Olasz labdarúgó-válogatott

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olaszország Olaszország
Olasz Labdarúgó-szövetség
FIGC logo.svg
Olasz Labdarúgó-szövetség címere
Adatok
Beceneve(i) Azzurri (Azúrkékek)
Szövetség neve Federazione Italiana Giuoco Calcio
Konföderáció UEFA (Európa)

Szövetségi kapitány Olaszország Antonio Conte
Csapatkapitány Gianluigi Buffon

Legtöbb válogatottság Fabio Cannavaro (131)
Legtöbb válogatott gól Luigi Riva (35)
FIFA-kód ITA
Ranglista helyezések
FIFA-rang 13. +/-
Legmagasabb
FIFA-rang
1.
(1993. november, 2007. február
2007. április2007. június)
Legalacsonyabb
FIFA-rang
16.
(1998. április, 2010. október)

Élő-rang 12.
Legmagasabb
Élő-rang
1.
(1934. június1940. március
1940. december1945. november
2006. július2006. augusztus)
Legalacsonyabb
Élő-rang
21.
(1959. november)
Csapatmezek
Hazai
Idegenbeli
Első hivatalos mérkőzés
1910. május 15., Milánó, Olaszország
Flag of Italy (1861-1946).svg Olaszország 6 – 2 Franciaország 
Legnagyobb győzelem
1948. augusztus 2., Brentford, Anglia
 Olaszország 9 – 0 Egyesült Államok 
Legnagyobb vereség
1924. április 6.
Magyarország Magyarország 7 – 1 Olaszország Flag of Italy (1861-1946).svg
Nemzetközi szereplések
Labdarúgó-világbajnokság
Részvételek 17 (Először: 1934)
Legjobb eredmény Aranyérmes (1934, 1938, 1982, 2006)
Labdarúgó-Európa-bajnokság
Részvételek 7 (Először: 1968)
Legjobb eredmény Aranyérmes (1968)
Konföderációs kupa
Részvételek 2 (Először: 2009)
Legjobb eredmény 3. hely: 2013

Az infobox utoljára frissítve: 2010. július 14.

Az olasz labdarúgó-válogatott (röviden olasz válogatott) Olaszország nemzeti csapata, amelyet az Olasz Labdarúgó-szövetség (olaszul: Federazione Italiana Giuoco Calcio) irányít. A csapat beceneve az Azzurri (azúrkékek) vagy a Squadra Azzurra (azúrkék csapat).

Történetük során négyszer hódították el a világbajnoki címet (1934, 1938, 1982, 2006) egyszer az Európa-bajnoki címet (1968) valamint egyszer az Olimpia-bajnoki címet (1936). Emellett kétszer megnyerték a Közép-európai kupát is.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első két világbajnoki cím (1910-1938)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csapat első mérkőzését 1910. május 5-én játszotta Franciaország ellen, Milánóban. A találkozót 6–2-re az olaszok nyerték. A csapat legtöbb játékosa az akkori legjobb klubcsapatból, a Pro Vercelliből került ki. Az akkori játékosok: De Simoni (kapus), Varisco, Calì (mindketten védők), Trerè, Fossati, Capello (mindhárom középpályás), Debernardi, Rizzi, Cevenini, Lana, Boiocchi (csatárok).

Az első nemzetközi siker az 1928-as amszterdami nyári olimpián jött el. Az elődöntőben ugyan kikaptak a későbbi győztes uruguayiaktól, ám a bronzmérkőzést meggyőző 11–3-as fölénnyel megnyerték Egyiptom ellen.

Két évvel később rendezték meg az első Labdarúgó-világbajnokságot. A tornáról - melyet Uruguay rendezett - Olaszország több másik európai válogatotthoz hasonlóan visszautasította a szereplést. Az 1934-es torna rendezési jogát az olaszok kapták meg. Az első mérkőzésen az egyetlen Észak- és Közép-amerikai térségből érkező Amerikai labdarúgó-válogatottat kapták. A végeredmény 7–1 lett a házigazdák javára. A negyeddöntőben megismételt mérkőzésen sikerült csak legyőzni a spanyolokat. A győztes találatot Giuseppe Meazza lőtte. Az elődöntőben az osztrák válogatottat is sikerül legyőzniük, így bejutottak a torna döntőjébe. A fináléban a csehszlovákok ellen sokáig 0–0-ra álltak, majd Puč 76. percben szerzett góljával a közép-európaiak szerezték meg a vezetést. Öt perccel később Orsi ismét kiegyenlítette az állást. A győzelem végül a hosszabbításban dőlt el Schiavio találatával az olaszok javára.

1936-ban a válogatott az olimpián szerepelt. Az elődöntőig gólt sem kaptak (1–0 Amerika ellen, 8–0 Japán ellen), majd a norvégokat csak hosszabbítás után sikerült legyőzniük. A döntőben Ausztria ellen szintén a rájátszásban nyerték meg a mérkőzést.

Az 1938-as francia rendezésű VB-n ismét szembekerültek a norvégokkal és ismét a rendes játékidőn túl tudták csak megszerezni a győztes gólt. A negyeddöntőben a vártnál könnyebben győzték le a házigazda franciákat, majd a brazilokat. A döntőben az addig magabiztosan játszó magyar válogatottal kerültek szembe. A mérkőzést Párizsban játszották közel 60 ezer néző előtt. A találkozó egy gyors ütésváltással kezdődött, Gino Colaussi 6. percbeli góljára a 8. percben válaszolt Titkos Pál. A 16. percben Piola volt eredményes, erre azonban a magyarok nem tudtak felelni, sőt a 35. percben Colaussi második góljával megduplázta az előnyt. 3–1-gyel vonultak félidőre a csapatok. A második félidőben a magyarok valamivel jobb játékot produkáltak, ennek eredményeként a 70. percben Sárosi György góljával feljöttek egy gólra. Több gólt azonban nem tudtak lőni, az olaszok viszont igen: Piola duplája révén végül az olaszok 4–2-re nyertek. A győzelem azt jelentette, hogy Olaszország megvédte világbajnoki címét. Ez egyébként azóta is csak Brazíliának sikerült. Az együttesben ekkor olyan játékosok szerepeltek mint Giuseppe Meazza, Luis Monti, Giovanni Ferrari, Silvio Piola vagy Virginio Rosetta. Az edző Vittorio Pozzo volt.

A háború utáni időszak (1946-1966)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A II. világháború miatt elmaradt az 1942-es és az 1946-os világbajnokság. Az olasz válogatott a háború után meg sem tudta közelíteni azelőtti formáját. Ráadásul 1949-ben egy légi katasztrófában elhunyt 10 válogatott játékos. Az 1950-es brazíliai világbajnokságon a csoportból nem sikerült továbbjutni a Svédország ellen elszenvedett vereség után.

Az 1954-es mundial, Svájcban nem sikerült túl fényesre az olaszok számára, ugyanis a csoportkör után búcsúzni kényszerültek: Anglia és Svájc mögött a 3. helyen végeztek a csoportban. 1958-ban újabb csalódás: a válogatott elbukott a selejtezőkön, így nem vehetett részt a Svédországban rendezett tornán. A selejtezőcsoportban Észak-Írország előzte meg őket. 1962-ben már sikerült a kijutás Chilébe, de a csoportkör ezúttal is a végállomásnak bizonyult. Az NSZK és Chile ellen nem sikerült nyerni. Svájc ellen igen, de ez már kevés volt. Közben útjára indult az Európa-bajnokság is. Az 1964-es viadalon a legjobb 16 között a Szovjetunió válogatottja ütötte ki az olaszokat. Az 1966-os angliai vb örökké emlékezetes marad az olasz embereknek. Nem a győzelem miatt, hanem azért mert a válogatott vereséget szenvedett Észak-Koreától 1-0-ra. A torna előtt esélyesnek mondott olaszok ismét a csoportkör után utazhattak haza, miután a szovjetektől is kikaptak. Talán emiatt nagy változások kezdődtek az olasz labdarúgásban.

Európa-bajnokok, és VB döntő (1968-1976)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1938 óta, 1968-ban az Azzurriknak újra sikerült nagy tornát nyerni. Hazai pályán, Olaszországban rendezték az Európa-bajnoki négyes döntőt. Az elődöntőt Olaszország Szovjetunió ellen vívta. A rendes játékidőben és a hosszabbításban sem született gól, így a szabályok sajátosságainak köszönhetően pénzfeldobás döntött a továbbjutásról. A szerencse a hazaiaknak kedvezett, így készülhettek a Jugoszlávia elleni döntőbe. Itt is döntetlen lett a végeredmény a hosszabbítás után, ezúttal 1-1. Mivel nem akarták még egyszer a vakszerencsére bízni a döntést, a döntőt újrajátszották két nappal később. Az újrajátszott mérkőzésen 2-0-ra az olaszok diadalmaskodtak, Riva és Anastasi góljaival.

Két évvel később, 1970-ben Mexikóban került sor a 9. labdarúgó-világbajnokságra. A mezőny bombaerős volt. Az olaszok önbizalommal telve utaztak el a VB-re. A csoportkörben megint megizzadtak: mindössze 1 gólt sikerült lőni a 3 meccs alatt. Igaz, az győzelmet ért Svédország ellen. Uruguay és Izrael ellen is 0-0-s döntetlent játszottak és a körbeveréseknek köszönhetően Olaszország csoportelsőként jutott tovább. A legjobb nyolc között a házigazda Mexikó volt az ellenfél. Az olaszok meglepően jól játszottak, és 4-1-re lemosták ellenfelüket, Riva és Rivera góljaival. Az elődöntőben aztán az örök riválissal, Nyugat-Németországgal kerültek össze. Ez a meccs az évszázad legizgalmasabb mérkőzéseként vonult be a történelemkönyvekbe. Hamar, a 8. percben Bonisegna góljával vezettek az olaszok. A németek sokáig gól képtelenek voltak, a 92. percben, az utolsó pillanatban azonban egy bedobás után Schnellingernek sikerült betalálnia. Jöhetett a hosszabbítás. A német bombázó Gerd Müller már a 94. percben betalált, így vezettek a németek. Az olaszok nem adták fel, Burgnich 4 perc múlva egalizált, Riva góljával a 104. percben olaszok visszavették a vezetést, Müller azonban 6 perc múlva újabb gólt lőtt: a 110. percben 3-3. Az olaszoknak nem kellett 1 perc a válaszhoz: Rivera lapos lövése utat talált Sepp Maier kapujába. Több gól már nem született: Olaszország a döntőbe jutott, ahol a nagyon erős Brazília várta őket ott. 107000 néző volt kíváncsi arra, hogy eldőljön ki viszi haza a Jules Rimet kupát. Az a csapat, ugyanis amelyik háromszor elnyeri, az hazaviheti örökre. Olaszország és Brazília ekkor egyaránt kétszeres győztesek voltak. A mérkőzést a Mexikóvárosi Azték Stadionban rendezték. Brazília Pelé felhőfejesével vezetést szerzett a 18. percben. Bonisegna-nak egy szerencsés góllal sikerült egyenlítenie a 37. percben. A második félidőben azonban beindult a Pelé vezette brazil-szamba, amivel az olaszok sem tudtak mit kezdeni. Gérson és Jairzinho 5 perc alatt lőttek 2 gólt, ezzel gyakorlatilag eldőlt a meccs. Négy perccel a vége előtt Carlos Alberto egy bombagóllal állította be a 4-1-es végeredményt, így Brazília vihette haza a kupát végleg. Az olaszoknak nem volt okuk a kesergésre, hiszen a világ egyik legjobb csapatától kaptak ki. Az nagyszerű olasz játékosok ezen generációja, mint Riva, Anastasi, Rivera, Fachetti, Mazzola, az ezt követő években nem tudták a világbajnokságon látott formájukat hozni. Az 1972-es kontinensviadalon nem tudták elérni a négyes döntőt. 1973-ban barátságos meccseken nagy sikerek születtek: Brazíliát egyszer, Angliát kétszer győzték le, ebből egyszer idegenben, Londonban. Ezen eredmények tükrében meglepetés volt, hogy a '74-es NSZK világbajnokságon ismét már az csoportkörben kiestek. A Lengyelország elleni vereség pecsételte meg az olaszok sorsát. Az 1976-os Európa-bajnokság selejtezői során is hamar búcsúzni kényszerültek.

A harmadik világbajnoki győzelem (1982)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1978-as világbajnokságot Argentína rendezte. Itt tűnt fel a olasz játékosok új generációja, Paolo Rossi nevével fémjelezve. A csoport bombaerős volt: Argentína, Franciaország, és Magyarország társaságában. Olaszország nagyon jól játszott a csoportkör alatt, megverték a későbbi bajnok Argentínát is és így 100%-os teljesítménnyel jutottak be a középdöntőbe. Itt Ausztria, Hollandia, és az NSZK voltak az ellenfelek. Nem sikerült bejutni a döntőbe, miután Hollandiától 2-1-es vereséget szenvedtek, viszont a bronzéremért megmérkőzhettek a brazilokkal. Nem sikerült visszavágni 1970-es világbajnoki döntőért, így ismét Brazília nyert és ők lettek a bronzérmesek. Az olaszok ezután 1980-ban megrendezhették az első Európa Bajnokságot, melyen nyolc csapat vett részt. A döntőbe nem sikerült bejutni, igaz csak kevesebb rúgott gól miatt. A belgák 3-at lőttek, az olaszok csak 1-et. Az győzelmet ért Anglia ellen. A bronzmeccsen megint vereség lett a vége, Csehszlovákia ellen 11-esekben maradtak alul, 9-8-ra. Ezután érkezett el 1982. A válogatott nagy nyomás alatt volt, mert ebben az évben volt a fekete-totó botrány, amiben több játékos is benne volt. Így utaztak el Spanyolországba, az első 24 csapatos vb-re. A csoportkörben megint nehezen ment a játék, csak nyögvenyelősen jutottak tovább Lengyelország mögött. Például Kamerun ellen csak 1-1-et játszottak. A középdöntőben így kerültek a halálcsoportba, Argentína és Brazília mellé. Itt valamilyen okból az olaszok teljesen megtáltosodtak. A Maradonával felálló Argentínát sikerült legyőzni 2-1-re, a továbbjutásról a Zico vezette Brazília elleni meccs döntött. Az olaszokat fűtötte a bosszúvágy. Az addig halovány Paolo Rossi mesterhármasával 3-2-re Olaszország nyert. Az elődöntőben Lengyelország volt az ellenfél. Rossi ismét 2 gólt lőtt, 2-0 lett a végeredmény, készülhettek az NSZK elleni döntőre. A döntő Madridban volt a Santiago Bernabeu Stadionban, 90000 néző előtt. Az első félidőben nem esett gól, de az olaszok kihagytak egy 11-est, Cabrini révén.

Az Argentína elleni mérkőzés kezdőcsapata az 1982-es labdarúgó-világbajnokság középdöntőjében.

A második játékrészben, az 57.percben egy gyorsan elvégzett szabadrúgás után Rossi fejelt egy gólt, mialatt a németek még reklamáltak a játékvezetőnél. Rossi ezzel gólkirály lett. 12 perc múlva, Marco Tardelli lövése is a kapuban kötött ki, 2-0. Tardelli gólörömének képei bejárták a világot. Az olaszok nem álltak le. 10 perccel a vége előtt a csereként beállt Altobelli megszerezte csapata 3. gólját, ezzel pedig eldőlt a mérkőzés. A németek Breitner révén még megszerezték a becsületgóljukat, de ez csak szépségtapasznak bizonyult. Olaszország világbajnok lett harmadszor, 1934 és 1938 után. A 40 éves csapatkapitány, a kapus Dino Zoff boldogan emelte fel a kupát, így ő lett a legidősebb labdarúgó, aki világbajnokságot nyert.

Világbajnoki és Európa-bajnoki ezüstérmek (1984-2004)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1982-es sikert követő 24 évben az olasz válogatott a világ élvonalába tartozott, de tornát nem sikerült nyerniük. Meglepetésre nem sikerült kijutniuk az 1984-es EB-re. A selejtezőcsoportban csak a 4. helyen végeztek, Románia, Svédország, Csehszlovákia mögött. Az 1986-os, mexikói világbajnokságon címvédőként a nyolcaddöntőben búcsúztak Franciaország ellen. 1988-ban, a kontinensviadalon elérték az elődöntőt, de ott 2-0-ra kikaptak a szovjetektől. Ebben az évben,az olimpián hatalmas kudarcként a válogatott vereséget szenvedett Zambiától.

1990-ben Olaszország rendezte a 14. labdarúgó-világbajnokságot. Ekkorra már olyan klasszisok játszottak a csapatban, mint Salavatore Schilacci, és a fiatal Roberto Baggio. A csoportkör ezúttal nem jelentett akadályt, magabiztosan, 3 győzelemmel jutott tovább a csapat, Ausztriát, az Egyesült Államokat, és Csehszlovákiát verve. A nyolcaddöntőben Uruguayt 2-0-ra múlták felül, a negyeddöntőben pedig Írország ellen 1-0-ra sikerült nyerni, Schilacci góljával. 5 mérkőzés alatt az olaszok egyetlen gólt sem kaptak. Az elődöntőben a címvédő Argentína következett. Schilacci vezető góljára Caniggia válaszolt. Az 1-1-es rendes játékidőt és hosszabbítást követően tizenegyesrúgások döntöttek. Itt az olaszok kétszer is hibáztak, az argentinok egyszer sem, így Olaszország nem jutott be a döntőbe. A bronzmérkőzésen Anglia ellen volt lehetőség a javításra, amivel ezúttal élni tudtak az Azzurrik. 2-1-re nyertek, a gólszerzők Baggio és Schilacci voltak, angol részről pedig Platt. Schilacci 6 góljával gólkirály lett. Ezek után meglepetésre nem sikerült kvalifikálniuk magukat az 1992-es kontinenstornára. Az 1994-es Egyesült Államokbeli mundialra azonban igen. Az olaszok nagyon lassan lendültek bele, de végül sikerült elérniük a döntőt. Az első meccset elvesztették Írország ellen. Ez volt az egyetlen mérkőzés 1990 és 1998 között, amikor Olaszország vereséget szenvedett VB meccsen. A csoportban hatalmas körbeverés volt, Mexikó, Írország, Olaszország és Norvégia egyaránt egyszer nyertek, vesztettek, és döntetlent játszottak, így mindannyiuknak 4 pontjuk volt. A gólarányok is ugyanolyanok voltak. Végül a több lőtt gól rangsorolt, így Mexikó lett a csoportelső, Írország a 2., Olaszország pedig csoportharmadikként jutott be a legjobb 16 közé. Itt Nigéria várt rájuk. Sokáig az afrikai csapat vezetett, de Roberto Baggio a végén egyenlített, majd a hosszabbításban is szerzett egy gólt. A negyeddöntőben Spanyolország volt az ellenfél, itt is az utolsó percekben született meg a győztes találat Baggio révén. Az elődöntő simább volt. Bulgária ellen sima 2-0, Baggio 2 góljával. A döntőt Los Angelesben, a Rose Bowl stadionban rendezték. A mérkőzést Puhl Sándor vezette. A rendes játékidőben és a hosszabbításban sem született gól, így a tizenegyesek döntötték el a világbajnoki cím sorsát. Itt az olaszok ismét alulmaradtak. Baggio kihagyott büntetőjét máig sokan emlegetik. Brazília négyszeres világbajnok lett.

1996-ban ismét kudarc volt az EB. A csoportban kikaptak a csehektől, így kiestek. 1998-ban a franciaországi világbajnokságon ismét a tizenegyespárbaj jelentette a végállomást, ezúttal a házigazda franciák ellen, a negyeddöntőben. Ekkor már Vieri és Del Piero voltak a válogatott sztárjai.

A 2000-es Európa-bajnokságon nagyon közel voltak a győzelemhez. Egészen pontosan 1 percre. A döntőig magabiztosan meneteltek, még 11-es párbajt is nyertek a házigazda Hollandia ellen az elődöntőben. A döntőt Franciaország ellen játszották. Delvecchio az 55. percben vezetést szerzett, és úgy tűnt ez az előny kitart a végéig. Anders Frisk, a svéd játékvezető 4 percet hosszabbított. Már minden olasz ott toporgott a partvonal mellett, várva a végső sípszót. Ekkor azonban bekövetkezett a tragédia. Sylvain Wiltord lapos lövése becsúszott Toldo keze alatt. 1-1, jöhetett a hosszabbítás. Az olaszok összezuhantak, erre nem számítottak. Nem is lehetett felrázni már őket. A hosszabbításban pedig Pirès beadására érkezett David Trezeguet, és egy hatalmas bombagólt ragasztott Toldo kapujába. Ez a találat aranygólnak számított, ezért véget is ért a döntő, Franciaország az lett Európa Bajnok. Az egész csizmaország csalódott volt, sokan Dino Zoff-ot, a szövetségi kapitányt hibáztatták. A 2002-es labdarúgó-világbajnokságon ismét egy aranygól okozta az olasz válogatott kiesését. Ezúttal a házigazda Dél-Korea ellen. Már a csoportkörből a továbbjutás is csak sok nehézség árán lett meg, például Horvátország ellen is vereséget szenvedtek. A Korea elleni meccset egy ecuadori játékvezető Byron Moreno vezette, aki kiállította Francesco Tottit a hosszabbításban. Sokan azt mondják, hogy emiatt estek ki az olaszok, de nagyban hozzájárult Ahn Jung Hvan aranygólja is.

A 2004-es Európa-bajnokságra szintén favoritként érkezett Portugáliába az azúrkék válogatott. Azonban keserves csalódás lett belőle ismét. Kezdésként Dánia ellen egy 0-0-s, majd Svédország ellen egy 1-1-es döntetlen született. A két skandináv ország közben megverték Bulgáriát, így az utolsó fordulóban, egy megfelelő arányú döntetlennel ki is eshettek az olaszok, akik hiába verik meg Bulgáriát. Ez be is következett, mivel a Dánia-Svédország mérkőzés 2-2-vel ért véget. A olaszok tehát hiába győzték le 2–1-re Bulgáriát a rosszabb gólkülönbség miatt kiestek. Mindenki bundával vádolta a dánokat és a svédeket, de végül elmúlt a felháborodás. Ezután viszont kezdetét vette egy újabb sikertörténet.

2006-os labdarúgó-világbajnokság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. Labdarúgó-világbajnokságot Németország rendezte. Olaszországot nem sorolták az esélyesek közé. Ennek okai a viszonylag döcögős továbbjutás a selejtezőcsoportból, illetve a Serie A-ban 2006 tavaszán kirobbant bundabotrány voltak. Szinte mindenki Brazíliát kiáltotta ki bajnoknak a torna előtt. Olaszország az E csoportban kapott helyet, Ghána, Csehország, és az Egyesült Államok mellett. Az első mérkőzésre Hannoverben került sor, Ghána ellen. Andrea Pirlo és Vincenzo Iaquinta góljaival 2-0-ra diadalmaskodtak az azzurrik. A következő mérkőzés az amerikaiak ellen volt, Kaiserslauternben. Ez a meccs igazi háború volt, mivel 1 olaszt, és 2 amerikait is kiállított a játékvezető, a vége 1-1 lett. De Rossi 4 meccses eltiltást kapott, McBride lekönyökléséért. Tehát legközelebb csak a döntőben játszhatott volna. A csoport utolsó fordulója előtt még mind a 4 csapatnak volt esélye a továbbjutásra. Olaszország 2-0-ra legyőzte Csehországot, Materazzi és Filippo Inzaghi találataival. Ghána közben megverte az USA-t, így ők jutottak tovább. Olaszország csoportelsőként várhatta a következő kört, ahol Ausztrália volt az ellenfél. A két csapat sokáig nem bírt egymással, már mindenki a hosszabbításra készült, amikor Grosso kiharcolt egy tizenegyest. Totti higgadtan értékesítette, a nyolc közé lőve csapatát. A negyeddöntőben, Hamburgban a meglepetésként idáig eljutó Ukrajna várt rájuk. A meccs simább lett mint sokan gondolták, 3-0-ra nyertek az olaszok, Zambrotta bombagóljával, illetve az aranycipős Toni 2 góljával. 1994 után ismét a 4 között volt Olaszország. Itt a házigazda, régi nagy ellenfél Németországgal kellett megmérkőzni a döntőbe jutásért. A Dortmundban rendezett elődöntőn 117 percig nem esett gól. Ekkor azonban érkezett Fabio Grosso, és Pirlo passzát kapásból a német kapuba bombázta. Gólöröme nagyon hasonló volt Tardelli 82-es gólöröméhez. Ezután a németek kitámadtak, de az olaszok kontratámadásból ismét eredményesek voltak, Del Piero lőtt gólt, eldöntve a mérkőzést. A másik elődöntőben Franciaország 1-0-ra legyőzte Portugáliát, így ők készülhettek a döntőre.

Ünneplő tömeg a Circus Maximus-ban, Rómában.

A döntőt 2006. július 9-én rendezték Berlinben, az Olimpiai Stadionban, 80000 néző előtt. A meccs elején hideg zuhany érte az olaszokat. A játékvezető büntetőt ítélt a franciák javára. A labdát Zinedine Zidane pimaszul a felső kapufára nyeste, ahonnan az a gólvonal mögé pattant. A 7. percben 1-0-ra vezettek a franciák. Az olaszokat nem törte le a gól, magasabb fokozatba kapcsoltak, aminek a 19. percben meglett az eredménye. Pirlo szögletét követően Marco Materazzi bebólintotta az egyenlítő gólt. Innentől kezdve nem esett több gól, a 90 perc leteltével következett a hosszabbítás, aranygólszabály nélkül. A 110. percben Zidane lefejelte Materazzit, amiért piros lapot kapott. Ez szinte meg is pecsételte a franciák sorsát. A hosszabbítást követően jöhettek a 11-esek. Az első 3 pár nem rontott. Ekkor jött David Trezeguet. Ő a kapufára vágta tizenegyesét. Az olaszok nem rontottak egyet sem, így Grosso sorsdöntő büntetőjét követően negyedszer is világbajnoki címet ünnepelhettek. Fabio Cannavaro Dino Zoff után ismét felemelhette a kupát. Minden olasz örömmámorban úszott. Sokak szerint ha nincs a bundabotrány, az olaszok nem nyertek volna. Ezzel már csak egy győzelemre vannak a brazilok rekordjától. A világbajnokság legjobb olasz játékosai Gianluigi Buffon, Fabio Cannavaro, Marco Materazzi, Andrea Pirlo, Francesco Totti voltak.

A VB után (2006–2010)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A diadalmas világbajnokság után a szövetségi kapitány Marcello Lippi lemondott posztjáról. Helyére Roberto Donadonit nevezték ki. A 2008-as EB selejtezőjében ismét összeakadtak a franciákkal, Párizsban kikaptak 3-1-re, két hónappal a VB után. A visszavágó 0-0 lett. A csoportban volt még Ukrajna és Skócia is, akik megnehezítették a VB döntősök dolgát, de végül Olaszország csoportgyőztesként jutott ki az osztrák-svájci közös rendezésű Európa-bajnokságra. Itt sikerült bekerülni a „halálcsoportba”, a már jól ismert Franciaország, Hollandia és Románia mellé. Az első meccsen Hollandia leiskolázta az olasz válogatottat, simán nyertek 3-0-ra. A remény életben tartásához nyerni kellett volna Románia ellen. Nem sikerült, 1-1-es döntetlen lett a vége. Mutu gólját a 35 éves Christian Panucci egyenlítette ki egy perccel később. A hajrában Buffon megfogta Mutu büntetőjét, ezzel a kieséstől megmentve Olaszországot. A franciák ellen mindenképp nyerni kellett, és szurkolni, hogy Hollandia verje meg Romániát. Sikerült mindkettő. A franciákat De Rossi és Pirlo góljaival győzték le 2-0-ra, a hollandok ugyanilyen arányban múlták felül Romániát. A negyeddöntőben a dél-európai ellenfél, Spanyolország következett. 120 percig 0-0 volt az állás, ismét jöhettek a tizenegyesrúgások. Buffon hiába védett ki egy büntetőt, De Rossi és Antonio Di Natale is kihagyta a sajátját, így Olaszország búcsúzott. Az EB-t később Spanyolország nyerte meg. A torna után Donadonit menesztették állásából, és visszahívták Marcello Lippit, aki örömmel vállalta el ismét a munkát.[1]

Olasz szurkolók egy csoportja az Új-Zéland elleni világbajnoki csoportmeccs kezdete előtt 2010. június 20-án.

Világbajnoki címvédőként Olaszország résztvevője volt a 2009-es konföderációs kupának, amit Dél-Afrikában rendeztek 2009 júniusában. A nyitó mérkőzésüket 3–1 arányban megnyerték az Egyesült államok ellen, majd 1–0-ra kikaptak Egyiptomtól. A csoport zárómérkőzésén 3–0-s vereséget szenvedtek Brazíliától, így a csoport harmadik helyén végezve kiestek. 2009 októberében kiharcolták a világbajnoki részvételt jelentő helyüket a 2010-es labdarúgó-világbajnokságra, miután 2–2-es döntetlent játszottak Írországgal. A világbajnoki csoportok sorsolásánál 2009 december 4-én, Olaszország az F csoportba került, Paraguay, Szlovákia és Új-Zéland társaságában.

A csoportkör végén Olaszország nagy meglepetésre 4. helyen zárt ebben a nem túl acélos csoportban és világbajnoki címvédőként szégyenszemre búcsúzni kényszerült. Az első mérkőzésen 1–1-et játszottak Paraguayjal, majd Új-Zéland ellen szintén 1–1-re végeztek. Az utolsó összecsapásukon 3–2-re kikaptak a szlovákoktól és kiestek. A csoportkörben mutatott teljesítményük sokkolta a világ labdarúgó társadalmát, mivel az olaszokkal még soha nem fordult elő, hogy ne nyertek volna legalább egy meccset a világbajnokságon.[2]

Cesare Prandelli időszak (2010–)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világbajnokság után Marcello Lippinek távoznia kellett és helyére a Fiorentina korábbi edzőjét Cesare Prandellit nevezték ki. Bemutatkozó mérkőzése nem sikerült túl jóra, miután Elefántcsontparttól 1–0-s vereséget szenvedtek az olaszok egy barátságos mérkőzésen. A 2012-es Eb selejtezőiben aztán egyre jobb formába lendült a squadra azzurra. Észtország ellen 1–0-s hátrányból sikerült fordítaniuk, majd a Feröer-szigeteket verték 5–0-ra. Ezt követte az Észak-Írország elleni 0–0-s mérkőzés. Következett a Szerbia elleni genovai mérkőzés, de a vendég szerb szurkolók botrányos viselkedése következtében botrányba fulladt.[3] Az UEFA később a mérkőzés 3 pontját 3–0-s végeredménnyel a vétlen olaszok javára ítélte oda. Olaszország a sorozat végén a selejtezőcsoportot megnyerve kijutott az Európa-bajnokságra, ahol a C csoportba került az Európa és világbajnoki címvédő Spanyolországgal, Horvátországgal és Írországgal. A spanyolok és a horvátok ellen 1–1-es döntetlent játszottak. Írországot legyőzték 2–0-ra és a csoport második helyén jutottak tovább. A negyeddöntőben a D csoport győztes Anglia várt rájuk. A rendes játékidő és a hosszabbításban nem született gól, aminek értelmében büntetőkkel dőlt el a továbbjutás sorsa. Ebben az olaszok bizonyultak jobbnak 4–2 arányban.[4] Az elődöntőben az esélyesebbnek kikiáltott Németországot Mario Balotelli két góljával 2–1-re legyőzték és a döntőbe jutottak.[5] A fináléban ismét a spanyolokkal találkoztak. A találkozó elején Giorgio Chiellini lesérült és cserét kért, ráadásul tovább nehezítette Cesare Prendelli dolgát, hogy a második félidő elejére már kihasználta mindhárom cserelehetőségét. A 60. percben a 3 perccel korábban beállt Thiago Motta szintén megsérült és mivel az olasz csapatnak nem volt több cserelehetősége, ezért a maradék 30 percet emberhátrányban játszották le. Mindezek közrejátszottak abban, hogy nem tudták megismételni a csoportmérkőzésen nyújtott teljesítményüket a spanyolok ellen és sima 4–0-s vereséget szenvedtek.[6]

A válogatott szerelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olasz labdarúgó-válogatott tradicionális szerelése azúrkék mez, fehér nadrág és azúrkék sportszár, a váltómez pedig fehér mezből, fehér nadrágból és fehér sportszárból tevődik össze.

Az első szerelés (1922)
1934-1938-as vb
1938-as vb (Franciaország és Norvégia ellen)
1962-1966-os vb
1996-os vb (Észak-Korea ellen)
1968-as Eb, 1970-1978-as vb
1982-1990-es vb
1994-es vb
1996-os Eb
1998-as vb
2000-es Eb
2002-es vb
2006-os vb
2008-as Eb
2009-es konföderációs kupa
2010-es vb
2012-es Eb

Nemzetközi eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

15px Labdarúgó-világbajnokság
UEFA European Cup.svg Labdarúgó-Európa-bajnokság
  • Bajnok: 1 alkalommal (1968)
  • Ezüstérmes: 2 alkalommal (2000, 2012)
  • 4. helyezett: 1 alkalommal (1980)
Gold medal.svg Olimpiai játékok
  • Aranyérmes: 1 alkalommal (1936)
  • Bronzérmes: 2 alkalommal (1928, 2004)
Közép-európai kupa
  • Bajnok: 2 alkalommal (1927–30, 1933–35)
  • Ezüstérmes: 1 alkalommal (1931–1932)
Laureus Év Sportolója Díj - Az év csapata (2007)

Világbajnoki-szereplés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Eredmény Hely M Gy D V Rg Kg
Uruguay 1930 Nem indult - - - - - - -
Olaszország 1934 Bajnok 1 5 4 1 0 11 2
Franciaország 1938 Bajnok 1 4 4 0 0 11 5
Brazília 1950 Csoportkör 7 2 1 0 1 4 3
Svájc 1954 Csoportkör 11 3 1 0 2 6 7
Svédország 1958 Nem jutott be - - - - - - -
Chile 1962 Csoportkör 9 3 1 1 1 3 2
Anglia 1966 Csoportkör 9 3 1 0 2 2 2
Mexikó 1970 Ezüstérmes 2 6 3 2 1 10 8
NSZK 1974 Csoportkör 10 3 1 1 1 5 4
Argentína 1978 4. hely 4 7 4 1 2 9 6
Spanyolország 1982 Bajnok 1 7 4 3 0 12 6
Mexikó 1986 Nyolcaddöntő 12 4 1 2 1 5 6
Olaszország 1990 Bronzérmes 3 7 6 1 0 10 2
USA 1994 Ezüstérmes 2 7 4 2 1 8 5
Franciaország1998 Negyeddöntő 5 5 3 2 0 8 3
Dél-KoreaJapán 2002 Nyolcaddöntő 15 4 1 1 2 5 5
Németország 2006 Bajnok 1 7 5 2 0 12 2
Dél-Afrika 2010 Csoportkör 26 3 0 2 1 4 5
Brazília 2014 Csoportkör 22 3 1 0 2 2 3
Összesen 18/20 4 83 45 21 17 128 77

Európa-bajnoki-szereplés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Eredmény Hely M Gy D V Rg Kg
Franciaország 1960 Nem indult - - - - - - -
Spanyolország 1945 1964 Nem jutott be - - - - - - -
Olaszország 1968 Bajnok 1 3 1 2 0 3 1
Belgium 1972 Nem jutott be - - - - - - -
Jugoszlávia 1976 Nem jutott be - - - - - - -
Olaszország 1980 4. hely 4 4 1 3 0 2 1
Franciaország 1984 Nem jutott be - - - - - - -
NSZK 1988 Elődöntő 4 4 2 1 1 4 3
Svédország 1992 Nem jutott be - - - - - - -
Anglia 1996 Csoportkör 10 3 1 1 1 3 3
BelgiumHollandia 2000 Ezüstérmes 2 6 4 1 1 9 4
Portugália 2004 Csoportkör 9 3 1 2 0 3 2
SvájcAusztria 2008 Negyeddöntő 8 4 1 2 1 3 4
LengyelországUkrajna 2012 Ezüstérmes 2 6 2 3 1 6 7
Összesen 8/14 1 33 13 15 5 33 25

Olimpiai szereplés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Helyszín Eredmény M Gy D V Rg Kg
1896 Görögország Athén Nem volt labdarúgó-torna
1900 Franciaország Párizs Nem indult
1900 USA Saint Louis Nem indult
1908 Nagy-Britannia London Nem indult
1912 Svédország Stockholm Nyolcaddöntő 3 1 0 2 4 8
1916 Nem rendezték meg az első világháború miatt
1920 Belgium Antwerpen Negyeddöntő 4 2 0 2 5 7
1924 Franciaország Párizs Negyeddöntő 3 2 0 1 4 2
1928 Hollandia Amszterdam Bronzérmes 5 3 1 1 25 11
1932 USA Los Angeles Nem volt labdarúgó-torna
1936 Náci Berlin Bajnok 4 4 0 0 13 2
1940 Nem rendezték meg a második világháború miatt
1944
1948 Nagy-Britannia London Negyeddöntő 2 1 0 1 12 5
1952 Finnország Helsinki 1. forduló 2 1 0 1 8 3
1956 Ausztrália Melbourne Nem indult
1960 Olaszország Róma 4. hely 5 2 2 1 11 7
1964 Japán Tokió Visszalépett
1968 Mexikó Mexikóváros Nem indult
1972 Németország München Nem indult
1976 Kanada Montréal Nem indult
1980 Szovjetunió Moszkva Nem indult
1984 USA Los Angeles 4. hely 6 3 0 3 5 5
1988 Dél-Korea Szöul 4. hely 6 3 0 3 11 13
1992 Spanyolország Barcelona Negyeddöntő 4 2 0 2 3 5
1996 USA Atlanta Csoportkör 3 1 0 2 4 5
2000 Ausztrália Sydney Negyeddöntő 4 2 1 1 5 3
2004 Görögország Athén Bronzérmes 6 3 1 2 7 8
2008 Kína Peking Negyeddöntő 4 2 1 1 8 3
2012 Nagy-Britannia London
2016 Brazília Rio de Janeiro
Összesen 15/24 1 61 32 6 23 125 87

Konföderációs kupa-szereplés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Eredmény M Gy D V Rg Kg P
Szaúd-Arábia 1992 Nem jutott be - - - - - - -
Szaúd-Arábia 1995 Nem jutott be - - - - - - -
Szaúd-Arábia 1997 Nem jutott be - - - - - - -
Mexikó 1999 Nem jutott be - - - - - - -
Dél-KoreaJapán 2001 Nem jutott be - - - - - - -
Franciaország 2003 Nem jutott be - - - - - - -
Németország 2005 Nem jutott be - - - - - - -
Dél-afrikai Köztársaság 2009 Csoportkör 3 1 0 2 3 5 3
BRA 2013 Bejutott
Összesen 2/9 3 1 0 2 3 5 3

Jelenlegi keret[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokságra utazó keret:[7]

Szám Poszt Név Szül. dát./Kor Vál. Gólok Klub
1 K Gianluigi Buffon Csapatkapitány 1978. január 28. (36 éves) 113 0 ITA Juventus
2 V Christian Maggio 1982. február 11. (32 éves) 15 0 ITA Napoli
3 V Giorgio Chiellini 1984. augusztus 14. (30 éves) 50 2 ITA Juventus
4 V Angelo Ogbonna 1988. május 23. (26 éves) 2 0 ITA Torino
5 KP Thiago Motta 1982. augusztus 28. (32 éves) 7 1 FRA Paris Saint-Germain
6 V Federico Balzaretti 1981. december 6. (32 éves) 7 0 ITA Palermo
7 V Ignazio Abate 1986. november 12. (27 éves) 2 0 ITA Milan
8 KP Claudio Marchisio 1986. január 19. (28 éves) 19 1 ITA Juventus
9 CS Mario Balotelli 1990. augusztus 12. (24 éves) 7 1 ITA Milan
10 CS Antonio Cassano 1982. július 12. (32 éves) 28 9 ITA Milan
11 CS Antonio di Natale 1977. október 13. (36 éves) 36 10 ITA Udinese
12 K Salvatore Sirigu 1987. január 12. (27 éves) 2 0 FRA Paris Saint-Germain
13 KP Emanuele Giaccherini 1985. május 5. (29 éves) 0 0 ITA Juventus
14 K Morgan De Sanctis 1977. március 26. (37 éves) 4 0 ITA Napoli
15 V Andrea Barzagli 1981. május 8. (33 éves) 28 0 ITA Juventus
16 KP Daniele De Rossi 1983. július 24. (31 éves) 71 10 ITA Roma
17 CS Fabio Borini 1991. március 29. (23 éves) 1 0 ITA Roma
18 KP Riccardo Montolivo 1985. január 18. (29 éves) 32 1 ITA Fiorentina
19 V Leonardo Bonucci 1987. május 1. (27 éves) 13 2 ITA Juventus
20 CS Sebastian Giovinco 1987. január 26. (27 éves) 7 0 ITA Parma
21 KP Andrea Pirlo 1979. május 19. (35 éves) 82 9 ITA Juventus
22 KP Alessandro Diamanti 1983. május 2. (31 éves) 1 0 ITA Bologna
23 KP Antonio Nocerino 1985. április 9. (29 éves) 10 0 ITA Milan

Legtöbb válogatottsággal rendelkező játékosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A statisztika 2012. június 18. szerinti. (a félkövérrel jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak)

# Játékos Válogatottbeli időszak Válogatottság Gólok
1 Fabio Cannavaro 1997–2010 136 2
2 Paolo Maldini 1988–2002 126 7
3 Gianluigi Buffon 1997 óta 117 0
4 Dino Zoff 1968–1983 112 0
5 Gianluca Zambrotta 1999–2010 98 2
6 Giacinto Facchetti 1963–1977 94 3
7 Alessandro Del Piero 1995–2008 91 27
8 Andrea Pirlo 2002 óta 86 10
9 Marco Tardelli 1976–1985 81 6
Franco Baresi 1981–1994 81 1
Giuseppe Bergomi 1982–1998 81 6
12 Demetrio Albertini 1991–2002 79 3

Legtöbb gólt szerző játékosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A statisztika 2012. június 18. szerinti. (a félkövérrel jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak)

# Játékos Válogatottbeli időszak Gólok Válogatottság Gólátlag
1 Luigi Riva 1965–1974 35 42 0.83
2 Giuseppe Meazza 1930–1939 33 53 0.62
3 Silvio Piola 1935–1952 30 34 0.88
4 Roberto Baggio 1988–2004 27 56 0.48
Alessandro Del Piero 1995–2008 27 91 0.29
6 Adolfo Baloncieri 1920–1930 25 47 0.53
Filippo Inzaghi 1997–2007 25 57 0.44
Alessandro Altobelli 1980–1988 25 61 0.41
9 Christian Vieri 1997–2005 23 49 0.47
Francesco Graziani 1975–1983 23 64 0.36

Legtöbb válogatottsággal rendelkező játékosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A statisztika 2012. június 18. szerinti. (a félkövérrel jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak)

# Játékos Válogatottbeli időszak Válogatottság Gólok
1 Fabio Cannavaro 1997–2010 136 2
2 Paolo Maldini 1988–2002 126 7
3 Gianluigi Buffon 1997 óta 117 0
4 Dino Zoff 1968–1983 112 0
5 Gianluca Zambrotta 1999–2010 98 2
6 Giacinto Facchetti 1963–1977 94 3
7 Alessandro Del Piero 1995–2008 91 27
8 Andrea Pirlo 2002 óta 86 10
9 Marco Tardelli 1976–1985 81 6
Franco Baresi 1981–1994 81 1
Giuseppe Bergomi 1982–1998 81 6
12 Demetrio Albertini 1991–2002 79 3

Legtöbb gólt szerző játékosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A statisztika 2012. június 18. szerinti. (a félkövérrel jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak)

# Játékos Válogatottbeli időszak Gólok Válogatottság Gólátlag
1 Luigi Riva 1965–1974 35 42 0.83
2 Giuseppe Meazza 1930–1939 33 53 0.62
3 Silvio Piola 1935–1952 30 34 0.88
4 Roberto Baggio 1988–2004 27 56 0.48
Alessandro Del Piero 1995–2008 27 91 0.29
6 Adolfo Baloncieri 1920–1930 25 47 0.53
Filippo Inzaghi 1997–2007 25 57 0.44
Alessandro Altobelli 1980–1988 25 61 0.41
9 Christian Vieri 1997–2005 23 49 0.47
Francesco Graziani 1975–1983 23 64 0.36

Nemzetek elleni összmérleg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ellenfél M Gy D V
 Algéria 1 1 0 0
 Argentína 13 6 5 2
 Ausztrália 1 1 0 0
 Ausztria 37 17 8 12
 Azerbajdzsán 2 2 0 0
 Fehéroroszország 4 2 2 0
 Belgium 20 13 4 3
 Bosznia-Hercegovina 1 0 0 1
 Brazília 14 5 2 7
 Bulgária 15 8 5 2
 Kamerun 3 1 2 0
 Kanada 1 1 0 0
 Chile 3 1 1 1
 Kína 1 1 0 0
 Costa Rica 1 1 0 0
 Elefántcsontpart 2 0 1 1
 Horvátország 7 1 3 3
 Ciprus 9 8 1 0
 Csehszlovákia 26 9 9 8
 Csehország 4 1 1 2
 Dánia 11 7 1 3
 NDK 2 0 1 1
 Ecuador 2 1 1 0
 Egyiptom 5 4 0 1
 Anglia 23 9 7 7
 Észtország 6 6 0 0
 Feröer 4 4 0 0
 Finnország 12 10 1 1
 Franciaország 36 18 10 8
 Grúzia 8 7 1 0
 Németország[8] 31 15 9 7
 Ghána 1 1 0 0
 Görögország 16 9 6 1
 Haiti 1 1 0 0
 Magyarország 34 16 9 9
 Izland 4 2 1 1
 Izrael 1 0 1 0
 Japán 2 1 1 0
 Litvánia 6 4 2 0
 Luxemburg 8 8 0 0
 Málta 4 4 0 0
 Mexikó 11 6 4 1
 Moldova 4 4 0 0
 Montenegró 2 2 0 0
 Marokkó 1 1 0 0
 Hollandia 17 7 7 3
 Új-Zéland 2 1 1 0
 Nigéria 1 1 0 0
 Észak-Korea 1 0 0 1
 Észak-Írország 9 6 2 1
 Norvégia 15 8 4 3
 Paraguay 3 2 1 0
 Peru 1 0 1 0
 Lengyelország 14 5 6 3
 Portugália 24 18 2 4
 Írország 12 8 2 2
 Románia 16 10 4 2
 Oroszország 5 3 1 1
 San Marino 1 1 0 0
 Skócia 10 7 2 1
 Szerbia[9] 5 1 4 0
 Dél-afrikai Köztársaság 2 2 0 0
 Dél-Korea 2 1 0 1
 Szlovákia 2 1 0 1
 Szlovénia 7 4 1 2
 Szovjetunió 11 2 5 4
 Spanyolország 31 10 12 9
 Svédország 22 10 6 6
 Svájc 58 28 22 8
 Tunézia 1 1 0 0
 Törökország 10 7 3 0
 Ukrajna 7 6 1 0
 Egyesült Államok 11 7 3 1
 Uruguay 8 2 3 3
 Jugoszlávia 17 8 5 4
 Wales 9 7 0 2

Ismertebb játékosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szövetségi kapitányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lippi returns to manage Italy. tribalfootball.com, 2008. június 27. (Hozzáférés: 2012. január 6.)
  2. Italy out of Africa and Lippi out of excuses. Irish Times, 2010. június 25. (Hozzáférés: 2010. augusztus 18.)
  3. Szurkolói rendbontás miatt félbeszakadt az Olaszország - Szerbia mérkőzés”, 2010. október 12. 
  4. Italy beat England on penalties to reach Euro 2012 semifinals”, 2012. június 25.. [2012. június 25-i dátummal az eredetiből archiválva] 
  5. Balotelli duplájával döntőbe jutott Olaszország”, 2012. június 28. 
  6. Spanyolország - Olaszország”, origo.hu, 2012. július 1. (Hozzáférés ideje: 2012. július 1.) 
  7. Prandelli kihirdette az olasz keretet”, sportgeza.hu, 2012. május 29. (Hozzáférés ideje: 2012. május 29.) 
  8. Beleértve az NSZK elleni mérkőzéseket is.
  9. Beleértve Szerbia és Montenegró elleni mérkőzéseket is.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]