagy-Britannia és Franciaország is tárgyalni akart az uralkodóval, az egységes királyság helyett szívesen láttak volna egy perszonáluniót.[4] A király azonban 1849 március 29-én hadsereggel indult birtokainak visszaszerzésére. Április 6-ára a királyi csapatok kezébe került Catania kikötővárosa,[4] majd a király Palermo ellen vonult. Dolgát megkönnyítette a Palermo és Messina közötti viszály, és április 27-én a nápolyi flotta megérkezésekor a forradalom fővárosának, Palermónak helyőrsége kapitulált. A felháborodott lakosság ugyan felvette a harcot a katonasággal, de május közepére Ferdinánd király helyreállította uralmát a szigeten.[4]

Ausztria-ellenes felkelés Észak-Itáliában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szabadságharc kitörése és kezdeti sikerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ausztria-ellenes szervezkedések központja Milánó volt, Lombardia fővárosa.[2] Már január 2-án kitört itt a Dohánylázadás, amely az osztrák dohánymonopóliummal szembeni tiltakozásból indult ki, a tüntetők a dohánytermékek bojkottjára szólították fel az olaszokat. A dühös tömeget szivarozó császári katonák is ingerelték, a tüntetés fegyveres összetűzésbe torkollott. Január 3-ára a karhatalom úrrá lett a lázadáson, de az olaszok és a császári hatalom között feszültség ezután sem csökkent.[7]

Február 5-én Torino városi tanácsa alkotmányt kért Károly Albert szárd–piemonti királytól, amit az rövidesen meg is ígért, 8-án kihirdette a kiadandó alkotmány alapelveit.[8]

„Ötnapos felkelés” Milánóban (le cinque giornate di Milano), 1848. március 18–22.

Március 13-án kitört a bécsi forradalom, aminek a híre 17-én ért Milánóba.[7] A liberális és radikális olasz vezetők másnapra tüntetést szerveztek, aminek fő követelései a sajtószabadság, polgárőrség megszervezése és nemzeti kongresszus összehívása voltak. A polgármester bejelentette a tüntetést a katonaságnak, és kérte, hogy ne avatkozzanak közbe. Mintegy 10 000 tüntető[7] a kormányzóság elé vonult, hogy petíciójukat átadják a kormányzónak. A kormányzó helyettese azt át is vette, azonban a kormányzói palotát őrző katonaság és a tüntetők között kirobbant a véres összecsapás. A belvárosban barikádokat állítottak fel, az ellenállás megszervezésére bizottságot hoztak létre. Estig a hadsereg visszafoglalta a kormányzói palotát és néhány más fontos pontot, a felkelők azonban kitartottak, az ellenállás egyre fokozódott. A csapatokat vezető idős Radetzky tábornagy március 20-án visszavonta a városban szétszórtan harcoló csapatait a várba, majd onnan - hosszú távon a Milánóban maradást kockázatosnak tartva[7] - 23-án kivonult és a veronai Erődnégyszögbe (Quadrilatero) húzódott vissza, ahova április 1-jén érkezett meg.[7] Itt védelemre rendezkedett be és várta az erősítést.

Szent Márk Köztársaságának kikiáltása, 1848. március 22.

Március 17-én tüntetések kezdődtek Velencében is, először csak a januárban letartóztatott Daniele Manini és Niccolo Tommaseo szabadon bocsátását követelték, amit Pálffy Alajos kormányzó a bécsi forradalom árnyékában nem mert megtagadni. A Szent Márk teret azonban este már feltűzött szuronyú katonaság tisztította meg. Másnap délelőtt már halálos áldozatokat követelt a kődobáló tüntetőkre leadott sortűz, azonban délutánra visszatért a nyugalom, mert a kormányzó engedélyezte a polgárőrség felállítását, este pedig bejelentette, hogy a császár alkotmányt ígért. 19-én már nyíltan barátkoztak a katonák és a tüntetők, 20-án és 21-én sem került sor atrocitásra. 22-én azonban meggyilkolták az Arzenál parancsnokát, a tömeg pedig kifosztotta a fegyvertárat. Manin kikiáltotta Szent Márk Köztársaságának helyreállítását, Pálffy lemondott, utódja, Zichy Ferdinánd gróf pedig 5000 fős helyőrség élén kapitulált. Velencéből 23-ára viszonylag békésen sikerült eltávolítani a császári-királyi megszállókat.[9] Ezek a csapatok is, csakúgy, mint az osztrákok többi Észak-Itáliában állomásozó csapata, a Pármában és Modenában állomásozó helyőrségeket is beleértve, az erődnégyszögbe vonult. Áprilisra ezt a területet leszámítva Észak-Itáliában megszűnt az osztrák megszállás.[7]

A felkelők a Szárd–Piemonti Királyság révén külső támogatót is kaptak, Károly Albert ugyanis március 23-án hadat üzent az Osztrák Császárságnak,[10] valamivel később a Vatikán, a Toszkánai Nagyhercegség, a Pármai Hercegség, valamint a Nápoly–Szicíliai Királyság is csapatokat küldött az osztrákok ellen. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a pápai csapatok a folyótól délre megálltak, és csak az osztrákok dél felé nyomulását kívánják megakadályozni, II. Ferdinánd nápoly–szicíliai király is visszavonta csapatait, és a nápolyi forradalom leverésére használta fel őket.[11]

Károly Albert győzelme Pastrengónál, 1848. április 30.

Március 26-án Károly Albert király hadseregével megérkezett Milánóba. Április 6-án pedig már Peschiera erődjét ostromolta. Április 30-án a pastrengói csatában vereséget mért Radetzkyre, és sikerült elvágnia Veronától az ostromlott Peschiera erődöt. Károly Albertnek lehetősége lett volna Velence tartomány ellen vonulni, hogy megnehezítse Radetzky utánpótláshoz jutását - korabeli szakértők ezt is várták - ő azonban elsősorban Lombardia meghódolását kívánta biztosítani, mivel tudta, hogy a milánói radikálisok független köztársaságot szeretnének. A május 29-én rendezett nyílt népszavazás végül nagy többséggel jóváhagyta Lombardiának a Szárd Királysághoz való csatlakozását, közben azonban Radetzky megkapta a szükséges erősítést, és ellentámadásra indult. Bár május 30-án a goitói csatában a piemontiak megakadályozták Peschiera felmentését (az erőd e napon elesett), Károly Albert nem aknázta ki sikerét, és a piemonti hadsereg elveszítette előnyös stratégiai helyzetét.[11]

Radetzky ellentámadása és a felkelés leverése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az osztrákok júniusban hozzáláttak Velence szárazföldi blokádjához, Károly Albertet végleg elvágva a várostól. Ettől függetlenül a tartományi gyűlés július 4-én a Szárd Királysághoz való csatlakozás mellett döntött, a Köztársaság ezzel megszűnt.[9]

Radetzky június 12-én bevette Vizenzát, és további sikerek után július 25-én döntő vereséget mért a piemonti-szárd csapatokra a custozzai csatában, az újraszerveződő egységeket Milánó előtt ismét megfutamította augusztus 4-én. Bár az ideiglenes kormány védeni akarta Milánót, Károly Albert király visszavonta csapatait saját országának eredeti határai mögé, elveszítve ezzel a polgárság szimpátiáját (a parasztság a kezdetektől ellenérzéseket táplált vele szemben). A szárd királyi csapatok az augusztus 9-én Vigevanóban először hat hétre megkötött, majd többször hosszabbított fegyverszünet eredményeként egészen 1849. március 20-ig saját határaikon belül maradtak.[11]

A fegyverszünet után augusztus 13-án Velencében Maninit háromtagú direktórium élén diktátorrá választották, és új szövetségest kerestek. A franciák és a britek azonban csak közvetítőként voltak hajlandók fellépni, amit az osztrákok csak időhúzásra használtak fel.[9]

A szárd–piemontiak veresége Novaránál, 1849. március 23.

A Szárd–Piemonti Királyság 1849. március 12-én felmondta a vigevanói fegyverszünetet, a szárd királyi hadsereg meginduló támadására azonban Milánó nem reagált, Radetzky pedig felkészülten várta azt. A császáriak március 23-án a novarai csatában súlyos vereséget mértek a piemonti hadseregre, ezután Károly Albert király – nem akarván elfogadni a Radetzky diktálta fegyverszüneti feltételeket – lemondott trónjáról fia, Viktor Emánuel trónörökös javára.[11] Viktor Emánuel március 26-án már kedvezőbb feltételekkel írta alá a fegyverszüneti megállapodást. Alessandria kivételével nem került sor a piemonti erődök megszállására, a Szárd Királyság azonban ezután már nem avatkozott be az észak-itáliai eseményekbe.[11][12]

A május során az osztrák csapatok sorra visszafoglalták Romagna és Toszkána városait. Haynau véresen leverte a novarai csata napján, 1849. március 23-án kitört bresciai felkelést. Radetzky, közben Velence ostromára indult, Haynau csapatait is maga mellé véve. A város január óta élelmezési nehézségekkel küldött, azonban továbbra is kitartott. A márciusban a Velencei Köztársaság elnökévé nyilvánított Manini 21 000 katonával rendelkezhetett, mivel ide vonultak vissza a tartomány többi városának katonái is.[9] Május 4-én Radetzky teljes kapitulációra szólította fel a velenceieket, amnesztiát ígérve a közkatonáknak és altiszteknek, valamint 24 órát a város szabad elhagyására mindenkinek. A törvényhozó gyűlés elutasította az ajánlatot, bízva Franciaország és Nagy-Britannia közvetítésében, és arra kérte a császári parancsnokságot, szüneteltesse a harcot a válasz megérkezéséig. Radetzky erre sem volt hajlandó, és május 6-án megkezdte Margherának, Velence egyetlen megmaradt, jól védhető szárazföldi erődjének ostromát.[9]

Az ostromlott Marghera (korabeli litográfia).

Marghera erődje május 27-én elesett, ezzel a város sorsa megpecsételődött. Június 20-án és július 1-jén a törvényhozó gyűlés tárgyalást kezdeményezett Radetzky feltételeinek enyhítéséért, de miután nem jártak sikerrel, a harc folytatása mellett döntöttek. Július végére a város alapvető élelmiszerekben is hiányt szenvedett és kolerajárvány is pusztított. Ekkorra már az osztrákok legnehezebb ágyúi is elérték a város nagy részét, Radetzky attól tartott, hogy az ostromban elpusztul Velence. Ezért augusztus 14-én megismételte ajánlatát, a városi tanács még egyszer megpróbált könnyítést kiharcolni, azonban Radetzky ekkor sem engedett. Az ideiglenes kormány és a nemzetgyűlés lemondott, a város tanácsa kapitulált. Manini augusztus 27-én elmenekült Korfura, Velencébe 28-án bevonultak az osztrákok.[9]

Magyar kapcsolatok az olasz felkeléssel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mind az észak-itáliai, mind a magyar szabadságharc az Osztrák Császárság ellen harcolt, így természetes szövetségesek voltak. Már 1848 októberében megindultak a tapogatózások a egyrészt a magyar, másrészt a szárd és velencei vezetők között esetleges szövetség megkötésére. Ugyanakkor Magyarország, amely ekkor még a Habsburg Birodalmon belül akart maradni, nem léphetett hivatalos diplomáciai kapcsolatba a lázadókkal és a Birodalomra támadó Szárd Királysággal.[13] Teleki László október 10-én jelezte Kossuthnak, hogy mind a velencei, mind a lombardiai emigránsokkal rendszeresen találkozik. Azt is Kossuth tudtára adta, hogy Velence követe, Niccolo Tommaseo véd- és dacszövetséget ajánl Magyarországnak. A velencei kormány azonban ekkor még elzárkózott a szerződéskötéstől, mert a magyarok helyzetét reménytelennek ítélte. Ezután Teleki a Szárd–Piemonti Királysággal kötendő szövetség lehetőségét kezdte vizsgálni, és érintkezésbe lépett Alberto Riccivel, Torinó párizsi követével. November 12-én felhatalmazást kapott Kossuthtól egy megbízott kiküldésére, Teleki pedig Splény Lajos bárót szemelte ki erre a feladatra.[14]

Splény azt javasolta Perrone piemonti miniszterelnöknek, hogy az átálló magyar katonákat fegyverezze fel, és a piemonti flotta tegye őket partra Fiuménál, ahonnan könnyebben hazajuthattak volna, mint a -síkságról. December 3-án ugyanis Teleki és titkára, Szarvady Frigyes, felszólítást intézett az Itáliában harcoló magyarokhoz, hogy siessenek saját hazájuk védelmére. Bár a flotta parancsnoka kétségeinek adott hangot, a kormány az elképzelés mellé állt és segítséget ígért. Ennek megfelelően Splény a kiáltványhoz egy kiegészítést fűzött, amelyben nem hazaindulásra, hanem a piemontiakhoz való átállásra biztatta a magyar katonákat. Valószínűleg ez az ellentmondás is hozzájárult ahhoz, hogy alig 2-300 katona szökött át a szárd csapatokhoz, köztük Türr István, akinek vezetésével 1849 februárjában megalakult az önálló magyar légió.[14]

Április 26-án Kossuth megbízatásából indult Velencébe[15] Brattich János széleskörű megbízatással, és június 3-án (május 20-ára visszakeltezve) szövetségi szerződést kötött Magyarország és a Velencei Köztársaság között.[16] Ebben a magyar kormány rendszeres segélyt ígért Velencének, cserébe Velence segítséget ígért egy harcoló magyar tengeri haderő felállításához, valamint egy magyar légió felszerelését vállalta.[9]

Forradalmi események a Pápai Államban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1846-ban IX. Piusszal egy liberális hírében álló, reformer vezető került a római katolikus egyház és a Pápai Állam élére. Első intézkedései között szerepelt politikai foglyok szabadon engedése és a cenzúra enyhítése, emellett az államigazgatás átalakításához is hozzákezdett. Államtanácsot, és laikus tagokkal kibővített, kilenc tagú minisztériumot állított fel, sőt, 1848 március 14-én kihirdették az alkotmányt, és parlamenti választásokat tartottak.[3]

Az olasz nacionalisták körében sokan pápai főség alatt képzelték el az olasz nemzet egyesítését. Ők különösen keserűen csalódtak, hogy a liberális elveket valló, olasz származású pápa nem volt hajlandó háborúba bocsátkozni Ausztriával, amikor március végén, a milánói, velencei és mantovai felkeléseket követően Piemont, Toszkána és Parma is hadra kelt a császár ellen. Bár Piusz is csapatokat indított északra, de csak a pápai birtokok védelmére hatalmazta fel őket, a folyót nem léphették át. Április 29-én kiadott nyilatkozatában a IX. Piusz pápa arra hivatkozva utasította el a hadüzenetet sürgető követeléseket, hogy neki, az apostolok utódának minden nemzet iránt egyforma atyai szeretet kell gyakorolnia.[3]

A Római köztársaság katonai zászlaja
A Római Köztársaság kikiáltása a Piazza del Popolón, 1849. február 9.

Bár 1848 folyamán Piusz további reformokat vezetett be, Ausztriával szembeni magatartását sokan árulásként fogták fel Rómában. A közhangulat fokozatosan ellene fordult. Növelte a lakosság elégedetlenségét a munkanélküliség is, amelyen a - francia mintára létrehozott - nemzeti műhelyekkel sem sikerült úrrá lenni, részben pénzhiány miatt. Egyre szaporodtak a radikálisokat tömörítő klubok. A custozzai csatavesztés után hazatérő önkéntesek tovább erősítették az Ausztria-ellenes háború pártját.[3] A pápa azt remélte, egy új kormánnyal sikerül lecsillapítani a lázongókat. Augusztusban Terenzio Mamiani gróf kabinetje helyett új kabinet alakult, melynek valódi vezetője Pellegrino Rossi volt. A kormány további lépéseket tett az állam átalakításában, a bevételek növelése érdekében tervbe vette az egyházi vagyon megadóztatását, a kereskedelem fejlesztését és vasútépítést is szorgalmazott. Ezzel azonban nem tudta lecsillapítani a hazafias háború elutasítása miatti elégedetlenséget, ami végül november 15-én Rossi meggyilkolásában öltött testet.[17] Még ezen a napon Rómában kitört a forradalom, nagy tömeg vonult a Quirinale-palotához, ahol követelték egy demokratikus kabinet kinevezését, és az Ausztria elleni hadüzenetet.[3]

IX. Piusz november 24-én a szökés mellett döntött. Álruhában jutott ki a radikális elemek kezére jutott Rómából. Déli irányba menekült, a nápolyi királysághoz tartozó Gaetába. Az utánaküldött római követeket nem volt hajlandó fogadni. Eközben a kormány választásokat hirdetett meg, és az általános választójog alapján megválasztott új, alkotmányozó nemzetgyűlés február 5-én ült össze. Február 9-én kikiáltották a Római Köztársaságot. A pápát megfosztották világi hatalmától, amire válaszul Piusz 18-án hivatalos kéréssel fordult a katolikus uralkodókhoz, hogy helyezzék őt vissza a hatalomba.[3] Először a franciák álltak a pápa mellé, a francia nemzetgyűlés április 16-án nagy többséggel megszavazta a római hadjáratot, és az expedíciós hadsereg már április 24-én partra szállt a Rómától mintegy 55 km-re fekvő Civitavecchiában. Április 27-én Garibaldi megérkezett önkénteseivel Róma védelmére, ami felcsillantotta a város sikeres védelmének reményét.[3]

Nem sokkal később az osztrák csapatok is a Római Köztársaságra támadtak. 1849. május 16-án elfoglalták Bolognát, május 25-én pedig elesett Firenze, az időközben kikiáltott, majd a Római Köztársasággal egyesített Toszkánai Köztársaság fővárosa. Ebben a helyzetben a francia csapatokat vezető Oudinot tábornok (Nicolas Charles Oudinot-nak, I. Napóleon marsalljának fia) felajánlotta a kormánynak, hogy megvédi az esetleges osztrák támadással szemben. A római kormány azonban nem akarta beengedni őt és mintegy 30 000 fősre duzzadt hadseregét Róma városába. A franciák ezért június 3-án támadni kezdték a várost. A nemzetgyűlés június 30-án a kevés védő és az elégtelen fegyverzet miatt a város feladása mellett döntött. Garibaldi és önkéntesei július 2-án vonultak el Velence védelmére, másnap a franciák bevonultak Rómába. A nemzetgyűlést feloszlatták, a lakosságot lefegyverezték, a radikális klubokat bezárták.[3]

A pápa 1850-ben tért vissza, a franciák pedig egészen 1870-ig Rómában maradtak.[3]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Hermann, i. m. 8. old.
  2. ^ a b c d Hermann, i. m. 33. old.
  3. ^ a b c d e f g h i Hermann, i. m. 212-213. old.
  4. ^ a b c d e Hermann, i. m. 9. old.
  5. Hermann, i. m. 17. old.
  6. Hermann, i. m. 13. old.
  7. ^ a b c d e f Hermann, i. m. 34. old.
  8. Hermann, i. m. 16-17. old.
  9. ^ a b c d e f g Hermann, i. m. 340-342. old.
  10. Hermann, i. m. 41. old.
  11. ^ a b c d e Hermann, i. m. 122-124. old.
  12. Radetzky azért hajlott a megállapodásra, és nem vonult tovább Piemont felé, mert tartott attól, hogy további előrenyomulása kiprovokálná a francia katonai beavatkozást (Hermann, i. m. 213. old.)
  13. Továbbá ellenérdekeltek is voltak egyes ügyekben, például a piemontiak szórólapokat terjesztettek a császári sereg horvát katonái között, amiben a hazatérésre buzdította őket a magyar veszélyre hivatkozva. (Hermann, i. m. 234. old.)
  14. ^ a b Hermann, i. m. 234-235. old.
  15. Debrecenből indult, de útvonala nem ismert.
  16. Velencei részről Ludovico Pasini írta alá a szerződést.
  17. A képviselőház lépcsőjén támadta meg Rossit merénylője. (Hermann, i. m. 212. old.)

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • szerk.: Hermann Róbert: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont Kiadó (1996). ISBN 963 8218 207